Egyszer hibázhatunk, csütörtökön lehetünk felületesek, de péntekre már a mi ingerküszöbünket is át kell hogy lépje egy érdekes részlet.

Igen: a diplomata jelzés. Meg a rendszám. Már tegnap nézegettem, mintha nigériai lenne, szerkesztőségi rendszámautistánk, Füge szerint is nigériai lesz. Régóta motoszkál bennem a kérdés, miért van Budapesten annyi nigériai autó? Főleg leharcolt, 15 év körüli japánok, elsősorban a főváros, Lagos rendszámtáblájával.

Mi folyik itt? Egy fordított irányú, spontán Budapest–Bamako-féleség? Autóval olcsóbb, egyszerűbb és kényelmesebb Nigériától idáig? Menő a lagosi rendszám? Drága nálunk a rommá horpadt tojás Mitsubishi Colt, érdemesebb Nigériából hozni? Vagy a rendőr-parkolóőr nem pöcsöl egy nigériai rendszámú autóval?

A fecskefarkú Merci azonban más minőség, és további kínzó kérdéseket vet fel. Az első, hogy tényleg egy diplomatáé-e. Ha igen, tényleg lábon hozta? Mi a bánatért? Ha annyira ragaszkodik hozzá, miért az utcán tartja? És ha tényleg diplomata, a diplomáciai mentesség vonatkozik a tilosban parkolásra?

Lehet az is, hogy semmi köze a nigériai nagykövetséghez. Akkor viszont igazi nagystílű, bátor kamuval állunk szemben; egy ilyen matuzsálemre diplomataságot hazudni a civil kurázsi netovábbja. A honlapon láthatjuk például a nagykövet asszonyt, Adeola Adebisi Obileyét, aki olyan méltósággal visel meghökkentően színes cuccokat, ahogy csak afrikai nők tudnak, viszont bármennyit kattintottam, egyáltalán nem találtam autót. Egyébként is hiányzik a „nigériai szavak és kifejezések” menüpont, illetve ott van, de nincs alatta tartalom, viszont megtaláltam a himnuszt, amit futballvébéken meg Afrika-kupákon olyan borzalmas kakofóniában bír énekelni a válogatottjuk.

A: XII. Böszörményi út – B: II. Árvácska utca

A tegnapi poszt hozzászólói arra is felhívták figyelmünket, hogy a fecske a Böszörményi úton szokott parkolni, ami a nagykövetség Árvácska utcai elhelyezkedését tekintve nem releváns, a Böszörményi-Beethoven sarok még kevésbé. Tanácstalanok vagyunk tehát, és olvasói segítséget kérünk. Kedves olvasók, kérjük önöket, tegyenek úgy, mint az egysejtűek, szaporodjanak osztódással, vagy még annál is hatékonyabban. Küldjék el a tegnapi és mai Belsőség-poszt linkjét mindenkinek, akiről feltételezik, hogy ismerős a nigériai nagykövetségen, vagy van ismerőse, akinek az ismerőse ismer valakit, aki elvezethet minket a Merci gazdájához.

Spammeljék családtagjaikat, munkatársaikat, főnöküket, beosztottaikat! Ellentételezésül csak annyit ígérhetünk, hogy interjút készítünk a rejtélyes, látatlanban is rokonszenves veteránossal. Kezdő kérdés: mesélje már el, hogy került ide, ő, meg a Fecske.

Érkezett olyan hozzászólás is, mely szerint az autó „a raszta fűszeresé” a Böszörményi úton, ez esetben kérjük a fűszerüzlet pontos címét. Ha motoros szezon lenne, természetesen magam indulnék felderítő útra, de autóval az ádventi káoszban nem kockáztatok egy lukra futást. A fűszeres-teóriát látszik alátámasztani az is, hogy a galériában van közeli kép a rendszámról, és Rivers Nigéria egyik szövetségi állama, Port Harcourt fővárossal. Akárhogy is, igazi autóbuzi rejtéllyel állunk szemben.

Kora reggel megyek piacra, mert akkor van időm, és inkább alszom kevesebbet, de erről a szórakozásról nem mondanék le semmi pénzért. A Fővám téri csarnokba járok évek óta, főleg bringával, mert autóval megközelíthetetlen, ha sok a cucc, hétre odamegyek, akkor még az ötméteressel is vannak esélyeim. Nyáron jók a fények is kora reggel, de ez nem annyira szokott érdekelni, húsra és zöldségekre vagyok kihegyezve.

Ma reggel az oldalasra mentem rá, mert este érkeznek a Caroláék, és töltött káposztát rendeltek, ami időhiány miatt húsos káposzta – sült oldalas duettre módosult. Nem járok fényképezőgéppel piacra, de egy hétvégi fotózás után a táskámban maradt. A parkolójegyért matatva szúrta ki a szemem a Suzukik és Ducatók közé ékelődött Fecske hegyes farkát. Atyaég, mit keres ez itt?!

Jaaa, persze, ez egy piac, az egy Merci. A nagycsarnok nem a Teleki tér, ide nem illik egy szimpla Zőccséges.

Oldalas törölve, kotornám ki a telefonom, hogy legalább egy szemcsés fényképet lőhessek, erre ott a fényképezőgép, hurrá.

Izgatottan bekapcsolom, de le van merülve a szemét, vennem kell elemet. Akkor már gyorsan bevásároltam, hátha megvár a Merci, több fény is lesz addigra. Megvárt, sőt előbújt a nap is, és a kövér bárányfelhőkkel együtt örültünk a kis hófehér előkarácsonyi ajándéknak.

A megcsípett W110 200 nálam több mint tíz évvel öregebb. 1965-től 1968-ig gyártották kétliteres, négyhengeres motorral, és ez volt az első Mercedes, amit törésteszteken is kipróbáltak.

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, elraktam a Vmaxot. Hogy ez a tél se teljen upgrade nélkül, sokáig gondolkoztam, mi legyen a téli program. Vmax Zsolt mindenképpen új kerekekre gondolt, mert valakinek a közelben lett egy vizes vágógépe. És akkor már legyen félkarú. És az új kerekekhez valami más kipufogó, stb, stb. Ilyenkor kell észnél lenni, mert alacsonyan szállnak a százezrek.

Úgyhogy nézegettem a Vmaxot, nézegettem, és úgy döntöttem, márpedig ez a forma nekem tetszik. Valaminek viszont lennie kell. Hát akkor legyen gyöngyházfehér.

Bordó úgy lett, hogy pirosat akartam, bordót semmiképpen. Csak Vmax Zsolt kitalálta, hogy a paprikapiros nem illik hozzá, legyen inkább kicsit sötétebb, R1-piros, az amúgy is homológ Yamaha-szín, mely már bizonyított. Oké, mondom, R1-piros rendel. Aztán kimentem a Bélatelepi útra a bordó motoromért. Szerencsére a Vmax van olyan szép, hogy elbírja a bordót, de igazából azért nem voltam teljesen elégedett.

Viszont eszembe jutott a gyöngyházfehér, igazából már a Tehénre is gondoltam, de autót átfesteni csak úgy, különösebb ok nélkül, az már nekem is kicsit sok. Pedig a minap épp láttam egy világos-metálszürke, amerikai rendszámos tehenet a belvárosban, ami egész fehéres benyomást keltett. Na mindegy, ha egyszer véletlenül, ne adj’ isten valami történne a Tehén fényezésével, hát megkapja, ha annyira akarja.

Addig is legyen fehér a Vmax, menjünk kirándulni és fosszuk le róla a festendő elemeket.

Kicsit tartottam tőle, mert még sose csináltam ilyet, de egy óra alatt bőven végeztem. Egy 10-es villáskulcson és két imbuszon kívül más nem is kellett hozzá. A csavarok egyik részét visszatekertem a helyére, a többit felcímkéztem, de az első sárhányó visszaszerelésével szerintem fogok én még szopni. A faridomban a lámpa vezetékeit megszámoztam, mert anélkül azokat visszadugdosni még egy autóvillanyásznak is húzós lenne, és bevittem a darabokat a tárolóba.

Na igen, persze, köszönöm a kérdést: lesz rajta airbrush. Ez a jelenlegi birodalmi japán zászló se sikerült valami fényesen, de azért egy ideig keresgéltem a neten különféle japán militarista motívumokat.

Találtam ilyet. Meg ilyen kis dobozost:

Szimulátorost:

Valahogy mindig Zero vadászok jöttek, bár talán mert pont arra kerestem, mint a japán mérnöki tudomány előtti tiszteletadás:

Még valahogy beesett egy könyvborító is:

Aztán valahogy megvilágosodtam. Öreg vagyok én már ehhez a harcias imidzshez, a japánságot inkább valami elegánsabb úton-módon fognám meg. Ugye adott a gyöngyházfehér alap, és a nyereg alatti oldalfedél. Eszembe jutottak a klasszikus japán vízfestmények, amik fehér alapon ütnének. Például valami ilyesmi:

Vagy egy csaj:

Á, nem, az valahogy nem elég tiszta, gondoltam. Hanem inkább valami csendélet-féle kéne. Ilyesmi:

Ugye?

Fekete motívum, fehér alap, és egy nagyon pici, piros kandzsi, taoista alapon az nagyon szépen kiemeli mind a kandzsi pirosságát, mint a háttér (hó?) fehérségét. Egyetlen dolog nem tisztult még le: hol legyen a darumadár, és egy vagy kettő?

És kell-e kandzsi, vagy a darumadár piros fejfoltja épp elég utalás?

Hú, átkozottul elégedett vagyok, ez ütni fog! Lehet, hogy benevezem jövőre a Devils Motorshow-ra.

A Vmax így lefosztva egész komoly dirt bike–bobber lenne. Égő Ákos egyenesen azt javasolta, ne is szarozzak a festéssel, hagyjam így, csak dobjak a nyeregre egy tehénbőrt, rögzítsem gumipókkal, oszt’ jól van.

Ez nem beetetés.

Már rovatunk is van az álmodozásról, miért ne lehetnének ruháink is? Nem volt könnyű választanunk, mi kéne pólóban. A Giugaro tervezte M1 és a Charger mögött szorosan lihegett a DS és a Mustang, sőt a Volga is meglepően népszerű felénk. Az új modelleket kicsit mellőztük, így is káros és túlzott az R8 penetráció.

Egy hófehér M1, az M-széria szent trikolórjával a tökéletes instant get. Az egyedülálló, a Lamborghinivel majdnem közösen fejlesztett középmotoros BMW, bár nagy eredményeket sohasem értek el vele, kultikus furcsasággá gyorsult.

A Charger nem szorul magyarázatra. Kit nem ráz át a velejéig egy negyven éves V8-as kupé, ami vakon zabálja ma is az utat és több filmben pózolt, mint Nicole Kidman?

Rönót egyikőnk sem akar, illetve ezt akarja csak igazán mindenki, rajtam kívül. Mit akarjak rajta, nekem van. Ezért is került rombuszminta a bugyira. Mert szélesre tárt pumából sohasem lehet elég. Legközelebb a régi Mazda jelet célozzuk meg.

A csajokat sem hanyagoljuk, mert mi lehet ártatlanul és szépségesen szexisebb, mint egy M1?

A pólók 5600 forintba kerülnek, a Totalcar Áruházban lehet őket megvásárolni, a teljes választék itt tekinthető meg. A bugyi szintén 5600 és itt lehet megvenni.

Máshol rég lecsapolták, feltöltötték, mezőgazdaságilag hasznosították a hasonló lápvidékeket. Egyúttal évszázadok rettenetes rémmeséit is kitörölték a kollektív emlékezetből, sok kisgyerek fel nem ismert boldogságára. Mert az ilyen helyeken teremnek a lidércek, mindennaposak a démonok, a zsombékok között meg barátságtalan manók laknak. Kell ez valakinek? Úgy tűnik, igen.

A Rhône folyó lerakott hordalékán tenyésző nádas egykoron kellemes lakóhely lehetett, mármint ha főleg a barátságtalan, ártó szándékkal érkező látogatók elől kellett elrejtőzni. A legmohóbb vikingek és szaracénok is meghátráltak, ha a süppedős zsombékok között eltűnni látták értékeikkel a helyieket. Az ilyen lakályos lápok sok kis népcsoport túlélését biztosították, hogy ne menjünk messzire, nekünk is volt egykor egy kanyargós, holtágas Tiszánk.

Egy apró baj van az ilyen vidékekkel. A vizenyőn mindenféle kellemetlen állatok telepedtek meg, mint például a szúnyogok. Sokatmondó, hogy a szállodának nevezett kunyhósor apró ablakain vastag szúnyogháló, a gardróbban egy polcot pedig kereskedelmi mennyiségű párologtatós moszkitóölő-szer tölt meg. A kipárolgások sem feltétlenül egy sóbarlangé, a szél metsző és örökös. Mégis, kedves házikók állnak a kevés szilárd talajon, sőt, a lagúna tengerfelőli oldalán még egy városkát, név szerint Saintes-Maries-de-la-Mert találunk.

Érthetetlen, hogy miért ragaszkodnak a helyiek ehhez a barátságtalan helyhez. Az meg végképp fel nem fogható, hogy a turista Franciaország számtalan látnivalója, kellemesebbnél kellemesebb tájéka helyett miért pont ezt választják. A cigányokat még meg is érthetjük, nem hivatalos szentjük, Sára valamilyen legenda alapján ideköti őket, minden év május 24-én legalábbis ezrével gyűlnek össze.

Sőt, nemcsak hogy magukat meg az eltévedt látogatókat kényszerítik az ittlétre, még jobb sorsra érdemes állatokat is tenyésztenek. Lovakat például, szegények igen aprócskák, de sokáig élnek, strapabírók. Aztán bikákat, viadalokra. A spanyol változattól eltérően nem az ölés izgalmáért: csak legyőzni akarják, vérét ontani nem. A vadvilágot a rózsaszín flamingó és elvétve a hód képviseli. Talán azt, talán nutriát láttam, mindenesetre elég termetes példánya lubickolt a sötétlő csatornában. A zsombékosok között – bármily fura – növényt is termesztenek, mi mást, mint a Camargue-i rizst.

A tengerpart itt is ugyanolyan, mint más lapos tájakon, ettől függetlenül biztos fürdenek, mert a lovaglást, a bikaviadalt, esetleg a hajózást is meg lehet unni. Marad még a kirándulás, 20-30 kilométerre dombok magasodnak, Crau és Pays d’Aix határán. Városkák települtek a dombok ormára, de nem várjunk toszkánai élményt, ahhoz túl kopár, túl élettelen a környék. Én inkább Avignon, Nîmes, Montpellier meglátogatását javasolnám, akár Camargue nélkül is.

Hogy mit kerestem ott? A Renault vitt az új Kangoo bemutatójára. A sűrűn lakott települések és a köztük húzódó, kamerákkal fenyegető utak helyett itt tágas a tér, ritka a forgalom, lehet kicsit ismerkedni az autó tulajdonságaival. Ezekről bővebben a cikkben.

Bukarestben voltam a múlt héten, méghozzá nem először. A kilencvenes években többször is jártam ott, korábbi munkahelyem autós lapjait adjusztálni. Most is üzleti ügy vitt oda, és velem utazó kollégámnak bőszen sztorizgattam a repülőn a régi időkről, ily módon agyonütve a repülés monotóniáját.

Aztán megérkeztünk. Kikecmergés, útlevélvizsgálat, csomagra várás és irány a kijárat. Bukarest kétmilliós nagyváros, melynek populációjából tíz embert ismerek. Van-e bármilyen esély arra, hogy egy kétnapos business trip alkalmával bármelyikkel is véletlenül összetalálkozzak? Gyakorlatilag zéró.

Ehhez képest alighogy kiléptem a vámterület üvegajtaján, egy mosolygós medve indult el felém: „Viktor, Viktor Balazs, you remember me?” Hát persze, hogy emlékeztem, Gica volt az, régi kollégám.

Gica emlékezete egy Pentium III processzoros számítógépéhez hasonló, nem kellett egy másodpercig sem keresgélnie az organikus winchesteren, hogy kidobja az adatot: legutoljára 1997 április 1-én, tehát bő tíz éve voltam a román fővárosban, ez azért nem kevés.

Tíz év alatt óriásit fejlődött Bukarest, és a legnagyobb változás az autóparkon mérhető le. Akkoriban szinte kizárólag csak a Renault 12-esből visszafejlesztett, és az évek során Quasimodóvá átoperált Dacia volt látható az utakon, ehhez képest mára alaposan megfogyatkoztak ezek a rossz minőségükről hírhedt, és nullkilométeres állapotukban is rozsdás férgek. Azért sikerült kettőt lekapnom egy befejezetlen Ceauşescu-palota előtt, a taxis szerint ide akarta telepíteni a Kondukátor a rádiót.

Szóval a régi Daciák helyét az újak és az ismert világmárkák típusai vették át, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne lennének Bukarest-specifikus jellegzetességek. Mert azt semmiképpen sem mondanám normálisnak, amikor egy kereszteződésben három vadonatúj Range Rover várja türelmesen egymás mögött, hogy zöldre váltson a lámpa. Bukarest nouveau riche-jei ugyanis imádják a nagy angol kockát, ilyen Range-sűrűséggel talán csak Genfben lehet találkozni.

Akinek az átlagosnál több pénze – román ismerőseim szerint hitele – van, az általában SUV-ot vesz. Nagyon sok Volkswagen Touareget látni, és egészen elképesztő a Hyundai Santa Fé penetráció.

Mondhatnánk, biztos az utak miatt, de az a helyzet, hogy – Budapesttel ellentétben – a román főváros útjainak minősége igen nagyot javult.

A tisztaságuk viszont a számtalan építkezés, meg az alapban ott levő kosz miatt elég drámai, ami miatt ezen a Mercedes-Benz CLS-en viszont kiválóan látszik, hogy hol fut végig a karosszéria fény-árnyék vonala.

A por mellett a drótokkal, vezetékekkel is hadilábon állnak a románok. Szállodánk a centrumban volt, harmadik emeleti szobám ablakából kusza drótháló alatt láttam kanyarogni a forgalmat.

Másnap reggel egy szép sárga, Confort (n-nel!) Taxi feliratú Lumpiba ültünk, és meglátogattuk Razvan Magureanut, a Supercar magazin szerkesztőjét.

A Supercar irodája előtt még brutálisabb volt a dróthelyzet. A gyalogosok sztoikus nyugalommal kerülgették a leszakadt nagyfeszültségű felsővezetékeket, amik egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha üzemen kívül lennének.

Ezután az életveszélyes drót-sokk után már nevetségesen lényegtelennek tűnt az a drótok által teljesen eltakart balra kanyarodni tilos tábla, amit a repülőtérre vezető főútvonalon szpottoltam.

Hogy ezeknek a dolgoknak mennyire a trehányság és mennyire a szegénység az oka, nehéz eldönteni. Mindenesetre a szállodaszobámból (ne felejtsük, belváros!) ezt is láttam:

Bizony, a jobb felső ablak helyett egy kifeszített nejlon védte a téli hidegben a mögötte levő konyhát, este a vékony nejlonhártya mögött, gyér villanyfénynél vacsoráztak az ott lakók.

Más viszont már tényleg olyan, mint a gazdag nyugaton. A taxik például kötelezően sárgák, szerintem nálunk is jó lenne, ha a szedett-vedett színek helyett egységes lenne a bérkocsi-horda. A kötelező sárga szín miatt általában nem festenek, hanem fóliáznak, itt egy piros Dacia, figyeljék a lökhárítót és az ajtóréseket.

Sajnos nem tudtam lefényképezni azt a sorban álló három autót, amelyeknek törülköző volt kötve a bal külső visszapillantójára. Akkor éppen Máthé Szabolcs, a helyi Univers Moto című motoros újság főszerkesztője vitt minket, és ő adott magyarázatot a furcsa látványra. Temetési menetnél szoktak törülközőt kötni a kocsira, és még mielőtt bárki megkérdezné: a román nyelvben nem ismert a „bedobta a törülközőt” idióma.

Azt viszont nem volt nehéz lefényképezni, hogy mennyire nem számítanak a szabályok. Ezen a zebrán például három autó parkol, és a sarki motorkereskedő is oda állította ki eladó motorjait.

Még egy utolsó kép, aztán mehet mindenki a dolgára. A repülőtéren ebbe az átlátszó műanyag dobozba dobatják azokat a tárgyakat, amit nem lehet a fedélzetre felvinni. Ilyet máshol még nem láttam, és fogalmam sincs, hogy mi a céljuk vele. Okítás, elrettentés, vagy adománygyűjtés a szegény szabászokat segélyező szervezetnek? Várom a tippeket.

Ha jól rémlik, három teljesen diszjunkt dugón (III. kerület, Óbuda; II. kerület, Szépjuhászné út; Budakeszi, teljes hosszában) verekedtük át magunkat Gyulavitéz apjának Ford Focusában, mire elértük az M1-et, és robogni kezdhettünk Szlovákia felé, mintegy munkavégzési céllal.

Alig tettünk meg néhány kilométert, újra alapjáratos araszolás következet, egyesben. A pályán. Még egyszer húsz perc veszteség, már nem is számoltuk. Az epicentrumnál azonban érdekes látvány fogadott. Ezért a látványért minden balesettunkolónak érdemes volt várnia. Személyi sérülés szerencsére nem történt, de egy kamion az árokban… Azért az impozáns.

A legjobb poént azonban, mint az életben oly sokszor, itt is a kisbetűs szövegben kellett keresni. Nézzék csak meg hátulról az ép, még célja felé robogó kamion, valamint a balesetet szenvedett farát. Milyen különbeséget fedeznek fel a kettő között?

Hát azt a kis, fehér matricacsíkot az árokbamenősön. Nagyon szeretném látni, hogy milyen szándék vezethette a Waberer’s központban a matricaragasztók kezét. Miért pont erre, és nem a másikra tették?

A sofőr nem tudta, de már ott, a telephelyen megírták a végzetét.

Mondhatunk mi bármit, tetszeleghetünk a tárgyszerűségben, ön, az olvasó úgyis azt gondol, amit akar. 5,5 liter gázolajat fogyaszt a Logan Rácz kolléga dalmáciai nyaralásán, és erre azt meri írni, hogy takarékos? Természetesen kiderül, mások kétszer ilyen erős, másfélszer ilyen gyors benzines személyautóikkal, zsúfolva utasokkal és cekkerekkel, kihasználva az autó képességeit is kevesebb üzemanyagot tankolnak.

Telerakja Csikós annyi limlommal, amiből két bontót fel lehetne virágoztatni, meg se nyekken tőle a Dacia, állítja. Jön a tromf, nehogy má’ akkora kunszt legyen két veterán Mercedes-Benz összes alkatrészét belerakni. Ő a múltkor egy 100 négyzetméteres ház berendezési tárgyait, beleértve a koloniálbútort, sarokgarnitúrát, fagyasztóládát, öntöttvas kádat, zongorát, továbbá az utánfutón száz birkát, négy tehenet, két lovat és egy évre való abrakjukat szállította át egy fuvarral, hogyne, egy ennél kisebb kombival. És a hátsó ülést is csak félig hajtotta fel.

Folytathatnám napestig: jó a futóműve? Van jobb. Méretéhez és szolgáltatásaihoz viszonyítva nem drága? Van olcsóbb és sokkal jobb. Ma ebből a másik szemszögből írok a Dacia Loganról, mert addig győzködtük egymást ott a szerkesztőségben a tartóstesztre kapott autó nagyszerűségéről, hogy kell az ellentábor véleménye.

A történet úgy indult, hogy főállásbeli munkatársaimmal kétnapos fejtágításra (közte este súlyos tivornyára) indultunk másik tucatnyi, azonos márkát forgalmazó irodatechnikai céggel együtt. Kicsit elszámoltam magam, azt hittem, hatan leszünk, így feldobtam, szerzek autót. Az első perctől kezdve a rosszindulat vezérelt, hisz’ tudom, ebben a körben nehezen lesz népszerű a Logan. Főleg, hogy ott az ügyvezetői Volkswagen Sharan, dízelmotorral, automata váltóval, minden földi jóval.

Még hazudtam is (valójában tréfálni akartam, csak komolyan vették), mert amikor felzúdulást észleltem a Dacia szó hallatán, azt mondtam, egy hétszemélyes terepjáróval megyünk. Aztán megérkeztem a Logannal. Egy óra nyugalom, cégvezetőnk elment vele ügyes-bajos dolgait intézni, azzal, hogy vagy visszajön, vagy nem (ez azt jelenti nála: 100%, hogy nem), de holnap reggel körbeszalad és felvesz bennünket. És visszajött. Habzó szájjal, ordítva, nem is tudom, miért nem terített le egy hatalmas ökölcsapással. „Ezzel a szarral nem megyünk sehova! Te hülye vagy, el sem férünk!” Megjegyzem, öten voltunk, inkább átlagnál kisebbek, egy napra váltóruhával. „Ennek az ülései is iszonyúak, nem Siófokig, az első sarokig nem bírja ki benne senki!”

Súlyos szócsata következett, gyaníthatóan hosszú távra megakasztva karrieremet. A Sharant csak cseregéppel kapjuk meg. A Daciát odaadhatjuk ugyan az ügyvezetőnek, de nem erre hoztam, hogy rögtön le is passzoljam. A céges Citroën Berlingót már elvittem Rácz úrnak, épp távolodik vele Budapesttől. A végső érv az volt, hogy kiküldtem az utasok azon részét a kocsihoz, akik még nem látták, mondják meg, elférünk-e benne. Úgy látták, igen. Így ezzel mentünk másnap reggel.

Apró adalék, hogy éppen lenyugodtak a kedélyek, amikor felhív Rácz kolléga. Természetesen hasonló jelzőkkel minősítve a csereautót, a pár éves, 88 ezret futott Berlingót. Mindkettejüknek egyformán rossz volt, cégvezetőnknek, aki már két hónapja ezzel jár, mert megkapta a Logant, de a Daciába majdnem szerelmes újságírónak is, aki megválni kényszerült kedvesétől erre a két napra.

Jelentem elfértünk, 2+2+1-es felosztásban (magam hátra húzódtam, vezeklési céllal). Csomagtartója ilyenkor nem sok marad, annak pedig nincs jelentősége, hogy le lehet hajtani az egyik leghátsó támlát, mert az üléspad közös, inkább akadály lesz a 45 fokban meredező támla. Tehát a csomagok mellettem pihentek. Már a budaörsi benzinkútnál lebuktunk, a szintén ugyanoda igyekvő másik cégbeliek duhaj megjegyzései („Mi az, ennyire rosszul megy? Összedobjunk nektek egy kis adományt? Álljatok a kocsi elé mindnyájan, hadd készítsek a csoportképet rólatok!”) csak mélyebbre szántották a sofőrséget vállaló cégvezetőnk lelkén ejtett sebet.

Innentől teljesen megvadult, padlógázzal mentünk végig az autópályán. A kíméletlen gyilkolást 7,5 literes fogyasztással büntette. Hangosnak ilyenkor sem nevezném, inkább a huzatos ajtókon süvítő hideg zavart. A hatalmas térhez nem elég elölről fűteni, ott már verejtékeztek, hátul meg vacogtunk.

Nyomasztó pillanatokat szereztünk az autóvásárlással társadalmi elhelyezkedésüket kifejezőknek, így BMW-t előztünk, egy Jaguar S-Type-ot pedig 20 kilométeren keresztül toltunk magunk előtt. Nem kétséges, elgondolkodhatott tulajdonosa azon az igazságtalanságon, hogy ő ötször annyit költött járművére, most mégis itt lihegünk a nyakába.

Nagy megkönnyebbülés volt megérkezni a szállodához. A kint ácsorgók mellett nagysebességgel húztunk el, így is százak fedeztek fel. A Dacia Logan MCV alkalmatlan fontos személyek rejtett szállítására, legalább annyian fordulnak utána, mint egy Rolls-Royce után. A teremgarázsban parkoltunk, balszerencsés módon a várt jótékony homály helyett erős reflektorok világítottak. A parkolóőr a nagycsaládosoknak fenntartott, extra hosszú és széles helyre terelt. A szakmai programmal és az esti mulatozással nem terhelném az olvasóközönséget. Néha még felhánytorgatták, mivel jöttünk, ekkor megkérdeztük őket, a lízingből még hány hónap van hátra, és hány másológépet kell havonta eladni csak a cégautó kedvéért?

Másnap magam vezettem haza, elég volt a barbár gyilkolásból. Jelentősen nem sikerült csökkenteni az átlagot, nálam nagyjából 6,7 lehetett. Mint megtudtam, 2800-as fordulat környékétől kezd el drámaian felszökni a fogyasztás, ott jelentkezik a nagy doboz káros hatása, a szerény teljesítményű, ezért túlterhelt motor küszködésével együtt. Tehát 130 fölött már mindenképpen drága lesz az utazás. Az érdi emelkedőn 120-szal tudott feljönni, a sors különös szeszélye miatt mindezt a belső sávban, mert épp ott és épp akkor csak lassabbak voltak nálunk.

A Dacia Loganból sokkal több kelne el Magyarországon, ha Renault Logannak hívnák. Igen, ennyire idióta sznobok vagyunk. A Thalia sikertörténet idehaza, pedig Törökországban (tudják, azok utódai, akik alig 400 éve magyar asszonyokat erőszakoltak nap mint nap, fiaikat janicsárnak hurcolták el, férjeiket lemészárolták) gyártják. A Škoda annak idején semmivel nem volt jobb autó, mint az összes többi szocialista jármű, mégis viszik, mint a cukrot. Ez a szerencsétlen, torz, óriás kombi praktikumával divatos és kétszer ennyibe kerülő egyterűeket ver, motorja semmivel nem rosszabb, mint azok egyhatos benzinese, mégis gyűlöljük. Pedig sokkal könnyebb lenne kifizetni, mint a nevesebb és költségesebb konkurencia termékét. Tán még üzemanyagra is maradna a hiteltörlesztés után. Hol hát az igazság?

Dacia Logan MCV tartósteszt

2007. júliustól decemberig nálunk van egy hétszemélyes Dacia Logan MCV, Laureate felszereltségben. Nagyjából hetente olvashatnak róla itt a Belsőségen. Az eddig megjelent epizódok:

Befogadtam egy románt (2007. július 19.)
Pezsgés a Dacia körül (2007. július 27.)
Első tankolás a tartós Daciával (2007. augusztus 3.)
Hátamon a váram (2007. augusztus 10.)
Anzix a negyedik daciás hétről (2007. augusztus 17.)
Dákó a Belsőség szemével (2007. augusztus 24.)
Belestem a szoknya alá (2007. augusztus 31.)
Dízel Daciával dübörögtem Dalmáciában (2007. szeptember 16.)
Dacia a Zasszony szemével (2007. szeptember 23.)
Loganok összefutása (2007. október 7.)
Tízajtós Logan (2007. október 21.)
Egy szervizlátogatás tapasztalatai (2007. október 28.)
Újra látok! (2007. november 13.)
86 ló + 70 ló = 166 ló (2007. november 18.)

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a tartósteszt okos könyvjelzőjét (RSS).

Minap jelent meg cikkem a Totalcaron az autós honlapokról. Sajnos sok márka kimaradt, de voltak olyanok, amik szívesen elkerülték volna a szereplést. Így például a Jaguar, akinek vezetőjétől hosszú levelet kaptam. Mivel határozottan kikötötte, hogy a közléshez nem járul hozzá, így maradjon kettőnk titka, mi is volt a kifogásolt tartalom.

Azért ön, kedves olvasó, sejtheti, hogy nem tetszenek az importőröknek az olyan megjegyzések, amiben nehezményezzük a siralmas külsőt, a tartalmatlan tartalmat.

Vagy például azt, hogy az akciós árakat általában egy aprócska csillaggal közlik: a bruttó ár nem tartalmazza a regisztrációs adót. Mintha az egy lényegtelen, filléres tétel lenne. Én, az újgazdag vagy a régóta kuporgató, kékvérre vágyó odamegyek, kezemben a brifkó, amelyben ott a hétmillió. És mi történik? Ennyiért nem kapom meg. Csak nem akarok szarrágónak vagy kiszámolt pénzűnek látszani, hát gyorsan felvívok valakit, ugyan hozza már utánam a maradékot. Ha erre játszanak, sokaknál bejön a számítás.

Egyébként készséggel elhiszem, hogy valóban hosszas előkészítést és megfontolt lépéseket igényel egy luxusmárka honlapjának készítése, bölcs dolog nem elkapkodni. Annak még jobban örülök, hogy (és most fellebbentjük a fátylat a régi titokról) hamarosan csak lesz egy márkához méltó jaguar.hu.   Köszönetet nem vártam, így nem is lepődtem meg, hogy a Cadillac márkaimportőre szintén neheztelve keresett meg, hogy közlésünket, miszerint nincs a Cadillacnek magyar honlapja, helyreigazítsa. Tehát most jön a helyreigazítás: de, a Cadillac rendelkezik magyar honlappal. Csak nem egyszerű elérni.

A www.cadillac.hu továbbra sem létezik. Ennek oka egy ügyeskedő, aki pár éve úgy érezte, érdemes regisztrálni, mert jó pénzt ér majd egykoron. Tévedett ugyan, mert nincs vásárlási szándék, de sokba kerül így is a Cadillacnek, mert biztos nem csak én adtam fel a küzdelmet a megkeresésükre.

Az is kiderült az írásból, hogy a cadillac.com is egy régi állapotot konzervált, amikor még nem élt a magyar oldal. Hogy hol van mégis a magyar honlap?

Mi tudjuk és örömmel közöljük: írják be a http://www.cadillaceurope.com/index.aspx?FilterID=2102&ChapterID=10734 címet (vagy csak a cadillaceurope.com-ot, és ott megkeresni a Hungary ikont), máris elénk tárul a nemzetközi szabvány szerint készült csinos honlap.

Igaz a prospektushoz – ehhez a drága kincshez – adatokat kérnek, de istenem, nem nagy ár érte, ugye? A technikai probléma, miszerint még mindig két út létezik (a rossz a cadillac.com-ról, a jó a cadillaceurope.com-ról), megoldásra vár, de egy ekkora mamuttól már ez sem rossz eredmény.

A harmadik drámai változás, amiről kötelességünk tudósítani, hogy a Saab immáron nem turkál intim szféránkban kérdőívével, ha kíváncsiak vagyunk a forgalmazott modellek áraira és prospektusára.

Ennek örömén fel is fedem, miért készült az anyag: szeretnénk, ha a felfedezett hibákat, ügyfélbosszantó apróságokat kijavítanák. Nincs bennünk káröröm, ha ilyeneket észlelünk, ellenkezőleg, a maximális segítő szándék vezérel. Ha nem így lenne, inkább hallgatnánk, ha rossz, maradjon is az. A magam részéről ígérem, itt Padovában fogom ünnepelni a dicséretes javítást, nem is valami lőrével.

Valamiért betegesen vonzódom a kombiszerű autókhoz. Nem a sima kombikhoz, azok nem érdekelnek. Nincs bennük elég fantázia, párat kivéve. Pedig utálok pakolni, és a szottyadt, elhasznált, nyomorult porhüvelyemmel fáj is. Ennek ellenére időről-időre megszáll a vágy, hogy vásároljak egy családi romhalmazt, cirka 20 évvel ezelőttről. JAPÁNT!

Mitsubishi Space Wagont vagy Space Runnert. 1983 és 1991 között ment, rengeteg néven: például Eagle Summit vagy Chariot. Hétszemélyes is akadt közöttük, meg a Galant VR4 hajtásláncával felszerelt vadállat. 1992 és 1997 között megnőtt és lett belőle dízel is. A mostani Grandist fogjuk fel harmadik generációnak. A Runner és a Wagon között elsősorban méretbeli az eltérés, meg az ajtók száma. A Wagon ötajtós, míg a Runner négy: a bal oldalon egy ajtó jár a vezetőnek, jobbra pedig kettőt szereltek, egyet az anyósnak. Meg egy tolóajtót hátra. És van a csomagtérajtó.

Kicsit buszosan esik benne a vezetés, de ettől még remekül használható. Kicsit amerikai stílusú, kicsit japán. Kicsit kicsi, kicsit nagy. És pont be tudok szállni egyenes háttal, igazi családi baromság. Néha-néha látok belőle parkolni egyet, olyankor hagyok rajta névjegykártyát, hátha eladná a tulaj, de azokat nem akarják eladni. Egy bordón már többször is hagytam, teljesen sikertelenül. Amikor Space-t látok, jellemzően egy rakás gyerek dobálja benne hátul a macit-kutyát-cicát, szemmel láthatóan jól érzik magukat.

Automatából szerény a kínálat, összesen 5 darabot számol a Használtautó.hu belőle. A legdrágább 850 ezer forint, kicsit több, mint 12 évesen. A legolcsóbb 220. Törött. Jaj! Egy újabb típus fogy el, mire eljutok oda, hogy megvegyem. Miért csak a jó autók halnak ki?

Legutóbb a Nissan Prairie-vel jártam így. Addig-addig nézegettem őket, mire reménytelen, agyonkendácsolt, festékesvödrös, létrás, gittelt oldalúak maradtak csak. Ilyenem sose lesz, pedig olyan jó lett volna. Abból is volt automata, és talán ezerötös és ezernyolcas motorok voltak bennük?

1982-től hozták Európába. 1990-ben megélt egy frissítést, rondára kerekítették, meg tettek bele kettőnégyes motort. Amerikában Stanza Wagonnak hívták, Kanadában Multi volt a neve. Igazi félszerzet volt ez is, a Fiat Multipla (50-es évek) szellemi örökösének szánva. Épp úgy, mint a Space duó.

Egyszer egyet még próbakörre is elvittem. Kuplung és alapjárat nélkül is remek élmény volt. Szépen billegett – a súlypontja a teteje fölött van egy méterrel – és barátságosan nyiszorgott menet közben. Volt benne fűtés. Jók voltak ezek. A most hirdetettek közül nem tudom, hogy melyiket próbálnám. Van műszaki nélküli olcsón, van második generációs 450 ezerért.

Ilyet legközelebb 10 év múlva nézek, addigra hátha rendbeszedik a fanatikusok őket.

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).

Minden évben alig várom az első hideg hétvégét, végre lehet kocsonyát főzni. A kocsonya szempontjából lényegtelen a külső hőmérséklet, mert mindig a hűtőbe rakom megdermedni, de ez már így marad. Az autók hűtősapkájának dísze sem került át a szélvédőre.

Kocsonyából nem lehet keveset főzni, mert minek, ezért a nagy lábos beszerzésével kell kezdeni. Elmentem a kölcsönlábosért, levisszük a kocsihoz, mutatom Irénnek (tőle kaptam a lábost) a nyári gumikkal teli csomagtartót, nézd, ezekkel járok, nincs hova raknom. Dehogynem, mondja, nálunk, a pincében elfér. Remek, gyorsan bele is nyúltam két gumiba és oldalról kiemeltem őket. Nem kellett volna.

Hallottam az üvöltést a gerincem mellől, de nem figyeltem oda, nekem le kell rakni a gumikat, bevásárolni kocsonyához, megfőzni, este szülinap, holnap jönnek az emberek kocsonyát enni, hétfőre a szerkesztőségbe ígértem kocsonyát, haladjunk. A piacot már elég mereven járkáltam végig, mire hazaértem, nagy volt a baj. Nem tudtam kiegyenesedni, és minden mozdulat elviselhetetlen fájdalommal büntetett.

A kaland az ügyeleten ért véget, ahol az ártalmatlan izomhúzódást egy injekcióval ütötték ki.

A kocsonya sokáig fő, a disznó és a hal alapleve is megkíván 6-8 óra csendes gyöngyözést, addig el kell valamivel ütni az időt. A pár óra után kimentett répák, babérlevelek, és a kész kocsonyához vásárolt citrom, petrezselyem kiváló alapanyag a logókészítéshez.

Nati felvonultatta a szocialista blokk autóiparát, én pedig csendesen feltaláltam a Pocket Coffee és az Unicum kézi egyesítésével a Pocket Unicumot, ami nagy mennyiségben, fájdalomcsillapító, izomlazító löketre ráküldve kellemes kis édesség.

Kocsonya (kulákosan)

• 1 10 literes lábos
• 5 sertésköröm
• 5 sertésfül
• 1 nagy marhanyelv
• 1 kiló sertéscomb
• 5 répa
• 2 fehérrépa
• 2 csokor petrezselyem
• 4 fej hagyma
• 1 fej fokhagyma
• 1 szál kolbász
• 1 kiló csont
• babérlevél, egész bors, citrom, erőspaprikakrém, só

Az alapanyagokat 6-8 órán át, gyöngyözve kell főzni, annyi vízben, ami éppen ellepi. Két óra után a répákat és a kolbászt ki kell menteni, a többi mehet tovább.

Amikor megfőtt, a húsok és a répák, esetleg főtt tojás kerülnek a tányérba, a kicsit lehűlt lé tetejéről kanállal teljesen le kell szedni a zsírt (ez hosszadalmas, de ha zsíros marad a kocsonya, az undorító és csúnya) aztán teaszűrőn át a húsokra merni.

A teaszűrővel is csak a baj van, mert az átlényegült hagyma állandóan eltömi, de zavaros kocsonyát majd akkor villantok, amikor térdharisnyát. Zselatint nem illik használni, a kocsonya az időről, a beleoldódó kötőanyagokról szól, aki össze akarja csapni, nem érdemli meg. Egy éjszaka alatt megköt a hűtőben.

Fehér kenyérrel, citrommal, erőspistával és pálinkával a legjobb.

Korábban:

Péter Anna: Fesztiválszusi benzinnel
Winkler Róbert: A tökéletes sütő – benzines V6-os

1978-ban születtem, 11 évesen Nyugatról beszivárgott autókatalógusok voltak kedvenc olvasmányaim, az ideális flottát egy 240-es Volvo és egy 8-as BMW jelentették, és rajongtam KITT-ért. Már csak egy utolsó csepp hiányzott. 1989-ben, az öcsém születésekor érkezett meg hozzánk Pözsó. Egy vidéki városban nagyot ütött a családunkba már második nyugati autónak érkező dízel 405-ös. Az akkor és ott mindenki szemében álomautó volt. Ezzel a teljesen valószerűtlen címlaplénnyel kialakult személyes kapcsolat eldöntött nálam pár dolgot:

1. Az autó egyenlő szerelem, de ő van értünk
2. Az autó kocka
3. Az autó nagy
4. Az autó nem túl színes, lehetőleg szürke (azóta nő lettem, ez kicsit árnyalja a képet)
5. Az autó dízel (megdőlt, de egy bunkó dízel kerregésére néha még most is ellágyulok)
6. Az autó megbízható
7. Az autóban eszünk (a Pözsóban nem lehetett és ezt személyes szabadságom durva megsértéseként éltem meg)
8. Az autó tiszta és jó műszaki állapotban van (összemorzsázás után ki lehet takarítani)

Pözsó még mindig megvan, már nem megy tőlünk sehova. Nem sikerült elpusztítani, pedig mindent megtettünk az ügy érdekében. Horog került rá és földúton húzta a malacokat. Kapott a tankjába ezt-azt, amit a kilencvenes években gázolajnak hívtak. Anyám leöntötte hideg vízzel a motort, amikor felforrt a hűtővíz, forró vízzel a szélvédőt, amikor vastag volt rajta a jég. Soha nem állt garázsban, puszta földön annál többet. Rajta tanultam meg forgalomban vezetni, vele jöttem először kocsival Pestre. Az öcsémet is ő tanítja.

A durva merényletek ellenére (a rendszeres, lelkiismeretes szervizelést mindig megkapta) nem hagyott ott senkit (a hűtővizes kalandot is túlélte), nem rozsdásodik sehol, és máig jól van. A baleseteket megúszta, egyszer egy csikó berúgta az egyik lemezét.

Újkorában egész albumot rajzoltam belőle, ami elpusztult, ezért nem fotó készült róla.