Ezt a mondatot ordította át nekem az a kedves férfiember, aki úgy hordja a napszemüvegét, hogy annak lencséi a tarkóján vannak, a szára meg előre felé mutat. Egy szürke 206-os Peugeotból tette mindezt.

Vajon mivel érdemeltem ki?

Forgalmi helyzet volt. Esős csütörtök reggel, Budakeszin a buszvégállomástól folyamatos álló sor befelé. Kuplung, egyes, kuplung üres, félpercenként. Budakeszin - a Fő úton - jó félóra alatt lehet ilyenkor átmenni, a kerülő utak igénybe vételével sem kevesebb 15 percnél. Szépen elhagytuk Budakeszit, a Nagykovácsiba vezető út torkolatánál újabb sok perces vesződés, majd elkezdett a sor szépen csorogni lefelé a város felé.

Tehát Budakeszi úton szépen csorgott lefelé a forgalom, szó szerint. Ilyenkor üresben van az autó, néha fel lehet engedni a féket, hiszen lejtő van. Ilyenkor nagyon lassan, gyakorlatilag sétatempóban követik egymást az autók. Az a fajta sor volt, amikor a busz sem áll be a megállóba, hanem az úttesten teszi le az utasait, hiszen senki sem szenved ettől késedelmet, kivéve a napszemüveges fiatalúr.

Valahol a Pálos utca előtt, a Laudernél van egy lámpa. A gyalogátkelőhelynél, ami jelzésre vált, tehát alapból zöld. Most is az volt. Máshonnan nem enged be autót, hiszen egy parkolónak épített zsákutca van ott, meg egy szálloda.

Itt követtem el a hatalmas hibát szerinte, hogy nem nagy gázzal tettem meg azt az öt métert az előttem állóig, hanem csorogva. Ez kiverte nála a biztosítékot. Innentől dudált és villogott percekig, amíg csorogtunk lefelé a sorral. Aztán meg is előzött, hiszen pont befért arra a négy méter helyre, amit a szerkesztőségi Lada és az előtte álló autó közé tett a gravitáció.

Aztán végre befordult balra, illetve beállt a felezővonal mellé szabályosan, hogy elsőbbséget adjon a szemből érkezőnek. Pont úgy jött ki, hogy mellé kevert ismét a sors egy autónyi gravitációs gurulást követően. Letekertem az ablakot, és megkérdetem, hogy mivégre dudált és villogott.

Megmondta: szerinte lassan mentem át a gyalogátkelőhelyen, hiszen feltartottam a sort. De előtte elmondta, ami a címben van.

Feltartottam a sort. Az álló sort barátom. Azt. Le is köphettél volna, esetleg megrugdoshattad volna a 31 éves Zsigulit. Vagy engem.

Úgy néz ki, a lehetetlen helyen és időpontban tartott közgyűlésen módosítani szeretnék az alapszabályt, hogy pótlólagos befizetésre kötelezhessék a tagságot.

A MÁV Általános Biztosító Egyesület honlapján az alábbi közleményre bukkantunk egy kedves olvasónk figyelmeztetése alapján:

KÖZLEMÉNY

A MÁV ÁLTALÁNOS BIZTOSÍTÓ EGYESÜLET 2008. JÚNIUS 06. NAPJÁN, 13 órai kezdettel a Tatai Honvéd Sportegyesület - 2890 Tata, Május 1. út - termében, illetve sport pályáján tartja közgyűlését, melyre tagjait meghívja.

A közgyűlés napirendje: 1. A PSZÁF J-II-30/2008. sz. határozatának ismertetése. 2. Az Intéző Bizottság (felügyeleti biztos) beszámolója a legutóbbi közgyűlés óta eltelt időszakról, többek között a 2007. évi éves beszámoló főbb adatainak ismertetése. 3. A PSZÁF J-II-30/2008. sz. határozatára tekintettel döntés az első számú vezető felmentéséről (visszahívásáról). 4. Az Ellenőrző bizottság beszámolója. 5. Döntés a kötelező gépjármű felelősségbiztosítási állomány átruházásáról, tekintettel a PSZÁF J-II-30/2008. számú határozatára. 6. A szavatoló tőke-megfeleléshez szükséges lépések megtételéről való döntés, különösen a kötelező gépjármű felelősségbiztosítási ágazat mellett, egyes további ágazatokba tartozó állományok átruházásáról, az érintett tevékenységi engedélyek visszaadásáról. 7. Az alapszabály módosítása a 3.1., 4.3.1., 5.1.2/b és d), 5.1.12., 5.2.2., 5.2.6. j) és m), 5.3.2., 5.5.3., 5.6.1., 5.7.10., 6.3.2., 7.3., (pótlólagos befizetési kötelezettség előírása lehetőségének megteremtése), 10.1-2., 11.3-5. pontok vonatkozásában. 8. Vezető tisztségviselők, így az Intéző Bizottság és Ellenőrző Bizottság tagjainak és elnökeinek megválasztása. 9. Az Alapszabály 7.3. pontjának sikeres módosítása esetén döntés pótlólagos befizetési kötelezettség előírásáról és annak mértékéről.

Amennyiben a fenti időpontra kitűzött közgyűlés az Egyesület Alapszabálya szerint határozatképtelen, ugyanazon a napon és helyen 13:30 órakor - változatlan napirenddel - tartandó közgyűlés a megjelentek számától függetlenül határozatképes.

Tájékoztatjuk a tisztelt résztvevőket, hogy az Egyesület tagjai csak saját jogon élhetnek a szavazati joggal.

A tagsági jogviszony igazolása - személyazonosító igazolvány mellett - a 2008. évi tagdíj befizetését igazoló, illetve bármely biztosítás díjának egész évre vagy 2008. II. negyedévére történt befizetését igazoló dokumentummal történhet.

A MÁV ÁBE INTÉZŐ BIZOTTSÁG JOGKÖRÉBEN ELJÁRÓ FELÜGYELETI BIZTOS

A szövegből egyebek közt kiderül, hogy a régi igazgató leváltása és az új vezetés megválasztása mellett a gépjármű felelősségbiztosítási ágazat eladását, és egy pótlólagos befizetési kötelezettség előírását is meg akarja szavaztatni a tagsággal a biztosítót irányító kinevezett felügyeleti biztos. Valószínűleg már megtették volna ezt a lépést, ha a MÁV Biztosító nem egyesületi formában működne, és nem volna minden biztosított egyben döntési jogkörrel bíró tag is, így azonban – legalábbis elvben – a tagoknak maguknak kellene megszavazniuk, hogy fizetnek-e, és hogy mennyit. Önként fizetni persze senki nem szeretne, így elég reménytelennek tűnhet az ötlet, de a felügyeleti biztos méltán számíthat rá, hogy pénteken délután egy órakor a tagságnak viszonylag kis része jut el a közgyűlés helyszínéül kijelölt tatai sportpályára, lévén dolgozó felnőtt. És mivel 13:30-kor a megjelenők létszámától függetlenül határozatképes közgyűlés hívható össze, elképzelhető, hogy mégis sikerül elfogadtatni a pénzbehajtásról szóló rendelkezést.

A MÁV ÁBE korábban szemtelenül alacsony biztosítási díjaival szerzett magának ügyfeleket, vagy ha úgy tetszik, tagokat, de elképzelhető, hogy ha a spórolni vágyó ügyfelek nem lesznek résen, és nem zarándokolnak el holnap, munkaidőben Tatára, megfizettethetik velük a spórolás árát. A sajtóhírek egyelőre 10 000 forintos pótbefizetési tervről szólnak, de az összeg könnyen lehet akár jóval nagyobb is.

Hát már megint, füstölögtem magamban Debrecenből tartva hazafelé a rettentő huzatban. A még engedélyezett autópályatempón picivel innen gurulunk az M3-ason, a bal első ablak teljesen lehúzva, dühöng bent a forró vihar, se beszélgetni, se rádiózni nem lehet. Hülye vagyok talán?

A feltárt ajtó

Nem, csak az történt, hogy reggel, amikor elindultunk, se szó, se beszéd, beesett az ablak az ajtóba. A motor ment, de hallhatóan darált valamit, és nem húzta vissza az ablakot - gyorsan el is engedtem a gombot. Elérni, felhúzni az üveget nem lehet, kárpitot bontani nincs idő, mert menni kell. Hát mentűnk, nagy cúgban. Szerencsénk volt, nem esett, viszont meleg volt: a fárasztó zajterhelésen kívül nem lett semmi bajunk.

Itthon megkezdtem a boncolást. Nem voltak vérmes reményeim, sejtettem, hogy nem lesz elég valami jelentéktelen bigyót visszapattintani, de hát a kíváncsiság mégiscsak emberi alaptulajdonság. Meglepően könnyen lejött a kárpit, 5-6 csavar meg pár patent fogta csak, leszerelés közben egyszer sem fogott el a különben gyakran átélt érzés, hogy nem fogom tudni visszacsinálni, amit elkezdtem.

A Mester keresi a dolgok lényegét

Lefejtettem a vastag zajszigetelő fóliát (furamód nagy Cadillac felirat díszelgett rajta, biztos oda is szállított a gyártó), és mindjárt láttam, hogy ehhez én kispályás vagyok. A bowden megrágva, a dobról letekeredve kígyózott az ajtóban. Lepattintottam a csévélődob fedelét, és láttam, hogy a bowden egyik vége szabályosan kitört a dobból. Na még ilyet!

Másnap leesett a jobb oldali ablak is. (Nem kell hozzátennem, hogy első: a középső ablakok a Voyageren nem nyithatók, a hátsók meg csak billenni tudnak, igaz azt motorosan). Nagyot káromkodtam, és elküldtem a forgalmi szerinti tulajdonost, vagyis jobbik felemet, Adriennt a szomszéd faluban lévő bejáratott szervizbe, hogy nézzék meg, mi a baj. Arra gondoltam, tán a hirtelen beköszöntött nagy meleg adott kegyelemdöfést a megfáradt, tízéves műanyagnak.

Kiterítve a szerkezet a ravatalon

A szervizben a bal ablakot kitámasztották egy precízen megalkotott célberendezéssel, a jobbat meg két tapadókoronggal fixálták felhúzott helyzetben. És közölték, hogy ha viszek csereszerkezetet, szívesen kicserélik, javítani nem lehet a cuccot.

Átmeneti ablakrögzítés összecsavarozott tetőléc-darabokkal (egyben nem lehetett beerőltetni a megfelelő hosszúságú lőcsöt az ajtóba)

Telefon ide, telefon oda: a Chryslert is megemésztő bontók harminc rugót kérnek a komplett szerkezet darabjáért. Hát, mondom; egész bontott ajtók nem érnek ennyit, tehát telefon Celldömölkre, a guruhoz: hatvan ropiért már megéri legurulni oda-vissza 300 kilométert.

Tom-Voy, minden Voyagerek mágusa meghallgat, mondja, hogy nahát, nem szokott ilyen lenni, szerinte fel akarták törni a kocsit, de vigyem nyugodtan, megoldják.

Profi gány: a léc tetejét a szerelő bemarta flexszel, hogy ne ugorjon le róla az ablak

Viszem hát nyugodtan, erős meggyőződéssel afelől, hogy ez hülyeség, ki akarna feltörni egy tízéves, gyerekülésekkel meg plédekkel, pulóverekkel megpakolt koszos családi buszt; Tamás biztos csak védi a mundér becsületét, nyilván típushibáról van szó, de majd kiderül, ha lebontjuk a jobb első ajtót is.

Lebontjuk: egyértelmű hirtelen fizikai túlerőltetés nyoma itt is: egy sínpáron mozog két csúszka, ezek emelik az ablakot, ezekben van a bowden másik vége. Vagyis az egyikben csak volt, ugyanúgy kiszakadt, mint a másik oldalon a dobból. Tamás bólogat, mondja, hogy biztosra veszi, megpróbálták kampóval letépni az ablakot, ilyen világot élünk, pár napja az ő Voyagerén az egyik zárat marcangolták szét fényes nappal egy áruházi parkolóban.

A két szerkezetet kicserélik (egy bontás alatt álló kocsiból jönnek a komplett egységek, az a kocsi kábé az enyémmel egyidős, pormentesek, újszerűek, makulátlanok az alkatrészek, az elöregedés-teóriát szégyenkezve a szőnyeg alá söpröm), kárpit vissza. Az én ablakemelő motorjaimat beszámolják, a teljes költség a két ajtóra egy Pesten bontott emelőszerkezet ára.

Pici törés a csúszkán: kiszakadt a bowdenvég. A másik ajtóban a csévélődobbal történt ugyanez

Megyek hazafelé, néha kicsit lehúzom-visszaemelem az ablakokat, szívemet béke önti el, megint feltétel nélkül szeretem a nagy családi buszt. És nagyon-nagyon szeretném az ablakemelő bowdent annak a lótetűnek a nyaka köré tekerni jó szorosan pár percre, aki semmi haszonért okozott nekem egy jó kis kárt, meg egy feleslegesen elkirándult napot. Hát ennyi.

Az egy négyzetméterre jutó kattantak aránya egy motorversenyen a legmagasabb.Természetesen minél nehezebb a viadal, annál több furcsasággal találkozhatunk.

Amint arról a Totalbike-on tudósítottunk itt, itt és itt, a hétvégén zajlott a világ legnehezebb terepversenye Ausztriában az eisenerzi Erzberg Rodeo. A környék már a középkortól a vasércbányászat központja. A fenyvesek és hófoltos csúcsok között, mint egy rossz vicc terpeszkedik a történelem talán legöregebb külszíni fejtése, az Erzberg. Ami egy átlag turistának vizuális pofon, az a motorosnak maga a paradicsom: a sziklás, poros és göröngyös talaj az óriási emelkedőivel még a legprofibbnak is durva kihívás.

Ennek ellenére a krosszvilág minden idiótája ott toporog az 1000 méter szintkülönbségű bányában, hogy részese legyen a mulatságnak. Erre kiváló alkalom a kvalifikációs verseny, ahol az első 500 rajtszámért harcolnak a motorosok. 1500 induló volt összesen, ebből ezret szórtak ki: az utolsó napon a bánya aljába csak a legjobbak mehettek, az már egy más dimenzió. Ehhez képest a kvalifikáció baráti vigasság – egyenes, kanyar, egyenes, kanyar, egyenes, kanyar – a hegyre szerpentinszerű út vezet. A vasárnapi Hare Scramble maga volt a mészárszék: itt is a hegycsúcs a cél, nemes egyszerűsséggel amerre az orrod mutat, toronyiránt.

Mivel a kvalifikációban résztvevők nagy százaléka egyáltalán nem akar az utolsó napi öngyilkossági kísérletben asszisztálni, ezért ők mókából, a saját örömükre gurulnak fel. Ennek eredménye a sok furcsa jármű. Robogók, veteránok, mopedek és sportmotorok ugyanúgy ott vannak, mint a világbajnok. A különbség csak egy: nem a győzelemért jöttek, hanem vigadni.

Autós szempontból a parkoló rejti az érdekességeket. Teljesen heterogén a kép: a versenyistállók kamionjaitól az utánfutós roncsig mindent megtalál a nézelődő. Persze a kötelező eszközük mind kint sorakoznak: kempingszékek, kempingsütők, kempingbiciklik.

Személyes kedvencem az osztrák gyártmányú Husar katonai kocsi volt, amely három versenyző motorját vontatta, bent pedig egy kisebb családot szállított. A másik egy világjáró TATRA 815, még a régi V12-es. (lambó? Hehe…) Gyomrában triál és terepmotorok, múltjában több kontinens is megtalálható.

  Az igazi perverz a geek-járművek csúcsa, a terep Segway. A rapancsos gumikba vörös vasércpor tapadt: a helyi szervezők sikeresen abszolválták a kisebb-nagyobb kupacokat a sajtósátor és a rajt között – előbb vagy utóbb biztosan lesz saját terepkupájuk.

A helyi tinédzserek lelkesen látogatták minden este a fesztiválsátrat. A negyed órás gyaloglás nem távolság a településtől: a partira kiéhezett osztrák vidékiek lelkesen caplattak fel a hegyre, hogy röviditalba és sörbe fojtsák elzártságuk minden szomorúságát. Higgyétek el, minden volt: a velvetes kollégák villantásvadászata alsó tagozatos szoknyaemelgetés csupán:

Akik ki sem dugták az orrukat a versenyre, azok sem unatkozhattak: az Erzberg Rodeo nyüzsgése egész napra elringat. A szálló vaspor és kohósalak mintha drog lenne, mindenki vigyorog, a versenyzők egy részén kívül senki sem siet. Rohangászó kiskölkök, egykori bányadömperben utazó nyugdíjas turisták és energiaitalt szopogató versenyzők: nincs még egy ilyen monumentális krosszakciója a világnak. Aki szereti motorral túrni a földet, ne hagyja ki. Motorozzon oda, nevezzen a versenyre, aztán leülünk egy sörre. Vagy többre. Pont ahogy a helyiek.

Nem mondom, alaposan kifáradtam egy napnyi londoni vezetés után. De hiába jártuk körbe a várost vagy négyszer, egyben fél percnél sehol nem álltam többet.

Vélemények az azonos című publicisztikáról.

Felhívnám a figyelmet a pillanatok alatt atomjaira hulló vétkes járműre és a Trabant töréstesztjére. És jobban megfigyelve gyanúsan Trabant-szerű jellegzetességek bukkannak elő a hátsó kocsi karosszéria-maradványai alól. Vajon mi lehet a második kocsi típusa?

És bónusznak egy korabeli utánfutóreklám.

Volt egy pillanatnyi elmezavarom, hirtelen beleszerettem egy autóba, valami azt súgta belül, meg kell vennem.

Takip eddig rettentő sok jót tett velem, ha emlékeznek még, ő volt például, aki megajándékozott oldalablakokkal, amikor karácsonykor feltörték a 75-öst. Aztán amikor nem bírtam nekilátni a hátsó kisháromszög-ablak cseréjének, előtúrt nekem egy pdf-et az ajtó szerkezetéről, azt is átküldte, így már kiválóan sikerült a csere. És azóta is minden levélváltásunknál megkérdezte, hogy nem eladó-e az Alfa, mert átvenné. Az új szerelem vakká tett, lépnem kellett. Felhívtam, igen, most eladó.

Nem gondoltam volna, hogy így felgyorsulnak az események. Mint valami Tarantino-filmben, gyors snitt, Takip másnap már ott is volt nálam, snitt, pénzt, adásvételit cseréltünk.

Aztán snitt, lemerült az akku, snitt, feltöltöttük, lol, snitt, már el is ment, csak egy kis pörkölt olajszag maradt az utcában. Meg egy pár cucc Balatonon, amit még oda kell adnom az autóval.

Semmi alku, álltam az utcán mint egy hülye, volt 550 euróm, nem volt 75-ösöm. Ha a Hanzit így el tudtam volna adni…

Pedig aznap délutánra a másik autómon, a Bazegen (Mercedes 200D állólámpa) is beterveztem egy kis szerelést, mert pár hete elkezdett húzni a fékje. Ebéd után nekihasaltam, persze minden tömbbé rohadva, csavarlazító-WD40-gázolaj-fürdő, majd ezek után is csak kalapáccsal jöttek ki a fékbetétek. Darabokban. Szombat estére már Bazegem se volt. Teljesen autó nélkül maradtam. Tátogtam, mint Gagarin, mikor elszökött a levegő az űrkabinból.

Sebaj, megyek mindjárt megvenni a kiszemelt autót (írok arról is később, ígérem) – gondoltam. De nem tehettem, mert a barátom, akinek a szüleié a kocsi, elutazott vidékre. Jövő héten hozom klubra, ráér? – kérdezte. Mit tudtam volna mondani neki, persze, ráér hát.

Egy olyan közveszélyes konzumidiótának és autóbuzinak, mint én, nem tesz jót, ha elkölthető pénz van a kezében, ellenben nincs autója. Elkezdtem böngészni a hasznaltauto.hu-t, és asszem találtam helyette mást. C'est la vie. A fejleményekről később.

Na jó, amúgyis BMW-s vagyok, de a 26 éves kiscápa azért nem adja ugyanazt a fílinget, amit egy vadiúj Bömös. Lehet az egész kicsi, akár egy 1-es kupé is. Ha az ember beül egy ilyen kis Bangle-tervezte jólétszimbólumba a kék-fehér propeller mögé, azonnal saját bőrén, de legalábbis lemezén érezheti, miként vélekedik a magyar társadalom arról, akiről azt hiszi, telik neki presztízsautóra, és pont a bajor márkát kedveli a piac választékából.

Egy hétig jártam egy 123d-vel (a tesztet a jövő héten szállítom). Nem nőtt kopasz fejem súlyos aranylánccal, az elakadásjelzőt is csak beengedés-megköszönésre használtam, és nem parkoltam járdán, tilosban. Mégis, az első órában több inzultus ért, mint eddig tán egész évben. Pedig tulajdonképpen végig jó voltam.

A Lánchíd felé haladva a dugóban a József Attila utcában volt az első kalandom. Itt a József Nádor tér kereszteződésében kulminál a dugó: a buszsávot eltömik a rajta autózó szabálytalanok, akik itt akarnak visszaétérni a belső sávba, nehogy meglássa őket a Roosevelt téren gyakorta látható rendőrök egyike. Valamint a József Nádor tér felől érkezők pofátlanul be szoktak állni a kereszteződésbe. Így, ha én a József Attila utcán jövök, és rendes, KRESZ-tudatos polgár létemre nem állok be magam is a kereszteződésbe, soha nem jutok tovább. Egy szabályos megoldás van: figyelni, és a zöld időtartama alatt azonnal átsurranni a kereszten, akár a jobbról-balról egyaránt tolakodó szabálytalan, pofátlan, esetleg hülye autósok elé.

Eddig itt egyszer húzta le az ablakot valami passátos yuppie, aki a buszsávból osont volna be, hogy átszóljon, de mire nyitotta a száját, már mondtam is, hogy baszki, te vagy a harmadik, aki a buszsávból jön elém, elég volt. Értette, biccentett, remélem magába is szállt, ennyi. Na de most, amikor az új BMW-vel voltam öntudatos!

Pirosban beszivárgó fehér vadiúj Fiesta elé ugrottam ki, mert nem csak sunyi volt az istenadta, hanem még balfasz is: még bennragadva is képes volt újra bennragadni. Ablak le, én is, odaszóltam, hogy nekem zöld. Kicsit állunk, indul a sor, gurulok, indul a Fiesta is, látom a tükörből, hogy a huszonéves kolléga kihajol, és lendületesen végigköpi a BMW-t, körülötte ülő pajtásai lelkes derültsége közepette. Ha az én autómat köpi le, tán megölöm, vagy megöletem magam, így csak röhögtem.

Száz méterrel odébb jön a másik incidens. A Roosevelt téren ugye a legkülső sáv a buszé, a középső visz fel a Lánchídra, a belső pedig arra való, hogy aki le akar menni a rakpartra, vagy az Apáczai Csere János utcára, vagy vissza az Andrássy felé, ne várjon együtt a Budára vágyókkal feleslegesen. Itt szoktak állni a Lánchíd torkolatánál azok a rendőrök, akiket oly lelkesen éltet a nép, mert látványos mozdulattal intik vissza a híd felé a záróvonalon át befurakodókat: igaz, hogy öt terelőelemmel ki lehetne váltani a máshonnan pedig tényleg hiányzó rendőri élőmunkát, de mindegy.

Viszont véletlen vagy szándékos forgalomszervezési hiba (csak egy balról nyitott záróvonalat kellene felfesteni, és megoldódna a probléma), de legálisan is lehet időt nyerni, ha a Roosevelt térre a József Attila utca felől felkanyarodva beváltunk a belső sávba, és csak a kanyarban, még a szaggatott vonalon sorolunk vissza a sor elé. Teljesen szabályos, a rendőrök sem szólnak, nem is szólhatnak érte, és be is szoktak engedni. Kicsit talán pofátlan megoldás, a kollégák szerint köcsög is vagyok, hogy nem állok sorba, de mentségemre legyen mondva, hogy a kanyarban olyan széles az út, hogy míg várok a beengedésre, a bal oldalamon simán haladhat a sor. ÉS még soha senki nem hergelte fel magát eddig rajta; vagy nyolc éve járok arra.

No, itt meg egy öreg japán valamiből, talán Corollából üvöltött át mellőlem egy autós, hogy "Márpedig ide nem jössz be!" És lecövekelt, feltartva a sort. Bólintottam, hogy értem, nem is akartam tolakodni, a mögötte jövő már készült, hogy be is engedjen rendesen. Kis idő múltán. Előbb ugyanis meg kellett várnunk, hogy a corollás felvegye a barátnőjét, ott helyben, az út közepén;a csaj a Parlament felől bukdácsolt át épp a villamossíneken. A Corollát aztán még láttam az Alagútból kiérve index nékül jobbra fordulni a lámpánál.

Meg még egy apróság, ilyet sem tapasztaltam sztráda melletti kútnál autósként, mióta élek. Kiértem Pestről, megálltam az OMV kútnál a főváros határában, nem tankolni, hanem épp ellenkezőleg. Jövök vissza a WC-ről, ülök be, indítok, megkocogtatják az ablakot. Lehúzom kicsit, aszongya a fiatelember: "Navigáció nem érdekel? Alig használt. Vagy van vadiúj Omega órám is."

Hát ennyi. Jó kis autó az 123d, megy, mint a veszedelem, készségesen rakja a fenekét, de ezek után megszűntem őszintén vágyni rá. Majd talán húsz év múlva újra elkezdek nyálat csorgatni ugyanerre a kocsira, amikor nem abba a körbe tartoznék a birtoklásával, mint most. (Ha lenne is rá pénzem, ami ugye nincs.)

Bónusz: a fenti eseményeket nem sikerült dokumentálni, de Budára érve már sikerült előtúrnom a fényképezőgépet. A múltkori görög tűzoltólegény után most szolgálatot teljesítő magyar rendőr az Alagút utcában:

Világszerte terjedő trend hardveres problémákat szoftveres úton megoldani. Oké, ki kell találni, meg kell írni, le kell tesztelni, de a gyártása nem kerül semmibe. A költségek csökkennek, a haszon nő, a részvényesek örülnek. Mondom, az egész világon alkalmazott megoldás, a kis japánok ezúttal azonban tényleg kivágták nálam a biztosítékot.

Merthogy az önindítót(!) helyettesítik(!) egy szoftverrel(!).

A 2009-től szériába kerülő start/stop automatika a piros lámpánál leállított közvetlen befecskendezéses benzinmotort úgy röffenti be, hogy az önindító meg sem moccan.

Valahogy így:

A motor leállítása során az utolsó befecskendezések és a fojtószelep helyzetének szabályozásával elérik, hogy a főtengely egy előre meghatározott helyzetben álljon meg, azaz egy dugattyú mindíg a sűrítési ütemben a felső holtpont előtt legyen. Ezt persze a főtengelyhelyzet-jeladó impulzusainak számolgatásával ellenőrzik is.

Újraindításkor ebbe a hengerbe sprickolnak némi anyagot, majd azt a gyújtógyertyával be is gyújtják, és a motor elindul.     VISSZAFELÉ.

Az első, pici befecskendezés célja csak az, hogy a normál forgásiránnyal ellentétesen mozgásba hozza a főtengelyt. Ekkor ugyanis egy másik hengerben a felfelé mozgó dugattyú már többé-kevésbé előírásszerűen összesűríti a levegőt, amibe lehet újra befecskendezni, gyújtani, és a motor ezúttal már a rendes irányba forog majd.

Gyorsan, gazdaságosan, egyetlen plusz alkatrész beépítése, az elektromos rendszer túlterhelése és az önindító agyonkoptatása nélkül. (Ez utóbbira a hidegindításhoz továbbra is szükség lesz.)

Az ész megáll.

A motor meg forog.

Mostanában rendszeresen jelet kell mérnem az autó barkácsolása közben. Már a második etanol elektronika került bele, és egy kis előgyújtás szabályzás is adódott.  Minden esetben vagy a gyújtás vagy az injektor jelét kellett meghatároznom. Hagyományos lámpázással veszélyes lehet, mert egy izzónak nagyon kicsi az ellenállása, ezért a vezérlő komputer zárlatot érzékel, és rossz esetben tönkre is vághatja. Minden rendes háztartásban szükséges hát a LED-es szakadásvizsgáló lámpa.

Körbenéztem mi van kéznél. Átlátszót kerestem, és csodák- csodája, elsőre egy Saab reklámtoll került a kezembe. Egy pozdorja csavar fejét kissé leköszörültem, hogy beleférjen a betét helyére, majd ráforrasztottam egy darabka drótot. A drót végére egy LED-et és egy ellenállást forrasztottam.

Van egy dobozom, - illetve sok hasonló dobozom van, de jelenleg ez a LED-es doboz volt érdekes - ahol dúskálhattam a színekben. Hivatalosan ezekhez a hagyományos, kétvoltos LED-ekhez kb. 1,2 kiloohmos ellenállás kéne, de én lusta voltam a színkódot bogarászni. Kipróbáltam párat, és amivel szépen világított, azt választottam. Az installációt betuszkoltam a tollba és összecsavartam, ahogy eredetileg is volt. A LED negatív lábáról a toll nyomógombján, a körömvágó ollóval lyukasztott lyukon vezettem ki a negatív madzagot. A csavar hegyét egy kicsit megköszörültem, hogy kisebb helyekre is beférjen.

Az egész műveletnél a megfelelő toll keresése tartott a legtovább, így durván tíz perc volt.

Egy gond azért van vele, használatakor ügyelni kell a megfelelő polaritásra. Elvileg a LED egy darabig bírja a  felcserélt polaritást, de nem sokáig. Plusz diódával ezt is ki lehetne védeni, de ahhoz még egy dobozt ki kellett volna kinyitnom, és öt perccel tovább tartott volna a munka. Inkább figyelek rá.

Van ez a kis interjú, ugye. Erre jött nagyjából egymillió ilyen levél:

T. Rácz úr !

Nem értem a "Kondorosi úr: tényleg úgy gondolja ?" c. cikkböl kiolvasható ideges és gúnyos reagálását arra vonatkozóan, ha esetleg felmerülne, hogy a zebrán a gyalogos egyébként is deklarált elsöbbségét esetleg valóban kikényszerítö eszközökkel éljenek a jogalotók, ha a magyar autósok zöme egyszerüen nem vesz tudomást erröl a szabályról.

Svédországban hosszú ideje úgy szól a vonatkozó szabály, hogy az autós köteles lassítani, megállni és elsöbbséget adni annak a gyalogosnak, aki "megkezdte az átkelést vagy arra készül". Az arra készülést pedig úgy kell érteni, hogy, ha gyalogos áll a járdán a zebránál, akkor KÖTELEZÖ MEGÁLLNI ! Ezt itt mindenki betartja és ettöl még müködik az ország és mindeni odér, ahová akar - söt, a környezetszennyezés sem nagyobb, mint Magyarországon.

Meg ilyen:

majd ha a Te gyerekedet vasalják, átértékeled a dolgokat

kanadában ha a zebra széléhez érek azonnal megáll az autós, mert tudja, hogy át akarok menni és nem höbőlög itt meg as sok köcsög még gázt ad

nem kell messze menni, ma délben mercédesz taxi villanyrendősrös zebrán neki piroson nagygázzal átment előttem, le se szart

Szeretnék segíteni minden értetlen, felületesen olvasó, érzelmileg a kérdésben a látást akadályozó vörös ködig túlfűtött, esetleg funkcionális analfabéta olvasónknak, ezért írtam ezt a posztot. Aminek a linkjét küldöm innentől majd válaszban az ilyesfajta levelekre. Tehát, tessenek JÓL figyelni:

Az általam kritizált hülye felvetés arra vonatkozik, hogy az üres zebra előtt is tisztelegni kell, erőteljes lassítással, esetleg megállással. Ezzel van bajom, nem a gyalogosokkal. És nem csak fújolok, megoldást is javasolok: a Hatóság tartassa be a meglévő, szerintem teljesen hibátlan szabályozást, miszerint a zebrán át kell engedni a gyalogost. Idézet a KRESZ-ből: (Tehát nálunk is, nem csak Kanadában meg Svédországban!)

Kevesebb forgószékben segget pállasztó jogászt, adminisztrátort, referenst az államigazgatásba, több effektív dolgozót, aki kimegy, figyel, feljelent, büntet, jogsit vág ketté. És lehetne például kamerákat telepíteni a nyűgös zebrák mellé, meg pár nem nyűgös mellé is néha, és foroghat a film. Ha ABC-123 nem engedi át a gyalogost, akkor lehet feljelenteni, megnyúzni, száműzni.

De ehhez NEM KELL SZABÁLYT SZIGORÍTANI, elég csak betartatni a meglévőt.

Teccikérteni?

Lassan egy hónapja annak, hogy megjelent az új gazdira váró 127-esről a blogposztunk. Bár abban a szövegben körülbelül hatszázhuszonkét és háromnegyedszer leírtam, hogy a tulajdonos olyannak akarja restaurálásra továbbadni az autót, akik OT-s, minősített veteránt farag belőle (az alapanyag elég jó hozzá), egy rakás ajánlatot kaptunk olyanoktól, akik átalakítanák, elhasználnák első autónak, szívesen megkapnák, stb.

Hadd ismételjem el: ÉN is szívesen megkaptam volna az autót, meg egy rakás fiatos társam is, akikkel konzultáltam. De az igazi muzeális állapotra való felhozás itt alsó hangon hatszázezer forint, de lehet, hogy egymilliónál is több, van tapasztalatom a témában, nem beszélek a levegőbe. Meg lehet csinálni sufniban kétszázból, nekem is lenne ilyenre módom – sajnos a végeredményt bélférges szarnak hívják kultúrkörökben. És egy széttákolt okádékból nehezebb újra igazi 127-est csinálni, mint ha egyáltalán hozzá sem nyúlnak a rozsdaboglyához. Veteránnak szánt autóknál gyűlöletes a tákolás, játszóautóknál semmi baj nincs vele. Ez a 127-es viszont azért van ingyen, mert veteránná kell válnia. No ták tehát.

Nos, nagyon kevesen akartak a nyakukba venni egy ilyen kötelezettséget. Lehet, hogy a Belsőség olvasói félreértik, vagy nem olvassák el egészben a szövegeket, ez kicsit kellemetlen, de érthető, viszont nem tisztességtelenek. Alig-alig jött igazi oldtimeresítő ajánlat. Pedig semmiből sem állt volna: azt hazudom, hogy tutira megcsinálom, mutatok valami ismerős elkészült projektjéről néhány képet, milyen profi és elszánt vagyok, aztán jól elhasználom az autót, vagy továbbadom azonnal hetvenezer forintért. Az is pénz. Ha megvan az adásvételin az aláírás, a volt tulaj ugrálhat, ha nagyon pattog legfeljebb lenyomok neki egy sallert – vélhette volna bárki. Ha belegondolok, még én is simán tudtam volna prezentálni a bizonyítékokat a birtokba vételhez.

Lássanak csodát, fenti laza szűrés ellenére alig három veteránosító komment jött a blogposztra, privátban pedig még két levél. A kilencven hozászólásból. Szép dolog a becsületesség, de még embert próbálóbb, amikor tétje van. Ettől a blogposzttól, és a rá érkező reakcióktól kicsit úgy éreztem – jó itt élni Magyarországon, úriemberek között.

Jöjjön, amire mindenki várt, azaz a nyertes: Szlotta István. Az alábbi levelet küldte:

Kedves Zsolt!

Olvastam írásod a megmentendő 127-ről. Sógorommal mindketten megszállott Fiat-rajongók vagyunk. Én magam nyitottam Zsiguli irányba, ő megmaradt a MKI-es 127-esnél. Jelenleg egy 1974-es MKI-esen dolgozunk (várunk egy profi 127 restaurátorra, hogy a karosszériát meggyógyítsa, emellett rengeteg relikviát és korabeli alkatrészt gyűjtünk folyamatosan) ami messze nincs ilyen állapotban ezért a meglévőt nem is szeretnénk OT-vizsgára felkészíteni.

A cikkedben szereplő 127-est viszont mindenképpen OT-rendszámmal szeretnénk ellátni. Nagy álmunk egy OT-s veterán Fiat, amellyel rendszeresen részt vennénk OT-versenyeken is. Amennyiben sikerülne elnyernünk a tulajdonos szimpátiáját, ezt OT-rendszámos, igényes felújítással hálálnánk meg, hogy büszkén szerepeljen rendezvényeken és kiállításokon.

Aztán telefonon meg is beszéltük a részleteket, mert írásban csak a grafomán újságírókból jön ki a mondanivaló – sokszor feleslegesen. És úgy tűnik, jó helyre megy a Fityó. Istvánnal lefixáltuk, hogy a felújítás menetéről kapunk majd képeket, leírást, ezért (remélem), hogy itt a Belsőségen nyomon követhetik majd, hogyan áll a projekt. Persze az autó nem lesz meg holnaputánra, legyenek türelemmel. Olyan ez, mint a Ferrari-történelmes cikkünk – ki kell várni a végét, eljön egyszer az is…