Előbbi írásom Szomjasnál fejeztem be. A kétéltű lánctalpas 15 tonnát nyom, 240 lóerős, 20 literes sorhatos motor hajtja. Nevéhez méltóan 65 liter gázolajat belefetyel óránként. Mivel maximális sebessége 50 kilométer/óra körüli, bizonyosan nem a gazdaságossága miatt szeretik a csöppséget. Amikor még hadrendben állt harckocsikat segített átkelni a vízen. Most üléseket szereltek reá, akit a hátára vesz, annak maradandó élményt nyújt. Az élmény annál maradandóbb, minél hátrébb ül az ember, ugyanis az ütés-szerű irányváltásokat itt lehet a legjobban érezni. Szomjas vezetése láthatóan komoly felkészültséget és feltehetően izomerőt is igényel. A sebességváltót általában két kézzel kezelik, amely kizárólag olyan csörömpölés kíséretében hajlandó működni, ami az egyébként egyáltalán nem halk menetzajt is elnyomja. Szomjasról szívesen írnék még, mert első lánctalpas élményemet jelentette, de most visszatérek a szorosan vett témához, a pilisi Truck Triálhoz.

Amikor előző posztomat írtam javában zajlott a verseny. Annak ellenére, hogy az autók általában csigalassúsággal közlekednek, mégis nehéz megunni a látványt. A pálya mindegyik autó után más, minden vezető más koncepcióval közeledik és persze a gépek sem egyformák. Itt nincs ideális ív vagy fékezési pont, minden menet teljesen egyedi.

A nagy akarásban az egyik teherautó az oldalára dőlt, nem is állt volna meg, de mérhetetlen mennyiségű olaj folyt ki belőle, így hívták hozzá a markolót. A markoló igen nagy tiszteletben áll errefelé, nem egy elakadt gépet rántott ki a hajánál fogva a bajból. Monumentalitását nehéz leírni, pláne ilyen szűkös keretek között, de jó néhány képet találtok róla galériában, és hozzáteszem, hogy az elakadt autókat olyan játszi könnyedséggel segítette tovább, hogy az valami hátborzongató volt. Egyébként is az egész rendezvényen az embernek olyan érzése van, mintha az óriások (legalább is gépóriások) földjén járna, minden olyan nagy és erős. Aztán az óriás elakad, magatehetetlenné válik, jön a markoló és segít.

Miután véget ért a verseny, egyfajta szabadfoglalkozás következett, mindenki mehetett, amerre látott. Volt itt a kéményes Wartburgtól elkezdve, a tuning Ladán és a quadon át a versenykamionig minden. A szervezők versenykamionja utasokat is szállított a szabadfoglalkozás alatt. Engem is elvittek, de nem a lájtos pályán, amin akkor mentek ha az autó hátulján ültek. Viszonylag sok Truck Triált láttam már, de azt kell mondanom, hogy ez a műfaj is igen más belülről, mint a technikai sportok általában.

Tényleg elképesztő ahogyan képes a rettenetes emelkedőkön felmenni, és amilyen komótosan le tud ereszkedni szédítő mélységekbe is. Mindegy volt, hogy az ablakon az eget láttuk vagy éppen fél méterre magunk előtt a homokfalat, a fiatal srácok ügyesen terelgették a hatalmas jószágot, a legtöbb lehetetlennek látszó akadályt is leküzdöttük.

Maradjunk a lehetetlennél és a leereszkedésnél. Az egész nap láthatóan igyekeztek élménnyel ellátni a szervezők, így miközben a teherautóval forgolódtunk, valaki kalimpált, hogy menjünk oda, mert ott lesz valami. Odamentünk egy irdatlan gödörhöz, amelyet a markoló ásott ki sebtiben. Az egyik fala teljesen függőleges volt. A teljesen függőlegeset itt most a szó szoros értelmében kell elképzelni. Olyan jó öt, de inkább hat méter mély volt, egy teherautó pedig ott állt a peremén. Ez az autó egyébként később közönségdíjas (is) lett, egy Praga volt. Mint a tulajdonosa elmondta, a prototípus kategóriába sorolták, mert nem volt rajta plató, de egyébként messze volt a hátsókerék kormányzós gépektől. A tulajdonos mondta is, hogy a besorolás miatt semmi esélye, ám kár volt szerénykednie, elhozta a második helyet. Szóval tudott valamit a 47 éves gép bámulatosan csavarodó alváza és gyakorlatilag 90 fokos terepszögének köszönhetően.

Nos, ott állt a szakadék szélén, én meg gondoltam, hogy most valami tradicionális autógyalázás lesz, hogy beugrat oda a szakadékba, orral beleáll a földbe, oszt jónapot, a közönség meg majd tombol, hogy milyen jó móka. Egyszóval teljesen elképzelhetetlen volt, hogy az autó oda értelmesen lejusson, hogy ki, az meg pláne. Nem tudom a képek mennyire adják ezt vissza, minden esetre teljesen elképedtem, az öreg gép ugyanis magabiztosan megcsinálta a lehetetlent. Utána több-kevesebb sikerrel mások is, de ehhez hozzátartozik, hogy minden autó után lejtősebb a perem és a leomló homok miatt már nem is olyan mély. Szóval durva volt, ha szabad ezt mondani.

Számomra ez volt a csúcspontja a rendezvénynek, amely nagyon jó hangulatban telt, izgalmas volt végig. A rendezők (akik szemlátomást nagyon szívükön hordozták a sorsom, vagy ha realistább akarok lenni a Totalcar sorsát) többször érdeklődtek, hogy itt maradok-e az eredményhirdetésig. Természetesen maradtam, a különdíjak átadásánál kiderült, miért volt fontos, hogy én is ott legyek. Nagy megdöbbenésemre engem is a dobogóhoz hívtak, kaptam egy oklevelet, átvételét tükör hiányában nem tudtam lefotózni. Bizonyságul, íme alább az oklevél fényképe.

A Truck Triál már Pécsett is nagyon tetszett, ez a rendezvény is igazán élményekben gazdag volt nézőknek és versenyzőknek egyaránt. Remélem hamarosan jöhetek a következőre. Azt beszélték, hogy a jövőben az új szervezésben zajló Truck Triált is nemzetközivé akarják növeszteni. A versenyzők már arról tanakodtak egymás között, hogy a jobbára köves pályához szokott külföldi versenyzőket, hogyan lehet legyőzni ezen a homokos pályán. Úgy legyen!

Idén újra van Truck Triál verseny Magyarországon, amely ezúttal Pilisen került megrendezésre. Aki nem tudja (minthogy én sem tudtam) Pilis nem a Pilisben, hanem Budapesttől délre van, a négyes út mentén Monor után. Innen jelentkezem, ahol egy homokbányában másznak dombra fel, és árokba le a teherautók. Az idei versenynek más a rendezősége, mint a korábbi Pécsinek, amelyen én is voltam annak idején. Ez nem EB, így csak magyar indulók vannak megközelítőleg húszan.

Nem nagy mezőny, de ettől függetlenül érdekes és élvezetes a verseny. Széria teherautók és azok a csúcskategóriás autók is indulnak, amelyeknek középre van építve a motorja, és a hátsó kereküket is lehet kormányozni. Minthogy homokbányáról beszélünk, nem megdöbbentő módon a pálya nagyon gyorsan változik, és az autók egy pillanat alatt el tudják ásni magukat.

A pálya karókkal van kijelölve, a verseny értékelése pontozással történik. A bírók figyelik, hogy az induló érint vagy dönt-e karót, hányszor használ hátramenetet és teljesíti-e a kijelölt kapukat. Igazán látványos, ahogyan a rutinos versenyzők sebészi pontossággal navigálják végig a hatalmas vasakat a karók között, tényleg a millimétereket is megérezve. Persze van, hogy ennek ellenkezője a domináns, azaz kell nyomni egy nagy gázt, és a vas üvöltve próbálja felküzdeni magát a sokméteres szintkülönbséget jelentő igen magas meredélyen.

Közepes érdeklődés jellemzi a versenyt, amely a nézők számára előnyös, hiszen annak idején Pécsen tömegnyomor volt, akinek nem volt sajtós mellénye, sokszor nem tudta kellő közelségből figyelni a versenyt. A közelség pedig fontos dolog, hiszen a motor ordítása, a láb alatt remegő föld érzése nagyban hozzájárul az egész élményhez.

A rendezők szerénykedtek, hogy sok minden nincs még a helyén, de én nem tapasztaltam különösebb problémákat, számomra úgy tűnik, hogy a rendezvény a neki kijelölt mederben halad. Valami bogarak előszeretettel idegesítenek mindenkit, akin sárga mellény van, jókat röhögtem magamon és másokon is, amikor egy ilyen bogárfelhőtől próbáltunk megszabadulni. A gyerekek szórakoztatására egy dodgemes is jelen van, a felnőttek szórakoztatásáról pedig Szomjas, a kétéltű lánctalpas gondoskodik. Ízelítőül egyelőre ennyit, Szomjaskáról és a verseny egyéb részleteiről egy következő posztban fogok beszámolni, amelybe remélhetően a képgaléria is be fog kerülni.

Olvasónknak elveszett a jogsija a zöldkártyával együtt. A jogosítványt rögtön megcsináltatta, de a zöldkártyát nem, ezért hozzánk fordult, milyen lépéseket kell tennie.

Vélemények az azonos című cikkünk témájáról.

Amikor első írásom befejeztem, éppen a legek versenye kezdődött a szálkai Trabant Wartburg találkozón. A szervezők később elmondták, hogy sajnos a nagy esőzések miatt a tervezett létszám kevesebb mint fele jelent meg. Sokan visszafordultak pénteken, „amikor az ablaktörlő már nem bírt az esővel.” Így kissé faramuci helyzet alakult ki, hiszen a kiosztásra váró serlegek és a jelentkezők száma igen közel esett egymáshoz.

Az egyik leghangsúlyosabb versenyszám a kipufogócsövek hangminőségéről szólt, ezt több kategóriában is díjazták. Természetesen volt külön kategória a négy- és kétütemű gépeknek is. Készültem a fényképezőgéppel, hogy majd hatalmas füstfelhőket örökíthessek meg, ám érdekes módon inkább a négyüteműek között volt egy-két kéken füstölő jószág, a kétüteműek – legalábbis így üresben – szinte alig füstöltek.

Számomra a mai nap azzal megdöbbenéssel kezdődött, hogy felismertem, az M6-os autópálya mindössze 47 kilométer hosszú, azaz Dunaújvárosig tart. Hogy megérte-e 1500 forintért pályahasználatot vennem, erősen kétlem, de a lényeg, hogy igyekeztem minél előbb a Szekszárd közelében lévő Szálkár. Itt, egy kempingben rendezték a szekszárdi Trabantosok és Wartburgosok találkozóját. A kempingről azon túlmenően, hogy csodálatos helyen van, annyit el kell mondani, hogy a fabódé WC-be nyitva az embert igen komoly döbbenet éri. Pottyintós vagy hasonló megoldás helyett ugyanis gyönyörűen lejárólapozott padlót és angol WC-t találtam.

Szeretem, ha valaki büszke a munkájára, ezért egy pillanat alatt megkedveltem a rakodókat, akik Madurai városának nehéz illatoktól terhes levegőjű zöldségpiacán végtelen mennyiségű, krumplival teli zsákot tornyoztak egy teherautóra. Nem állítom, hogy minden zsák után örömtáncot lejtettek: hurrá, mehetünk a következőért, de fontosságuk teljes tudatában dolgoztak. Módszeresen, milliószor bejáratott koreográfia alapján építették egyre magasabbra a zsákhegyet. Amikor meglátták, hogy fotózok, odafordultak fejükön az ötvenkilós krumpliszsákkal, és mosolyogtak hosszan, türelmesen, amíg én a géppel ügyetlenkedtem. A legjobban a kétméteres óriás férkőzött a szívembe, aki megadóan tűrte, hogy szapora magyar beszéddel bombázva ide-oda tologassam a teherautó előtt, a legjobb beállítást keresve. Pedig akkor már legalább ötvenfős embergyűrű vett körül bennünket – hja kérem, a cirkuszt Indiában is szeretik.

Éjszakai kérdésünk tehát, mellyel a már bemutatott Speed Spectacular-pólót lehet megnyerni, a következő:

mi a különbség a Yamaha hangszerrészlege és a motorkerékpárok logói között?

Már az egyik különbséget is elfogadom, de igazából kettő van.

Mielőtt Angliába indultunk, a Bendének állítólag már vasárnap éjfélkor sikerült lefeküdnie, én csak hétfő hajnalban, háromnegyed egykor kerültem ágyba. A taxi 4:20-kor várt bennünket a szerkesztőségnél, hogy kivigyen a reptérre. Sokat nem aludtunk hát.

Akármilyen szépen is felújították a Ferihegy I-et, és bármilyen kellemes is a Wizzair-rel a repülés (lehet, hogy venni kell a kaját, de sokkal többet és jobbat adnak, mint hasonló távon, mondjuk a Lufthansán), azért amikor Lutonban, helyi idő szerint nyolckor leszálltunk, elég nyomorodottan éreztük magunkat.

A rejtélyes madridi Yamaha-bemutatóról most már mindenki tudja, hogy az új VMaxról szólt. Nagyszerű volt a műsor, elképesztő felhajtás, többek között részt vett a showban a spanyol királyi légierő műrepülő csoportja, a Patrulla Águila, meg ott volt Valentino Rossi esetrnyőtartó lánykája.

Madrid messze van, én legalábbis kicsit meglepődtem, hogy három óra a repülőút, de közben legalább annyit beszélgethettünk Jánossal, a magyar PR-essel, hogy még olyan vicinális témák is szóba kerültek, mint a Yamaha hagszerek. Ezzel lesz kapcsolatos éjszakai kérdésünk is, mely szokás szerint a holnapra virradó hajnali 3 órakor élesül.

Nyerni pedig a Vmax út sajtóajándékát lehet, ami egy póló, rajta vannak a dragsterek, a Patrulla Ágila, a Vmax blokkja és persze Valentino Rossi esernyőtartó csaja. XL-es, tehát nem túl nagy. Akit meg igazából a Vmax érdekel, néhány órán belül a részletes beszámolót is elolvashatja a Totalbike-on.

Amikor ezeket a sorokat írom, egy 737-es Boeingen ülök, és várom, hogy életemben először eljussak Svédországba. Ahol is majd jól bemutatják nekünk a háromajtós és a dízel Mazda 2-t. Legfőbb ideje, már órák óta nem írtunk semmit Mazdákról!

És van valami, ami életemben másodszor történt meg velem: megint láttam a gépem kerekét leszálláskor. Ugyanis Boeing csak a Bécs-Stockholm viszonylatra került alánk, a napot egy Budapest-Bécs hiperűrugrással kezdtük, egy turbópropelleres Bombardier Dash 400-as fedélzetén.

Ennek a gépnek pedig a törzse fölé ragasztották a szárnyát, vagyis, ha a gép kétharmadának környékére kap helyet az ember – mint most én -, a főfutó pont az arca mellett nyílik ki leszálláskor.

És ezúttal nem csak láttam a földet füstölgő csókkal köszöntő kereket, de le is fotóztam. Tök véletlen, hogy ilyen remekül sikerült a kép: bár sorozatfelvételre állítottam az apparátot, a landolás döccenése szerencsésen kilökte azt a kezemből. De közben valahogy mégis sikerült megnyomni a gombot, és mikor megtaláltam a kamerát az ülés alatt, láttam, hogy elkészült ez a tökéletes felvétel:

Rácz Tamás, Totalcar, levegőég valahol Prága fölött

- Fiam, idén nem lesz Traktormajális. Elmarad, talán jövőre megyünk újra, ha már hatéves leszel.

Ilyen szomorúnak rég láttam a Bálintot. Vihettem én Weissenkirchenbe a Puchok közé, Szigetszentmiklósra Wartburgokat és Pannóniákat nézni, Közlekedési Múzeum raktárába csoda vénségeket szaglani, Tatára buszozni, a fő vonzerő a traktor maradt és persze a Balaton. De az idén is lesz, mint mindig.