Mielőtt Angliába indultunk, a Bendének állítólag már vasárnap éjfélkor sikerült lefeküdnie, én csak hétfő hajnalban, háromnegyed egykor kerültem ágyba. A taxi 4:20-kor várt bennünket a szerkesztőségnél, hogy kivigyen a reptérre. Sokat nem aludtunk hát.

Akármilyen szépen is felújították a Ferihegy I-et, és bármilyen kellemes is a Wizzair-rel a repülés (lehet, hogy venni kell a kaját, de sokkal többet és jobbat adnak, mint hasonló távon, mondjuk a Lufthansán), azért amikor Lutonban, helyi idő szerint nyolckor leszálltunk, elég nyomorodottan éreztük magunkat.

A bérautóért is tömött busszal kellett menni a reptérről, meg aztán az M1-est is felbontották, ráadásul belefutottunk egy fallal teljesen elválasztott sávba, amiben utána három órát csücsültünk a dugóban, mert valahol messze felborult egy kamion. Egyáltalán nem voltunk kipihentnek és boldognak mondhatók, amikor délután kettő felé valahogy végre leszenvedtük magunkat a pályáról, és behajtottunk St. Albansba.

Fáradozásainkért a jutalom egy mesebeli fogadó volt, pontosabban Public House, lényegében 1750 óta létezik ugyanazon a helyen. Epikus hamburger, két pint sör, hangulat, barátságosság, ebéd utánra ismét embernek éreztük magunkat. Erősen álmos embereknek. A Bende wifizni akart, mert a nálunk lévő négy mobilból valamiért egyik sem talált hálózatot, kimentünk hát az autóhoz.

Ő elővette a notebookját, én bedobtam a dzsekimet a csomagtartóba, majd lecsaptam a fedelet. Nem sikerült. Erre a Bende lecsapta rendesen. Na, végre. Zárva van.

A kulcs meg a dzsekimben.

Aznapra két komoly projektet terveztünk, így fél három felé már eleve kicsit későre járt az idő. Ott álltunk egy isten háta mögötti faluban, ezer kilométerre bármitől, nem tudtuk kinyitni az autónkat, és nem volt kommunikációs eszköz a birtokunkban. Vissza a fogadóba, krákogtam.

- Khm, elnézést, lett egy kis problémánk, bezártuk a kulcsot az autóba – mondtam a kocsmárosnak.

- Hát akkor telefonáljanak, honnan bérelték a kocsit? – kérdezte.

- Az Avistől, csak az a baj, hogy a mobiljaink valamiért reggel óta nem működnek.

- Ó, csak ennyi a gond, itt a telefon, használják.

- De, izé, szóval nem tudjuk az Avis számát se, az is benn van a kocsiban.

Ekkor már elég sokan voltak a fogadóban, mi igazából már kiestünk a reflektorfényből. A kocsmáros gondterhelt arcot vágott, majd telefonálni kezdett. Felhívta a tudakozót. Majd az Avis-központot. Majd a lutoni kirendeltséget. Megtalálta a csajt, aki kiadta nekünk az autót. Átpasszolta a telefont.

- Kezicsókolom, mi vagyunk azok, akik a fekete Fiestát elvitték önöktől pár órával ezelőtt, ugye emlékszik ránk?

- Persze, a magyarok. Mi a probléma?

- St. Albansban vagyunk, és bezártuk a kulcsot a csomagtartóba.

Csend.

- Hát, akkor ki kell mennie valakinek, aki kinyitja önöknek. Ezt a számot tárcsázzák kérem (alig hallottam amit mondott, csak remélni tudtam, hogy jól írtam le), ott mondják el a problémájukat.

Tárcsáztam, semmi. Megint tárcsáztam, megint semmi. Ajjaj, nem stimmel a szám. Próbáltam elkapni a kocsmáros tekintetét, hogy újabb segítségre bírjam, de már belemerült az esti meccs megbeszélésébe a helyiekkel, teljesen kívül kerültünk az láthatatlan energiapajzson. Nagy nehezen rájöttem, hol tárolja a hívásokat a telefon, kibogarásztam, melyik lehet a lutoni AVIS-é.

- Kezicsókolom, megint én vagyok, tudja, a magyar, valószínűleg elírtam a számot, kérem szépen ismételje el nekem utoljára.

- Pillanat, megvan - újra megkaptam a számot, kiderült, hogy az utolsó három jegyet egyáltalán nem hallottam az imént.

Újabb telefon, kicsöng, felveszik. Ismét tálalom a problémát. Hogy ezekben a régi kocsmákban mennyire nincs levegő! Már kicsit verejtékezek.

- Aha, értem, bezárták a kulcsot az autóba. Kérem a szerződésszámot.

- Öhöm, hogy is mondjam, a szerződésünk a bezárt kocsiban van.

- Semmi baj, kérem mondja meg a rendszámot.

Kirohantam, leolvastam a rendszámot, a telefon persze megszakadt. Újabb tárcsázás, már egészen profin kezeltem a kocsma telefonját. A hátamon patakokban folyt a verejték. Egy kis csermely a halántékomon is megjelent.

- Jó napot, megszakadtunk az imént, a rendszám a következő: XYZ123.

- Hol vannak?

- St. Albansban, a Black Boy Public House mellett.

- Tartsanak ki, kilencven percen belül ott lesz egy emberünk, kinyitja a kocsit.

Leültünk, wifiztünk, ittunk egy naracsot/tonikot, vártunk. Gondoltam, másfél óra múlva jön majd egy AVIS-es ember, hozza a pótkulcsot, kifizetünk egy valag pénzt, kinyitjuk a Fiestát és továbbhajtunk. Mint azonban kiderült, a második telefon már nem az AVIS-hez ment, hanem az RAC-hoz. Az a Royal Automobile Club. Nem is kellett olyan sokat bámulni az ablakot.

Kábé negyven perc múlva a ház előtt állt a narancssárga Transit.

Kiszállt egy szófukar egyén, alaposan megnézte a Fiestát, aztán kinyitotta a csodákat rejtő furgonajtót, és kivett pár primitív eszközt.

- Egy sárga, műanyag éket.

- Egy vérnyomásmérő-pumpával ellátott, szürke tejeszacskót.

- Egy vastag, hosszú drótot, valami szövetdarabbal a közepén.

Munkához látott. A fölső sarkánál kifeszítette az ékkel az ajtót, majd a keletkezett résbe becsúsztatta a tejeszacskót.

Pumpált. Kivette az éket. Ekkor az ajtókeret már elállt a kasznitól.

A keletkezett nagy hézagba betolta a drótot, a rajta lévő szövetet a fényezéshez tette, majd kalimpálni kezdett vele a kilincs körül. Kivette, görbített rajta. Megint kalimpált. Megint görbített.

Megint kalimpált, beakasztotta a belső kilincsbe, felpattintotta. Az egész a Transit leparkolásától kezdve nem tartott tovább három percnél, és nyitva volt a Fiesta-ajtó. Állítólag arra is lett volna módszere, csak nehézkesebb, ha az autón reteszelős zár van (az ilyet nem lehet belülről kinyitni kilinccsel). Meg még sokkal komplikáltabb dolgokat is meg tudott volna oldani. Ez így a lehető legegyszerűbb volt.

Kérdeztem, mennyivel tartozunk, mire üveges szemmel rám bámult. Udvarias, de kicsit hosszú kioktatás következett, miszerint ők szerződésben vannak az AVIS-szel, minden szolgáltatásuk ingyenes a bérautósok számára, dehogy kerül ez nekem pénzbe, mit képzelek. Csak annyit kért tőlem, hogy a hordozható kézi kütyüjén pipáljam végig a kérdőívet, mennyire voltam elégedett a szolgáltatással, mert az neki és a cégének is életbe vágóan fontos.

Le voltam nyűgözve. Még a használtautó-kereskedéses cikkre is maradt egy kis időnk, bár a tervezett minimum három helyett csak egy telepen szedtük össze az infókat.

És tudják miért nem volt mobiltelefonunk másfél napig? Mert Németországban valami munkagép elvágott egy telefonvezetéket. Még dróton se lehetett Magyarországra telefonálni. Ha ez nálunk történik, hogy szidtuk volna szegény melósokat…