Már régóta kerülgetem a kását, most már előveszem ezt a témát is. 1992 óta mindig, de egy-két hónap kihagyással tényleg mindig volt állólámpás Mercink a családban, néha több is egyszerre. A mélypontot tavaly értük el, amikor a feleségem bugyikék autóját eladtuk, és csak egy restaurálásra váró projektünk maradt, ami még évek kérdése, hogy elkészüljön.
Idén februárban belénk hasított a fájdalmas felismerés: több hónapja egyáltalán nem ültünk állólámpásban. Volt a 190-es, meg a Hans, mások szemében azok elég régiek voltak, nekünk kicsit lélektelen újak. Továbbá arra is rájöttem, hogy két fiam emlékeinek felprogramozásából most még hosszú évekre kimarad az állólámpásozás csodálatos élménye, holott a kék autóval előtte többször megjártuk Ausztriát, Horvátországot, a Balatont, szóval mindent a környéken. És imádták, nekik is hiányzott. A kétéves Norbi öt lesz, mire újra régi Meciben ül, Bálint (aki akkor volt négy) hét is elmúlik már. Szörnyű.
Megnéztük milyen mozdítható pénz van: adóvisszatérítések, egy hónapok óta bent hagyott honorárium, némi dobozalja-apró, ennyi. Gyors döntés született: ebből kell vennünk egy akármilyen W115-öst. Akármilyet, csak vizsga legyen rajta, és menjen. És természetesen első szériásat, mert kitekerhető elefántfül, sima hátsó lámpa, keskeny maszk, kemény, fekete kormány és krómozott kürtgyűrű nélkül nem Mercedes a Mercedes. 200-ért találtam egy viszonylag még autónak kinéző példányt, a München című filmben szerepelt. Máltáról hozták vissza, egy jelenet végén ott akarták lelökni a szakadékba a filmesek. Aztán a jelenet elmaradt, az autót hazahozták, valaki megvette, problémák voltak a papírokkal, lejárt a műszakija, csak a baja volt vele. Azért is volt ennyi.
Egy év állás után behergeltük, megvettem, másik 200 ráment vizsgára, a dupla átíratásra, a műszakihoz szükséges gyorsjavításokra, eredetiségvizsgára, erre-arra. De megint volt egy igazi autónk, majdnem veterán, kor szerint mindenképpen az. Az otthon levő alkatrészhalomból kicsit rendbe tettem a belsejét, csináltam rá indexet, töltést, szereztem bele hátsó öveket, kapott olajakat. A májusi Traktormajálisra már azzal utaztunk. Micsoda boldogság volt!
Bazegnek hívják, nem tehetünk róla, ez a rendszáma, ott van rajta. A gyerekeim is tudják, hogy csúnya szó, de nincs mit tenni, ha már egyszer így anyakönyvezték… Hátsó lökhárítója persze nem volt (kirohadt a felfogatás), úgy füstölt, mint egy T72-esekkel végrehajtott, ködösítős hadművelet. És most is 123-as Merci kupufogója van rajta hosszában, ami alul betámasz a padlónak, és szörnyen zörög, pláne gyorsításnál és bukkanók után, az tényleg szörnyű.
De a motor erős (a maga 55 lóerőnyi keretein belül), pöccre indul, nem eszi az olajat, szép a hangja. Megy a fűtés, a fék, most már sebmérőspirálja is van. Nem recseg a váltó, nem búg a diffi, a lengéscsillapítók, gumik jók. Aztán nyáron Karesz barátommal kilakatoltuk a seggét, visszamehetett rá a hátsó lökős, kicseréltük az adagolót egy felújítottra, most már nem is füstöl. Ja, és kapott egy garnitúra segédkeret-támasztógumit, az fájt, jó drága volt.
Persze iszonyatosan rohad, mindkét küszöb, jobb hátul, alul, elöl a doblemezek a motortérben, a két hátsó ajtó, a padló elöl – hát igen, elég csúnya. Remélem egyszer eljutok odáig, hogy azok is meglegyenek. De most már valamennyire legalább szalonképes, lehet vele rendesen utazgatni. Kétszer Balaton (ez a legnagyobb csomagtartójú autónk), egy Sopron és környéke, hétvégenként, ha süt a nap, a nagyszülős túra, Gödöllő, a tatai busztalálkozó – mindenhova ezzel megyünk, ha mosolygós gyerekeket akarunk látni a hátsó ülésen. Vagy éppen szendergőket, ugyanis egy öreg dízel Mercinél semmi sem nyugtatja le jobban a gyerkőket. Ha meg ébren vannak, ebből látnak ki a legjobban, hiszen semmilyen modern autónak nincsenek akkora ablakai, mint egy harmincegynéhány évesnek.
Az autót ismertem már korábban is, mint később rájöttem. Akkor, tíz éve, a budapesti Podmaniczky utcában lakott, alul drapp volt, a teteje sötétbarna, és ha jól emlékszem, egy Fecske 200D-motor, valamint automata váltó volt benne. 800-ért árulták, hogy mennyiért ment el végül, nem tudom. Aztán még egyszer láttam, akkor már elindultak a rohadások, és egy 220-as dízel volt benne, de erre már nem mernék megesküdni. Most újra 200D, korhű a blokk.
Rozsdás, lassú, zajos, de nincs autónk, amit jobban szeretne a család. Ez a legmegbízhatóbb járgányunk, még soha, semmi gyanús dolgot nem művelt, mindig mindene pontosan ugyanúgy működik, mint amióta megvan. Pedig lehet benne vagy másfél millió kilométer 1972 óta, és mi is beletettünk vagy négy-ötezret. Bazegnek addig kell kihúznia, amíg a másik, a zöld el nem készül. Az most Egerben van, lakatosnál. Ha készen lesz, mi lesz a Bazeggel, nem tudjuk. A pillanatokért imádjuk.
