Mostanában egyre jobban kezdem megérteni, hogy az élvezetes örömautózáshoz nem kell 200 lóerő. Mindenkinek kellene egy 127-es Fiat, hogy helyre zökkenjen a világnézete.

Nem, nem találtam fel a meleg vizet, volt már erről írás a Totalcaron. Csikós is nagyon szerette 
és egy újabb modellt is teszteltünk már és mindenkinek nagyon tetszett. De amikor az ember megveszi a sajátját, akkor a saját bőrén tapasztalja meg, az mégis más.

Kezdődött rögtön a kötelező átnézéssel, olajcserével, szelepállítással. Váltórudazat-felújítás, pár porvédő cseréje. Mindenhol egyszerű, könnyen szerelhető és nagyon jó anyagból épített autó ez. A teljes váltórudazat gyárilag sárgára horganyzott, így tökéletesen rozsdamentes, a váltórudazat műanyag perselyei okosan kialakított kis peremmel rendelkeznek, ami a koszt távol tartja, mindenhol okos a szerkezet. Egy alap szerszámkészlettel és egy kis lelkesedéssel könnyedén szerelhető.

Éppen begördültem az ózdi autóbusz-állomás melletti salakos parkolóba, és bezártam a kocsimat, amikor a szemem sarkából arra lettem figyelmes, hogy a mellettem parkoló Wagon R+ ajtajában ott fityeg a kulcs. Vártam egy kicsit, közben szétnéztem, hátha a tulaj csak a közelben kóricál, de nem volt mozgás a parkoló környékén.

Mivel buszhoz siettem, idő szűkében az első gondolatom az volt, hogy az állomás forgalmi irodájában leadom a kulcsot egy cetli kíséretében, és a figyelmetlen suzukisnak is hagyok egy papírt a nevemmel, telefonszámommal. Nos, az irodában – ezt mondjuk meg is értem – nem akarták vállalni a felelősséget, mondván, nehogy meggyanúsítsák őket, ha valami eltűnt az őrizetlenül álló autóból. Hagyjam ott a zárban – mondták.

A kép illusztráció

Egy utcányival arrébb azonban annyira megszaporodtak már az autófeltörések, hogy úgy éreztem, nem kellene ennyiben hagyni a dolgot. Kerestem egy rendőrségi segélyhívót – ezek nálunk a város több pontján, villanyoszlopokon vannak elhelyezve, és közvetlenül az ügyeletet lehet elérni velük. Gépi hang tájékoztatott, hogy hamarosan az illetékeshez kapcsolnak, de végül csak egy üzenetrögzítőt kaptam, megtelt tárhellyel.

Mielőtt telefont rántottam volna, eszembe jutott, hogy a rendőrség aránylag közel van - talán gyorsabban megjárom az utat, mint ahogy kiérnek. A busz indulásáig öt percem volt, gondoltam, azt már mindenképpen lekésem. Végül szerencsém lett: alig tettem néhány lépést, amikor két járőr fordult be a sarkon gyalogosan. Bőszen integettem nekik, majd odaérve megnyugtattak arról, hogy intézkednek, én pedig mehetek a buszomhoz – így még éppen sikerült elcsípnem azt.

Egy ilyen esetnek mindenki számára van tanulsága. A legfontosabb, hogy legyünk figyelmesebbek, vigyázzunk jobban az értékeinkre – akár egy biztonságosnak vélt helyen is érhet minket kellemetlen meglepetés, legalább ne könnyítsük meg az autótolvajok dolgát. Ha pedig észlelünk hasonló esetet, ne hunyjuk be a szemünket, ne fordítsuk el a fejünket.

Vasárnap délután van. Holnap munka, vissza a mókuskerékbe. Kora február lévén kinn hideg és szél várja és már olvasta, holnap lehet, hogy ki kell ásni az autót a hó alól. Nem dobja fel a Super Bowl sem. Nem a legjobb adottságok egy hétvégére.

De ha már úgyis itt ülünk a monitor előtt, tekerjük fel a fülhallgatóban a hangerőt, dőljünk hátra és folyassuk ki a fülünkön keresztül a hét fáradalmait:

Kellemes hangulat, erdővel keveredett fékbetét és versenybenzinszag az orrban. Belül rögtön kitavaszodott. Ruben Zeltner és egy Porsche GT3 RS.

Amikor az ember vigyorogva vereti át magát, és még csak meg se bánja

Ez életem első saját tulajdonú autója. Persze anno óriási (= zéró) tapasztalattal az autóvásárlás terén vágtam bele a keresésbe, és bármennyire is tudtam, hogy ésszel kell autót venni, csak a szívemre hallgatam. Már amikor először megláttam a hirdetést tudtam, hogy ez kell nekem. Előtte sose láttam hasonló színű Astrát, és azóta is összesen 1db-ot láttam a sajátomon kívül. Annak a rendje és módja szerint hagytam átverni magamat vele.

„Ha az iparban, mezőgazdaságban, illetve közigazgatásban végzett, felelősségteljes tevékenységünk mellett csak egy parányi szabad időhöz jutunk, kiviharzunk modern lakásunkból, és samponnal, szivacsokkal felszerelve rávetjük magunkat krómtól-lakktól tündöklő félisteneinkre, összeszorított foggal tüntetjük el a foltokat a hűtőrácsról, a vízcseppek nyomát az ablakokról, a port, a szemetet a szőnyegekről. Éjszaka, ha nem jön álom a szemünkre, valamennyien őrt állunk a sűrű függönyök mögött, onnan vigyázva státuszszimbólumunk éji nyugalmát, csak sejtvén egymás alakját a szemközti ház faltól falig ablaksora mögött s miközben irigyen követjük a hold sugarát, amint lassan, becézőn sorra tapogatja a banánsárgát, a paradicsompirosat és a türkizt, arra gondolunk: vittük valamire.

Igenis, vittük valamire."

Hans Skirecki: Ugyan, ki az a Kasparek?

Már régóta nem veszek részt a végtelen szerkesztőségi játékban, üres perceimben nem nyitom meg a hirdetős oldalakat, nem álmodozom újabb és újabb autóról. Ez így most jó: ahhoz, hogy megkaphassuk a világot, előbb le kell mondani róla, hogy minden elemét úgy ölelhessük magunkhoz, mintha újszülöttként most tapasztalnánk meg először.

Eladtam a Pandát, sőt, sokáig hirdettem az egyik motoromat is. Aztán amikor jött valaki, hogy vinné, nem adtam. Lemondtam az eladásról. Pontosabban nem arról, hanem a befolyó összegről, ezen keresztül az újabb motor beszerzéséről. Egy 1974 előtti V7-es Moto Guzzi nagyon jó lenne, de el tudnék képzelni egy öreg Shovel vagy Evo Harley-t is. De ennyi pénzért, amit a motorért kaptam volna, nincs. Hozzátenni meg nem akarok, így lemondok egy vágyról. Maradt még elég, de majd túl leszek azokon is. Egész boldog vagyok az ötéves mobillal, a filléres csehszlovák gitárokkal. Oké, Jawára még vágyom, de csak érzelmi okokból – nagyapám gépe megvan, már csak apámét kéne megszerezni keresztapám garázsából, ahol évtizedek óta lakik a 250-es Perák.

Optimistán azt hittem, hogy le tudok mondani a világról. Egy-egy pillanatra tényleg úgy érzem, sikerül magam mögött hagyni. Erre mi történik? A világ betüremkedik a fejembe, a szorgalmasan felépített pajzsomon átszökik a gusztustalan élet: öregasszonyokat vernek agyon háromezerért, analfabéta embereket bolondítanak bankszámlabizonylatok hátlapjára felskiccelt eszmékkel politikusok és lám, az udvarban is hirtelen ott termett egy új autó. Akarta a fene, szinte vissza sem tudok emlékezni, hogyan és mikor vettem meg.

Itt van előttem az okmány: ez tényleg az enyém. Nem rémlik, hogy vala is akartam volna Lancia Lybra 1.9 JTD-t, de valahogy mégis kifizettem. Isten látja lelkemet, sosem vágytam ilyenre. Sőt, autóra sem vágytam, de állítólag néhanapján a nagy országos péniszhosszabbító bajnokságban a gyorsasági szakaszok mellett vannak olyan feladatok, ahol a használati tárgy jelleget kell bizonyítani. Lehet, hogy rossz versenykiírást kaptunk, de nálunk még csak a praktikumot kellett bemutatni – a tempós egyenesek, a sodrós kanyarok kimaradtak. Lehet, hogy Piri, a különösen elvetemült kislányom szétrágta a papírt vagy megetette a kutyával, Potyer Döncivel?

Türkmenisztán igazán furcsa hely lehet. Óriási kőolajkészlet van az ország alatt, ami persze hoz a konyhára, igen szépen. Emellett a világ kilencedik gyapottermelője, a környékre jelentős mennyiségű elektromos energiát exportál. Ugyanakkor az országban nagy a szegénység. A demokrácia és az emberi jogok szavakat ismerik, de nem része az aktív szókincsüknek.

Zakowski magának való ember, de kétségkívül az autósport egyik ikonikus figurája

Már nem is tudom, melyik olvasónk küldte nekem privátban de arra jól emlékszem, hogy mit válaszoltam neki: ó, ez a kedvenc autóm! Aztán megnéztem a videót, sekélyes német tudásom morzsái segítségével megértettem, hogy ez az autó 10 évig a múzeumban állt (innen származnak ezek a felvételek is, melyeket anno lehoztunk), onnan szedte elő a maximálisan zárkózott Erich Zakowski. Zakowski amúgy - Stump Bandi szerint, aki egy ideig a motorsport körül mozgott - nem éppen emberbarát, csodás privátgyűjteményét szinte soha, senki nem látta.

Már én is rendszeresen olvasom Csikós reggeli hírlevelét. Mivel, ha jól értem, Kati alól lassan kirohad az autó, Zsolt megint vadászgat a hirdetési oldalakon és barátian megosztja velem a zsákmányt. Rutinos ember lévén, mindig kerül valami érdekes az asztalra, a reggeli kávém mellé.

Közel egy hónapja megy ez így, és még nem mutatkoznak a fáradás jelei. Áramlanak a kétliteres szívódízelek, néha fennakad egy azonnal vegye meg valaki jelzésű kettőhatos, illetve a két szélsőérték közt gyakorlatilag bármi. A selymes sorhatos mindig megelevenedik a fantáziámban, de azt nem merném bevállalni, a többség kétliteres, benzines, az pedig nem érdekel. Egyelőre nem is fontos, melyik típusról van szó, de azért elmondom, 190-es Mercedest, más néven Baby-Benzt keresünk.

Hát, feladtam a küzdelmet. Megvettem, imádtam, megadtam neki mindent.

Elszédítetted a fejemet,
S én eléd szórtam mindenemet.
Sálat, pulcsit, nejlon harisnyát,
És csuda, csuda gyöngyöket.


(Hungária - Ciao, Marina)

Egy ideig ennél csak rövidebb motorom lesz

Persze eljön az a pont, ahol fel kell tudni adni. Miután elköltöttem rá egy valag pénzt, és már "csak" a lakatolás maradt hátra, egy kedves szőke hölgy szabadjára engedte a ménest az álló sorban toporgó Vitóban, és beledurrant a BMW hátuljába.

1.6 Puritánból 2.0 Ínyencség

Feltünt, hogy a víz sose melegszik fel, mondom valamit csináljunk már vele, ez tuti nem egészséges, de szülők szerint az olasz autónak ennyi az üzemi hőfoka, szóval én kérdeztem meg a szerelőt...másnap ment az új termoszért, voálá, víz 80fokon, fűtés van:).

Szeretett Japán rizsrakétám

Az autó nagyon jó, és úgy el lehet vele vegyülni a forgalomban, hogy ha meztelenül vezetnénk se tűnne fel senkinek

Tibor

Nehéz a típusról ömlengés nélkül nyilatkozni, tehát előfordulhat, hogy a szokásos, ezerszer elhangzott közhelyeket tudom csak ismételgetni.

Én vagyok az utolsó gazdája - frissítés, hat év után

Az autó még mindig megvan, jelenleg 153 000 km van benne, 2 bosszantó hibája volt, az első, mint utólag kiderült az én hibámból, a másikra egyenlőre nincs magyarázat.

Ce 300 12v az örök kedvenc:)

Nem merci volt a cél,de egy ismerősöm küldte a képeket hogy mennyire jó ez a coupe forma a jó öreg 124-be.És igaza volt:)

Egy korábbi posztból sokan már talán tudják – hazajött a Puch. Ez az az autóm, amelyik olyan régen készül, hogy néha szinte el is felejtettem, hogy létezik, annyira az ősidőkben vettem, hogy minden akkori tervem dugába dőlt, amit szántam neki.Az évek során sokszor eljutott oda, hogy már csak azért van, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kidobjam a sok pénzt, amit beletettem. Pedig borzasztóan vágytam rá, csak hát, az emberben még a legforróbb plátói szerelem is nehezen tart ki bő tíz éven át.

Puch a Czobor utcában. Hihetetlen