Már én is rendszeresen olvasom Csikós reggeli hírlevelét. Mivel, ha jól értem, Kati alól lassan kirohad az autó, Zsolt megint vadászgat a hirdetési oldalakon és barátian megosztja velem a zsákmányt. Rutinos ember lévén, mindig kerül valami érdekes az asztalra, a reggeli kávém mellé.

Közel egy hónapja megy ez így, és még nem mutatkoznak a fáradás jelei. Áramlanak a kétliteres szívódízelek, néha fennakad egy azonnal vegye meg valaki jelzésű kettőhatos, illetve a két szélsőérték közt gyakorlatilag bármi. A selymes sorhatos mindig megelevenedik a fantáziámban, de azt nem merném bevállalni, a többség kétliteres, benzines, az pedig nem érdekel. Egyelőre nem is fontos, melyik típusról van szó, de azért elmondom, 190-es Mercedest, más néven Baby-Benzt keresünk.

Pénteken jártam egy titkos autós klubfoglalkozáson, ahol az egyik sarokban egy törzstag apuka, nyolc-tízéves fiait tanította a netes apróhirdetések szakszerű böngészésére. Elérzékenyültem. Ha a srácokra akár csak egy kicsi ragad valami a látottakból, a modern élet megoldóképlete jut a birtokukba.

Szóval jönnek a hirdetések, nézegetem a képeket és álmodozom: vennem kell végre egy saját autót. Soha nem volt sem új, sem használt autó a tulajdonomban, még ha a Suzukit és a Nissan Micrát kilométer-korlátozás nélkül használhattam is az elmúlt nyolc évben. Tavasztól őszig vagy robogóval, vagy motorral járok és ez így pont jó is. Nem nagyon szerettem az autózást a Totalcar előtt, a motorozás minden idegsejtet a hatalmába kerített a fejemben, ami az élményközlekedéshez köthető. A BMW és a Vespa örök, de a prágai kiruccanásunk óta hiszem, kell egy normális autó a különleges esetekre, illetve, hogy legyen minél több ilyen eset.

Az újautó-vásárlásnak és a sokmilliós értékvesztés megfelelő belső kommunikációjának nálunk több évtizedes hagyományai vannak, használtat venni majdnem tilos. A bölcsészeket nagy százalékban tartalmazó családom évtizedek óta hiszi, hogy egy másodkézből származó jármű lealacsonyító, az uraságtól levetett kifejezés jeligévé érett. Én viszont felfedező típus vagyok, nem pedig a konvenciók rabja, és ezt eddig soha nem bántam meg.

A vágyakozási időszak már elkezdődött, és a nagyjából egy évig húzódó bonyolult lelki folyamat végén ott kell ülnöm a vezetőülésen, kezemben a kulccsal, útban hazafelé a saját, szigorúan eredeti állapotú 190-es Mercimmel.

Winkler nem érti és szerintem követőivel együtt hülyének is néz. Azt mondja, nem kell nekem saját autó, hiszen olyan tesztautóba ülhetek, amilyenbe csak akarok. Csakhogy valamiért mégis mindenkinek van saját autója a szerkesztőségben, aki amúgy tesztautókat is használ. Sőt, ha a pusztán a darabszámot alaposan felfelé húzó falkatagokat (Bandi, Csikós, Göbölyös doktor vagy Sipos úr, aki talán maga sem tudja pontosan, hogy a Ford Transitok mellé beeső ilyen-olyan kocsikkal együtt mekkora a személyes flottája) nézzük, átlagosan közel másfél autó jut egy Totalcar-szerzőre.

A saját az más, ezt mindenki tudja. Elvégre hotelben sem szívesen lakik az ember pár napnál tovább. Nem akarom, hogy mások irigyeljenek, nem akarom, hogy valamilyennek gondoljanak, csak mert egy régi német prémiumautóban ülök. Amit én keresek, az nem egy használati tárgy, hanem egy kicsi a nyolcvanas évekből, amikor születtem. Egy olyan autó, amit nem használnék szívesen mindennap, amiben jó eltölteni az időt és utazásokra ösztökél és amelynek boldogan bérelnék helyet egy fűtött teremgarázsban.

A mai kompakt szedánoknál kicsit kisebb 190-es épp megfelelően szorít vállban ahhoz, hogy ne tűnjön pöffeszkedésnek a forgalomban. Ugyanakkor közel sem olyan elcsépelt, mint egy W124-es (régi E osztály), és ahogy tudom, nem is bomlik úgy a beltere, mint annak.  

Az elmúlt hetekben nem csak hirdetéseket és Prokee kiváló jubileumi posztját láttam a W201-esről, de rögtön ki is próbáltam kettőt. Tibby benzinese, a sokszor feldolgozott, motorcserén átesett fekete valahogy nem az én világom és nem azért, mert nem megy elég jól. Bár a 122 lóerő nem sok, az ősi motor pont jól viszi a mai szemmel kifejezetten könnyű kasznit, ráadásul automata, ami passzol ehhez a típushoz. Mégsem kéne benzines, aminek az a legfőbb oka, hogy utasként és vezetve is kipróbáltam Csikósék kisdízelét, a hetvenkét lóerős kétliterest. Állítólag nagyon pusztul szegény cseléd, ezért közeleg a búcsú ideje, de motorja büszke, nem adja fel, félmillió kilométer után csak a hajtáslánc holtjátéka hatalmas, de ezt is meg lehet szokni. A leggyengébb Baby-Benz is megy annyira, hogy ne fárasszon a tunyaságával, ráadásul hat-hét litert fogyaszt és kilencven fölött úgy kisimul a járása a hosszú negyedik fokozatban, hogy ha nem én vezetem, el sem hiszem. Százharminccal utaztunk vele az éjszakában és a hangulat olyan jó volt, hogy fel sem tűnt, egyáltalán nem fér el a lábam Pista és Csikós mögött a hátsó ülésen.

Mivel valóban ez lesz életem első, teljesen saját autója, és mivel az autó nálam továbbra is ritka közlekedési eszköz marad, Göbölyös barátunk megfogalmazásával élve, eleve félhobbi állapotú példányt keresek. Megkedveltem Kareszt is, de vele a szokásos apró-cseprő dolgok orvoslása közben ugyanúgy lehet barátkozni, mint amikor nagy a baj, gondolom. Mivel továbbra sem vagyok műszaki szakértő, talán itt az ideje, hogy nyíltan felvállaljam, az engem övező szakértőkre támaszkodva választok, így legalább fröccsen rám is egy kis műszaki kultúra.

A több száz, Csikóssal folytatott beszélgetés és persze a tettre kész cinikus, a reggeltől estig engem belbudázó Tibby jelentik a belső kört, a lelki nyomáspróbáról Pista gondoskodik, Papp Tibi pedig már alig próbál lebeszélni, csak a nézésével jelez néha, hogy a vesztembe rohanok. Így betlehemeznek nap mint nap az asztalom körül, de ez csak tovább fűti a lelkesedést.

Az eddigi kínálat alapján elég valószínű, hogy a megvalósításra a szokásos egy év szépen rá is megy majd. Ahogy nézegetem a hirdetéseket, nagyjából négy-öt csoportra oszlik a 190-esek hazai felhozatala, nem beleértve természetesen azokat a garázstündéreket, melyeknek eladásáról éppen most döntenek a kereszténydemokrata zöld uniszex posztókabátjukba rejtőző idős házaspárok.

Vannak olcsó benzinesek, elfogadható állapotban azoknak, akik csatalovat keresnek, vagy egyszerűen elhatározták, hogy miután a bank elvitte a Suzuki SX4-et, alaposan összezavarják a szomszédokat egy Mercedesszel. Az azonos áron kapható, vagyis 3-400 ezer forintos dízelek már a hirdetések alapján is elsősorban a Lego Technik-kötődésű külvárosi apukáknak valók. Ilyen autót sem szeretnék, mert bár Csikós állítja, ezek a kocsik nagyon élni akarnak, én biztosan kikapnék egyet, ami nem.

Félmillió forint körül jönnek az érdekes, de még mindig nem ideális darabok. Ahogy az elején említettem, a 190-esbe szerelt legnagyobb motor, a 2,6 literes, körülbelül 160 lóerős, benzines, hathengeres volt. Messze nem ez a legerősebb változat, de a 2,3-16, illetve a 2,5-16 jelzésű sportkocsikat nyugodtan el lehet felejteni, feltéve, hogy valaki nem szeretne százezreket költeni az exhumálásukra, mielőtt használni kezdi őket.

Ezzel megérkeztünk a vadászterületemre, ahol sajnos az eszkimók már egymást nézik fókának. Aki megbízható, viszonylag potens, de gazdaságos Baby-Benzt szeretne, előbb-utóbb eljut a fenséges, öthengeres dízelekig. A legerősebb, és egyben kora legerősebb, ekkora személyautóba szerelt dízelmotorja, a két és fél literes turbós verzió, körülbelül 126 lóerővel és több mint 220 newtonméter forgatónyomatékkal. Irigylem a fickót, aki másfélért kínálgatja saját, tükrösre polírozott felnis játékszerét, de főleg azt, aki majd leteszi érte a pénzt, hogy onnantól róla készüljenek a hirdetésben látható zsánerfotók, a naplementés autópályán. Számomra az optimum egy szinttel lejjebb található: az öthengeres motor szívódízel változata kell, lehetőleg a piacozás rémét elém vetítő vonóhorog nélkül.

A múlt pénteki klubest csak erősítette az elképzelésemet, mivel Csereklyei Marci kölcsönadta a saját, nem különösebben jó állapotú, de azért egyben lévő autóját, egy ilyen kettőötöst. Jó magyar Mercedeshez híven, ez is egy utólag átépített példány, a benzines automataváltója került a dízel mögé. Van valamilyen hangolási probléma is, így ha csak akkora gázt adunk, mint bármilyen közönséges autónak, semmi nem jön át a motor kellemes karakteréből. Amikor viszont alaposan letapossuk a pedált, a fordulatszámmérő mutatója lazán négyezer fölé lendül és máris kiderül, ez a motor más dimenzióban mozog, mint a kétliteres dízel. Képzeljék: ez tényleg jól megy.

Hát, pontosan ebbe a dimenzióba vágyom, de kéne köré egy olyan utastér, amiről Csikósnak sem jutna eszébe egy teljes családregény, talán a kockás huzat áll neki a legjobban. Ha az egyszerűen szép és tiszta, és persze egy törésmentes, ép karosszéria övezi, évekig nem szállok majd ki belőle. Talán nem túlzottak az elvárásaim, csak az ország nem megfelelő, ahol meg akarom találni álmaim 190-esét.   

Autonánia
Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és az Expressz.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg (na jó, néha igen). Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!
A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.
Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).