Amikor legutóbb arról keseregtem, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenem, még nem tudtam mi vár rám. Eleredt az eső, ami azt hiszem a legnagyobb szopacs, ami heroikus on-line tudósítóval történhet. Két szerencsém azért volt. Az egyik, hogy rutinróka lévén hasznosságával arányosan nevetséges esőöltözetemet magammal hoztam, a másik, hogy igazán eső nem is volt csak csepergett.

Közben véget ért a kvalifikáció, amit Radír nyert. Niki – aki legalábbis az én laikus szememnek kiválóan terelgette a vasat – sajnos valahol a huszadik hely környékén végzett. No, a lényeg, hogy elindult a tsuitso, azaz a párbaj. Ha a kvalifikáció látványos volt, akkor ez egyenesen frenetikus. Így sajtómellényben a pálya közvetlen szélén ácsorogva valóban hihetetlen, hogy a srácok, amikor százzal elfűzik az első kanyart keresztben, nem mennek egymásnak. Itt azért világosan látszik, hogy miért van szükség vizsgatételre és a licence megszerzésére, mielőtt valaki indulhat ezeken a versenyeken.

A párbaj lényege egyébként kb, hogy a hátul haladó presszionálja vetélytársát, az elöl haladó pedig igyekszik minél inkább eltávolodni. Az első menetben az egyik, a másodikban a másik versenyző van elöl, előzni általában nem szabad, sőt hibának minősül. Ha az elöl haladó megpördül vagy orrtolósan ér egy kanyarba – ami egyébként errefelé olyan értékű produkció mintha kecskékkel fajtalankodna –, szóval ilyen esetben természetesen meg lehet előzni.

Volt itt valami izé, hogy valamelyik külföldi versenyzőnek folyamatosan égett a féklámpája, aztán – legalábbis a speaker – ebben valami szándékosságot vélt felfedezni. Az én jelenlegi szakmai érettségemen túlmutat, hogy a folyamatosan égő féklámpa stratégiai értékét fel tudjam becsülni, így kommentálni nem tudom az esetet.

Még egy bejelentkezést tervezek, az eredményekkel.

Igen, határozottan kezd összeállni bennem, hogy miért lehet imádni a driftet. Elmondva, vagy a képeket nézegetve az ember csacska időtöltésnek hiheti ezeket a versenyeket, de azt kell mondanom, elképesztő hangulat jellemző a jelenleg zajló tököli eseményekre. A driftverseny a „többi” autóversenyhez képest olyan, mint mikor a gyerekek szülői felügyelet nélkül játszhatnak otthon. Persze a szülőkkel is jó játszani, de akkor pont a legizgalmasabb dolgokat nem lehet művelni. A driftverseny az autózásnak éppen arról a részéről szól, ami szinte mindenhol máshol tilos, de legalább is nem megszokott. Itt azonban ez a lényeg és nagyon élvezetes.

100 kilométer/óra feletti sebességgel esnek be a versenyzők az első elnyújtott S-kanyarba, a pontozás ennek a résznek a látványos teljesítésével kezdődik. A raliversenyen előfordulhat, hogy egy ilyet sem lát az ember, itt meg percenként elsuhan egy fizikával zsonglőrködő versenyző. „Orrodon van egy gumidarab”- figyelmezteti társát az egyik néző. Jót röhögök magamban, aztán gyorsan leellenőrzöm saját orcámat hasonló maradványok után kutatva. De sok időm nincs a szépítkezésre. „Naggggyon durva a szög!”- üvölt fel ezredszerre is a kommentátor, és én már emelem is szememhez a fényképezőgépem.

 

De ne hidd kedves olvasó, hogy az on-line internetes tudósító élete fenékig tejfel. Most nem csak arra gondolok, hogy jelenleg is itt írok, képet válogatok a kocsiban, ahelyett, hogy a tényleg tök érdekes versenyt nézném. Hanem az elemi nehézségekre. Legutóbb ugyanis végveszélybe kerültem, lemerült a notebookom. Hivatalos áramforrás nincs, így az itt áruló kürtőskalácsostól kértem és kaptam segítséget. Nem túlzás, ha azt mondom: Ez a közvetítés nem jött volna létre kürtőskalács nélkül. Egyébként valami spéci módszerrel csinálnak kalácsot, még ha nem is kimondottan olcsón. Minden esetre elmondhatom, én az életben nem ettem még ilyen finomat. Higgyék el, nem az átpumpált pár coulombért érzett hálám mondatja ezt velem.

A lényeggel kezdem: aki ma nem jött ki, ne legyen bolond, jöjjön ki holnap! Szerintem autóversenyre úgy alapvetően a látvány és az élmény miatt járunk, abból pedig itt bőséggel akad. Nem kell érteni a szabályokat, nem kell tudni, melyek az érintési pontokat jelző bóják. Az mindenki számára azonnal emészthető élmény, ha tőle 20 méterre, csont keresztben, üvöltő motorral és gomolygó fehér gumifüst kíséretében elszáguld egy autó. Aztán még egy, és aztán még egy. Bár az értékelés szubjektív, és a sportnak sok titka van az avatatlan számára, az ember mégis hamar fogékonnyá válik arra, hogy melyik a jól, illetve rosszul sikerült kör.

Sokszor egyszerre több versenyző is fent van a pályán, nem csodálkoznék, ha előbb-utóbb egy diszkrét csatt is bekövetkezne a nagy igyekezetben. Az aszfaltcsíkot egyelőre BMW-k uralják, többek között Kerényi Ádám egészen speciális BMW-je, amelyben a motor fél méterrel hátrébb van beépítve, ő pedig a hátsó ülés vonalában elhelyezkedve irányítja az autót. Fél mondatot sikerült beszélnem vele, gondjai vannak az autójával, talán holnapra már jobb lesz a kedve.

 

Szántó Nikivel azonban sikerült pár mondatos interjút készítenem. Egy driftelő lány. Bizonyára sok autósport iránt rajongó fiatalember számára jelenti ő a femme fatale-t, azonban Niki olyan természetesség beszél erről, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne. Korábban jártak ismerősökkel csúszkálni erre-arra, ez a dolog továbbfejlődött és most már egy jó ideje profiként versenyez a BMW-vel. Hát ennyi az egész. Az első nyolcban szeretne végezni.

 

 

12 órakor kezdődik a drift taxi, némi készpénz ellenében körbeviszik az érdeklődőt a pályán. Kipróbálnám, de akkor ki blogol? Fél egykor pedig a versenyzői felvonulást követően indul a kvalifikáció.

Nem csak én érkeztem kicsit korábban a hivatalos időpontnál, a kapu előtt jó néhány érkező már felsorakozott. A sajtóregisztrációt követően kaptam egy kék VIP karszalagot, bár a szervezők elárulták, hogy ezt a rendezők nem fogják ismerni. Az első rendező a kék karszalag láttán valóban csak értetlenkedett, de a Totalcar varázsszó bemondása után továbbengedett. A következő állomás kicsit máshogy alakult, itt már a kék karszalagomat meg sem mutattam, csak mondtam:

-”Szia, a Totalcartól jöttem.”

-”Jó. Valami árut hoztatok?” -kérdezte a rendező.

 

 

Azért sikerült bejutni. A versenyzők csendben készülődnek, a lelátó még üres, de szállingóznak az emberek. Az ígéretes ívű pálya bójákból kirakva várja az autókat. A dögös gépek között sétálgatva egy ismerőst pillantok meg, Kalbantner Gézát, aki az állandóan keresztben lévő Ladával vált ismertté a hazai rali- és szlalomversenyek közönségének. Így belegondolva csodálkoztam volna ha Gézát nem látom viszont a drift világában is. „A Nissan 300 lóereje valamivel több, mint a Lada 90-e volt.” -mondja Géza a Zsiguli utódjáról. „A drift pontosan arról szól, amiért én az autóversenyzést szeretem.”

 

 

Következő bejelentkezésem előtt igyekszem egy rövid beszélgetésre elcsípni Szántó Nikit, aki állítólag nem csak ahhoz képest terelgeti nagyon szépen a BMW-t, hogy a szebbik nem képviselője. Az edzés e sorok írása közben megkezdődött, szaladok vissza az események sodorvonalába, következő bejegyzésemben már a füstölő gumik és az ordító motorokról szerzett élményeimből is beszámolok.

 

Hírszerkesztőnk mai BMW híre megosztotta a szerkesztőséget rendesen. Bangle és antiBangle csapatok vívták meg ütközetüket, de a tetszik-nem tetszik verdikt a kedves olvasóé akarommondani vevőé lesz úgyis. Jókora bordára lehet számítani a motortháztetőn, a képen jól le is van ragasztva, de azért kivenni.

Hírszerkesztőnk így fogalmaz:

"Annyi egész egyértelműen látszik, hogy a cégvezetés tanult az előző generációban elkövetett hibákból, és jó erősen megkötöztette Chris Bangle kezét, mielőtt kiadta az utasítást az új hetes megtervezésére."

Ez a mókás csomagtér? Szépen rajzolt álcával? Itt a csomagtéren mintha nem lenne törés, bár elbizonytalanít az álca.

Szóval érdeklődve várom, hogyan fogy majd az új, frissen megjelent hetes.

"Ismered a driftet?"- kérdezte Karotta a szerkesztőségi eligazításon.

"Persze."- válaszoltam kissé megsértve érezve magam a kérdéstől, és már kezdtem is sorolni felejthetetlen kalandjaimat, amelyeket az ismerősei által 150 lóerősnek mondott, azóta megboldogult Zsigulimmal éltem át. Hát én ne ismerném, aki egy ízben mellettük elhaladva, a fényszóró csóvájával végigpásztázta éjszaka az út szélén várakozó rendőröket? Hát én ne? „Nem, nem, a drift versenyeket ismered-e?” - kérdezte ismét Karotta és egy másodperc gondolkodás után megszeppenve válaszoltam, hogy bizony nem. Persze, láttam már egy csomó japó driftelős videót, de a szabályokról, a verseny finomságairól, vajmi kevés ismeretem van, be kellett látnom.

Ezek után egy jó félórás útbaigazítás következett, az azonban világossá vált számomra, hogy ez még csak bevezetőül sem volt elég. Bizony, a driftelés komoly autós szakággá nőtte ki magát, amely mögött nemzetközi szervezet áll. A mozgatórugó ma is a nézők számára látványos, a vezetők számára pedig élvezetes autózás, azonban a részletes szabályrendszer segítségével az alapvetően művészi – azaz szubjektív megítélés alá eső – produkciót, objektív módon értékeli a zsűri.

Hazánkban második alkalommal rendeznek most hétvégén drift EB-t, amelyre számos versenyző érkezik több száz lóerős gépekkel Európa más országaiból is. Én ott leszek, és igyekszem on-line módon a hangulatról és az eseményekről a Belsőség blogjában beszámolni. Bár volt már az íróasztalomon szétszedett sperrdifi, nem mindig fogom tudni, hogy a pályán éppen dzsumandzsit vagy wasabit látok, ezt bocsássa majd meg nekem a drift, mint autósport ismeretében jártas olvasó.

Történt a minap, hogy megkaptuk az OTP-s megtakarítási számla egyenlegét. Rajta kétszázezer forinttal ötszázezer helyett. Nagyon meglepődtünk, bevallom, keresetlen szavak folyama hagyta el ajkainkat. Ne aggódjanak, a gyerekek fülét befogtuk. A feleségem éppen egy hónapja nyitotta ugyanis a számlát, rögtön be is fizetett háromszázezret kápéban. Egyszerre négy tranzakciót csinált, mindenféle egyebeket is el kellett intéznie, kétszázezret másnap utaltunk, valahogy csak az került rá, a készpénzes három kiló nem.

Ott álltunk a hétfő estében, zuglói konyhánkban, háromszázezer forinttal szegényebben. Bizonylatunk nem volt, olyat a Kati vagy nem kapott, vagy elvesztette (pedig ilyet soha nem szokott az én drága, németesen pedáns oldalbordám), a telefonos ügyintéző csak annyit tudott mondani neki, hogy menjen be másnap, tegyen panaszt, reménykedjünk. Dum spiro, spero – mondták a rómaiak. Amíg élsz, remélsz.

Miközben tehát a szerdára készülő cikkemet írtam éjjel, ezerféle dolog eszembe jutott, mire tudnám elkölteni azt a pénzt. Egy Asus Eeee-re rögtön kiadnék nyolcvanat, azon tudnék végre repülőn, meg a tranzitban is cikkírni sajtóutakon, nem kellene a PDA-mon bepötyögnöm tízezer karaktert a fogpiszkálónyi tollal.

Meg vennék végre valami 14-es, még inkább 12-es objektívet a Canonomra, meg polárszűrőt, meg ND-szűrőt, rögtön érdekesebb képeket tudnék lőni a Totalcarnak.

Vagy 2008. során huszonötször elmehetnénk családostul a Bambuszliget étterembe japánit vacsorázni.

Aztán másnap az OTP-ben persze meglett a pénz, több mint egy hónapon át tartogatták nekünk, jobban meg voltak ijedve, mint mi. Hajjaj, nem tudták, kié, bizonylatuk nekik sem volt, tornyosultak a fellegek. Egy szívinfarktussal kijjebb, háromszázezer forinttal beljebb, nem történt semmi. Régi szokásom, hogy minden talált pénz felbukkanásakor (ha többet térít vissza az APEH, a Totalcar megdob valami jutalommal, véletlenül egyszer sikerül haszonnal eladnom valamit a Vaterán) mindig átnyálazom a hasznaltauto.hu-t, érdekes jármű után nézve.

PDA-t, objektívet nem veszek, megvagyok egyelőre nélkülük, étteremre meg kár pocsékolni a drága pénzt, jó a porleves is. De azért a megkerült 300-ból a felét jó lenne lecsípni egy téltemető tavaszi autóvásárlásra. Kereső beállít 1985-ig, ár 100-200 ezer forint közé, egyik este bennmaradtam, lapozgattam egy órát.

Akadtak érdekes dolgok, például egy olyan autó, amit régóta ígérek már magamnak, és ahogy öregszik a típus, egyre kevesebbet látok belőle. Renault R4, már a "nagy", 1100-as motorral, 1985-ből, méghozzá majdnem a hátfalig gördíthető vászontetővel, ami igazi nyári buliautóvá teszi. Hogy imádnák a fiaim! Vezettek már ilyet? A mai autók mércéjével teljességgel ábrázolhatatlan, finom rugózása van, tényleg mindegy neki, hogy aszfalton, a szántásban, vagy ami még rosszabb, Budapesten autózunk-e vele. Csodálatos az esernyőnyeles váltó, az egész szerkezet barátságos, emberközeli primitivitása szerelemre lobbantja a mai műanyagömlenytől megundorodott lelket. Százötvenezer pénz, néhol makulás a kaszni, de a tulaj adja hozzá az összes javítóelemet. Hú de jó lenne.

Ám Szolnokon van, vizsga meg nincs rajta, elég macerás lenne elhozni. Továbblapoztam. Az egyik oldalon egy szemmel láthatóan régi, papírról szkennelt fotó bukkant fel legfölső találatként. Nagypolák. Ó de szeretem!

Ma már kicsit feledésbe merült ez a tény, de a hetvenes évek eleji szockó-időszak szuperautója a Polski-Fiat 125p volt. Az ezerhármas nem annyira hasított, de az ezerötös vitte százhetvenet, finoman sederintett kanyarban, hamisítatlanul repedtfazekas, olasz hörgéséhez hozzátartozott a kormányváltó flittyentésének úri gesztusa. Jobban ment, finomabban rugózott, kicsit tágasabb is volt, mint a Zsiga, nem beszélve az ikerfényszórók és hátsó mustanglámpák exkluzivitásáról. Senki nem foglalkozott azzal, hogy a mechanika, a műszerfal a tíz évvel azelőtti 1300/1500-as Fiaté (azért a gengszterváltó), hiszen nagyjából úgy nézett ki, mint az akkor ájulatig dögösnek tartott torinói 125-ös, csak nem voltak kockafényszórói.

Sajnos a Polák sokat zabált (normálisan használva, 13-at), iszonyatosan rozsdásodott (nagyjából már a szárazjég gőze is ártott neki), sokba került, és minden nagyobb gázadásra lerohadt róla a kipufogó, olyan pocsék anyagból készült. Nem is maradt sok ezekből, pláne, hogy a magyarországi derékhad javát állami, agyonhajtott autók tették ki.

Erre itt ez az 1975-ös, gyönyörű, hófehér példány, alig 120 ezerért. Egy hörgő olasz (jó, lengyel) gróf, már abszolút veteránosítható (értsd, olcsón fenntartható) korban. Hát nem szuper? Ott a képen a pléhműszerfal, a csíksebmérő, a bordázott térdkoptató – már-már azt az édeskés Fiat-szagot is érezni vélem, ami napsütésben, leeresztett ablakok mellett olyan balzsamosan bódító tud lenni egy augusztusi, velencei tavi délutánon. De sajnos kivonták a forgalomból, Szeged is messze van rendszám nélkül, kínlódni kéne vele, kiesik. A szívemből kiömlő vér szinte tócsákba gyűlt a számítógép billentyűzetén.

De hopp, eggyel odébb mit látnak szemeim! Oldalsó fotó, kicsit árnyékban, nem az a fajta, amire hörögve kattintanak a polszkiszpotterek, de az a bilikék szín nagyon is gyárinak tűnik. Rámegyek. Öt perccel később kis híján a házasságom is.

Ez kell! Százkilencvenezer HUF. Feszegeti ugyan a képzeletbeli büdzsét, amiről a feleségem nem is tud (ő még annak örül, hogy meglett a pénz), de talán lehet alkudni. Vizsga: van. Képek: (mondjuk rá, hogy) vannak, az autó lenyűgöző. Kormányváltó: ebben van. Eredeti piros műbőr ülés: van. Dísztárcsák: megvannak. Hú, ezt meg kéne, de nagyon.

Persze akadnak azért hiányok, például hol a küszöbdíszléc, meg az első kerék mögül a kis piros "Licencia Fiat"-plakett, no meg a pótolhatatlan csomagtér-gumiszőnyeg?

És az a főfékhenger a hatalmas szervóval, meg a házilag odarittyentett lemezre applikált fékfolyadék-tartályokkal sem homológ.

De az autó gyönyörű, vonalban van, a színkombináció tökéletes. És 1970-es! Harmincnyolc éves. Tudják mennyibe szokott kerülni egy ilyen állapotú, ennyi idős, vizsgás veterán? Minimum hat-hétszeresbe.

Ám ez csak egy Polski, a rosszhírű. Ráadásul Kaposváron van, az is szűkíti a vevőbázist. No meg komcsi-korszakos, és abból sem az a fajta, amelyiknek a legendája kitartott a rendszerváltásig, hogy zokogó nosztalgiaautóvá váljon, mint a Trabant, a Zsiguli, vagy a púpos Wartburg. Én meg most jó olcsón megkaphatnám, csak én tudnám, milyen baromi jó vétel. Fényévekre esik egy korabeli, bármilyen szockó izétől, csak nem szabad, hogy ráessen az eső. Egy mediterrán autó, meleg, száraz napokra, örülni neki.

Nincs más hátra, mint elővezetni e végtelenül logikus vásárlást a Katinak. Nem fogom elszórni a meglett pénzt, nem veszek PDA-t, nem veszek objektívet, nem veszek szűrőket, de tényleg, semmit, még a japán étteremről is lemondok. Csak egy kicsit csippentek le abból a háromszázezerből, nem fog fájni…

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).

Emberem Tunéziában volt forgatni és szerencsére nem volt ideje bazári csecsebecsét keresni, egy jó kis baklavát meg mégsem lehet hazáig nyúzni, ezért ezt a fotósorozatot kaptam tőle.

Nem gondolom, hogy létezne férfiasabb járgány egy Defendernél, ez a név már magában éppen elég, talán csak a Crown Victoria Interceptor hangzik erősebben. Már írtunk a Defenderről, itt elolvashatjátok, az elmúlt öt(ven) évben nem történtek drámai változások a modell életében. Pár hete láttam egyet az Operaház előtt, de ezeken a képeken szebbnek tűnik, a Defender meghálálja a jól bevilágított hátteret.

A tények helyett inkább jöjjön egy történet; ismerősöm igazi úriember, de egyik vevőjének a fia pénzbehajtással foglalkozik. A pénzbehajtás jó üzlet, macázni fehér Hetessel, a tanyájára Defenderrel jár. Ez a párbeszéd köztük zajlott le, az egyoldalú tegeződés a tegeződő fél többszöri felszólítása ellenére, máig állandó:

– Antal, bárkivel fizetési problémája van, nekem szóljon először, sokat segített nekünk, mi nem hagyjuk, hogy valaki egy ilyen finom úriemberrel szórakozzon!

– Gézukám, tudod, hogy nincs ilyesmire szükségem.

– Tudom, maga sose tenne ilyet, de csak szóljon nekem, nem esik ám az illetőnek bántódása, elsőre csak körbeparkolgatom a kocsiját a Defivel, aztán hagyom elgondolkodni.

A neveket megváltoztattam, aki ismer Gézu nevű pénzbehajtót Defivel, az valóban csak a véletlen műve.

Most küldte levelét sportautó-szakírónk, a kiváló Gyulavitéz a szerkesztőségi listára. Olvasóink a cikket valósággal falják, lehet, hogy éjfélre többen olvassák majd el, mint a Karotta Audi R8 tesztjét, pedig az valahol 40 ezer olvasó táján áll. A Cadillac CTS most, negyd 12-kor már átlépte a 17 ezret; ki hitte volna, hogy önöket ennyire érdekli egy Cadillac?

Viszont Gyulavitéz azt mondja, valamilyen meghökkentő témában kap gyűlöletleveleket. Ilyenkor tényleg kiszámíthatatlan, mi baja egyes olvasóknak a cikkel, mi gyakran nem is értjük. Én például a Bud Spencer-rajongókra tippeltem volna. De mire tippelnek olvasóink?

 

-----Original Message-----

On Behalf Of Szoke Viktor

Sent: Thursday, April 03, 2008 10:53 AM

 

aki kitalalja, milyen temaban kapok gyuloletleveleket a mai cikk miatt, kap egy csokit hetfon (nem er megnezni az olvasok kukacot!)

 

udv,

v

 

 

From: "Winkler Róbert" <winkler@mail.totalcar.hu>

Subject: RE: [tcszerk] aki kitalalja

 
 

Bugsy? Bud spencer?

 

Üdvözlettel:

 

Winkler Róbert

 

 
 

hideg

From: "Rácz Tamás" <racz@mail.totalcar.hu>

Hogy szerintük nem is szép a CTS. Tom is meg van botránkozva, milyen
ficamodott az ízlésed.

(Nekem tetszik, de csak mint különlegesség, esztétikailag sztem is szar.)


Üdv:

RT
TC

 

 

nagyon hideg. gondolkodjatok ecceruen, jo lesz, igerem

Balee-tól kaptuk ezt a találatot a hasznaltauto.hu-ról. Semmi különös, egy eladó Mazda 6, na és?

 

Éles szem, jó megfigyelőkészség, ez kell ahhoz, hogy kiszúrjuk, mi a furcsa a hirdetésben. Nézzük csak a harmadik fotót!

 

Vagy a Láthatatlan Ember vezette a kocsit ebben a rendkívül tempósan vett éles kanyarban, vagy a TX100-as Terminátor távirányítással, vagy KITT fekete doboza.

Vagy a hirdetőnek van sok ideje, meg egy Photoshopja.

Olvasónk küldte Fort Worth kies belvárosi parkolójából, azzal a kérdéssel, hogy vajon mi ez.

Kis kutakodás után arra jutottam, hogy ez egy 2005-ös Ford Mustang Saleen S281. Boldog tulajdonosa alaphelyzetben a 4,6 literes V8-as motorból előtörő 400 ló felett próbálhat uralkodni, de készült belőle többféle verzió egészen 620 lóerőig.

Ezeket a csodákat az 1984-ben alapított  Michigan-i Saleen Inc. alkotja, amely azóta folyamatosan ontja a nyertes lóerő gyárakat, mint például az 1000 lóerős Saleen S7-et amely 2006-ban Le Mans 24 GT1 kategóriában ért el első helyet.

Íme, egy kis autó bemutató

És némi gumiégetés

A napokban kaptam emailen egy ismerőstől ezt a kis reklámfilmet az új Uazról. Ami tudom, hogy nem új, már legalább 2004 óta létezik a Hunter. De nekem ez a reklám új volt, és nagyon tetszett:

 

 

Bevallom, főleg azért tetszett annyira, mert nekünk is volt egy Uazunk. Egy 1988-as gyártású parancsnoki 469 B típus. Nagyon szerettük, sok kalandos élményünk fűződik hozzá. Még ma is elérzékenyülve szoktuk emlegetni, hogy: hjaj, milyen jó is volt a mi kis sárga Uazunk!

Ez volt az egyetlen olyan autó volt életemben, amihez érzelmek kötöttek. Szerettem, mert olyan vad volt: koszos, sáros, mély, dörmögő hangú, fapados és kicsit militáns. Kárpit, klíma, elektromos ablak, és még sorolhatnám mi minden nélkül. De pont ezért tetszett, meg jól is nézett ki – ugye egy nőnél ez is fontos szempont. Olyan volt, mint egy igazi vadkan.

Unikum volt az Uazok között, citromsárga színével, és piros ponyvájával. Barátaink előszeretettel hívták cirkuszos kocsinak, kinézete miatt. Eléggé feltűnő jelenség volt. Naponta 5-6-szor felhívtak az ismerősök, hogy merre láttak minket aznap. Mindig mindenhol észrevették.

96-ban vette a párom a honvédségtől - természetesen terepszínben. A sárga színt már ő találta ki neki - de nem csupán feltűnési viszketegségből és a katonákkal való legkisebb szintű azonosulás elutasítása miatt, hanem praktikai okok is vezérelték. Ugyanis mi főleg hőlégballonozáshoz használtuk, ami igazi terepjárást jelent: nem árt, ha van az embernek egy jó terepjárója, ami ha kell, képes árkon-bokron követni a ballont utánfutóval együtt – ezért kellett Uaz -, és az sem hátrány, ha könnyű észrevenni a magasból is - ezért lett sárga.

Ami saját tuning volt benne, az a kapcsolható elsőkerékhajtás, a Volga differenciálmű elöl-hátul és a gázüzemre való átépítés.

A piros ponyvatető is saját szerzemény, aminek szintén megvan a maga története: Uazunk általában egy fa alatt parkolt, amiről bogyók potyogtak a ponyvatetőre (az eredetire). Ezek a bogyók idővel kimarták a ponyvát és elgyengült az anyag. Annyira, hogy nem bírta el Kossuth Bokros Lajos nevű, fekete 40 kilós labrador kutyánkat, akinek az volt a dilije, hogy házak, autók, kerítések tetején mászkált. Felmászott mindenhova. Így esett meg, hogy egyszer K. B. Lajos éppen az Uaz tetején tartózkodott, amikor beszakadt alatta a ponyva, és beesett az utastérbe. Szegény Lajos annyira ügyes már nem volt, hogy belülről kinyissa az ajtót, így a kiút keresése közben teljesen szétrágta az üléseket, és mivel csak másnap reggel szabadítottuk ki, egy jó nagy csomó kutyagumit is ott hagyott emlékül. Ezután csináltattunk rá szép új piros ponyvatetőt, és az üléseket is cserélnünk kellett természetesen.

Sajnos csak ez a két képünk maradt róla, amiket egy lengyelországi ballonverseny alkalmával készítettem, ahol első látásra beleszerettem. Az Uazba és a ballonozásba is.

Akit érdekel, íme néhány kép a 2004-es Krosnói hőlégballonballonversenyről.

Rengeteg olyan helyen jártunk vele, ahol nem is gondoltuk, hogy el tudunk menni, és sokszor kisegített a bajból másokat is. Minden ballonos versenyen akadt egy-két versenytárs, akik olyan helyre tévedtek, ahonnan csak segítséggel tudtak kikeveredni. Például árokból vagy tehenészet trágyájából – azt ne kérdezzék, hogy kerültek oda! Húztunk már ki Mercedes G-t utánfutóval együtt (mi is utánfutóval és ők is utánfutóval voltak), Mitsubishi L300-at, Terrano-t, meg sok-sok személyautót.

És aki minket kihúzott: MTZ traktor. Mert egyszer volt, hogy mi is elakadtunk. Ez úgy történt, hogy éppen Ádánd falu környékén akartunk átkelni egy iszapos patakon, ami nem volt a legjobb ötlet. Teljesen meghasaltunk, a kipufogó elmerült, és a váltónál folyt be a víz, a motor még így is működött, de esélytelen volt, hogy önerőből ki tudjuk kászálódni onnan. Felbéreltük az éppen a közeli földeken szántó traktorost, aki már rutinos volt ilyen dolgokban: lánc az oldalsó vonószemre, és oldalirányban meghúzott minket (szemből ő sem bírta). Kijött, igaz, hogy a kipufogót széthúzta a sár, de nagyobb baja nem lett. Hát ilyen, és ehhez hasonló kalandokat éltünk meg együtt.

Aztán 8 év boldog közös élet után fájó szívvel megváltunk sárga Uazunktól. Keveset használtuk, és sokba került a fenntartása. Eladtuk egy vadászembernek, aki sajnos nem értékelte a sárga szín eredetiségét, és egyből átfestette katonai kamuflázs mintára. Egyébként az új gazdának van egy Jeep Grand Cheeroke-ja is, de azt félti, és a rázósabb helyekre az Uazt használja.

Ha kellene, ma is Uazt vennénk. Bár egy új Huntert kicsit körülményesebb beszerezni, mert nálunk nem forgalmazzák, és Oroszországból sem lehet közvetlenül behozni. De van benne 5-ös váltó, új kuplung, kormányhidraulika, tárcsafék és kárpit. A 2,7i benzines csak 315 ezer rubel, azaz 2,22 M Ft, a 2,3-as dízel pedig 2,57 M Ft-ba kerül.