Japánban bármilyen ritka, elvetemült perverzió gyötri az embert, a társadalom és a gazdaság boldogan segít rajta. Ha a tankokat és a csajokat kedveli, így, együtt, újságot nyomtatnak neki, ha játszani szeret, egész palotákat építenek neki, ha meg netán játékbabák mozgatják meg a fantáziáját, azt is megtalálja a megfelelő bolt kirakatában. Természetesen megfelelő részletfotókkal, zsákbamacskát nem árulunk.

Ha ezzel sikerült elrémisztenem a társadalom normális kisebbségét, és így magunk közt maradtunk, bevallhatom, nekem is van egy titkos fétisem: a tüték. Bűnhődjön pezsgő benzinfürdőben az ítélet napjáig, aki elterjesztette ezt az átkozott félrefordítást, de ha egyszer mindenki így hívja, nekem is muszáj ezt használnom. Amúgy szívótölcsér volna talán a rendes neve, de nincs kétségem afelől, hogy lesz rá jobb kifejezés a kommentdobozban.

Az 5 perc angol nem más, mint egy szépre tördelt, jól kinéző, informatív, szórakoztató nyelvtanulási segédeszköz, ami olcsó is, 750 forint. Magyar. Itt készül, egy Szalai Nóra nevű, őzikeszemű géniusz találta fel, és vitte nagyon komoly sikerre. Tízezrével fogy havonta. Facebook-oldaluk is van, kövessed őket, hasznos. A weboldalukon pedig minden nap ingyen nyelvleckét adnak, anyanyelvi hanganyagokkal . És még jó is. Hinnéd? Ingyen.

Aztán valahogy egymásra találtunk, mert nekünk van angol tartalmunk, ők pedig jó fejek, és beteszik az újságjukba. Sőt, ha akarjátok, még autós feladatokat is tudnak készíteni. De a lényeg, hogy megjelent a novemberi szám. Benne a Totalcar tannisby-i különítményének beszámolója a BMW i3-ról. Lassan - úgy látszik - beindulnak az angol oldal körüli dolgok is és ez mindenképpen jó.

Múlt héten alig néhány óra alatt bejárta a világhálót az a Volvo teherautó reklám, amelyben a korosodó Jean-Claude Van Damme lemegy spárgába, csupán két kamion tükrén támaszkodva. Ahogy az ilyenkor már megszokott, sorra jelentek meg a videó különböző paródiái is. Ezek közül egy szerkesztőségünk egyöntetű kedvence lett az eredeti videó székely változata:

Ezek azok a srácok, akiknek a zseniális székely nyelvleckéket is köszönhetjük.

A tokiói forgalom, ha engedik, egyáltalán nem lassú, a japán ember nyomja a gázt, ha lehet, kicentizi a dolgokat, bár tény, hogy agressziónak, hektikus vezetésnek nyomát se látni. Mivel a hatalmas dugók és a szabadabb szakaszok elég gyakran tudják váltogatni egymást, az egyszeri utazó számára meglehetősen kellemetlen látvány, ha a Toyota által az ő biztonságos szállítására kijelölt sofőr a harmadik (néha a hatodik) emelet magasságában robogó autóban egyszerűen elengedi a kormányt, és hagyja, hogy az autó csak úgy menjen. Nem egy pillanatra, hanem hosszan, perceken át. Ezt hogyan gondolták, mégis?

Biztonságból még a vezető sorol be, de már tudná maga az autó is

Valahogy úgy, hogy egy CACC-s Lexus IS-ben ültünk éppen, amivel teljesen biztonságos az ilyen. Az érkezésünket követő esti Lexus-parti után, másnap reggel az első komoly programunk egy ilyen Comparative-adaptive Cruise Control (összehasonlító, alkalmazkodó sebességtartó rendszer) nevű izével ellátott Lexus kipróbálása volt.

Arra lennék kíváncsi, hogy mi állt a feladatlapon, amikor kiadták a megbízást a mérnöknek. Egy útépítés elkerítő korlátjáról van szó, ami két egymás fölött futó csőből áll. De hát tartania is kell valaminek, mi legyen az? Piros háromszög, hogy feltűnő legyen? Sárga-fekete sávos téglalap, nehogy nekimenjenek? Á, inkább legyen rózsaszín nyuszi. Azt hiszem, a reggel első sokkjával kellőképpen felkészültem a Tokiói Autószalonra.

Idén Frankfurtban jól megállapítottuk, hogy az autószalonoknak reszeltek, megölte őket a zinternet. Meg hogy Európára már magasról tesznek az autógyártók, hiszen egyre kevésbé fontos piac. A Tokiói Autószalonon rá kellett jönnöm, tévedtünk is, meg nem is. Japánból nézve kicsit másképp fest a világ.

Karotta nirvánában, Winkler verejtékben. Két autóban, melyek közül csak az egyik az, aminek látszik.

Így két nap után már ki merem jelenteni, hogy Japán az én gyomromnak kissé túl cuki. Az egy dolog, hogy a mindenhonnan támadó cukipofa állatkák után egy mezei Hello Kitty-s kipufogóvég már megkönnyebbülésként hatna, mert a cukiságok reklámtáblákról bandzsítanak rád csőstül, a metróban, az utcán, az aluljáróban, mindenütt. De az emberek is túl cukik, a folyton vihogó csajoktól kezdve a papucsbojtig hajlongó éttermi pincérekig mindenki. És ne vegyétek zokon, japán barátaink, hiszen tisztelettel nézünk fel csodákat véghez vitt nagy nemzetetekre, de a többség béndzsának hat.

Neem, nem ment ki a divatból

Nem vagyok egyedül ezzel a benyomással, konzultáltam a kollégákkal is. Hányatott történelmüknél fogva az elnyomott nők viselkedésén nem akadunk fenn, meg különben is, egy elesett leányzó mindig meghatja a férfiszívet, de hol van a hím, aki határozottan a segítségére siet? Ilyet alig látni a nagy tokiói forgatagban, a testbeszédből legalábbis ez jön le. Félénken néző, félénken mozgó, félénken beszélő az emberek túlnyomó többsége, szamurájt nemigen látni. Lehet, hogy ez is visszavezethető a történelemre, hiszen az elszigetelt országban ronda diktatúra alatt nyögtek évszázadokon át, aki kinyitotta a pofáját, azt gyorsan hasba szúrták, de elég volt akár csak megkérni erre.

Amikor végignéztem, hogy három, talpig láthatósági színű, sarkvidéki kabátba öltözött ember, világító gumibotokkal az utcáról a mélygarázs felé irányít egy nem túl nagy furgont, megértettem, miért olyan alacsony a munkanélküliségi ráta Japánban. És ezek a csávók egész nap ott álltak, hol a gyalogosokat terelték, hol a behajtani kívánó teherkocsikat. Jézus.

Nem is annyira kaotikus minden része Tokiónak. Ez itt a tengertől visszahódított rész felől a város

Egyébként Tokió a főutak mentén hatalmas és csillogó, ám egy réteggel a nagy házak mögött kisvárosias, sőt, a papírházikók miatt sokszor kifejezetten falusiasnak érződik. Sehol egy szemét, sehol egy koszos sarok, vagy huszonöt éve a köpködés is tilos – ez igazából egy extrém tiszta és jó szagú város. Csak kicsit sokan laknak benne...

Elvileg hírzárlat volt, arról volt szó, hogy tilos fényképezni. Azért becsúsztattam a kis gépet a hátizsákba, hátha mégis, Japánban sosem lehet tudni. Szüntelen hajlongások között minden kérdésre elhangzik egy-egy hai, vagyis igen, de azt nem tudom, hogy mondják a nemet. Amikor mégis elkerülhetetlen a tagadás, határtalan szégyenükben rettentő sajnálkozó arcot vágnak, mintha éppen most gázolná el a Sinkanzen a család kedvenc kutyáját. A nem minden szempontból tökéletes angoltudásuk meglepő helyzetekbe tudja katapultálni az embert. Szóval vittem gépet.

Magam sem voltam tudatában, de a Nissan Japán legrégebbi autómárkája. Az esti rendezvényen a 80. szülinapjukat ünnepelték, Carlos Ghosn, a vezér japán beszéddel készült, és be is mutattak valamit, amiről beszélni sem szabad. Nem is újságíróknak szervezték a bulit, mi csak úgy meg lettünk hívva, ha már itt vagyunk Japánban. És kiállítottak egy sor veteránt a nyolcvan éves cég múltjából, amiket szabad volt lefotózni. Na ugye.

Egy Zsiguli kacsintott rám egyből a bejáratnál. Nyilván nem, hiszen egy 66-os Sunny volt, de szemből megtévesztően hasonlít, még az embléma is majdnem stimmel. Hátulról is lehetne Fiat, de inkább egy másik modell, viszont az adattábla arról árulkodik, hogy pöttöm ezres motorjába 56 lóerő szorult, ami egész érdekesen mozgathatja a filigrán, alig 650 kilós kasznit. Nem tudom, exportálták-e egyáltalán ezt a B10-es sorozatot, én mindenesetre még nem láttam ilyet élőben.

A harmincharmadik emeleten szürcsölöm a frissen főzött zöld teát. Szól a Tankcsapda, hirtelen ez került a kezem ügyébe, hogy felpörgessen. Felismerések éjszakája ez: nemrég tapasztaltam meg, milyen az, amikor gombnyomásra meleg vízsugár veszi célba a csupasz seggemet, rájöttem, hogy már nem mozog elég ügyesen a kezem ahhoz, hogy mellécsurgatás nélkül önteni tudjak a teáskannából, viszont a pálcikával evés még egész jól megy. Kábé két napja nem aludtam ágyban, úgyhogy előre kérek elnézést a csapongásért, de holnap nem tudom, lesz-e idő bejelentkezni, mert komolyan behatolunk ebbe a városba, ahol még nem láttam földszintes házat, viszont már eltévedtem egy közönséges, négy épület közé szorult téren. Hello, Tokió.

Nem is látszik, milyen steril egy város

Aki követi a híreket, sejti, hogy az autószalonra jöttünk, ám az csak a hét második felében kezdődik, és amúgy is csak egy napra vonulunk ki oda Csikós mesterrel, aki valamelyik másik toronyházban gubbaszt a gépe előtt. Talán épp abban a középsőben, amit a távolban látok az ablakból, bár mindegyik ugyanúgy néz ki. Azért találomra átintegetek, hátha. Szóval addig valamivel el kell ütni az időt.

Van, hogy az embernek el kéne érnie a buszt, aztán mégse fut elég gyorsan, ám egy transzkontinentális járatnál kicsit gázosabb a lecsúszás. Naná, hogy lekéstük a tokiói gépet. De már itt vagyunk, a Lexusnál.

Huhh, elintéztük a beszállókártyát

Ha még nem tudná ország-világ: Bandi a Nissannal indult Japánba most vasárnap, én pedig ugyanoda, ugyanakkor, hasonló célból a Toyota-Lexus konglomerátum jóvoltából. Naná, hogy vasárnap reggel Liszt Ferenc hegyén köd ült, csúsztak a járatok, így a miénk is Frankfurtba. Naná, hogy alig maradt egy óránk már az átszállásra, és még szép, hogy volt még tennivalónk a tokiói beszállókártyával is. Mindent elintéztünk, a tokiói gép is csúszott, de megvoltunk. Irány Japán!

Aztán becsúszott egy kis malőr. Kiderült, hogy a gép nagyon tele van, felajánlották, hogy 600 euróért bárki választhatja a későbbi járatot. Mi persze, ragaszkodtunk ehhez a kora délutáni Lufihoz, csak azzal volt garantált, hogy a Toyota által hozzánk vágott naptár egyetlen lukas időszakát – a megérkezés napjának jó részét – magáncélra kihasználjuk. De a tömeg nem mozdult, a gyomrunk vészesen korgott, elrohantunk a bőven látótávon belül levő standhoz bevágni egy-egy szenyát. Mire visszaértünk, üres volt a váró, a kábé 540 embert szemvillanás alatt bevagonírozták. A kellemetlen arcú és cinikus mosolyú lufthansás ember pedig közölte velünk – az ajtót becsukták, az a gép elment. Ha megdöglünk is. Egy szót nem mondtak a hangosbemondóba, mi távolról néztük a tömeget, mikor indul, azt sajnos nem tudtuk, hogy a miénk melletti kínai gép miatt ugyanolyan ütemben töltődött fel a váró, mint ahogy fogyott a japáni csapat. Boioioioionnnng…

Tíz percig még ott állt, bezárt ajtókkal

A gép még ott parkolt vagy tíz percet, a csomagjainkat persze az új repülési szabályzat értelmében ledobálták róla. Nem csodáltam volna, ha valakit még suttyomban beültettek volna a helyünkre az utolsó pillanatokban – nagyon nagy volt a túlbookolás.

Hát, nem örültünk. Valami csodával határos módon sikerült volna bizniszre feltornázni a jegyet, életemben először nem élő roncsként érkeztem volna Japánba. Rohantunk intézkedni – csak az esti ANA géppel mehetünk, addig várnunk kell, igyunk talán egy jó kávét. Puff, lőttek a kicsit hullás, de mégiscsak szabad tokiói délelőttnek.
Tehát ettünk és ittunk, búsongtunk, Shinjukura, Uenóra és egyéb jó helyekre gondoltunk, amiket nem látunk majd, no meg a bizniszes fotelre, ami síkba is fektethető. Aztán ANA-jegyet intéztünk, ahol találkoztunk egy hazánk fiával, aki pont úgy járt, mint mi, csak szándékosan. Emiatt ő hatszáz euróval gazdagabb lett – velünk ellentétben.

Még rajta sincs az esti ANA-gép ezen a bazi nagy táblán

Mindegy, sose utazhattam volna máskülönben a második japán légitársaságnak (vagy már az első, és a JAL a második?) tartott céggel, márpedig a japán repülés egész más. A gépen van például USB és 220 volt minden utasnak, a személyzet pedig 90%-ban japán, ezért valószerűtlenül udvarias és segítőkész. Nagy élmény, kár, hogy azért eléggé megnyomorított 11 óra alatt az ülés.

Az ott lent már a Narita reptér

Kvázi este értünk a Narita reptérre, ahonnan vészes sebességgel besöpört bennünket egy kisfurgon a hotelbe. Ez a Tokiói-öbölben a tengertől visszahódított területekre épített, számos mesterséges sziget egyikén van, modern, elég steril, de a japánsága miatt mindenképpen vonzó. Épp csak megérintettük a falat, ünneplőbe vágtuk magunkat, és már száguldottunk is tovább a Lexus óriási velkámpartira egyórányira a hotelünktől.

Fergeteges Lexus-Buli készülődik. Épp, amire vágytam

Egy szumóstadionban rendezték a dzsemborit, volt sok-sok falnyi vetítővászon, Japán szépe, a korábbi Lexus-pályázatra érkezett filmek kivetítése, beszédek. Aztán – hogy kedvet csináljanak a szalonra – előgördítették a márka két nagy újdonságát.

Egyik egy végleges autó, az RC, amely azon kívül, hogy 4,7 méter hosszú, és lesz benne 3,5 literes V6-os, illetve egy 2,5-ös benzinessel kombinált hibrid hajtás, rendkívül hasonlít az LF-A-ra is. Ez az autó már kvázi szériaérett, rövidesen vehető is.

RC, amiből állítólag lesz nagyon brutál változat is

Kicsit messzebb kell kémlelni a jövőbe, ha a 4,64 méter hosszú és 1,62 magas LF-NX kompakt szabadidőautó megjelenésének pillanatát keressük, mert ez itt még csak tanulmány, igaz, teljesen önjáró. Kétliteres, benzines, turbós motor hajtja, és állítólag sokféle forradalmi megoldással találkozunk majd benne. Azért aláfényképeztem: tényleg van benne hajtás.

Hasmagasságot is hagytak neki

Ezt követően jött a dínomdánom, japán levessel, jakitorival, olaszos kajákkal, borokkal, sörökkel, mindennel. A legnagyobb örömömre felfedeztem az egyik kedvenc kajámat, a „karérajszüt”, azaz curry rice-t, pontosabban currys rizst, amit gyerekkoromban a suli menzáján is elég sokszor ettem. Isteni volt.
Vagy négyszáz ember volt a teremben, s a beszélgetésük fonalát addig csak szép, óvatosan kezdte ki a kiköpött Andy Warholnak öltözött, alternatív japán DJ. Ám egy ponton átadta a helyét a zenekarnak. Hallottak már posztindusztrialista rockereknek öltözött japánokat Boban Markovic-jellegű balkáni zenét játszani, de úgy, hogy hiányzik belőle a dallam és a lélek? Küldték már rá az ilyen együttes produkcióját Japán legjobb hangosító berendezésére?

Boban Markovic a haját tépné

A tökéletes gyógyír egy 40 órája talpon levő, jetlages újságíró számára. Amikor úgy éreztem, már szétreped a fejem, inkább felszálltam az első szállodába induló buszra, és megírtam maguknak ezt a posztot. Egy zűrzavaros nap tökéletes befejezése.

Kattintsanak a képekre, bőséges galéria nyílik, képaláírásokkal!

Alomautó bordóban

Akkor meg azt hittem, hogy ennél mar csak jobb autók vannak (ugye ez 16 éves volt), de kesőbb rájöttem a szomorú valóságra….