Van, hogy az embernek el kéne érnie a buszt, aztán mégse fut elég gyorsan, ám egy transzkontinentális járatnál kicsit gázosabb a lecsúszás. Naná, hogy lekéstük a tokiói gépet. De már itt vagyunk, a Lexusnál.
Ha még nem tudná ország-világ: Bandi a Nissannal indult Japánba most vasárnap, én pedig ugyanoda, ugyanakkor, hasonló célból a Toyota-Lexus konglomerátum jóvoltából. Naná, hogy vasárnap reggel Liszt Ferenc hegyén köd ült, csúsztak a járatok, így a miénk is Frankfurtba. Naná, hogy alig maradt egy óránk már az átszállásra, és még szép, hogy volt még tennivalónk a tokiói beszállókártyával is. Mindent elintéztünk, a tokiói gép is csúszott, de megvoltunk. Irány Japán!
Aztán becsúszott egy kis malőr. Kiderült, hogy a gép nagyon tele van, felajánlották, hogy 600 euróért bárki választhatja a későbbi járatot. Mi persze, ragaszkodtunk ehhez a kora délutáni Lufihoz, csak azzal volt garantált, hogy a Toyota által hozzánk vágott naptár egyetlen lukas időszakát – a megérkezés napjának jó részét – magáncélra kihasználjuk. De a tömeg nem mozdult, a gyomrunk vészesen korgott, elrohantunk a bőven látótávon belül levő standhoz bevágni egy-egy szenyát. Mire visszaértünk, üres volt a váró, a kábé 540 embert szemvillanás alatt bevagonírozták. A kellemetlen arcú és cinikus mosolyú lufthansás ember pedig közölte velünk – az ajtót becsukták, az a gép elment. Ha megdöglünk is. Egy szót nem mondtak a hangosbemondóba, mi távolról néztük a tömeget, mikor indul, azt sajnos nem tudtuk, hogy a miénk melletti kínai gép miatt ugyanolyan ütemben töltődött fel a váró, mint ahogy fogyott a japáni csapat. Boioioioionnnng…
A gép még ott parkolt vagy tíz percet, a csomagjainkat persze az új repülési szabályzat értelmében ledobálták róla. Nem csodáltam volna, ha valakit még suttyomban beültettek volna a helyünkre az utolsó pillanatokban – nagyon nagy volt a túlbookolás.
Hát, nem örültünk. Valami csodával határos módon sikerült volna bizniszre feltornázni a jegyet, életemben először nem élő roncsként érkeztem volna Japánba. Rohantunk intézkedni – csak az esti ANA géppel mehetünk, addig várnunk kell, igyunk talán egy jó kávét. Puff, lőttek a kicsit hullás, de mégiscsak szabad tokiói délelőttnek.
Tehát ettünk és ittunk, búsongtunk, Shinjukura, Uenóra és egyéb jó helyekre gondoltunk, amiket nem látunk majd, no meg a bizniszes fotelre, ami síkba is fektethető. Aztán ANA-jegyet intéztünk, ahol találkoztunk egy hazánk fiával, aki pont úgy járt, mint mi, csak szándékosan. Emiatt ő hatszáz euróval gazdagabb lett – velünk ellentétben.
Mindegy, sose utazhattam volna máskülönben a második japán légitársaságnak (vagy már az első, és a JAL a második?) tartott céggel, márpedig a japán repülés egész más. A gépen van például USB és 220 volt minden utasnak, a személyzet pedig 90%-ban japán, ezért valószerűtlenül udvarias és segítőkész. Nagy élmény, kár, hogy azért eléggé megnyomorított 11 óra alatt az ülés.
Kvázi este értünk a Narita reptérre, ahonnan vészes sebességgel besöpört bennünket egy kisfurgon a hotelbe. Ez a Tokiói-öbölben a tengertől visszahódított területekre épített, számos mesterséges sziget egyikén van, modern, elég steril, de a japánsága miatt mindenképpen vonzó. Épp csak megérintettük a falat, ünneplőbe vágtuk magunkat, és már száguldottunk is tovább a Lexus óriási velkámpartira egyórányira a hotelünktől.
Egy szumóstadionban rendezték a dzsemborit, volt sok-sok falnyi vetítővászon, Japán szépe, a korábbi Lexus-pályázatra érkezett filmek kivetítése, beszédek. Aztán – hogy kedvet csináljanak a szalonra – előgördítették a márka két nagy újdonságát.
Egyik egy végleges autó, az RC, amely azon kívül, hogy 4,7 méter hosszú, és lesz benne 3,5 literes V6-os, illetve egy 2,5-ös benzinessel kombinált hibrid hajtás, rendkívül hasonlít az LF-A-ra is. Ez az autó már kvázi szériaérett, rövidesen vehető is.
Kicsit messzebb kell kémlelni a jövőbe, ha a 4,64 méter hosszú és 1,62 magas LF-NX kompakt szabadidőautó megjelenésének pillanatát keressük, mert ez itt még csak tanulmány, igaz, teljesen önjáró. Kétliteres, benzines, turbós motor hajtja, és állítólag sokféle forradalmi megoldással találkozunk majd benne. Azért aláfényképeztem: tényleg van benne hajtás.
Ezt követően jött a dínomdánom, japán levessel, jakitorival, olaszos kajákkal, borokkal, sörökkel, mindennel. A legnagyobb örömömre felfedeztem az egyik kedvenc kajámat, a „karérajszüt”, azaz curry rice-t, pontosabban currys rizst, amit gyerekkoromban a suli menzáján is elég sokszor ettem. Isteni volt.
Vagy négyszáz ember volt a teremben, s a beszélgetésük fonalát addig csak szép, óvatosan kezdte ki a kiköpött Andy Warholnak öltözött, alternatív japán DJ. Ám egy ponton átadta a helyét a zenekarnak. Hallottak már posztindusztrialista rockereknek öltözött japánokat Boban Markovic-jellegű balkáni zenét játszani, de úgy, hogy hiányzik belőle a dallam és a lélek? Küldték már rá az ilyen együttes produkcióját Japán legjobb hangosító berendezésére?
A tökéletes gyógyír egy 40 órája talpon levő, jetlages újságíró számára. Amikor úgy éreztem, már szétreped a fejem, inkább felszálltam az első szállodába induló buszra, és megírtam maguknak ezt a posztot. Egy zűrzavaros nap tökéletes befejezése.
Kattintsanak a képekre, bőséges galéria nyílik, képaláírásokkal!