Április utolsó hétvégéje gyakorlatilag tökéletesre sikerült. Szombaton Oldtimer Premier reggeltől késő délutánig, egész hétvégén Retropartyzánok, vasárnap pedig budaörsi reptéren a Goldtimer-napon lehetett öreg autókat, motorokat, katonai járműveket és repülőket nézni. Ezek csak azok az események, amik Budapest nagyon szűk vonzáskörzetében voltak, és amikre sikerült eljutnom.

A parkolóban is lehetett csemegézni

Még szombaton, közvetlenül az Oldtimer Premierről gurultunk át a Retropartyzánokra. Nem a tavalyi helyen, de egy a rendezvény alaphangulatának tökéletesen megfelelő, kissé lepukkant ipari telepen kalapálták össze a szervezők ezt a túlzás nélkül zseniális rendezvényt.

Állítja Robert Smith, de ez hazugság. Mert én kétszer is sírtam. Másodszor örömömben, amikor megszületett a fiam. Először pedig 1994 május elsején, amikor a sárga sisak nem mozdult, hiába szuggerálták a képet milliók világszerte. Húsz évvel ezelőtt hunyt el Ayrton Senna da Silva, aki számomra addig és azóta is csak egyszerűen a világ legjobb autóversenyzője. És az is marad. Sokkal-sokkal több volt ő, mint egy egyszerű Forma-1-es pilóta. Gyújts egy gyertyát érte és mindenkiért, aki életét adta a versenyért.

Nem lopott, de még csak nem is egy ráérős turista autója a marrákesi magyar Polo. A Macan tesztútján szúrta ki Csikós a poros aszfalton, sárga lámpafényben álló szürke VW-t. A teszt után megírta ezt a posztot, hátha megoldódik a rejtély. Fél nap se kellett, és meglett a tulaj, Anita. Néhány kommentelőnek már gyanús volt a szélvédő mögötti kártya, rajta a helyi reptér nevével, Marrákesben van ugyanis a Ryanairnek egy bázisa, sok magyar alkalmazottal. Nos, Anita is az ír fapadosnál dolgozik. Lábon vitte le a friss vizsgás, magyar rendszámos Polót. Csík még épp jókor járt arra, a csinos magyar lány és autója azóta már újra Magyarországon vannak.

A legnagyobb DMC-koncentráció azon a napon az egész világon

Leszakadt az arcunk, amikor megkaptuk a hétvégi Oldtimer Premier pontos látogatási statisztikáit. 16 052 fő látogatott ki az esős idő ellenére azért, hogy csodálatos öreg és még öregebb autókat simogathassanak. Ez azért egy iszonyatosan komoly szám hazai viszonylatban, ráadásul úgy, hogy hol esett az eső, hol nem. És hogy volt mit látni, arról a helyszínen regisztrált 718 (!) jármű gondoskodott. Na ez a nem semmi!

Lassan, de biztosan a legnagyobb esélyesek az idei Le Mans-i győzelemre befejezik a tesztelést. Konkrétan az Audi már ott tart, hogy a hosszú és iszonyatosan gyors egyenesekre finomhangolja az autóit. Ehhez kibérelték a Monza-i versenypályát, kiiktatták az első sikánt és ráengedték az R18 e-tron quattrót, hogy több, mint 320-as tempóval essen be a Biassono/Curva Grande-kombinációba.

A miheztartás végett annyit még meg kell említeni, hogy a mostani LMP1-es autók jelentősen nagyobb leszorítóerőt termelnek, mint akár egy Formula-1-es. Egyedül magasabb súlypontjuk és nagyobb önsúlyuk miatt nem mossák fel velük a padlót.

Az idei futamot ne hagyják ki!

Néhány napja rendezgettem a képeket a számítógépen, és két Ctrl+c/Ctrl+v között elkezdtem lapozgatni a két évvel ezelőtti amerikai utazás albumát. Egy gyerektáborban dolgoztam, New Hampshireben, ez Maine után a második legészakabbi állam a keleti parton. A világon szerintem itt a legmagasabb az egy főre jutó tűlevelűek száma, a városokat és az utakat szinte belevágták a rengetegbe. Festői táj: tavak, hegyek, mindent körülölelő tavak, ha az ember jó szögből nézi, akkor kiadja azt, amit ötszáz éve láthattak az első telepesek. A tábor az Ossipee tó partján feküdt – ki nem találnák – egy erdőben. A Camp Robin Hood négyszáz gyereket fogadott a világ miden részéről. Tíz és tizenhat év köztiek, akiknek a szüleik hétezer dollárt csengettek ki azért, hogy a csemeték nyárra ne otthon fogják a port. Gondolhatják, hogy nem a középosztály a célcsoport, az egyik lányt például helikopterrel hozták, mint később kiderült, az apja szerepel a Forbes leggazdagabb embereket gyűjtő listáján.

Sokkal nagyobb, mint a képen látszik

A funkcionalitás élménye, de már nem a régi a Volvo

A másik dolog a szétrohadt klíma, amire mondhatná, hogy télen hozták az autót, akkor nem klímáznak, de ezt meleg motornál lehet tesztelni - én sem tettem meg, így most vihetem klímaszervizbe a fent említett összegért.

Tiszta hülye vagyok. Mégis hogyan gondolhattam, hogy egy ilyen cuki tárgy, mint amilyen ez a Nénitől megvett Bogár, majd hibamentes lesz, negyvenpár év használat, két tulaj, két élet, két szín és két év állás után.

Kb ennyit ültetne az ültető tengelycsonk. Maggal ne ültessen, nem növény ez, hanem bogár

Milyen lehet vajon, ha az ember csak használja az autóját hónapokon át, és nem kell hozzányúlni? Egy-egy olajcsere, esetleg fékbetét, ha eltömődik a pollenszűrő, már nagy esemény. A téli, nyári gumi váltogatása bosszantóan sok időt rabol el, még talán időpontot is kell kérni. Ezen szoktam meditálni mostanában, miközben a garázs felé tartok, hogy olajos vasak között matatva helyre billentsem a lelki egyensúlyomat. Szinte minden hétvégén van egy ilyen nap.

Egy jó kis korabeli reklám

Az életérzés, amikor az ember az autóval töltött idő kilencvenkilenc százalékában csak használja a terméket, számomra idegen. Világos, hogy nem vagyok normális, de azért kíváncsi lennék, nálam milyen lehet az arány. Arra is, hogy vajon tud-e olyan erős érzelmi kötődés kialakulni gép és ember között, ha nem turkál bele viszonylag sűrűn. Egyébként valószínűleg igen, hiszen a mosogatógépet is imádom, pedig eddig csak egyszer szereltem, de mindig örülök, amikor kipakolom, hogy ezt mind elmosogatta helyettem. Egyszer ki kéne próbálni, milyen egy mosogatógép-szerű autó, tényleg olyan unalmas-e, amilyennek a garázs mélyén megülő műhelyporban fetrengve dühösen kikiáltjuk, hogy igazoljuk önmagunkat. Lehet, hogy hamarosan ráfanyalodok, mindent ki kell próbálni egyszer az életben. Még a végén megtetszik.

Történik, hogy az embert meghívják egy kicsit vadonatúj Porschét vezetgetni Marokkóba, egész pontosan Marrákesből (Marrakech, Marrakesh) indulva fel az Atlasz hegységbe, berber falvak között kanyarogni, szédítő mélységek fölött elporozni csúszós földutakon. Nem rossz program.

Az autóbemutatók - hiába tartják ezeket mindenféle csoda helyeken - általában nyűgös dolgok, hiszen az átlagember talán úgy gondolja, de jó lehet Nizzába menni meg Malagára meg Stockholmba, de a valóság az, hogy általában négy előtt kel az ember, hogy elérje a gépet, de még átvizsgálás, azt repülő, ami elviszi a tranzit reptérre, ahol elcsesz félkómában pár órát, aztán még repül, közben karikába tekeredve folyamatosan dolgozik a netbookon, aztán délután, amikor odaér, rohanvást vázolják neki az útvonalat, figyelmeztetik, hogy már nagyon kéne sietni, mert nem ér oda a sajtótájékoztatóra este a szálláson, pedig tudja, hogy neki még le is kell fotóznia az autót, ami minimum még fél óra késés lesz, ezért lóhalálban szabályokat szeg, verejtékez, innen fotóz, onnan lő, de szar a fény, most meg bever a nap a műszerfalra, megérkezik kimerülten, a szállóban két perc alatt hacukába vágja magát, a sajttájon elalszik, a vacsoránál túleszi magát, nem tud aludni, hajnalra megfagy a légkondiban, reggel rohanás vissza a reptérre, megint repülő, átvizsgálás, tranzit-órák, repülő, éjjel hazaér, s a csaja/felesége/pasija/férje megkérdezi ilyenkor - na, milyen volt Lisszabon?

Miért, ott voltam? - hangzik el ilyenkor az egyetlen lehetséges válasz.

La Mamounia, Marrakesh