Suzi a tekergő(nek való)

Az ezer köbcenti elképzelhetetlenül kevés. Kevés a közúton való haladáshoz. A 70 km/h haladás a maximálisan megfelelő ennek a motornak, fölötte már annyira pörög, hogy fájdalmas hallgatni. Természetesen nem tudni mennyi az a sok, mert műszerekből nem adnak szinte semmit.

Épp Göbivel ültünk az irodámban, amikor Marci hívott, aki a Velvetnél dolgozik. Autót akart venni, mert a biztosító kifizette a korábban elpusztult Zastava (Yugo) árát. Elmeséltem, hogy nem olyan rég vettem egy Bogarat, és hogy volt egy példány, amit megnéztem ugyan, de hosszas tanakodás után nem azt vettem meg. Ismertettem a hibákat, azt is, hogy én miért nem vettem meg, és a kikiáltási árat. Ez sok volt. Na nem az autóhoz képest, hanem a pénztárcájához képest. Hogyan lehetne lejjebb menni? Neki maximum 140-150 ezre van a vásárlásra, ennyiért biztosan nem fogják odaadni a gyári színű, egy év vizsgás autót. Azonnal megszületett fejemben a TERV. És mivel velem szemben ült a bogarazás helyi istene, megkérdeztem, mit szól hozzá.

Sajnos az eredmény nem versenypályán született. Illetve ahogy vesszük, hiszen egy gokart pálya előterében sikerült elérni, az meg már versenypálya, nem? Istenem, ez milyen csodásan hangzik: Michelisz és Wéber mögött a harmadik legjobb eredménnyel állhatott a budapesti versenypályán dobogóra Sipos. Kár, hogy a szenzációhajhászásnak is vannak határai.

Az egyetemisták két csoportban vetélkedtek

Ha viszont a tényekhez ragaszkodunk, az történt, hogy a Burn szervezett egyetemistáknak egy versenyt, ennek a döntőjére hívtak meg minket. A versenyt egy Batak nevű gép segítségével vívták, ami annyira gonosz, mint amennyire ártatlannak tűnik. Egy csövekből összehegesztett szerkezet, rajta kijelző, meg pár világító gomb. Működés közben már izgalmasabbnak tűnik, de addig, amíg az ember maga nem szabadulhat rá, el sem tudja képzelni, hogy ez a primitív szerkezet képes időt és teret görbíteni. Amikor nem az egyetemisták kapkodtak a felvillanó fények felé, az újságírók kezdhettek beszpídezett pókként kalimpálni, természetesen ki kellett próbálnom, még ha a csúfos beégés veszélye is fenyegetett.

Alapvetően ez egy autós blog, de ha valaki gépi hajtás nélkül megy igazán keményet, akkor helye van, kijár a tisztelet. Ezen a videón Danny Hart, a huszonhárom éves downhill-ikon mutatja meg, hogy milyen az, amikor versenyre készül. Igen, ez csak egy edzőkör, de már a pálya elején többször megerőszakolja a fizikát, és három perc után már alig hisszük el, hogy nem gyorsított felvételt nézünk.

Ehhez persze rendes gép kell, a Giant csak a legjobb versenyzőinek adja ki Glory prototípusát. Nem lehet róla sokat tudni, annyi biztos, hogy nem 26, hanem 27,5 colos kereken gördül, és minimum húsz centi rugóútja van. Versenytechnika, méregdrága alkatrészekből építve, és szinte biztos, hogy könnyebb 16 kilónál. Hiába csak lefelé gurulnak, ez is versenysport, az irányítást, és kigyorsítást megkönnyíti a könnyű bringa. Például titánrugó került a rugóstagra: az ára akár a hatszorosa is lehet - akár hatvanezer forint - az acél megfelelőjének, viszont a súlya kevesebb, mint a fele.

A dédapjuk kovácsként lovakat patkolt műhelyében, Hans-Jürgen és Christian egy sok millió eurós vállalat fejei, 170 alkalmazottal. Abték érdekes család, a hétvégi DTM-futamon lesz alkalmam közelről megismerni őket. A lovaskocsik alkonyán jó ütemérzékkel váltottak autóra, ma övék Európa egyik legtekintélyesebb tuningműhelye, és van egy egész sikeres autóverseny-csapatuk. A családi cég idén 118 éves, amiből az első 115-öt sikerült szépen belezsúfolni egyetlen kiadványba. Óriási képekkel, angol kísérőszöveggel. Tökéletes autós ínyencség, jól mutat bármely polcon. Mondjuk a tiéden, ha jól tippelsz.

Kemény kötés, díszdoboz – mi kell még?

Mai adásunk rendhagyó lett. Két sárga autó, két hathengeres motor, hátsókerékhajtás és karizma. Reméljük, tetszett.

Üdvözlök mindenkit Indiából. Kicsit megkésve ugyan, de jelentkezem e rövid, második résszel. Kérem, mielőtt még elhamarkodottan kommentelni kezdene, olvassa el ezt a pár sort és/vagy nézze meg sorozatunk első részét.

Ők a kétkezi munkások egy építkezésen. Falusi, egyszerű emberek. Egy nagyon érdekes dologra eszméltem hamar rá: az iroda állandóan tárva-nyitva. Pénz hever az asztalon, sokszor a heti fizetésük nagyságrendjében. A táskámat rendre elhagyom valahol a site-on. A zsebei nyitva, pénz, fényképezőgép, tablet benne. Telefonok, laptopok, drága műszerek, üzemanyag, szerszámok, minden mennyiségben hevernek mindenhol. Soha semmi sem tűnt még el. Többször előfordult, hogy a pénztárcaként használt nejlonzacskómat loholva hozták utánam. Kéthavi fizetesük volt benne. Hihetetlen, de itt nem lopják ki az ember szemét.

Ja, még valami. Itt a fehéret tisztelik, de csak formálisan. Minden fehér egy pöcs, gondolják magukban. Hónapokban mérik azt az időt, amire tényleg elfogadják az embert vezetőként. És igen, néha én is rekedtre üvöltöm magam. A csapat fele muszlim. A többiek nem, de munkában nem éreztem még piaszagot soha. Reggel hatkor mindegyikük megjelenik az építkezésen. És a rosszkedv szinte ismeretlen fogalom errefelé.

Most tényleg, mennyire kell agyatlannak lenni ahhoz, hogy egy utasokkal tömött busszal belehajtson valaki egy csőtörés miatt az aszfaltból feltörő szökőkútba? Még ha csak szimpla csapvíz lőtt volna fel 20 méter magasba, sem próbál meg épeszű ember áthajtani a vízsugár felett. De itt tűzforró víz spriccelt több emeletnyi magasságba.

A siberiantimes.com szerint 13 ember szenvedett égési sérülést, többen közülük életveszélyes állapotban vannak. Meglehetősen nagy ár ez pusztán azért, mert a sofőr egy igazi „majdénjobbantudomazt” barom. Hiába látta a gejzírt, hiába mutogattak, ordítottak neki, hogy ne hajtson bele a vízbe, ő nem hallgatott senkire. Gyakorlatilag guruló kuktává alakította a buszát pár másodperc alatt. A szomszédos kávézó tulajdonosa szerint, aki a helyszínen nyújtott elsősegélyt a sérülteknek, az emberek leginkább a lábukon szenvedtek sérüléseket, az egyik gyereknek húsig forrázta a bőrét a forró víz. 

A legjobb kisautó!

Soha nem hagyott cserben! Voltam vele Monte Carlo-ban, Olaszországban is többször. Meg lehetett tanulni rajta, hogyan kell kicsi és lassú autóval sportosan vezetni.

Van isten, a hátsó gumik csak az Akropolisz Rali utolsó szakaszán lehelték magukból ki az utolsó szisszenetet. Persze, nem versenyezni voltunk ott, nem is jártuk be az egész útvonalat, csak két, nagyjából 15-15 kilométeres részt, de most már azért van némi fogalmam arról, miért hívták a régi ralipilóták ezt gyilkos futamnak. Kőgörgeteg kőgörgeteget követ, mély árkok, vízmosások szabdalják a kemény, egyenetlen, döngölt földfelületet, nem keréknek, pláne nem fúvott gumiabroncsnak való vidék ez. Erről egyébként - mint már említettem - maguk a Bridgestone Duellerek is beszámoltak a maguk nyelvén.

Nem akarom húzni az időt: a Toyota alánk tette a RAV4-eket, aztán azt mondták a szervezők - hajrá! Mi meg hajráztunk. Nem kicsit. Sajnos a kavicsok (pontosabban kövek és kisebb sziklák) záporozása a RAV4-es alján minden más zajt elnyom (meg ez az autó amúgy is zavaróan csendes mechanikailag), de a helyből a hátsó kerekeknek is nyomatékot adó összkerékhajtás, valamint a középtájon már egészséges erővel az igának feszülő motor megágyazott egy jó kis autózásnak. Az útminőség tényleg varázslatosan pocsék volt, többször is arra gondoltam, jobb lenne tán a susnyában folytatni, a kameramann (aki mellesleg a Toyota PR-főnöke is volt egy személyben) pedig minden erejét latba vetve se tudta eljátszani a stabilizált állvány szerepét, de kis hevenyészett videónk alapján valamit talán átélnek abból, mit kapott tőlünk a Toyota. Érdekes, egy koppanást nem hallottunk a túra végén a futóműből, egy fokot nem állt jobbra vagy balra a kormány, csak a műanyag alsó védőburkolatot sikerült megtépáznunk. És korántsem mi voltunk az első meghívott csoport, az autókat viszont nem cserélték.

Az ember, aki felállt és eldöntötte, hogy nem adja fel. Valahányszor visszagondolok személyes találkozónkra, mindannyiszor eszembe jut, hogy mennyire határozott volt minden gesztusa, mozdulata és milyen egyértelműen mutatta, hogy nem kér sajnálatot, sőt, gyűlöli. Nagyon megkedveltem akkor és azóta is hihetetlenül tisztelem.

És ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.