Sajnos az eredmény nem versenypályán született. Illetve ahogy vesszük, hiszen egy gokart pálya előterében sikerült elérni, az meg már versenypálya, nem? Istenem, ez milyen csodásan hangzik: Michelisz és Wéber mögött a harmadik legjobb eredménnyel állhatott a budapesti versenypályán dobogóra Sipos. Kár, hogy a szenzációhajhászásnak is vannak határai.
Ha viszont a tényekhez ragaszkodunk, az történt, hogy a Burn szervezett egyetemistáknak egy versenyt, ennek a döntőjére hívtak meg minket. A versenyt egy Batak nevű gép segítségével vívták, ami annyira gonosz, mint amennyire ártatlannak tűnik. Egy csövekből összehegesztett szerkezet, rajta kijelző, meg pár világító gomb. Működés közben már izgalmasabbnak tűnik, de addig, amíg az ember maga nem szabadulhat rá, el sem tudja képzelni, hogy ez a primitív szerkezet képes időt és teret görbíteni. Amikor nem az egyetemisták kapkodtak a felvillanó fények felé, az újságírók kezdhettek beszpídezett pókként kalimpálni, természetesen ki kellett próbálnom, még ha a csúfos beégés veszélye is fenyegetett.
Mit is csinál a Batak? Reflex és reakcióidőt mér és fejleszt. A fehér, számozott világító nyomógombok véletlenszerű sorrendben felvillannak és olyan gyorsan kell megnyomni az éppen világító gombot, amilyen gyorsan csak tudjuk. Amint elalszik az egyik, már fel is villan a másik, amit megint csak villámként le kel csapni, és így tovább. Összesen egy percig tart a móka, ezalatt kell annyi felvillanó gombot leütni, amennyit csak lehet. Egyszerűen hangzik, de gyakorlatban azért van benne kihívás rendesen.
Először is, a legtávolabbi gombok egymástól jóval messzebb vannak, mint egy karnyújtás. Aztán hiába tudom, hogy legjobban akkor látom át a teljes felületet, ha magam elé nézek, és a perifériás látásom alapján csapok oda, ahova köll, a perifériás látás nem pontos célzásra van. Szemüvegesként meg ugye plusz nehezítés, hogy csak a lencsén keresztül látok élesen, és a lencse valamennyit torzít is. Ezért az ember folyamatosan kapkodja a fejét, oda néz, ahová üt. Csak ha a következő lámpa a látómezőn kívül villan fel, perceknek tűnő tizedmásodpercekig forgattam a fejem, mire meglett a fényesen világító gomb. Ha hátrébb léptem, jobban láttam a dolgokat, de nehezebben értem el a gombokat.
Az első körben hatvan másodperc alatt 73 találatom volt. Ez, látva az egyetemisták száz körüli eredményeit elég siralmas, de a többiek, akik szintén most batakoltak először, nálam is kevesebbszer sújtottak le, illetve azt mondta a burnös Attila, hogy ez durván a jó átlagos eredmény. Ez nem vigasztalt, hanem ösztönzött, hogy álljak újra és újra a géphez, és próbáljak rendesen koncentrálni, lelazulni, de ugyanakkor feszülten figyelni a következő lámpára, és csapjak oda olyan gyorsan, ahogyan csak tudok. Felkúsztam 75-re, majd 77-re, ez némi reményt adott. Aztán megjelent Michelisz Norbi, aki addig a gokartpályán körözött, és csuklóból csinált valami 95-öt. Itt már az addig békésen üldögélő Wéber Gábor is bekapcsolódott, neki 92 jött össze elsőre. És ennél a pontnál mindkét autóversenyzőt elkezdte fűteni a vére, láthatóan igyekeztek egymás eredményét felülmúlni. És nem viccelődtek, látszott, a verseny az verseny.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Norbi és Wéber Gábor eredménye nem számított bele a médiamunkások értékelésébe, így a sok körben 83-ra, majd 85-re, végül 89-re javított teljesítményem a csoport legjobbja volt. De ennél sokkal menőbb azzal dicsekedni, hogy Michelisz és Wéber után az én időm volt a legjobb. Mert ahogy azt Regős Bendegúz is mondta, emberi számítás szerint kihagyjuk az egyetemistákat, meg a baktert, megint csak magam maradok, aki a két fenegyerek után a legjobb időt ütöttem. Legalábbis ott és akkor, ráadásul fényképes bizonyítékom is van róla.
Amíg az eredményeket néztem, megállapítottam, hogy ha annyi másodperc lenne a hungaroringi köridőnk közt, mint ahány leütéssel többet csináltak meg hatvan másodperc alatt, örömömben seggen csúszva kerülném meg a kocsimat. Álmodozni persze lehet, de minek is, ezt nálam csak Norbi tudja jobban, aki az egyetemisták eredményhirdetése után sem pazarolta az időt fotelben ücsörgéssel, energiaital szürcsöléssel, hanem azonnal a Batakhoz lépett, és addig nem nyugodott, amíg nem ment 100 ütés fölé. Ez ugye azt jelenti, hogy átlagosan másfélszer sújt le minden másodpercben. Ami elég meredek.
De az igazán meredek a világcsúcs, amiről van videó is. 172 találat egyetlen perc alatt. Kívülről nézve semmiség, nem is olyan nagy a kapkodás, de ha az ember maga állhat a Batak elé, a hatvan másodperc iszonyatosan hosszúra nyúlik, minden leütés között annyi idő telik el, amennyi alatt teljes civilizációk keletkeznek és pusztulnak el, de mi mégis úgy kapkodunk, hogy ez az egy perc is leizzaszt, mint egy százméteres sprint.
Ha minden igaz, lesz mód rá, hogy a kedves olvasók is kipróbálják valamikor a Batakot a Totalcar-Hungaoring pályanapon június 7-én, ha összejön, mindenképpen szólunk előre.
