Egy kortárs mexikói receptekkel operáló szakácskönyv hatására, szerdán Dim sumra módosítottam a szokásos szusit. A Dim sum kínai, nem mexikói, de a könyvben van egy mexikói elemekkel operáló Dim sum recept. (most ez megy mindenfelé, van már neve is, Fusion Kitchen, vagy világkonyha) A sokkal találóbb, experimental cooking elnevezéssel, enyhén szólva nemzetközi háztartásunkban -mexikói, ír, magyar- ugyanezt műveltük Olaszországban. 2000-ben. Azóta is így főzök, de az ír elemek (krumplikrumplikrumpli) mellőzésével.

Az atomcsípős töltött paprika krumplival és parmezánnal volt az egyik legnépszerűbb találmányunk.

A Dim Sumhoz bébipolipokat és apró tintahalakat vettem, és trancsír közben láttam, pont megfelelő méretű partnerei a Mexikóban vásárolt Mustang mecsónak. Kicsit összeengedtem őket az asztalra játszani, és az egyik, szép playboy-rózsaszínre főtt tintahal élénk érdeklődést mutatott a kemény, fehér fastback iránt.

A lények végül kis tésztabatyukban végezték, sok újhagymával és fűszerekkel együtt. Egyikük boldogan halt meg, ő már megcsinált egy Mustangot.

A benzinzabáló rozsdaszörnyek sorozat nem érhet véget. Nekem biztosan nem fog, mert lemegyek a garázsba és ott áll egy, van hozzá kulcsom is, csak a csomagtartó nem nyílik mostanában. De van ilyenje másnak is, íme egy fitt kombi a belvárosból.

Már túlmentem rajta, amikor eszembe jutott, fotózni itt is lehet utcán, sőt, itt lehet igazán. A fényképezőgép keresőjében látom, ez egy igazán öreg tanker, mintha több lenne benne az anyag is, pedig azt a 1986-os 200-asokból sem sajnálták.

A világoskék 245 GL az enyémnél komolyabb autó, nem csak az anyag miatt. Velem egyidős, nem az autómmal: 1979-esnek vagy ’80-asnak tűnik. A 200-as sorozatban a kockalámpa 1979-ben vette át végleg a kerektől a feladatot (a 242GT kivételével, ott még maradt) A típusjelzések stílusa is 1979-re utal, 1980-tól már olyannak kellene lennie mint a ’86-oson.

1980 volt az utolsó éve az állat lökhárítónak, az enyémen egészen szolid van ahhoz képest. Kész anyagveszteség. A többi autó nem létező lökhárítói mellett még azért jó. És a legszebb, ami a szedánomnak nem is lehetne: az ötödik ajtó zsanérjai. Hejjj, hány kiló lehet egy darab? Kettő-három? Kéne egy jó kis 245-ös zsanér. Csak úgy, emelgetni.

Van az autószerelők nagy halmaza. Ezen belül egy – elég nagy – részhalmaz: azoké az autószerelőké, akiknél van számítógép a műhelyben, legalábbis az iroda-részben. Sok autószerelő inkább emailezésre, elsősorban funpicek küldésére és fogadására használja, amivel nincs is bajom.

Mekkora a részhalmaznak az a részhalmaza, amelyik úgy használja a számítógépet, mint Mazda Mester? Nála gépen van az összes kliensautó mindenféle adata, például a zöldkártya és a műszaki lejárta. És amikor kakukkol nála a gép, felhív engem, én meg feltöltöm a Mazda akksiját, berakom és átviszem zöldkártyázni.

A Mazda egy tökéletes autó. Létjogosultsága nagyjából ennyiben ki is merül, hiszen nagyon keveset használom. 17 éves, és tessék, nem bírom eltekerni az óráját a 160 ezredik kilométerig. Most nagyon keményen megfogadtam, hogy idén belerakok…nem is emlékszem már, mit fogadtam meg. Tízezret? Az irreálisan sok. Ötöt? Na jó, megyek, amennyit tudok.

Tavaly végülis egyszer elmentem vele Pécsre. Valami ilyesmit idén is kitalálok. Na mindegy, egyelőre átvittem Mazda Mesterhez zöldkártyázni. Megállapítottuk, hogy az autót ugyanolyan finom porréteg lepi, mint a vitrin tetejét; ez a garázsból a büdös életben ki nem mozdulók mikroszemcsés burkolata.

Mazda Mesternél láttam egy csápos emelőre rakott dobozos teherautót is, amit az alkonyi félhomályban már nem a legnagyobb sikerrel fotóztam le. Aztán megállapítottam, hogy az Index–Mazda Mester távolság gyalog körülbelül fél óra, autóval pont annyi, hogy a Mazda ne melegedhessen be.

Mint az olajnyomás-mérőn látszik, még pont a 2 kg/cm²-s osztás fölött van. A víz már persze percek óta meleg, de az olajnyomás mindig árulkodik a nem teljesen üzemmeleg motorról: az igazi egy milliméterrel az osztás alatt. Olyankor érezni is, hogy tökéletesen nyugodt az alapjárat, és sokkal készségesebb örömmel pörög fel.

Volt egy zörgés, amit Mazda Mester felszámolt, középtájt, a váltónál vált le egy kicsit egy hővédő lemez. Mellékeltem néhány igen fontos fényképet. Az egyiken látszik, milyen az, amikor a szerkesztőségi Zsiguli mellől zöldkártyázáskor hiányzik a Mazda:

A másikon, hogy milyen jó, amikor visszatér, én vakuval rávillantok, mire ő valami kőkorszaki, piros angel eye-félével reagál:

Van még a zöldkártyám plakettjének színe és a környezetvédelmi osztályba sorolásunk:

És a riasztóm távirányítója:

Először is az történt, hogy átvételkor nem tudtam kinyitni a Mazdát, nem puttyogott, ahogy szokott. Mazda mester azt mondta, ő nem szokta az udvarban beriasztani az autókat, csak kulccsal zárta be. Aha! Viszont az elem alighanem kimerült benne, mert a kijelző nem jelzett ki semmit.

És tényleg: az AAA-s Duracellből már a sav is szivárog. Tényleg ritkán használom a Mazdát. Na de majd idén!

Egy darabig nem lesz több mexikói autótemető-szökevény, a reptérre menet megsimogattam az utolsó, egyáltalán nem legpengépp, de leglehengerlőbb és újszülött verdáját (erről a halálos csapásról később bővebben), és felültem a letapizott autónál is szerényebb hátsó lábteret kínáló repülőre.

De addig is: szavazzon a januári Mexikó-sorozat legpengébb verdájára! Lássuk a jelölteket.

Shelby Mustang 350GT

A Mustang nem ritkaság Mexikóban, az első generációs modell itt nagyon népszerű, Magyarországon is kéne mindenkinek, itt is van egy 1965-ös 350GT.

Ford Mustang Mach I

Az 1965-ös és a 2005-ös rokonok között az Espada-profillal, de nagyobb teljesítménnyel (Super Cobra Jet, 375 lóerő) büszkélkedő Mach I-et se rugdosnám el magamtól, főleg így patinásan, pirosban nem.

Plymouth Barracuda

A Barracuda a Mustang ellenfele volt a hatvanas években. Egyformán pengék mindketten.

Chevrolet Camaro

Az igazán ocsmány szörnyetegek kedvelőinek itt ez a Camaro.

Ford Galaxie

Nem csak a szedán, a kupé is öt méternél kezdődik? Az 1966-os Ford Galaxie ezt is tudja, potom 15 000 pesóért cserébe.

Chevrolet Bel Air

Kell a négy ajtó? A baba/bili/strandkorlátkék Bel Air négy ajtajához sok króm és egy V8-as is jár.

Volkswagen Bogár

Belvárosi kis járművek kedvelőinek ideális autó a strapabíró Bogár, mexikóvárosi taxira festve.

Dodge Ram

Macsóknak a legtökéletesebb választás: egy single cab Dodge RAM, pirosban.

Ford Country Sedan

Nagy a család, de taszít a Dákó? A Ford Fairlane alapokra épült Country Sedant a klónozott utánfutóval nagycsaládosok sem tudják zavarba hozni.

Volkswagen Bora

Kínlódjon a halál egy lepattant fossal! Megbízható, keveset fogyasztó és garantáltan halálunalmas Bora, grafitszürkében, a megkeseredetteknek.

Tessék szavazni:

Majdnem 40 évig kimaradt nekem, most meg már lassan függő vagyok: másodszor vittem a családot busójárni. Ezúttal kicsit elréteseztük az időt, úgyhogy a partraszállást lekéstük, pedig a délszláv Muppet-adaptáció egyik leglátványosabb része, amikor három ladiknyi szarvas szőrmók a vasárnap 13:00-s ágyúlövésre átevez a szemközti szigetről. Utána viszont még jó hosszasan ott hőzöngenek a busók, úgyhogy nincs veszve semmi.

A legnagyobb érdeklődéssel természetesen a busó gépparkot vártam: fejlődött-e valamit tavaly óta. Hogy fejlődött-e?! Haha! Detroit feleekkora slamasztikában se volna, ha ilyen komolyan vennék az innovációt. Tavaly például még nem láttam, most már igen: kerti traktor is szerepel a transzporterek között, az egyik egyenesen Ruggerini gyártmány. Amiről persze most hallottam először, de legalább a neten utánanézve kiderült, hogy a cég ma is virágzik, háromnyelvű honlapon hirdetve mezőgazdasági kisgépeket.

Babakocsi, törökök felirattal, a lényeg a marionett-szerűen dróttal előmereszthető veres, méretes pénisz. A busók nem dogmatikus társaság, ezt jelzi a GPS feliratú kolomp, meg hogy tavaly a hegyes varázslósipkákat és UV zöld banyaálarcokat se vettem észre, idén meg mintha közepesen erős Harry Potter-ébredés színesítené az ijesztgetési palettát.

Idei kedvenc szettemből többet is láttam, remélem, a magyar divattervezők is rákapnak, a lényeg tehát a következő: bunda, akár fehér és fekete bunda vegyesen, terroristamaszk, azon pedig kalap, a karimán körben művirágokkal.

Fontos fejlesztői tanulság, hogy az állatkoponya minden autót-járművet feldob. Tehén, kecske, mindegy, csak szarva legyen. Akárcsak a kukoricaszár, csuhé, vagy mi, mindenféle kukorica-alkatrészek, ki hitte volna, hogy az élő népművészet a törökök elleni harcra emlékezve ilyen pompás szimbiózist hoz létre NDK eredetű járművek és jócskán a 2. mohácsi csata után elterjedt haszonnövények között.

Ami idei, az a Wartburg-busókabrió, ami az alvázas szerkezetnek köszönhetően jól bírja, ha nagyobb testű busók egyszerre ugrálnak és kerepelnek benne. És ugyancsak a Waresznél tűnt fel, hogy de tényleg, vajon miért van minden busójármű körül borospince-szag? A lámpákon morcosítás, a géptetőn szarvak, plusz bunda, hogy ne legyen túl texasi. Viszont orrot és bajuszt még Amerikában se pimpelnek a tepsikabriókra. A tükörről fánk lóg, fánkokat egyébként minden szarvra szívesen tűznek a busók.

Egyébként megfigyelték, hogy a csuhét a kasztnira csirkehálóval rögzítették?

Utólag is elnézést kérek viszont minden busótól, aki alkohollal kínált, hogy hát egyrészt zérótolerancia, meg nálam elvi kérdés is. Viszont valahogy nem jó ez, hogy a lényegi attrakció vasárnap van. Szombatra is próbálnak programokat csinálni, például volt Mohácson valami népművészeti hogyhíjják, meg No Thanks koncert, de ha szombaton volna a busódeszant, az ágyúzás meg a máglya, szívesebben csinálna az ember kétnapos programot.

A Busórájder tulajdonosa, vagy építője, vagy jogi képviselője számon kérte rajtam a tavalyi beszámoló olajfolyásos részét. Azért nem tudom, pontosan ki lehetett, mert a busóálarc alatt terrorista maszkot viselt, az alatt meg gondolom alapos busó módjára még be is kormozta az arcát. Mindenesetre idén már új – illetve, na jó, másik – blokk hajtja a Busórájdert: egy 125-ös MZ. Így már az olaj se folyik (tényleg, japánosan porszáraz a motortér). Lada váltó és diffi, Lada fékrendszer, egy jobboldalt lógó kis pöcs a gáz, ami anatómiailag közelebb van egy lelógó dróthoz, mint egy pedálhoz.

Van némi gyanúsan lógó szigszalagos doboz, ami ebben az erősen alkaidás káoszban különösen pikáns, viszont a műszerezettség megfelelő: egy bicikliken használatos digitális kilométeróra szolgáltatja a fontos adatokat. És biciklilámpa is van elöl, egy darab. A kecskekoponyában, a szemüregekben piros LED-ek, éjszakai hatásfokozásra – nem tudom elégszer mondani, milyen fontos a fényhatások terén az Alfa Romeóhoz nyúlni.

Futott még Poklade 2008 feliratú koporsó, emberi és állati erővel vont kordék, különböző vinnyogó banyák, spanyol turisták, akik úgy látszik, tudják értékelni a Busójárást, pedig Spanyolországban rengeteg a vicces fesztivál, a San Fermíntől a Tomatinán át a Fallasig. Hiába, mindenhol jó, de ezt a sponsored by Al-Kaida fílinget csak itt kapja meg az ember.

Állítólag kész. Elvégeztetett. Művész Zoli elkészült a V-Max grafikáival. Képet is küldött a tankról, ezt itt:

Rajta van minden, ami kell, Fudzsi-szan, vízesés, bambusz, darumadár kis piros fejjel, kis piros kandzsi. Úgy látom, elég szépen sikerült a papíron szétterülő tus imitálása, nyilván nem technikailag, inkább hangulatában olyan, de airbrush-sal tényleg lehetetlen tusrajzosan festeni.

Szóval állat.

A két hullámos oldaldekli dekorálását teljesen Zolira bíztam, hiszen az emben bízzon a művészben. Átküldött két vázlatot, mindkettőt megvettem.

Az egyiken a leghíresebb japán motívumok közé tartozó cseresznyevirágzás látható. A japánok számára a tevékenységek non plus ultrája a cseresznyevirágzás megszemlélése, főleg, hogy náluk a virág-cseresznyefa külön faj, értékelhető gyümölcsöt nem ád. Díszfa.

Vele szemben, illetve a túloldalon pedig a japán juhar leveleit kapja fel egy kis forgószél. Hát igen, Művész Zoli művész, de én azt hittem, képző. A végére meg kiderül itt nekem, hogy igazából költő.

A mancskrém jó dolog, de a Fiat Barta Barbija helyes karácsonyi ajándékokat is küldött nekünk, amiket a Bravóval együtt hoztam el még tavaly. Egy Panettone és sok-sok Fiat 500-as egér, minden gyerek és gyereklelkű felnőtt álma.

Fotó: Csikós Zsolt

Egy baj van: a Volvóm nem ereszti. A csomagot a Bravóból még tavaly átraktam a kocsimba. Minek vittem volna fel a lakásba, egy nagy szatyor meg se kottyan neki, és úgyis majd azzal megyek be a szerkesztőségbe.

Szilveszterkor elmentünk vele Pécsre, megölni egy disznót, ahol az autó megsértődhetett valamin, mert azóta nem nyílik a csomagtartó. Elsején elutaztam, nem volt idő feszegetni. Most már nagyon szeretném kinyitni, nem szokásom az utastérbe pakolni, arra van ott hátul a hatszáz liter. A házi módszerek kevésnek bizonyultak, Winkler is hiába birkózott a Volvóval a mélygarázsban, nem adta meg magát.

Jövő héten jönnek az új fényszórók és a törlőlapátok, majd azokkal együtt elballagunk a szerelőhöz, aki egy füst alatt megcsászározza a csomagtartót is, kiszabadítva a kis Fiatokat. Remélem, a hideg garázsban a Panettone is túlélte a januárt.

Futár érkezett, csomaggal, feladó: Fiat Magyarország Kft. Mohón vetem magam a koncra, mi is lehet, gusztusostárgy-kategóriában a Fiat elég jó. Az első egy kissé szokatlan rekvizítum: mancskrém kutyák részére. Barta Barbival legutóbb Milánóban találkoztunk, amikor ő Torinóból hozott egy Bravodízel-csoportot, mi meg Malagából jöttünk a Subaru dízelboxerről.

Három és fél óránk volt, ebből nagyjából egyet beszélgettünk arról, hogyan is hal meg az ember kutyája, és akkor mobil hamvasztót hívjunk, vagy csak úgy kaparjuk el a kertben kis barátunkat. Közben szóba került valahogy egy kutyaáruház, mármint kutyakellék, és mondtam, hogy jó, csak én pont mancskrémet nem kaptam ott, amiért bementem.

Mindez alig egy hete volt, és mit tesz egy figyelmes píáros? Már küldi is a mancskrémet. És csomagol mellé egy kis konszern-vásárfiát. Fiatos zsebnaptár, nagyon gusztusos, fiatos, A4-formátumú naptár. Mindkettőt szívesen megtartanám, mert szép tárgyak, de nem használok ilyesmiket, úgyhogy az első jelentkező (Fiat tulajdonos, természetesen) viheti.

Az igazi nagyágyú ez a lanciás cucc, ez tényleg még a legkonzervatívabb állásfoglalás szerint is egyszerűen beszarás. Tehát olyan naptár-féle ez is, nagyon durván dombornyomott Lancia-emblémával. Igazi iparművészeti remek, már abban az értelemben, hogy fogalmam sincs, mire való, hogy egyik fele fekete, másik fele fehér.

A használati utasítás szerint

Esistono agende per segnare appuntamenti (…) Spazi bianchi e neri, ma sopratutto aperti e senza vincoli, pensati per accogliere appuntamenti importanti e momenti di svago, idee illuminante e pensieri accennati, note ordinate e disegni vivaci, numeri esatti e parole distratte; in sintesi, tutta l’energia che scorre in un anno di te.

Capisce?

Jó lenne, ha tartana még egy kicsit ez az analóg világ. Reméljük, ezért a kései Gutenberg-emlékműért valami rendes Lanciával jön majd valaki. Ha kérhetném, HF Integrale legyen, mi meg itt vagyunk Újpesten, Árpád út 51-53.

Mindig szomorú egy menthetetlen autó, de egy elpusztult penge verda egyenesen szívfájdító. Mert mi lett volna, ha az enyém…

Mexikóban a sok lézengő restaurálási alapra jut néhány elhagyott Impala, vagy Bel Air. Ezek a modellek itt nem váltanak ki akkora érzelmeket, mint nálunk, a maguk korában volt belőlük elég.

A Fecske látványa volt mind közül a legszívfájdítóbb, mert a Mercedes az egyik legnagyobb presztízsű és legritkább autók közé tartozik Mexikóban, ezt az egyet láttam egy hónap alatt. Pont ezt.

A kancsal csótány állapota ellenére dolgozik. Ez az egyik nagyforgalmú kereszteződés tacoárusának munkagépe.

A Thunderbird nem is igazán roncs, fejlesztés alatt áll, ki tudja meddig.

Az 1958-as Bel Air, és mögötte az 1956-os Ford Fairlane hat éve biztosan ugyanebben a pozícióban állnak a parkolóban. Akkor láttam először őket, nagy kár, hogy nem fotóztam le a csendéletet. Nyomon követhetnénk a sorvadást.

Nemrég volt nálunk egy Alfa 159 SW tesztautó. Aminek az elődje a 156 SW, ami köztudottan egy mumus a kombik között.

Azt hiszem a Winkler mondta rá, hogy tipikus példája, ahogy a kombiság áldozatul esik a dizájnnak (ahogy a Honda Accord kombi esetében pedig a dizájn esik áldozatul a kombiságnak, de ezt most nem számít).

Szóval a 156 SW a majdnem a tetőlemez közepéről nyíló csomagtér-ajtajával – és persze csomagtere méretével – nem annyira a családosok hétvégi járműve.

Az Index főszerkesztőjének korábbi kocsija 156 SW volt, néhány napig én is használtam, és talán tényleg a szűkös a legjobb szó rá.

Most Uj Péternek 159 SW-je van, néhány napja találkoztam vele a mélygarázsban, ahol épp a hétvégi horgászati kellékeket pakolta át egy Pajeróból. Meglepődtem, hogy ami az – igaz három ajtós, de akkor is – terepjáróban elfért, az hogy fér el a 159-ben. Simán.

Csónakmotor legalul – ez már önmagában durva -, de aztán még kannák, vödrök, sok vödör, zsákok, szatyrok, botok: rövidebb-hosszabb, és mind befért. Elképesztő. Mondta UP is, hogy tényleg sok minden fér bele.

Aztán a nálunk levő tesztautót én is bevetettem, mint szállítójárművet. Szözsi szeretett volna venni az új konyhájába egy pohárszéket – vagy valami hasonlóan hülye nevű bútordarabot. Az ő 145-ös Alfája esélytelen volt a hazaszállításra, és eszünkbe jutott a 159 SW. Elsőre azért ez is kilátástalannak tűnt, mikor megtudtuk: naná, hogy nem lapraszerelt a cucc. Megmértük egy papír mérőszalaggal, amit a bútorkereskedésben adtak. Aztán a méreteket kipróbáltuk a 159 hátsó száját kitárva. Hát, öööö, nem mondanám, hogy lazán, de azért elvileg be kellett férnie.

Az megvan, hogy hogyan kell berakni három mozdulattal egy elefántot a hűtőbe?

1. Kinyitom az ajtót
2. Berakom az elefántot
3. Becsukom az ajtót

És hogyan kell négy mozdulattal berakni egy zsiráfot a hűtőbe?

1. Kinyitom az ajtót
2. Kiveszem az elefántot
3. Berakom a zsiráfot
4. Becsukom az ajtót

Pontosan így ment be a szekrény is a kocsiba. Kinyitottuk az ajtót, előre döntöttük a hátsó ülést, és beraktuk. Pontosan befért, még a hátsó ajtót is rá tudtuk zárni. Hihetetlen, mekkora dobozt elnyelt. Mikor megérkeztünk a házhoz, már sötétedett, így sajnos nem annyira látványosak a fotók, de azért látszik. A méret lényeg.

Szóval az Alfa 159 SW nem pontosan a 156 SW utódja, ez most már nyilvánvaló. Ez újabb példája, hogy a modellváltásokkal mindig nőnek a kocsik. Nézzünk meg egy Golf I-et és egy Golf V-öt. Vagy a Suzukikat.

18:15, Újpest, Árpád út, mélygarázs. Már a lépcsőházban hallottam a brummogást. Aztán a garázsban már láttam is, hogy Karotta és Tomitsu, valamint egy Webboy feliratú laptop a Nissan 200SX feltámasztásával kísérleteznek. A Karotta igen örült a múltkor, hogy bár a Terrano a végelgyengülés jeleit mutatja, pont kész lett a nagyon erős Nissan, lehet vele járni.

Aztán elvállalt vele egy kanyart, épp kiadta, de utána egyből lett valami, motorikusan. Ez már majdnem a célegyenesben történt, úgyhogy a mélygarázsba még pont le tudott csorogni, de a rámpára már nem bírt felállni: a lovak (400 körül?) nagyjából egy alapjárat menedzselésére hajlandók.

Empatikusan röhögtem egy ideig, majd álmélkodtam a modern technikán, a Karotta pedig büszkén mutatott dolgokat a monitoron, amik ígéretesen alakulnak. A motorház tagadhatatlanul nagyon szép. Mint egy drága alkatrészekből, igényesen megépített erős autóé, talán mert drága alkatrészekből, igényesen épült az autó.

Tomitsunak annyi volt vele a baja, hogy nem tudott a hűtő alá benézni, mert igen alacsony az autó. Úgyhogy megvártuk Fenyő főprogramozót, meg egy ismeretlen, ám segítőkész csávót, és feltoltuk farral egy rámpára, megemeltük, Tomitsu alánézett, lerángatott egy elemet, talált egy olajcsöppöt, és végül…

Igen, ezt a csövet lőtte le! [Mármint azt, amit itt nem látunk, mert bal alul van, az intercooler kimeneti oldalán. – Karotta]

Tomitsu nem a fehér Pajero Evóval jött, hanem valami kisautóval, aminek a nevét elfelejtettem, mert japán belpiacos, ellenben 1,6-os, szívó benzines MIVEC motor van benne, ami 9000-es fordulat körül valami 170 lóerőt teljesít. Ezen a ponton visszaszálltam katasztrofális liter per lóerő arányú (3,4/180) autómba, és igazi kispolgári felsőbbrendűséggel elhagytam a helyszínt.

Másnap derült ki, hogy sikerült az autót életre kelteni, de a csőlelövő műveletet így valahol Halálfasza-Alsón, az éjszakában ismételte meg a Nissan. Úgyhogy a sötétben, a dzsuvában fetrengve kellett még egyszer visszaberhelni a csövet. A Nissan állítólag pár pillanatig félelmetesen erős volt, de valahol valami kifúj, vagy mi.

Alapjában vége értem én, miért jó egy nagyon erős autó, mármint a tuning, de azért örülök, hogy egy sportlégszűrőnél tovább sose merészkedtem.

Karotta hozzáfűzése

Drága olvasó, ha valaha autót tuningol az életben, és bármilyen csövet lecserél (vizet, levegőt), jegyezze meg örökre: mindent peremezni!

Mert különben ez lesz mindig. Jön a nyomás, leesik a cső, mert perem nélkül semmiben nem akad meg a bilincs. Különben sem lehet itthon normális csőbilincset kapni, csak olyat, ami mániákusan szétnyílik minden szorítási kísérletre. Vagy kisiklik. Vagy ocsmány. De jellemzően ezek mind.

Annak idején a Hacsiroku vízcsövei hullottak óránként, most meg ez. Szóval nem állt még össze, tudják, hogy van az. Az elején sok a nyűg, minden rossz, minden szétesik. Aztán egyszerre összeérik, mint a gyümölcssaláta. Csak fel ne gyújtsam addig.

A hivatalos birtokbavétel előtt be kellene járatnom a direkt driftre gyártott sperrdiffit. Ez úgy néz ki, hogy kitaposott kuplunggal kéne nyolcasokat autóznom fél órán át. Ehhez kéne tudnom fél órán át hibátlanul közlekedni. Ehhez viszont kéne egy korrektül felprogramozott motorvezérlő elektronika. A programozáshoz viszont kell egy stabilan működő autó, mert azt menet közben kell csinálni. És ezen a ponton a helyzet kétségbeejtő színezetet vesz.

Még szerencse, hogy amúgy sincs se gumim, se felnim driftelni, mert ugye mindet ellopták januárban. Augusztusban meg a motoromat. Júniusban a tárcám az irataimmal. Márciusban a számítógépem a lakásomból. Ilyenkor örülök, hogy a traffipax mögé mindig jut rendőr. Elnézést a méltatlan populizmusért.

Ja, és nem lesz 400 ló. Legalábbis remélem.

Volt ez a nagy szél vasárnap. Serénykedtünk otthon a házban, közben hol elment, hol visszajött a villany. Káromkodtam is bőszen, mivel nemrég befejezték a hajópadlózást a hálószobánkban, és épp a bazinagy ruhásszekrényt próbáltam ízekre szedni, áthurcolni a hálóba, majd újra felépíteni. Sötétben meg ezt nehéz.

Néha hallottam kisebb reccsenéseket, döndüléseket kintről, de gondoltam, majd reggel megnézem, hány cserép esett le a tetőről. Hiszen mi más baj lehetne, a Voyagerrel már beálltam a garázsba a korhadt akácfa alól.

Reggel aztán kiderült, semmi baja nem lett az akácfának. Viszont az orkán gyökerestül kicsavarta a tizenkét méteres gyönyörű ezüstfenyőt, aki most nem áll büszkén az ajtó előtt, mint szokott, hanem a füvön hever holtan.

Szegény fenyő, milyen jó lélek volt! Számos madárkának adott otthont, árnyékot borított reánk forró nyári napokon, és még halála pillanatában is vigyázott, nehogy bajt okozzon.

Dőlhetett volna a házra, a garázsra, a kútra, de főleg a kiscápára, a huszonhat éves 318-as BMW-re.

Őt ugyanis épp a fenyő mellett parkoltam le éjszakára, mert nem fért be a helyére a Chrysler mellé (a garázs második beállójában most átmenetileg a házbéli munkák miatt kiszorult bútorokat tartjuk).

De a fa nagyon jó volt hozzánk. Az egyetlen olyan irányba borult el, ahol csak fű került alá. Az összes kár, amit okozott, hogy meg kell igazítani a kocsibejáró két betonlapját, amiket haláltusájában kicsit felnyomott a gyökerével.

Pont ezeken a lapokon állt a BMW hátsó kereke. Nem sokon múlt, hogy most nem csak a fát, de a kocsit is el kelljen siratnom. Most szerzek egy Stihlt, felvágom a fát, majd megigazítom a betonlapokat, de utána első dolgom lesz, hogy kiürítem a BMW garázsát is. A kis szépség nem éjszakázik többet a fák alatt, az tuti.