Fantasztikus felkérést kaptam néhány hete: lépjek fel a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSzT), Demetrius szerepében, Shakespeare Szentivánéji álmában. Enyhítő körülmény: a fellépés csak egy vicces díjátadó gála része, ahol a nyertesek között híres majmok és színészek együtt adnak elő jeleneteket klasszikusokból.
Volt még Kálmán Olga, az ATV terminátora Csányi Sándorral, Szántó Dávid, a királyi tévé sportriportere Létay Dórával, Veiszer Alinda, aki szintén a királyin mélyinterjúzik éjnek évadján mindenféle emberekkel, Hollósi Frigyessel. Aztán Galamb, aki már önmagában is csalás, mert szerintem ő eredetileg színész volt, Udvaros Dorottyával. És Kumin Viktória (RTL Klub) Kulka Jánossal.
Nekem Oroszlán Szonját dobta ki a gép, vagy Jordán Tamás főszervező, vagy Gothár Péter rendező. Kicsit fostam, mert Oroszlán Szonja nálam abszolút szörnyeteg benyomást kelt, de végül szörnyetegnek csak olyankor láttam, amikor a pincér előre belerakta az ásványvizébe a citromkarikát. Attól viszont tényleg mindig megvadul! Akartam is tőle kérdezni, mégis hol kéne rejtegetnie a pincérnek a citromkarikát, de aztán mindig igen szorgalmasan próbáltunk, úgyhogy elfelejtettem. A Szonja igen szórakoztató, ugyanakkor végtelenül türelmes, például egyszer se kifogásolta, hogy századszorra se bírok a megbeszélt tempóban körbejárni egy asztalt.
Az első próbát a Nemzeti Színházban tartottuk, akkor mindenki csak felolvasta a szövegét. Később érdekes tanulság volt, hogy a színészek mennyire lazán indítanak. Olvasópróba: semmi, mintha vízállásjelentést mondanának. Rendelkező próba (ezen rakják össze a mozgást): még mindig majdnem semmi. Aztán helyszíni próba: nyomokban valami. És az előadás: amikor egy Udvaros Dorottya vagy Kulka János csak levegőt vesz, hihetetlen, hogy máris történt valami komoly dolog, tizedmásodperceknek is súlya, légköre van. Ezt nyilván nem lehet tanítani, mert akkor mindenki tudná, de tényleg transzcendens tapasztalat volt. Az is érdekes, hogy mit össze bírnak stresszelni egy ilyen, alapjában haknijellegű ökörködés előtt. Mélyen és őszintén. Kulka Jánossal az előadás előtti délután egy kerthelyiségben egész freitamásos interjút is készítettem a témában.
– Tényleg izgulsz?
– Tényleg.
– Ne bassz’ ki!
– De.
– De mi az istennyiláért?
– Hogy hátha nem sikerül, rossz leszek, satöbbi.
– Ne!
– De!
És így tovább, legalább negyven percig, sajnálom, tényleg nehéz elhinni.
Gothár Péter, akinek, mint megtudtam, ugyancsak szörnyű híre van, mint rendezőnek, nem sokat rendezett. Kitalált egy csomó vicces dolgot, tehát összerakta a jeleneteket, aztán hiába vártam, hogy eleget tehessek a rendezői istrukcióknak. Viszont legalább megtudtam tőle, honnan kukázta a pincében szerencsétlenkedő rock and roll zenekart a Megáll az idő című filmben. Például Vígh Misi a Balatonból benne volt, meg néhány azóta is ismeretlen fazon. Nekem nagyon tetszett annak idején az a zenekar: szarul játszottak, de volt egy kis gyökér psychobilly fílingje, alig várom, hogy a Duna TV-n, vagy valahol megint leadják a Megáll az időt (köszönöm, DVD-t nem kérek). Megáll az idő, Kopaszkutya, rock and roll témában ezek a kedvenc magyar filmjeim, főleg a rendszerváltás óta, hogy csak hobbiból kell átélni azt a lefingott kádárista hangulatot.
A Szonjával talán nekünk jutott a legviccesebb darab. Eredetileg ugyan kicsit zavarban voltam, melyik a Szentivánéji álom, de mondom, filmen biztosan láttam, ugye én leszek a Kenneth Branagh? Nem, válaszolták türelmesen, az a Vízkereszt.
Hát nem vagyok egy megrögzött színházjáró, mit ragozzam.
Viszont ez a Szentivánéji átkozottul vicces, Shakespeare igazából a nagy dumák mestere, szerintem egy kofát is simán lenyomna, pedig a kofák egész nap csak azt gyakorolják: a dumákat. Volt a fesztiválon egy tényleges Szentivánéji álom-előadás egészben is, Bárka színház, ajánlom mindenkinek. Alföldi Róbert igen szórakoztató kínai piaci felfogásban csinálta meg.
A miénk volt a legviccesebb darab, de azért Szántó Dávidék alaposan lejátszottak minket. A királyi tévé úszásszakértője egyszerűen őstehetség, Létay Dóra meg, aki igen tüchtig, ph-semleges orvost alakít a Jóban-rosszbanban, cigány kurvát játszott, ők tényleg jók voltak.
A miénket én egy kicsit lehúztam, meg amúgy is elég vásári volt; a többiek rendes színház-stílusban nyomták, míg én csak körkörös mozgásban óbégatva kerestem az édes Hermiát. Aztán egy pofont is kellett adnom a Szonjának: igyekeztem pontosan ütni a színházi parasztlengőt, de sajnos a bekészített bal tenyere helyett az arccsontja volt meg, viszont meg se rezdült. Hiába, a Szonja profi, és az ilyen esték miatt érdemes közismert tuloknak lenni, mert vannak azért jó színészeink, és nagy élmény ennyire közelről látni őket munka közben. El is határoztam, hogy többet járok színházba. Meg kitalálom, van-e még valamilyen szerepálmom. Muhahahaha!
Csak egy dologtól félek: az interaktív előadástól. Meg hogy a színész a képembe bámul. Alapjában véve tehát a mozi sokkal biztonságosabb. De az ember éljen veszélyesen.