Sokan elátkoztak a múltkori Paris Hiltonos blogposzt miatt, remélem ez is kivágja néhány blogolvasónál a biztosítékot. Az akkori képek forrása, miként a mostaniaké is egy velvet.hu-s kolléga, aki történetesen a mellettem ülő íróasztalnál dolgozik. Marczisovszky Mártonnak hívják, velem együtt kérem őt is szidják egy kicsit.

Azaz általában itt ül. Most azonban nincs bent, csak mélben küldött képeket, minimális kommenttel. Az első kettőn egy korai, a benzint félig emésztett állapotban literszám köpködő Dodge Charger ácsorog a brüsszeli utcán. Hol másutt tenné ezt, mint a világ legzöldebb törvényeit hozó Európa Parlament előtt? A színe viszont legalább stimmel a környék hangulatához: libazöld.

Ha maga az autó nem is, a másik küldemény színe még érdekesebb. Ez egy előző szériás 5-ös BMW, metálpinkben, és éppen az angol parlamenttől alig néhány száz méterre ontja habcsókos bájait. Figyelemfelkeltő a fényezés, még figyelemre méltóbb a rendszám: kicsit elírt Barbie - a helyesen gépeltet nyilván valami flitteresebb Rolls viseli.

És ne becsüljük le a britek alaposságát, még ha extrém szőke is a tulaj. Figyeljék meg, hogy illető hölgy még az embléma színét is a kocsihoz passzintotta.

Csak észre ne vegyék ezt Münchenben...

Szégyen, gyalázat volt már, ahogy  szegény kiscápa kinézett. Meg az is, ahogy viselkedett. Legutóbbi szervizlátogatásunk (olajcsere, szűrőcserék, ilyesmi) alkalmával ugyanis a szemfüles szerelők észrevették, hogy kicsit üt valamelyik első kerék. Ezért aztán megcserélték az első tengely kerekeit a hátsókkal. Így hátrakerültek a rettenetesen kopott nyári gumik, előre meg a szörnyű nyúlós gagyi téliek. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy a legkisebb esőben is milyen jóindulatú, kiszámítható, könnyen kezelhető jószág vált a kocsiból.

Még mielőtt kaszára, kapára kapna a Belsőség olvasótábora, és megindulna felém, vagyis a szuperfelelőtlen bunkó béemvés felé, elmondom, miért volt ilyen bonyolult és szánalmas és veszélyes a kerékhelyzet a BMW-n. Amikor a kocsit vettem, tavalyelőtt nyáron, négy lemezfelnin, négy még bőven jó  profilmélységű Sava gumin hoztam el, és kaptam hozzá két másik felnit, futózott, de impozáns árkokkal, bütykökkel tarkított téli gumikkal. Később vettem még négy gyári BBS alufelnit kemény húszezer forintért, ezeket egy barátom elvitte, hogy leszinterezi az apukája porfestő műhelyében.

A művelet egy kicsit megcsúszott, a felniket valamikor tavaly ősszel kaptam vissza, és úgy döntöttem, akkor már nem veszek rájuk nyári gumit, ne porosodjanak egy telet a garázsban. Viszont rendes télit se vettem, merthogy nemigen használtam az autót. Ugyanis épp nálam volt januárig az áldott emlékű Dacia, ami mellé decemberben megvettük a Voyagert. Hóban, fagyban a BMW a garázsban pihent, de napsütéses decemberi-januári napokon se sokat szaladgáltam vele.

Most viszont hadrendbe kellett állítani. Adrienn, aki a feleségem, egyre mogorvább, amikor kedves Chryslere kulcsát kérem tőle, viszont az utóbbi hetekben úgy alakult, hogy sokszor kellett meglátogatnom a szerkesztőséget. (Nem lehet mindent neten intézni.) Motorozni meg még nem akarok, mert kicsit hideg van. Tehát gumi kell a BMW-re. Meg a szép felnikre.

De február derekán már nem vacakolok téli gumikkal ezekben a globálisan melegedő időkben, inkább nyárit kerestem. Azok felmennek az alufelnikre, a lemezekről leszedem a szirszar maradék gumikat, és most azok mennek el leszintereződni, így jövő novembertől már ragyogó fehér vasfelnikre húzott téli gumikon gurulhat a kocsi.

Elég hülye méret kell a BMW-re, 185/70 R13. Ritka szabvány, tehát elég drága, de mindenképp ragaszkodtam a gyári kerekekhez. Némi netes válogatás, tájékozódás után már egy nagy sóhajjal már megvettem volna a 9000 forintos, középszar Fuldákat (Debica, Sava, Barum, Matador sznobizmusból kilőve), de kiderült, hogy a kiszemelt kereskedőnél legalább harminc napot kell rájuk várnom. Vagy megvehetem máshol, 11-12 ezerért.

Annyiért viszont már volt Falken, vagy Nokian is. A Nokiant ismerem, sokan esküsznek nagyon vicces Hakkapeliita fantázianevű téli abroncsára. De vajon milyen a nyári? És mi a franc az a Falken, biztos valami német izé, mint a Fulda. Kicsit utánaolvastam, tudják, van ez a Totalcar nevű magazin, és mit találtam? „A Falken abroncsok jó minőségű japán abroncsok,” mondja a Gumidoktor. Német hangzású japppán, milyen vicces, és még a Doki is ajánlja, gondoltam, és a dolog ezzel eldőlt. Megrendeltem, másnapra meg is hozták.

És ma reggel felhúzattam őket a felnire a szomszéd falu barátságos kis szerelőműhelyében, ott, ahol a tulaj egyik fiának 323-as BMW-je, másiknak VTi Hondája van. Szép lett, csak bazi sok súlyt kellett ragasztani a felnire centírozás közben.

A ragyogóan tiszta fehér felnikkel a koszos, poros BMW úgy nézett ki, mint a fogkrém-reklámokban a modellek. Így hát hozzájuk kellett mosatni az egész autót. Ami most gyönyörű, egészen addig, amíg nem megyünk hozzá két-három méternél közelebb. Akkor ugyanis a rozsda a küszöbök alatt, a jobb hátsó kerékívnél, az ajtók alján már elkezdi megtépázni az összhatást. Na, csak jöjjön a nyár, csak üljek át a motorra, csak szabaduljon fel a BMW, majd adunk a veres ördögének, a kasztnifrissítés lesz a következő feladat a kocsin.

Lakik a közelben egy nő, akinek Morzsával azonos fajtájú (német kisspicc) kutyája van, Dzsindzsi. Mellékszál: a dzsindzsi héberül állítólag vöröset jelent, mint vörös hajú ember, Dzsindzsi meg fekete, de mindegy is. A csaj elmesélte, amikor megtudta, hogy Morzsa 16 éves, hogy neki pont 16 évesen pusztult el az előző, ugyanilyen kutyája.

Elvitte ugyanis az állatorvoshoz, valami teljesen rutin dolog miatt, mondjuk veszettség elleni oltás. Ott aztán annyira bestresszelt a kutya, hogy megállt a szíve, és a gyors orvosi beavatkozás sem menthette meg.

Namármost tisztában vagyok vele, hogy Morzsa kutyám nem él örökké, de az ember azért vigyázzon öreg barátaira. Tehát  már hónapok óta stresszelek előre ezen az orvosi rendelő-dolgon, mert a Morzsa aztán úgy reszket a rendelőben, mint a nyárfalevél, csoda, hogy eddig túlélte.

Reszket, a szíve úgy ver, mint Hellhammer kétlábdobja egy gyorsabb Mayhem számban, a szemei kigúvadnak, nyilván a víz is verné, ha lenne értékelhető számú verejtékmirigye.

Az egyszerű dolgok viszont néha nehezen jutnak az ember eszébe, nekem is hónapokba telt, míg rájöttem, hogy az állatorvost is lehet házhoz hívni. Legalább akkor anyám áthozza Micikét is, és akkor Holdas doktor két legyet olt be egy csapásra. Felhívtam hát Holdas doktort, megbeszéltük az oltást, meg hogy hozzon Karsivant meg Fortekorrt, mert ezek szívgyógyszerek, és a patikában nem adják csak úgy ide habókra.

Ja, és tegnep elkezdett sántítani a bal első lábára, mondom Holdas doktornak. Tényleg, meg is vizsgáltam, nincs benne tüske, vagyis nem a talpa fáj, hanem olyan zsibbadt-féle, ami még a rendes üldögélésben is akadályozza. Masszíroztam, szemlátomást jól esett neki, de nem állt be változás. Idegbecsípődés?

Szóval, mondom Holdas doktornak, sántít is a Morzsa.

Semmi.

Nem vártam, hogy sírógörcsöt kapjon, de jól esett volna egy kis együttérzés, hogy ó, szegény, most olvastam épp a Scientific Americanben egy cikket az agg spiccek sántításáról, meg is rendeltem a gyógyszert, illetve egy mesterfogással könnyedén megszüntethető, és jobb lesz, mint az új. Na de amit Holdas doktor mondott?!

"Hát igen, szép is lenne, ha egy öreg kutya nem sántítana!"

Azt hiszem, megvárom, míg megvizsgálja és beoltja, aztán megölöm. Van valakinél egy ásó?

A hétvégén Olaszországban voltam. Egy olyan motorversenyen, amit Magyarországon valószínűleg senki nem ismer. Pedig valószínűleg nincs a világon ennél gyilkosabb nap, amit terepmotorosnak találtak ki. Úgy hívják Hell’s Gate – a pokol kapuja – és Luccától negyven kilométerre északra, egy kétezer hektáros magánbirtokon rendezik. Tavaly hatan, tavalyelőtt heten értek célba, a többi mind kiesett.

Idén először magyar versenyző is indult itt, a tavalyi Dakaron huszadik helyezést elért Kátai Péter.

A délelőtti válogatóversenyen közel nyolcvanan rajtoltak, ebből az első harminc indulhatott a délutáni döntőn. Péter huszonhetedik lett, így elsőre bekerült a döntős harmincba, ami azért nagy szó, mert vannak, akik évek óta járnak ide sikertelenül.

A döntő rajtja után elindultam fényképezni a verseny egyik leglátványosabb pontjához. Ez egy kis vízesés egy hegycsúcs közelében. A motorosok felülről érkeznek egy három méter magas sziklalépcsőhöz, aminek legömbölyített köveit a rajtuk lezubogó patak vize teszi még síkosabbá.

A sziklafalon csak keresztben lehet leereszkedni, úgy, ahogy ez a versenyző teszi:

Van, aki a motorról leszállva, van aki a nézők segítségével, és van, aki repülve abszolválja azt az akadályt.

Egy ilyen repülést fél méter távolságból élvezhettem végig, sőt, sikerült lefényképezni is.

A hegy felől motorzajt hallottam, a szememhez emeltem a gépet és a keresőben megjelent a 38-as rajtszámú Cristoph Gatscher képe. Kicsit gyorsan közelít – gondoltam magamban, de nem maradt sok időm, mert a Yamaha első kereke elakadt a sziklafal tetején, Gatscher pedig az orrom előtt fél méterre, fejjel előre lerepült a három méter magas meredélyen, így ni:

A fejére érkezett, nagyot koppanva. Néma csend lett. Azt hittük, nyakát szegte.

Szerencsére ez őt nem érdekelte. Lassan feltápászkodott, kicsit rogyadozó térdekkel körbenézett, aztán elindult a motorja felé.  

Felállította…

… lerángatta…

… kicsit babrált, és továbbment.

Az idei Hell’s Gate-en nyolcan értek célba, Kátai térdszalaghúzódás miatt feladni kényszerült. Cristoph Gatscher sem ért célba.

Az pedig el-ké-pesz-tő, hogy mire képesek a modern bukósisakok.

Olvasói levél, egy a mai cikkünkre érkezett 200-ból.

"Tisztelt Égő Ákos

Cikkével telibe találta a problémám!
Barátnőm egy kánikulai nap után a kocsiból kiszállva megszédült és arccal neki esett a kocsimnak. Barátnőm megúszta 1 kisebb púppal a homlokán, viszon az autón 2 horpadás is keletkezett (a homloka és az álla nyoma).

A horpadások azóta is zavarnak, most viszont, hogy ezt a cikket olvastam, szeretném meg is csináltatni. Ezért kérném, legyen olyan szíves megosztani velem az elérhetőségét az úriembernek/szervíznek.

Köszönettel:
..."

Hogy válaszoljunk is, az illető cég a Szilágyi Kft.

2030 Érd, Kádár u. 2.
Tel.: 23/372-826   23/373-040
info@szilagyikft.hu
www.szilagyikft.hu

Van még egy helyünk, amivel kedvezőek a személyes tapasztalataink, az pedig a Barázda utcai carwellness.hu.

A Video Klinika címe pedig, ha valaki mégse állna át más adathordozóra:

Video Klinika
Takács Tibor
2030 Balatoni út 25
06-23-364528

A Volvó csomagtartója még mindig nem nyílik, de mielőtt Dr. Flexhez fordulnék, megkértem Karit és Csikit, hátha. Hát nem, de így is megérte kifordítani az autó belét.

Fotók: Kari

A hátsó ülések felől kezdték, amik hamar kijöttek (közben Kari a kelleténél többször mondta, hogy hehe, pont mint a Ladának) de az utasteret így is egy vaslemez választja el a csomagtartótól, kicsi lyukkal a közepén. Megállapítottuk, a bentragadt Panettone nem bűzlik, elhangzott az anyag kifejezés, és előkerültek az ülés alá fóliázódott centek.

Van mérföldórám, ülésfűtésem, (novemberben elromlott) légkondim és gagyi műanyagfényszóróim (már nem sokáig), de hogy fél dollárnyi aprót is kapok a kocsihoz ennyi pénzért, igazán szép dolog.

„Nézd, van itt piros ceruza is, az pedig egy legóból való antenna” – mondja Kari. Az üléslap aljába beépült cerka [khm, ácsirón – O.P.], legó és centek visszakerültek, jó helyen voltak eddig is. A következő részben már a kinyitott csomagtartóról fogok beszámolni, a héten megyek a végső megoldásra.

Megmértük. Olyan ez, mint egy pozitív AIDS teszt: az ember alapvetően abból indul ki, hogy úgyis negatív lesz, vagy, mint jelen esetben, hogy ejnye, de jól is megy az autó, tán még több is, mint a gyári 180 ló. Új autóknál gyakran van is ilyen, hogy valójában erősebbek, mint papíron.

Hát ja, a Tehén nem új autó, tíz év, 173 ezer kilométer, meg egy automata váltó eszegeti a teljesítményt, de a 180 ló így is nevetségesen kevés ekkora motortól. Nincs túlfeszítve, no. Kigurultam tehát Budakalászra, ahol a Teljesítménymérés.hu székel, hamarost jött Kari is, aki hozta Csövit, aki egyszer volt bajnok összetettben rali juniorban, vagy valami ilyesmiben, ami csak relatíve nagy szó, hiszen Kari ismeretségi körébe máshogyan igen nehéz bekerülni. Csövi egy Ford Torneót hozott mérni, mint a Sparcocucc.hu cégautója, mi más, a lényeg, hogy dízel, ebben is mérjük a fogyasztást.

Le kellett súlyozni a hátulját, Teljesítménymérő István belerakott vagy 140 kilónyi ballasztot. Kipányvázta a Tehenet elöl-hátul, szagelszívó a kipufogó elé, bele egy szonda, összkerék bekapcs, mert az pontosabb képet ad. Az automata váltó gigantikus szopás egy teljesítménymérőnek, mert igazából egy konkrét fokozatban kéne minél nagyobb fordulat-skálán végigpörgetni a motort, egyre nagyobb gázzal. Az automata váltó viszont épp úgy működik, hogy nagyobb gázra visszakapcsol.

István tehát kínlódott vele rendesen, a Tehén bőgött és az istrángot rángatta, én meg fostam, mert mellette álltam, ahol még ilyenkor a legbiztonságosabb, de én inkább a legkevésbé veszélyes kifejezést használnám. Óra szerint olyan 160-170-nel áll ilyenkor az autó, és lehet, hogy paranoid vagyok, de garantáltan az jut először eszembe, hogy leesik az egyik kerék és péppé zúzza a fejem. A második gondolat már reálisabb: a gumi barázdái közé szorult kavics, ami 130-nál még tök stabil volt, 170-nél, amennyivel még sose mentem, pont kiugrik, és mondjuk a szemgödrömbe fúródik, hogy ne gondoljunk egyből a legrosszabbra (áttétes rák).

Úgyhogy kimentem az udvarra, és inkább megvártam, míg végez a főnök. Végül valahogy sikerült rávennie a tehenet, hogy valamelyik fokozatból ne váltson feljebb, és meglett az eredmény, ami sajnos nem egészen van szinkronban titkos vágyaimmal. Én akár 181 lovat is el tudtam volna képzelni a gyárilag ígért 180 helyett, de ez bizony sajnos 167,7, ami nem egészen annyi. Utoljára a Golf II GTI-met mértük, még az első tévéadás miatt, egyébként az életben nem jutna eszembe ilyen ökörség, minek bosszantsam magam? Mert persze a jócskán tizenéves Golf se tudta már a gyári számokat, persze azt mondják, a legtöbb autó gyárilag sose annyi, hanem kevesebb. Ugyanakkor azonban az új autóknál az tapasztaltuk, hogy inkább több.

Na mindegy, nem tagadom, ezt a csapást még ki kell hevernem. Hazafelé a Szentendrei úton tankoltam, és beleraktam a tankba a két fogyasztáscsökkentő tablettát, ami ugye teljesítménynövekedést is ígér, de mivel teljesítménymérés közben épp a prospektusát olvasgattam, az alapján már nagy összegben mernék fogadni, hogy nem lesz különbség.

Tartja valaki?

Ha a Totalcar szerkesztőségében robotolva eltelik az ember agya betűkkel meg bitekkel, mindig jót tesz egy kis szünet. Modern, világos, klimatizált irodaépületünk számos lehetőséget kínál a villám-rekreációra. Lemehetünk a földszintre a kóla- és Túró Rudi automatához. Felmehetünk idegesíteni a programozókat. Kimehetünk a kávégéphez a konyhába. Vagy odamehetünk az ablakhoz.

Éhes, szomjas nem vagyok, beszélgetni nem akarok – odamentem hát az ablakhoz, és mit láttam? Természetesen BMW-ket.

A szép, kicsattanóan egészséges négyajtós E30 gyakori vendég itt az Árpád úton, mindig öröm a szemnek, még így, porosan is. Akárcsak a nagytesó, az E32.

Milyen viccesen egyformák, mintha egy gyerek- és egy felnőttkori képet tettünk volna egymás mellé ugyanarról a kocsiról. Króm ablakkeret, teli dísztárcsa, dupla kerek lámpa (nem látszik, de tudjuk), meg persze a Hofmeisterknick, magyarul hokibot.

Két jó kis nyolcvanas évek végi autó a 21. századi műanyagtengerben. Jó rájuk nézni, még a 7-es helytelen parkolása dacára is.

És mielőtt rákezdenénk, hogy ezekabéemvések, nézzenek csak ide:

Suzukival, mi több, Suzukikkal is lehet ám járdára parkolni. Sőt, mint látjuk, az Árpád úton rendezett pofátlansági verseny mai napi eredménye eddig: Suzuki–BMW 2:1

Az igazság pillanata közelg. Megkeresett minket az évente esedékes fogyasztácsökkentő-díler. Mármint nagyjából éves bontásban ajánlanak nekünk tesztelésre egy fogyasztáscsökkentő csodaszert. Igazából nem nagyon érdekelnek minket a fogyasztáscsökkentő csodaszerek. Az ember úgy harmincéves korára belátja, hogy az autó kábé annyit fogyaszt, amennyit, a fogyasztás függ az időjárástól, a közlekedéstől, dugóban több, országúton kevesebb, függ a vezető jobb lábától, a stílustól. Vagy éppen nem függ semmitől, mert már épp elég olyat hallottunk, hogy valakinek mindig X litert fogyaszt az autója, történjen bármi.

Én a legutóbbi olajcserénél például elhatároztam, hogy kipróbálom a Prolongot, mert VMax Zsolt azt mondta, csökkenti a fogyasztást; egy olajcsere periódus alatt nagyjából annyival, hogy benzinre átszámítva a megtakarítás pont kiadja a Prolong árát, mindenesetre a kopást érezhetően csökkenti. Viszont ez sajnos elfelejtődött, a Tehén továbbra is prolongmentesen eszi a városi 17-et és országúti 12-t.

A legújabb projekt, amit már nem úszhattunk meg, mert egy autós médium kutyakötelessége utánajárni az ilyeneknek, egy tabletta, amit a tankba kell rakni. Értelemszerűen nem tesztautókat teszünk tönkre ilyesmikkel, úgyhogy önként jelentkezőket kértünk. Én lettem az egyik – egy nagy, benzines V6-ost csak nem nyír ki egy kapszulányi bármi, gondoltam. A fogyasztás csak az egyik ígéret, úgyhogy teljesítményt is mérünk: ma 14.00-ra megyünk  teljesítménymérés.hu műhelyébe, és bemérjük a Tehenet, meg egy Kari által hozott dízel haszonjárművet.

Vajon tudja-e egy tízéves japán automata a gyári értékét, ami 180 ló? Eddig nem érdekelt, de már kezdek izgatott lenni. Remélem, nem megy tönkre. A fogyasztáscsökkenésnek és a teljesítménynövekedésnek egyaránt nagyjából nulla százalék esélyt adok, de a Tehenem teljesítménye már kezd érdekelni. Jó, jó, pont elég erős, de úgyis azt szeretem benne, ahogy bőg, meg amilyen simán jár. De hány ló meg Newtonméter?

És hallott már valaki erről a cuccról?

A Népítéleteket nem szerkesztjük. Minket nem zavar, ha valaki elfogult, hiszen külön faktorként épp mi kérdezünk rá, mennyire szereti az utóját. Ha azonban az ítélet hasznavehetetlen, mert semmi érdemleges nem derül ki az autóról, esetleg a szerző csak azért írta, mert éppen unatkozott, és még nem is látott ilyen autót, vagy látott, de közelről soha – hát az ilyen ítéletek a kukában végzik.

Most viszont Nyegleo kolléga, a Népítélet rovat éber gondozója percekig röhögött csendesen maga elé.

Kérdem, na mi az?

Átnézek a monitorjára: egy Mercedes SLR.

-És mi ezzel a baj?

Akkor mutatta a címét, meg a szöveget.

"Nagyon szeretem a mercimet mert nagyon gyors es nagyon szep. Romaniaban az enyem a 8. slr mclaren mercedes. ennek nagyon orulok mert ritka auto. nincs vele semmi bajom nagyon gyorsan megy hisz a v12-es biturbo motor van benne. olyan hangja van a szepsegnek hogy a szor is felal a hatamon ha hallom a hangjat. eloszor nem tudtam eldonteni hogy mit vegyek. vagy egy FERRARI ENZOt akartam venni vagy ezt a szepseget. azer dontottem igy mert az ENZOBOL romaniaban van mar 12 darab es nem akartam a 13. lenni."

Nem baj, ha valaki nem tud helyesírni, épp ezért hívják az olvasót olvasónak: ő nem író. Nagyobb baj, hogy már a szöveg alapján is nyilvánvalóan soha nem látott ilyet közelről, még kevésbé ült benne. Az igazi humor azonban, mint Nyegleo ráirányította a figyelmemet, a fotó.

-Mi a baj? Nem vagyok egy nagy Photoshop-búvár – mondom Nyegleónak.

-Hát például hogy a kép aljában felejtette a rákopizott rendszámot.

És tényleg. Az erdélyi humorzsákját! Az ország egyébként tényleg stimmel, .ro-nevű szolgáltatóról jött az ítélet.

Nézzük, milyen hibát lehet még elkövetni egy kamu Népítélet előállításakor. Programozónk, és egyben a TotalCar egyedi rendszám adatbázisának gazdája, Füge csak annyit kérdezett, mit keres egy bukaresti ideiglenes rendszám egy marosvásárhelyi fiatalember autóján?

Tényleg, vajon mit?

Sokat derültünk tehát, és mire nagyjából összeszámoltuk, hány hibát is követett el a vélhetően kiskorú elkövető, Nyegleo már vagy az ötödik helyen találta meg a neten az alapul szolgáló sajtófotót.

Kedves Norbert, gratulálunk!

Reggelente, ahogy beesek a fővárosba az M1-esen, végiggurulok a Budaörsin, át a BAH csomóponton, majd itt, ha közepesen sűrű a forgalom, lecsapok jobbra a MOM Park mögé a Győri útra, a végén ki jobbra, majd egyből balra, kiosonok az Attila útra, és innen kúszok fel a Lánchídra. Aztán megyek tovább a Váci út felé.

A Győri úton, ezen a fekvőrendőrrel és aljas egyenrangú kereszteződésekkel fűszerezett hangulatos kis utcában szinte mindig ott áll egy autó, amit nem tudok elégszer megcsodálni. Egy fájin kis Dacia.

Hát most lefotóztam, íme. Eredetinek tűnő műszaki állapot, gazdag díszítés zsúfolt békebeli autósboltok kirakatából, és egy hatalmas Dacia Fan Club matrica. Isten éltesse a klubot is, a büszke tulajt is még százhúsz évig.

Aztán a szerkesztőségben megpróbáltam utánanézni a titokzatos Dacia Fan Clubnak. A (hozzánk)  legközelebbi magyar találat a saját fórumunkban lakik, de az saját bevallása szerint inkább fun club. Azért találtam egy igazi Fan Clubot is. Innen származik például az alábbi kép:

Gyönyörű, nem?

Elkészült a nagy mű, ki is mentem Csömörre Művész Zolihoz. Utólag visszatekintve idióta szakbarbár vagyok, hogy csak a garázsban kezdtem fényképezni, és kihagytam a két, különlegesen mókás házőrző kutyát. Legközelebb jobban résen leszek, elvégre ott volt Rembrandt bullmasztiffja, vagy a neves brit festő, Sir Ewdin Landseer, akiről még kutyafajtát is elneveztek (egy újfundlandi-színváltozatot), tehát a művészek kutyái sose érdektelenek.

Zolinak van dramaturgiai érzéke. Először hagyja az embert nézelődni a garázsban.

 -Hű, de szép Mátra tank – mondom némi elemi veteránmotoros szakértelmet mímelve. Ja, így Zoli, aki most épp ezen dolgozik, aztán látok még két ugyanilyen tankot a földön, hát igen, három barátja épít egyszerre három Mátra motort. Akkor jó.

-És mi ez a felirat? – kérdem a szép színösszeállítású Urbachra mutatva. És ezért sem szabad elemi veteránmotoros szakértelmet mímelni, mert akkor a Művész Zolik megdöbbennek.

-Urbach? Nem tudod?! Urbach László, az egyik leghíresebb magyar motortervező. Ő tervezte a Mátrát.

Na ja, utóbbi az egyetlen, amit az előzmények tudatában már sejtettem.

A világháborús NSU motort meg se nézem, hiszen a fő helyen Zoli legfontosabb saját prodzsektje, egy harmincas évekbeli Harley Davidson, amit csavarra szétszedéstől restaurál gyári állapotúra. Egy nagy HD könyv is épp ott van szétnyitva, ahol a korabeli modellek fényezését lehet megnézni, nyilván ez a legkönnyebb egy Művész Zolinak: a fényezés. Nekem az a változat tetszik, ami a következő évi, de Zoli hamar meggyőz, hogy az övére illő art deco sas se piskóta.

Ilyen Harley persze elsősorban Lehotka Gábornak vagy Michelle Wildnak való, akik az orgonálás vagy a gruppenszex követelményeinek megfelelően rutinosan multitaszkolnak, és legalább háromfelé filgyelnek egyszerre. Itt egy pénisz, ott egy sor billentyű, pedál, csappantyú, hopp, még két pénisz, és a megvilágításra is figyelj, meg a hajad se takarja ki a negyedik péniszt, nagyjából ilyen lehet motorozni egy jó hetvenéves Harleyval.

Jobb kéz, gáz, bal kéz, előgyújtás, a váltókar bal kézről, neutral, high illetve low fokozattal, kuplung bal lábnál. Szerencse, hogy a Mátrának köszönhetően Zoli hamar felmérte, veteránmotorszűz vagyok, úgyhogy mutat egy érdekességet, a szivatót. A szivató egy Freud-korabeli hüvelyöblítő készségre emlékeztet, a tankból kell kihúzni. De nem a keverési arányt változtatjuk meg, egyszerűen kiszippantunk egy kis benzint a tankból, és a blokkba fecskendezzük, ha jól értettem, mert a blokk még nincs bent.

Az olajat meg valami külön kézi pumpával kell a forgattyúsházba dolgozni. Zoli azt mondta, szól, ha kész lesz, akkor majd természetesen bemutatjuk ezt a borzalmat. Olvasóink megnyugtatására: igen, Zolinak egy normális motorja is van, természetesen ezzel csak akkor fog motorozni, ha úgy érzi, nagyon jó napja van.

Ja, igen, majd' elfelejtettem: elhoztam a VMax átfestett alkatrészeit. Zoli egy állat: a tankdeklit úgy megcsinálta, hogy azóta se térek magamhoz. A hétvégén remélem lesz időm felszerelni. Aztán kiveszem az akksit és rárakom a töltőre. És amikor bejön az első 12 fok, megyek egy óvatos kört.