Volt ez a nagy szél vasárnap. Serénykedtünk otthon a házban, közben hol elment, hol visszajött a villany. Káromkodtam is bőszen, mivel nemrég befejezték a hajópadlózást a hálószobánkban, és épp a bazinagy ruhásszekrényt próbáltam ízekre szedni, áthurcolni a hálóba, majd újra felépíteni. Sötétben meg ezt nehéz.
Néha hallottam kisebb reccsenéseket, döndüléseket kintről, de gondoltam, majd reggel megnézem, hány cserép esett le a tetőről. Hiszen mi más baj lehetne, a Voyagerrel már beálltam a garázsba a korhadt akácfa alól.
Reggel aztán kiderült, semmi baja nem lett az akácfának. Viszont az orkán gyökerestül kicsavarta a tizenkét méteres gyönyörű ezüstfenyőt, aki most nem áll büszkén az ajtó előtt, mint szokott, hanem a füvön hever holtan.
Szegény fenyő, milyen jó lélek volt! Számos madárkának adott otthont, árnyékot borított reánk forró nyári napokon, és még halála pillanatában is vigyázott, nehogy bajt okozzon.
Dőlhetett volna a házra, a garázsra, a kútra, de főleg a kiscápára, a huszonhat éves 318-as BMW-re.
Őt ugyanis épp a fenyő mellett parkoltam le éjszakára, mert nem fért be a helyére a Chrysler mellé (a garázs második beállójában most átmenetileg a házbéli munkák miatt kiszorult bútorokat tartjuk).
De a fa nagyon jó volt hozzánk. Az egyetlen olyan irányba borult el, ahol csak fű került alá. Az összes kár, amit okozott, hogy meg kell igazítani a kocsibejáró két betonlapját, amiket haláltusájában kicsit felnyomott a gyökerével.
Pont ezeken a lapokon állt a BMW hátsó kereke. Nem sokon múlt, hogy most nem csak a fát, de a kocsit is el kelljen siratnom. Most szerzek egy Stihlt, felvágom a fát, majd megigazítom a betonlapokat, de utána első dolgom lesz, hogy kiürítem a BMW garázsát is. A kis szépség nem éjszakázik többet a fák alatt, az tuti.
