Lent voltam a pincében. Nem olyan nagy dolog, gondolhatják azok, akik nem ismernek engem. Akik viszont már jártak nálam, azok tudják, hogy van a pincémben egy szoba, amit sasfészeknek hívok. A berendezése egyszerű: egy kanapé, egy íróasztal, és körös-körül erős, vastag fenyőből készült polcok. Ezeken a polcokon csak papír van, papír, amit több, mint három évtized autóbuzériája szedetett össze velem. Újságok, prospektusok, használati utasítások és még ki tudja mi minden. Tehát ha én lemegyek a pincébe, az jelent valamit.

Jelen esetben azt, hogy eszembe jutott, van nekem egy korabeli Mercedes prospektus reprintem, valami autóbemutatón kaptam, ezer éve. És bizony ott van benne a Ponton. Az akkori divatnak megfelelően rajzokkal, Times betűvel szedett színes műszaki adatokkal.
Rögtön az első oldalon egy bevezető bekezdés:

Mercedes Benz. Dicsérettel és csodálattal teli , amikor ezt a név elhangzik. Hmm, szerénynek semmiképpen sem nevezhető, de lapozzunk csak tovább! A hatodik oldalon kék Ponton, két harangszoknyás nővel, mellettük magyarázó szöveg:
Mindkét típus - a porlasztós és a dízel is - pompás útfekvéssel és magas szintű biztonsággal veszi a közlekedési akadályokat, bármilyenek is legyenek az időjárási és útviszonyok.

Hát, ez mindenképpen biztató. Nem tudom, hogy akkoriban tesztelték-e már a Mercedeseket a sarkkörön, és abban sem vagyok biztos, hogy a korabeli szövegíró a Domsjö környéki viszonyokra gondolt, amikor ezeket a sorokat bepötyögte a fekete szalagos Stoewer Record írógépébe. Mindenesetre most, bő negyven évvel később kiderül majd, hogy akkor is akkora csibészek voltak-e az autógyárak marketingesei, mint ma.
Végül pedig tessék megnézni a műszaki adatokat. De ne a teljesítményt és a végsebességet, hanem a fogyasztást, a tömeget és a hasmagasságot. Az a tanulságos.

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész, 22.rész, 23.rész, 24.rész, 25.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Történelmi pillanat, ezért volt minden: az idegölő szervezés, a sok átvirrasztott éjszaka és a kínlódás, a hideg, fagy, véreres szem. Pénz cserélt gazdát, kulcsok csörrentek.

De megvan.

13:02-kor került bele az akku, amit vittek, mivel a sajátja lemerült. A belseje csodás, az autó önmagában is remek, csupán apróbb hibák vannak rajta. Pár érményi helyen rügyezik, egy-két díszléc nincs meg és csupán egy helyen van sziloplaszt nyoma. Semmi komoly. Érdemes volt, nagyon is.

13:16: Pöcc-röff, Balázs Viktor a telefonon keresztül hallotta, ahogy beindult. Minden fölösleges dráma nélkül. A Csikós Pontya! És egy kicsit tán mindannyiunké is.

A fiúk most ott állnak és nézik. A tulajdonos veteránbuzi, rengeteg, érdekes autója van. Fotó és videó lesz bőven.

Gratulálunk!

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész, 22.rész, 23.rész, 24.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Elindultunk végre Sundsvallból - ami egyébként egy csodás városka – Domsjőbe. Éjjel ítéletidőben érkeztünk ide, az Insigniát több ízben hótolóként használtuk, valószínűleg pár órával korábban szakadt a hó. De ez csak másodpercekig tartott. A szállóhoz vezető úton konkrét hófal állta az utunkat, mert egy perccel ezelőtt járt ott keresztben a kotró. Álltunk ott vagy húsz másodpercet, de mire kitaláltuk volna, mit tegyünk, máris előtermett egy másik mögülőlünk a járdán, és tíz másodperc alatt, tekeregve mint valami giliszta, tükörsima utcát varázsolt elénk. Csak nekünk jött oda, mert miután a gép készen lett, a sofőr félreállt vele, integetett barátságosan, majd elhajtott, vissza a dolgára, a másik utcába. Ez a Svédország egy rettentő emberséges környezet, tényleg egészen megdöbbentő minden, ahogy az emberek itt a dolgokhoz állnak. Németes rend, olaszos életszeretet, svájcias gazdagság – ez itt igen jó. Best of many worlds. Csak rohadt messze van.

Elalvás közben még hallottuk, hogy nekilátnak a szálló előtti járdarésznek is, reggelre tükörsima volt minden, a járdán szinte körömcipőbeni sétálásra alkalmas volt a terep. Asszem húsz perc alatt végeztek a mi háztömbünkkel, ami Magyarországon lett volna egy fél nap, rosszul. Persze egy csomó hajléktalannak munkát adott volna, az mondjuk nem rossz. De itt nincsenek hajléktalanok, mert az a néhány tudatlan albán pásztor, aki itt kiköt augusztusban, az még októberben mind megfagy. Ez a Svédország tényleg hihetetlen.

Reggel még tettem egy kis sétát a városban, megnéztem a főteret, ahol az a sundsvalli kamera van, amit vagy ötvenszer megnéztem naponta, mielőtt útnak indultunk, mert a domsjői – tereptárgyak és emberek hiányában – sokkal kevésbé volt informatív. Gyönyörű hely, tényleg, ide még nyaralni is eljönne az ember, csak sajnos a Bahamák közelebb van.

Mindegy, nem erről akartam írni, hanem az autóvásárlás előtti görcsről, ami ilyenkor kötelező. Most, e baromi hosszú úttal a hátunk mögött egész más perspektívába kerül, hogy egy iszonyatosan vén autóval nekiindulunk mindjárt a távnak. Iszonyatos baromságnak tűnik. Pedig ezerszer belegondoltam előre, sokszor vezettem már sok ezer kilométert nagyon öreg autókkal külföldön, tudom, milyen. De ez hosszabb, telebb, ismeretlenebb, egyáltalán. Vannak modern autók, amelyek a csomagolásból kivéve nem tudják hibamentesen teljesíteni ezt a kilométermennyiséget ilyen körülmények között.

És én tudom, milyenek a régi autók. Közel sem várok tökéletest, ó nem, Mint már sokszor leírtam, ez egy olcsó Ponton-Merci a többihez képest, normál áron képtelen lennék megvenni. Sokan írták azt, hogy az embernek meg kell valósítania az álmait, és hogy vegyem meg, ha ez volt az álmom, de tévedtek – nekem a Ponton nem volt az álmom. Mindig túl drága volt ahhoz, hogy legyen belőle egy működőképes példányom. Ez a Ponton inkább egy véletlen – annyiba került, hogy el mertem játszani azzal a perverz gondolattal – mi lenne, ha megvenném. És belevágtam, én barom.

Autót általában rendkívül rossz lelkiismerettel veszek. Nehezen szoktam összekaparni rá a pénzt, félek, hogy mellényúlok, mindig találok okot, hogy miért nem kéne megvenni, és mindig kell utólag rákölteni – emiatt már évtizedek óta úgy kalkulálok, hogy hagyok némi pénzt arra, hogy legalább az első pár hétben működésben tudjam tartani. Most erre esélyem se volt. csak az ismert hibákra maradt valami – kölcsön – della. Krómozás, festés esetleg, de semmi nagyon komoly. Ja igen, kölcsönből veszem, jaj.

Most olyan drága autót készülök megvenni, amihez foghatót még sose vettem. Olyan öreget készülök megvenni, amilyet közelről még csak félkilométeres próbák erejéig láttam. 2700 kilométert kell vele megtenni (a Puch nem számít, az trélerháton jött haza). Azonnal, felkészítés nélkül kell vele mennem sokat, az ő tempójához képest borzalmas sebességgel. Hű.

Egész reggel keményítgettem a szívemet – ha rossz lesz, otthagyom. Nem bírunk el még egy projektet így családilag, akármilyen ígéretes is. Az ember azt írta, hogy rozsdamentes. Aki ismeri a svédeket, tudja, hogy ez azt jelenti, hogy az ő ismeretei szerint egészen biztosan az, itt nem hazudnak, csúsztatnak, ez nem a Balkán. De mi van, ha egyszerűen nem ért az öreg autókhoz? Nem veszi észre, ami nekünk azonnal kiszúrja a szemünket, hogy az öt évvel ezelőtti tulaj olyan vastag alvázvédőt hordott fel, hogy nem látszik, hogy egyáltalán nincs hossztartó?

Ha rozsdás lesz, nem veszem meg, elnézést kérek, átadom a magyar pálinkát, barátsággal kezet fogunk, vázolom a helyzetet, és eljövök. Vídiakemény leszek. Nem tolhatok ki az egész családommal. Nem.

Apropó, család – Kati reggel nyolckor hívott, hogy ő már ott van Domsjőben. Mondtam, Sundsvallban morzsolgatjuk még a csipát, mindjárt megyünk reggelizni. Az jó, mert ő 5:20-kor épp ott szállt át a stockholmi éjjeli vonatról a buszra. Mondom, akár be is jöhetett volna aludni, három ágy volt a szobában. Bár nem tudom, hogy mit szóltak volna a sundsvalli Ibis-ben, amikor fél hatkor beállít egy magyar nő, azt állítja, hogy a neve ugyan Massányi Katalin, de ő a fent, a 120-as szobában alvó Csikós Zsolt felesége, csak nem anyakönyveztette át magát még anno, és ébresszék fel a CsZs-t, és ő megy fel oda aludni. Meg aztán azt sem tudom, hova ült volna az Insigniában, hiszen a Sipos húsz perccel ezelőtt megpróbált öt darab frissen vett veteránújságot betömni valahova, de nem sikerült, azt hiszem, úgy oldódott meg végül a dolog, hogy megette őket. Most a hasa nem fér el.

Ja, és a szoba, most hogy szóba került. A 120-ast kaptam. Tudják, mi a Ponton-Mercedes gyári kódja? W120, bizony...

Tehát irány Domsjö, mindjárt ott vagyunk, már csak 84 kilométer. Egy klasszikus svéd képeslap tetején autózunk, még mindig nem láttunk veteránautót, tehát elég kretének leszünk majd hazafelé. Ha lesz hazafelé.

Most mentünk el a híd mellett, aminek a webkameráját szintén vagy százszor megnéztem, és itt van visszafelé nézve a hídról az öböl is (legalábbis szerintem), amire szintén sokat pislogtam.

Tudják, egészen furcsa érzés olyan webcam-színhelyek mellett elhajtani, amelyek még tervezéskor elérhetetlenül messzinek, valószerűtlennek, földönkívülinek tűntek, most meg itt vannak. Még a házat is látjuk az autóból, amiben a webcam egészen biztosan lakik.

Nem ígérek sok posztot mára, ha Tibby ír, hát ír, nekem elég sok dolgom lesz, meg nem tudom, hogy kerülök-e olyan állapotba. Mindenesetre szurkoljon, akit érdekel. Jól jön majd.

11:20-as híradásunkat olvashatták a Budapest-Domsjö Expresszről, helyszín – 80 kilométerre Domsjőtől.

A képek - minden valószínűség szerint - tegnapi állapotokat tükröznek. A srácok ömlesztve nyomják ftp-re őket, de inkább kirakjuk, mégha nem is kapcsolódnak szervesen a poszthoz, lássanak önök is minél többet belőlük. - omm -

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész, 22.rész, 23.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Ma reggel kaptam ezt az üzenetet és két képet Katitól:

Hello Omm!
Én lettem az első, a busz megérkezett időben, 7.55-re. Küldök képeket utólag, meg előre (ezek még az előző poszt képei voltak - omm -). Még a vonaton megtudtam, hogy a svédek sem szeretik a bonyolult, hosszú szavakat, Örnsköldsvik neve Övik. Lényegesen egyszerűbb, nem? Az internet caféban nem működött a net, most a helyi kultúra épületéből, a könyvtárból írok. Várom a fiúkat, Sundsvallban aludtak, én meg ott szálltam át a buszra a vonatról. Hideg van, de tűrhető, nem vészes, hétágra süt a nap.
Üdv
Kati

Ezek után beszéltem is vele (10:30 körül), elmondása szerint már Csikósék úton vannak felé, hogy aztán őt felvéve elérjenek céljukhoz. Mostanra már minden bizonnyal ott vannak. Viszont... hová ült be Kati?!

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész, 22.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

A Koppenhágába tartó vonat (első állomásán szálltam át) elővárosi jellegű, a magyarországi is hasonlóan kulturált, talán csak nem ennyire újszerű. Malmö Syd vasútállomás, ahol át kell szállnom az éjszakai (Nattag) vonatra, kicsit olyan, mint Kelenföld, csak modernebb kiadásban. Zsolt átkozna, ha látná, hogy a kicsit kavicsos peronon húzom az utazós bőröndjét, de a fene se fogja annyit cipelni, pláne hogy a két emelet magasan lévő összekötő hídhoz lépcső vezet. Nem aluljáró, hanem felüljáró köti össze a peronokat, (bevágásban vannak a sínek az út mellett), a végén egy logikusan tisztaüveg váróteremmel.

Egyik irányban a buszpályaudvarra, másik irányban a peronokra látni. Honvágyam lesz hirtelen a rettenetesen erős Grilled Wurst szagtól. Kedvező áron ehetnék, ha nem vásároltam volna be a pályaudvaron a vacsorámat és a reggelimet. Érdekes, hogy az emberek itt is hasonlóak, mint otthon a pályaudvarokon. Egy fura férfi például a bárpult mögül újsággal a kezében figyeli a ki-be jövő embereket, az újságra egyáltalán rá se néz. Mikor megszólal a mobilja, kíváncsian várom milyen nyelven szól bele, de nem veszi fel a telefont. Egyes, kicsit csövesnek kinéző figurák bejönnek, ránéznek az érkezéseket mutató monitorokra, tesznek egy kört az épületben, majd kimennek és ezt többször is megcsinálják. Ennyi idő alatt semmit nem lehet leolvasni, de gyanús lenne, ha egyfolytában bent lógnának. Most már kifejezetten hideg szél fúj odakint. A parkolóban kombi Volvók kanyarodnak el az épület mellet. Azoknak van ám csomagterük csak igazán.

A vonatom 10 perc múlva indul, így indulok én is. Érkezéskor még nem érettem, miért nincs legalább egy felfelé tartó mozgólépcső, nem mintha a 8+2 kg csomag kétemeletnyi cipelése gond lenne, de azért jól esett volna. A nagy csomagokkal küszködőkön majdnem mulatok, mikor észreveszem, hogy liftre várnak. Hát ezért nincs mozgólépcső, a lift viszont jól el van dugva, ha lentről jön fel az ember, nem veszi könnyen észre.

Az éjszakai vonat is igazán kulturált, egyedül vagyok a fülkében, amikor elindul. Nem új, a hangulata a 60-as, 70-es éveket idézi, amihez elképzelem, hogy az ajtón egyszer csak James Bond lép be. Ennyire hiányozna egy pasi? Rég vonatoztam már. Legutóbb, azt hiszem, még Balaton felé, vagy vissza autószereléses ügyletek miatt(?), már nem emlékszem. A különbség a magyar és svéd (nem elővárosi) vonatok között nem ég és föld, inkább olyan messze vannak egymástól, mint tőlünk egy másik naprendszer. Természetesen ivóvíz és újság, sajna svéd, ki van készítve minden utasnak. Az ablakokon legfeljebb esőcseppek nyoma látható, semmi elszíneződés, hányás, vagy krémtúrófolyás nincs rajtuk.

Jópofa, hogy a fülke hatágyas oly módon, hogy az utazás elején még ülőhelyként funkcionáló rész alsó része egy, háttámlája egy másik, a felettük lévő lehajtott ágy pedig a harmadik fekhely egy oldalon. Éppen úgy, ahogy az egyik Tesz-vesz városos könyvben Pemzliéknek alakítja át a kalauz, mikor a rokonaikhoz utaznak Serényházára.

A kalauz azonban nem túl jó fej, mert mikor az egyik utas a létrát keresi, hogy felrakja a csomagját, készségesen megmutatja ugyan, hogy az ülések mögött van elásva, kivenni viszont nem segít. Azt viszont sikerül megtudnom tőle, hogy hajnalban buszra kell átszállnom (sejtettem, csak hát svédül nem teljesen értettem a jegyen). A busz és vasút tökéletes összhangban működik, hiszen utóbbinál vettem meg a jegyet végig. Érdekes, hogy most már majdnem kiment belőlem a vizsgadrukk, szinte teljesen nyugodt vagyok, pedig a srácok még nem érték el Stockholmot és már hull nekik a hó. Kellemesen ringat a vonat, az epedás ülés akár régi Mercié is lehetne. Az egyetlen idegesítő dolog az a fülketárs nyammogása. Fél órája ezt csinálja, és az a legrosszabb, hogy nem is tudom pontosan, mit is eszik. Folyamatosan vesz ki valamit a zacsiból kisebb darabokban, majd úgy kezdi enni, mint egy cukorkát, aztán nyammogva, ropogva, kattogva rágja össze.

Próbálja halkan csinálni, de így talán még rosszabb. Le kellene feküdnöm lassan aludni, hajnalban összetört leszek, hiszen tegnap (azaz ma) akkor feküdtem, mikor holnap kelek majd. Ha nem értik nem baj, már nekem is összefolynak a betűk a szemem előtt.

Update: Reggelre landolt postaládámban ez a levél Katitól. Közben jött egy újabb. Készül! - omm -

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Sőt, sokkal kevesebb, hiszen délelőtt kezdtem írni ezt a posztot, most meg éjjel van, volt közte minden, még egy másik poszt is, de az már megjelent. Meg Tibby is nyomott írásokat.

Délelőtt tizenegykor megtörtént a csoda, az előző napinál nagyságrendekkel nehezebben, de nekilendült a csapat. Az Öresund-híd egészen valószerűtlen, az ember hajt a víz fölött kábé húsz percig, úgy, hogy alatta csak a víz, és sehol egy sziget, egy pillér, egy bármi. Aztán feltűnik Malmö, amiből az ember lényegében csak egy pár gyárkéményt, meg pár száz méterrel odébb egy Ikea-áruházat lát.

Az olvasók közben sokat segítenek. Az előző esti szállásnál például egy Dániában élő netszurkolótól kaptunk egy egész lakásnyi felajánlást, de végül nem akartunk a földön aludni. Eredetileg előző nap még azt írtuk, hogy megyünk, de aztán az Insigniába nem fért be egyikünk hálózsákja sem (pontosabban Koppenhágában megtaláltam a Bendéét, a huncut, pedig mindenkiét kiparancsoltam), ezért végül a hotel telefonszámának a kinyomozásában segített, meg utánanézett, hogy tényleg az a hotel-e, ami az Angéla által készített Excel-táblában szerepelt.

Ma, már Svédországban felhívtak bennünket a Pannontól, hogy megtávjavítják nekünk a mobilnetet, de mi tudjuk, hogy igazából valószínűleg azzal van a baj, hogy még régen nem aktiváltuk a roamingot. Ugyanis tudtuk, hogy olcsóbb helyben mobilnetet venni, például az első CE-jelű (különben OK) kútnál vettünk 600 svéd koronáért 5 GB korlátlant egy hónapra. Elment vagy két órám a beüzemelésével, mert többek között kiderült, hogy nincs benne SIM-kártya, az külön van egy lefóliázott izében, másrészt mindenféle kódokra szükség volt, meg svédül adták a használati utasítás egy részét – szóval küzdöttem, de most működik. Aztán befejeztem a posztot, elnézést, de csak délután tudott elmenni, kicsit hosszú lett, de legalább ízes.

Most meg nagyjából ma délelőttnél tartok még csak, holott éjjel fél tizenegy van, Bende vezet a félig havas-jeges, félig száraz aszfalton, toljad Tibby, szoruljon a zabszem. Itt hátul, az irodában kellemes a kuckómeleg (az Insigniának megdöbbentően egyenletes a hőtérképe, és még mindig fenntartom, hogy az egész szellőzése, úgy, ahogy van, szuper).

Nehogy azt higgyétek, hogy minket itt a szerkesztőségben nem döbbent meg az az iszonyatos energiájú narancssárga szeretetsugár, ami a bejövő e-mailekből és kommentekből áramlik a svéd havazásban egyenletes fordulatszámon kilométereket faló Insignia felé. A biztatás mellett nagyon sok felajánlást is kapunk, és kezd az az érzésem lenni, hogy Svédország tulajdonképpen Magyarország előretolt helyőrsége, vagy már okkupáltuk is őket. Ugyanis a Ponton-expedíció útjába eső szinte összes városból kaptunk már szállás-kaja-abajgatás ajánlatot, és bizony nem svédektől, hanem ott élő magyaroktól. Mindenhol ott vagyunk, kólóniába tömörülve, a kínaiak fasorban sincsenek hozzánk képest.

Az egyik legnagyvonalúbb ajánlat például Hudiksvallból, egy alig tizenötezer lakosú kis városkából jött. A történelemkönyvekben boldog Hudiknak is nevezett település egyik legnagyobb nevezetessége, hogy négy évszázados történelme folyamán tízszer égett le, és tízszer építették újra. (Nem, a füstölős elosztót nem használják már) Szóval innen írt nekünk Z. Zoltán nőgyógyász, akinek szakmai tudásából nem sokat tudnának profitálni a fiúk, ajánlatából annál inkább:

Sziasztok Kalandorok!
Nemcsak a honi, de a külhoni magyarságot is megmozgatja a vállalkozásotok. Szeretném (az egyébként utatokba eső) Hudiksvalli magyar kolónia nevében felajánlani segítségünket.Az odautatok elég feszített, de a visszaúton szívesen látunk titeket egy pihenőre! Hudiksvall alig 240 km-re délre van Domsjötől az E4 mellett, gyakorlatilag 0 kitérő.
Ajánlatunk:
-Egy lazac-vacsora, mert anélkül elmenni Svédországból, hogy megkóstoltátok volna a lazacot, szarvashiba. Akár csütörtökön, akár pénteken este.
-Ha hosszabb pihenőt szeretnétek, ingyenes szállást biztosítunk nektek. Ha legalább egy nappal előre szóltok, egy teljesen  berendezett lakást tudunk foglalni (ismétlem: grátisz), ha csak úgy beestek, akkor szét tudunk osztani titeket az itteni, egymás közelében lakó magyar családok között.
Ezzel is megspórolhattok egy tank benzint legalább, és nem utolsósorban nekünk okoztok egy felejthetetlen élményt!
Üdvözlettel a hudiksvalli magyarok nevében:
Z. Zoltán

És akkor most nyújtsa előre a kezét egy körmösért, aki azt mondta, hogy nem vagyunk önzetlen és összetartó népség.

Update: E poszt kapcsán telefonáltunk Balázs Viktorral - a szerzővel -, aki megerősítette, hogy Csikósék megtépázott négyese 20 perc múlva dokkol a szállodában. Nincsenek már messze a céltól, holnap indulnak a végső rohamra. Mindenki egészséges, bár holtfáradt, de jól vannak. Tévedés azonban azt hinni, hogy ennyi volt. Pár perc múlva érkezik Csikós napi összefoglalója. Véreres szeműek, előre!

- omm -

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Ezt még ebédnél láttuk a Mekinél. Egy sárga Volvo V70 (S80?) Höglandet felépítménnyel. Bámultuk bambán, mondanám, hogy az állunkat a pincér hozta utánunk, amikor az Insigniához indultunk utána, de mindenki tudná, hogy hazudok, mert a McDonald'snál köztudottan nincsenek pincérek.

Nézzék ezt a dögöt. Micsoda hossz. Micsoda elegancia! Micsoda szín!!! Sipos el is kezdi magyarázni, hogy nálunk csak itt-ott szoktak fényvisszaverő matricát tenni az ilyen autókra, ez pedig az egész iszonyatosan világít. Persze minden, ami színes, matrica rajta.

Kíváncsiak lettünk volna, mit tudhat bent, bár az ilyet talán jobb nem megtapasztalni élesben. Mindenesetre a vezetőülés mellett egy nyomtató vár bevetésre, Ja, és az ülések Recarók, félbőrök.

Aztán a lámpakészlet is megérne egy fejezetet. Mert a szabvány Volvo-fényszóró a legjobb emlékeink szerint nem ilyen. De minden egyéb világítás furcsa, meg nyilván rettenetesen célszerű, például a tükörbe tett index is más - vagy csak ennyire megzavar bennünket az egész dolog látványa?

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Mielőtt útnak indultunk, Csikós elmesélte, milyen a svédeknél vezetni. Figyelj Tibby, mész kétszáz kilométert, nincs település ami látható volna, nincs óriásplakát, nincs semmi, csak fenyő, hó, fenyő és hó. Egyszercsak látsz egy táblát, hogy Stockholm még 384 kilométer. Olyankor a kardodba dőlnél.

Ma pont láttuk ezt a táblát, jókat röhögtünk, hogy hihi-hehe, látod, ezt mondtam, hihi-hehe.

Aztán szépen elgurultunk Stockholmig, közben ettünk egy jót, meg tankoltunk is. A hó esni kezdett Norrköping vonalában, de szépen lehetett jönni, nem volt gond. A nagy  távolság azonban eléggé kiábrándító, főleg kialvatlanul, sötétben, télen.

A fővárost elhagyva, hosszas hallgatást követően megszólalt Mohabá: Menj tovább kétszázhatvan kilométert.

Sakk-matt.

Update: közben a sokadik autót látjuk a szalagkorláton.

A srácok mostanra elhagyták Uppsalát, úgy döntöttek, hogy igyekeznek Domsjőhöz minél közelebb megszállni estére. Nemsokára jön a következő poszt. Sundsval még 84 kilométer, most hívtam Csikóst, azt mondja, ideje lesz nekiállni szállást keresni ott éjszakára. A galériában a Svédországba érkezés képei. - omm -

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Mint már korábban írtam, három óra alvás után idegeskedve, de időben kiértünk a testvéremmel a reptérre. Izgultam, kicsit azért is, nehogy nagyobbnak tartsák a csomagomat, mert akkor pótdíjat kell fizetnem, és feladnom, pedig csak kézipoggyászt akartam vinni. Szerencsére nem volt semmi gond. Amikor lehuppantam az ablak melletti ülésre, rádöbbentem, hogy semmilyen olvasnivalóm nincs, meg egy gombostű sem fért volna a pakkba, annyira megtömtem. Például a netbookommal, amit most semmire nem tudok használni.

Egy fiatal csajszi ült le mellém és az összes kapható bulvársajtó terméket kiteregette, így volt miből választani. Ritkán jutok hozza, mert Zsolt szerint pénzt adni ezekért bűn, szerintem meg pazarlás. Most fél évig képbe kerültem celebek terén. Malmőre leszállva láttam az Insignia téligumi nyomait a főúton, meg sok sok befagyott tavat, havat a mezőkön. Kb. olyan a helyzet, mint Budapesten a felmelegedés kezdete előtt, csak sokkal tisztábbak az utak és nincs latyak.

Az egyik hőmérő 5 fokot mutatott, ez azért kedvező. Mikor megvettem a vonatjegyem, biztatónak tűnt, hogy egész éjjel megy majd, így alhatok kényelmesen a couchette-ben, ami nem kerül többe, mint az ülőhely, de sajnos 03.40-kor fel kell kelnem Sundsvallban, hogy másfél óra múlva folytathassam az utat (azt hiszem busszal) Örnsköldsvik felé. Elvileg reggel 7.55-kor érkezik meg. Most mennem kell a vonathoz, már a net is bomlik.

Bende Tibi írt sms-t az imént:
Stockholm előtt 100 km-rel elkezdett esni a hó...
Épp azon vacilláltunk, hogy esetleg ma éjjel elmegyünk Domsjőbe.
Nos, az időjárás, úgy néz ki, eldönti helyettünk, esik a hó, 80-nal lehet haladni.

Lassan járj, tovább élsz - ennyit válaszoltam neki. - omm - Uppsala kb. 350 km még.

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Puttgardenbe már elég megkínzottan érkeztünk. Még Hamburg után találtunk egy Burger Kinget, ott kajáltunk, majd megírtam még egy esti posztot, és ott ledobta az agyam a gépszíjat, Tibby látta is, hogy nem vagyok már nagyon jelen, ezért átvette a vezetést. Ő se volt az a hamvas szűz, hihetik, kevés földi halandó csókolta volna őt ott szájon abban az állapotban.

Puttgarden az utolsó civilizált település a vad vikingek és egyéb trollok, meg miegymások (Winkler most mondana negyven másik, minden minimálisan művelt ember által jól tudott skandináv törzset, nekem ennyire futja) előtt, Németország búcsúkarlendítése irányunkban, fáj is a szívünk, bizonytalan területre lépünk. Ráadásul komppal. Tibby már előre hány, Karesz tömi magába a pánikgyógyszert, Sipos nem szól, de furcsán villog a szemüvege. Még gyorsan fotózok egyet a komp előtt, majd jegesedő bőrfelülettel, kicsit repedezve bedőlök a hátsó ülésre. Pedig skandinávkompozni jó, csak ezek még nem tudják.

Beállunk a hajógyomorba, finom remegés, a vonatszerelvénnyi főtengely pörögni kezd, eredemény: egy zöld Tibby és egy sárgás árnyalatú Karesz. Sipos elvesztette az övtáskáját, rajta egészen másfajta pánik tör ki. felforgatja az Insignia belsejét, tucatjával röpködnek kifele a csomagok, végül valahol a középső kipufogódob, az utastérpadló-gumidugók és a zajszigetelés közé szorulva megtalálja. Ő már boldog, minden relatív.

Lépcsőzünk egy sort, aztán a második emelettől inkább a liftet választjuk. Tibby szeme felcsillan, a falra függesztett, két csikket tartalmazó hamutartóra, majd Kareszra néz – baszki, egy lift, amiben dohányozni lehet! Nincs nála cigi, boioioiong. Karesz, aki a tüdőrákosnak is szívesen ad egy dobozzal a halálos ágyán, most mégsem nyújtja a dobozt, szívatja. Szerencsére mielőtt Tibby bealázná magát a sárga földbe, és kivenné valamelyik nikotintól sárgálló dán csikket, felér velünk a lift. A padlóról enni lehet, minden elvágólag, barátságos színek plusz króm, ez már Skandinávia.

Egy ideig eltart, mire a pneumatikus ajtót sikerül kinyitnunk, majd kitámolygunk a jeges fedélzetre. Hű, itt baromi hideg van. Baromi. A zöld, illetve sárga árnyalatú arcbőrt viselő kartársak távolról szemlélik a korlátot, itt már egyre erősebben valami kihalófélben lévő ausztráliai papagájfajtához hasonlítanak, legalábbis a színük alapján. Sipos azonban rohan fotózni, végignézzük, amint kis híján átlendül a jeges korláton a tengerbe. A csobbanás elmarad, a kép elkészül, majd még sok. Át a túlsó dekkre, amerről a hold süt. Hátborzongatóan szép látvány, újabb adag nagy mennyiségű elektronikus zaj keletkezik a memóriakártyákon. Őrjöngünk, annyira jól érezzük magunkat, mindenki felébred a kómából, már bent, a „very seventies” plüssborítású kagylószékeken ülve megváltjuk a világot.

Vége a tripnek, ki a hajógyomorból, Tibby eltűnik az Insignia-ülésben, csak abból tudom, hogy él, hogy néha azért bevesz egy kanyart, meg lassít a sebességkorlátozásoknál. Itt már hó van, nem sok, de egyértelműen más a klíma. Harap a hideg, holott csak öt a mínusz. Felhívjuk az embert a Dragor Fort hotelben, hogy késünk az éjfélhez képest – olyan másfél órát. Barátságosan veszi hírt, hogy aznap éjjel gyakorlatilag nem alszik.

Igazán azt sem tudjuk, milyen földrészen vagyunk, amikor megérkezünk Koppenhágába. A navi konokul visz a marsbéli sötétben, ilyenkor már nem beszélget az ember, hiszen nincs már agya. Egyszer csak partra húzott jachtok tűnnek fel állványokon, a sötétből valami fagyott felület sejlik fel. A vitorlások között egy keskeny, hepehupás földút, az Igo csak visz tovább. Valami földszintes, fura épülethez érünk. Megérkeztünk. Fél kettő van, megvolt majdnem az 1600 kilométer.

A tulaj szimpatikus, szakállas, ötvenes manus. Hamar összehaverkodunk. Mesél a helyről. 2002-ig erőd volt, akkor építették át szállodává. Most hét szoba van, teli a ház, nekünk épp oda tudja adni az utolsó kettőt. Kérdezi, hova megyünk, mondjuk fel, északnak, 1250 kilométerre innen, egy 48 éves Mercedesért. Mosolyog, nem lepődik meg, van erre is elég hülye. Bevisz az irodába. Évente kétszer nála, a szálloda előtt tartanak veterán-összeröffenést a koppenhágai oldtimeresek. Peregnek a gépek, illetve a képek a monitoron, háromnegyed kettő van, mi a világvégén, imént még beszélni sem tudtunk, olyan fáradtak voltunk, most vitázunk az autókról, melyik, micsoda. Az autóbuzéria internacionalizmusa összeköt, serkent, élénkít.

Aztán megmutatja még a két stabilmotort az épületben, mindkettő 1951-ben készült, feltehetőleg hajómotornak. Ezek termelték a kaszárnyának az áramot.- A végükön 100 és 380 voltos generátor, egy szobával odébb pedig két-két 380-as villanymotor, amelyek további generátorokat hajtanak, hogy legyen 400 és 500 volt is. Teljesen valószerűtlen ilyet megélni hajnali kettőkor. A motorok gyártmánya Burmeister & Wain, helyi készítésűek, 110 lóerősek és dízelek. Az egyiket javítják épp, de mindkettő működőképes, rendszerint beüzemelik őket, a cég, amelyik gyártotta őket, ma is létezik, az is szereli. Persze a hotelnek ma már saját árama van, de ezek kellenek ide.

Még bedöntünk egy altatósört (Tuborg, mi más), aztán ki-ki párosával szobára... bocsánat, szobába. Karesz egy szemvillantás alatt a vécén terem, már pufog is, állítólag Hamburg óta rohamoz a medve a barlangból. Engem egyetlen ártatlan vizelési inger-levezetés választ el az azonnali alvástól (nem fürdök, basszus, férfiak vagyunk, majd reggel eljátszom a kultúrembert), az viszont nagyon. Vonyítok, kaparom a fürdőszobaajtót, Karesz röhög bentről, hallom, jól szelel a kipufogó. Oké, mindjárt megoldom. Átmegyek Bendéékhez, majd náluk, bérbe. Egy frászt. A mi szárnyunk folyosóját bezárta a barátunk, márpedig egy dán tengerparti erőd folyosójának az ajtaja nem az a dolog, amit az ember csak úgy felpattint vállal. Őrjöngök, vissza a szobába. Feltépem a pontosan száz éves ablaktáblákat, kimászom a hóra, de minden iszonyú rendezett, kivilágított. Itt nem lehet. Átvágok az öböl felé, a süvítő szélben eljátszom az esőistent. Visszamászok, testhőmérsékletem három fok. Még felteszek mindent töltődni, beállítom a mobilt reggel nyolcra, az annyi mint öt és fél óra alvás, a tegnapi másfélnél még mindig sokkal több. Kikapcsolom a telefont, mire Karesz kiröppen a vécéből már alszom.

Karesz azonban nem az a fajta, aki kikapcsolja a mobilt. Otthon, Viszen pedig korán kelnek a haverok, és baromi kíváncsiak. Fél nyolcig bírják visszatartani a telefonálhatnékot. Karesznek a hangosabbik fajta mobilja van, és mivel otthon, a kompresszor sivítása mellett is meg kell hallania, ezért maximumon tartja a csengetés hangerejét. Ilyen éktelen üvöltésre utoljára a seregben ébredtem. Ő viszont erre sem. A mobil végigordít egy fél percet két Metallica-koncert teljes hangerejével, Karesz csak addigra eszmél fel, mire elhallgat. Nézem az órát, fél órát próbált valaki elvenni az alvásomból, káromkodok, nem hagyom magam. A falnak fordulok, erőből visszaalszom. Karesznek viszont kiröppent az álom a szeméből. felkel, felfedezi a vízforralót. Feltesz vasszert főni. Próbáltak már ilyen modern vízforraló hangjára aludni? Halkan kezdi, épp csak kicsit zsizseg, de ez már olyan hang, mint a szúnyogé nyáron, az ember tudja, hogy mindjárt rosszabb lesz, egy perc múlva nem ússza meg, hogy talpon legyen. Aztán rákapcsol még, jönnek a kicsi dübörgések, rotyogások, szuszogások, majd a full Monty, amikor egy orbitális, falremegtető crescendóval durran egy óriásit a bimetál vezérelte kapcsológomb, és halj, karattyoló sóhajjal vége az előadásnak. Annyira szerettem volna még egy kicsit aludni, hogy még ezt is túléltem, és visszacsusszantam az álomba.

„Nem kérsz kávét g..i?” - kérdezi Karesz egy perccel később, amikor már biztos benne hogy nyert. Én félálomban hallom, tudják, amikor az ember agyába még csak-csak bemegy az infó, de beszélni nem képes. Alszom tovább. Egy percet. Újabb csillárszaggató csörgés, egy másik fajta dallam, ezt nem úszhattam meg, tudtam jól. Mondtam már, hogy imádom a mobiltelefonokat? Vesztettem, beismerem, felkelek, megtiportan megkezdem a napot. Talán majd ma éjjel alszom.

Mivel most először van internetünk az út során, reggeli után gyorsan nekiállok képeket kicsinyíteni, szelektálni, vágni, feltölteni az ftpre. Tibbyék szobájában, mert a miénkben nem megy a wifi. Ez egy wifi, a pifi. Náluk is akadozik. Hetvenhat darab, parányi képet próbálok felnyomni, tíz perc alatt felcsusszan öt. Kivárjuk, legfeljebb elúszik a Merci Domsjőben.

Amíg a bitek röpködnek a kaszárnya éterében, mindenki kitódul fotózni. Az erőd egészen fantasztikus. Lényegében egy földtúrásba építették bele, a tenger felől nem is látszik belőle semmi. A tetőről – vagy inkább hegygerincről? - látszik a messzeségben az Öresund-híd, amelyet 1999-ben adtak át, és Európa leghosszabb hídja. Mellesleg kábé fél óra múlva átszeljük, hogy Malmőben legyünk. Csodás építmény, ráadásul – mivel a koppenhágai reptér pont mellettünk van – folyamatosan szállnak le a gépek, amint fotózzuk.

Aztán feladjuk a képfeltöltést egy tucat fotó után, mert ha ezzel a szakadozó wifivel akarnánk kivárni, már visszafelé jönnénk, mire elkészülne. Inkább fizetünk, autót tömünk, húzunk. Megyünk ABBA a nevezetes Svédországba, juhé.

11:30-as híradásunkat olvashatták a Budapest-Domsjö Expresszről, Malmö mellől.

(Jelenleg itt tartanak, Uppsala meglehet, Domsjö talán - omm-)

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész

(X) akiknek köszönhetjük:

Felhívtam az imént Bendét, amolyan helyzetjelentés-jelleggel. Tőmondatokban kommunikáltunk, mivel meglehetősen instabil a térerő, ezért a mobilnet-kapcsolat is szakadozik, de küldtek pár fotót, amik Csikós posztjához lesznek berakva hamarosan.

Karesz vezet, Csik posztot ír, három fok van, kellemes napsütés. Az autó remekül teljesít, Zsolti bácsinak izzad a homloka a pötyögéstől. Katira rábíztam, hogy vegyen nekik egy rendes szivargyújtó-elosztót az elolvadt kínai helyett.

Bumm. Most beszéltem Csikkal. Végre vettek rendes mobilnetet, bár még nem üzemelték be, nyomja a posztot és feltölti a többi képet. Jól haladnak. Ja, még valami: azt kérik, tippeljék meg, milyen veteránautót látnak meg először a svédeknél.

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész

(X) akiknek köszönhetjük: