Először is, magyarázattal tartozom. Amikor normálisan autót veszek, legalább három, de inkább tíz kocsit meg szoktam nézni élőben, mindezt annak ellenére, hogy impulzív vásárló vagyok. A legdrágább kocsi, amit vettem, 850 ezer forint volt, és a szívinfarktus kerülgetett, amikor átadtam érte azt a temérdek sok pénzt, édes jó istenem. És még egy pár tízezer forintos segédmotorkerékpár-vásárlásnál is el szoktam tökölni fél-egy órát a gép mellett, beindítom, hallgatom, rángatom, megyek vele egy kört, megint beindítom, végigpróbálok mindent, mire megszülöm az elhatározást és elővarázsolom a bankókat a zsebemből.
A Pontont összesen körülbelül öt percet néztem (a beindítási próbálkozás, beszélgetés a tulajjal, videózás nem számít, az alatt semmilyen információt nem gyűjtöttem róla), mielőtt döntöttem a megvételéről. Már odafelé sejtettem, hogy nem tehetek máshogy, szarul is éreztem magam miatta. És egymillió-négyszázezer forint jobbik felét adtam ki érte, ami nálam csak kölcsönben volt. Kicsit meg akartam-e venni? Kicsit vakmerő voltam-e?
Ettől a ponttól gondolom, önök is sejtik, hogy vannak problémák a kocsival, még a finn kamionos hagyta nyomokon túl is. Innentől biztos vagyok benne, hogy egy fél ország írja majd a posztra – megmondtam, hogy ez lesz/nem lett volna szabad megvenni/hülye ez a Csikós/ekkora amatőrt… Mondják, valószínűleg igazuk is van. De az akció előtt mindenki lelkendezett, még én voltam a legszkeptikusabb, ennyit azért megjegyeznék…
És még hadd hozzak fel a védelmemben néhány indokot, mielőtt átkattintják a földi porhüvelyemnek épp itt pihenést adó villamosszék kapcsolóját. Aztán ha meghallgattak, kattintsanak, ígérem, üvöltök, rángatózok, szikrázok majd, ahogy kell, a hajam is égnek áll. Azaz az nem, elnézést, az lehetetlen. És arról tényleg nem tehetek.
1) Ponton Mercedest nehéz úgy venni, mint mondjuk Opel Vectrát, mert kevés ilyen eladó kocsi van a megadott árszegmensben, és azok is igen távol, olykor száz, meg ezer kilométerre esnek egymástól, és az állapotuk, megcsináltsági fokuk mind annyira eltér egymástól, mintha nem azonos bolygón lennének. Egy tízéves használtatutó máshogy rossz, mint egy ötéves, egy huszonöt éves megint máshogy, mint egy tízéves, egy negyvenéves már nettó lutri, egy ötvenéves pedig… Bármi lehet az előéletében, a szaharai múlttól a teherautóvá átépítették, majd visszaalakítottáktól a taxiként szolgált Alaszkábanig. Tehát nehéz felépíteni az ismeretanyagot, minden autó egyedi eset, mindegyik inkább érzelmi döntés, mint üzleti. A szép autó nem eredeti és csupa kitt, a szemre borzalmasan csúnya viszont nagy érték, mert műszakilag egyben van, a vonalai jók, nincs nála szériakeveredés. Utóbbi a Ponton.
2) Svéd embertől vettem az autót. 1977-től 1982-ig öt éven át jártam egyazon nemzetközi gimnáziumba svédekkel, és mind rettentő normális, jó fej, emberséges, szupertisztességes csávó volt, öt barátom is volt. Öt svédből. Aztán később is lett svéd ismerősöm, már felnőtt fejjel, és a távolság ellenére is igen szoros volt a barátság. Christoffer Johansson irgalmatlan jó fej volt, de elvesztettem a címét, egy időben nagyon link voltam a kapcsolattartásban. (Chris, are you reading this?) És az autós utakon is sok svédet ismertem meg – azon kívül, hogy szinte kivétel nélkül rettenetesen szerette mind a piát, ezek a kollégák is elmélyítették bennem az ítéletet – a svédek valahogy kulturálisan, neveltetésileg egytől-egyig igen korrekt, aranyos emberek, bár hajlamosak egyfajta furcsa, északi depresszióra. És soha semmilyen ellenkező utalást nem hallottam senkitől. Az autót pedig egy idős, megbecsült svéd gyűjtőtől vettem, aki azt állította: rozsdamentes, nemrégiben felújított motorú, fékrendszerű, szép belsejű, hivatalos vizsgán könnyen átment, korrekt állapotú, de csúnya fényezésű autót kínál.
3) Amikor az ember elkölti néhány szponzor pénzét százezres nagyságrendben, elfecséreli három barátja közel egy hetét arra, hogy kirángassa őket télvíz idején a világ másik felére, ráadásul még a felesége is utánamegy, hogy ott legyen az üzletkötésnél – nos, olyankor sokkal nehezebb azt mondani: bocs, érdekes az autó, de nem vesszük meg, curükk Magyarország, üres kézzel. Mit szólt volna ön, kedves olvasó, aki drukkolt? Mit mondtunk volna a szponzoroknak? Jó buli volt, vakációztunk egy kicsit, kösz? .
4) Amikor az ember arcába az autó megpillantása után négy és fél perccel belenyomnak egy fényképezőgépet, amin világít a led, hogy készül a videó, és azt kérdezi – „na milyen Zsolti, megveszed? Megveszed? Egy ország várja, hogy döntesz, megveszed?” – nos, olyankor még sokkal-sokkal nehezebb nemet mondani.
Az autón egy rövid alámászás, körbekopogtatás után nem találtunk rozsdát, a motor sok matatás után beindult, finoman, puhán, bár kicsit köhögve járt, a váltó váltott, a lámpák világítottak, az ajtók szépen csukódtak. Akadt egy kis gyanús sziloplaszt az első ajtók (főleg a vezető oldali) tövében, a fűtés nem ment, mert valaki kikötötte a bovdeneket, a fényezés tényleg igen randa volt, a szélvédő meg karcos. De a kocsi nem volt rosszabb, mint amilyennek elképzeltem. Gyors döntést kellett hoznom, mert közben szerveződtek a programok nekünk, nem lehetett mélázni, meditálni kettesben az autóval az üres garázsban, mert menni kellett valami gyűjteményt nézni (abból is lehet még egy jó cikk, siess már, kaptam meg), ebédelni (nekünk csinálták, direkt, az öreg pedig meg akarja mutatni a képeit is, gyere már), későre jár, gyerünk, gyerünk. Most jut eszembe, úgy csaptam az eladó tenyerébe, hogy egy centit nem mentem az autóval. Azt se tudtam, hogy el lehet-e fordítani a kormányát. Ekkora barom vagyok.
Ebéd után útra keltünk az örnsköldsviki gyűjtő felé. Intő jel volt, hogy tíz kilométerrel odébb elment a töltés, lerohadtunk. Megjavítottuk (pontosabban Karesz megjavította) a kocsit az eladó barátainál, a kollekciót tehát már nem mentünk el megnézni, inkább téptünk lefelé a csikorgó éjszakában a térképen, hétfőre munkában kellett lennünk, szorított az idő. A többit már tudják.
Härnosändben belémjött a finn kamion, Dánia déli részén szétment az olajnyomás-határoló szelep a motorban, onnan a tréler – köszönöm Csillag Balázsnak most is a segítséget. Sajnos akkora volt a kavar abban az időben a Ponton, meg a tízéves a Totalcar körül, hogy például őket, akik a legnagyobbat segítettek, elfelejtettük meghívni a Dezső-vacsorára. Mi barmok – ezt az epizódot az olvasók talán nem is tudták. Hogy miért nem? Mert ők nem voltak hivatalos partnerek, csak lelkes amatőrök, és abban a hirtelen jött szervezkedésben olyan csőlátásunk volt, mint a négyes metrónak. Névjegykártya, e-mail cím, pipa, névjegykártya, e-mail cím, pipa, készen vagyunk. Basszus, hibát hibára halmoztunk.
Aztán egyedül maradtam ezzel a Dezső-dologgal, vége lett a cikkeknek, hónapokig nem jött a biztosítótól a pénz, és amikor megjött, nem annyi volt, mint amennyi a kárigényben szerepelt, indoklást sem kaptam miért. Hiányzott a tizenöt százaléka. Fellebbeztem, s szerencsére azt azóta (újabb hónap elteltével) megkaptam egy kurta levél kíséretében, miszerint a nagyobbik 5/6-od csak előleg volt, és ez meg itt az összeg vége. Hm – érdekesen működnek a dolgok biztosítóéknál. A késedelmi kamatigényem azért még bent van, hiszen bő fél év telt el a teljes összegig, kíváncsi vagyok, arra mikor jön válasz.
Mindegy. Mint tudják, Dezső közben lement Csabihoz, a Világ Legjobb és Legprecízebb Lakatosához (biztos léteznek még ilyenek, de Cs. tényleg nem evilági szinten végzi a munkáját, ráadásul gyorsan, fáradhatatlanul), még a saját lábán. Aztán felfeküdt a műtőasztalra – ezekben a berkekben ezt baknak nevezik – sóhajtott egyet, és a sebész kése hatolni kezdett testében.
Egy hónappal később mentem beteglátogatni.
Náncsi néni, magának rákja van, meg koszorúér-nagyobbodása, meg zöldhályogja, meg isiásza, egy kis tüdőgyulladás is befigyel, aztán ott van még a közelgő infarktus, hacsak nem kapja meg előtte azt az agyvérzést, amit itt az EEG_n látok… Jajjaj doktor úr, mit tegyek? Vegyen iszapfürdőt! Miért, az segít? Nem, de legalább szokja a fődet…
Ezt a csak csecsemőknek új, régi viccet csak azért meséltem el így dióhéjban, mert Dezső igazából egy Náncsi néni, amint az kiderült. És meglepő módon nem a korrózió miatt kell jajveszékelnem. Az nem is annyira rossz.
Viszont az első futómű. Ajvé, ajvé… Kettős keresztlengőkaros a rendszer, a fenti lengőkarnak van bent kettő, kint meg egy állítható, zsírzóvályús csapszege, ez két lengőkarra annyi, mint hat, plusz a függőcsapszeg, ami körül elfordul a tengelycsonk-állvány. Szorozd meg kettővel a két oldal miatt, ez összesen tizennégy zsírzópont (vagy tizenhat, ha a függőnek két zsírzója is van), no meg a kormányösszekötő hat gömbcsuklója, mindegyik egyenként zsírozandó. Az annyi, mint alsó hangon húsz zsírzópont, amit az elmúlt nagyjából húsz évben elfelejtettek megkenni. Meg persze a kormány segédirányító-kar, amit itt szintén kenni kell. És mind lógott. Nem kicsit, brutálisan. Hogyan lehetett ezzel az autóval menni? – kérdezte Csabi hüledezve. Igazából, egész jól – rebegtem neki halkan. Sokkal jobban, mint általában az ilyen öreg csoffadékokkal. Egy öreg Mercedes a sírban is Mercedes, látják.
Tehát egy komplett első futómű felújít, mindenestől. És ez nem olyan filléres dolog, mint egy álló- vagy fekvőlámpán. Ó nem. Tovább. A hátsó futóműből dől az olaj a fékdobba. Ami körben csipkésen törött, akárcsak az összes, ami az autón van. A derék svéd szerelőknek úgy látszik, nem volt fékdob-lehúzójuk, és addig ütötték, amíg le nem gyütt. Darabokban. Majd visszatették. Apropó, mondtam, hogy a bal hátsó kereket öt helyett csak három anya tartotta? Lol. Persze még mindig jobb, mint Kambodzsában az a Nissan pickup, amivel úttalan utakon, bombatölcséreken át utaztunk, helyenként százhússzal, tizennyolcan a platón (illetve mi a szélén ücsörögve), öten a kabinban. Mert ott hat helyett itt-ott csak három csavar volt…
Jól van, valószínűleg egy hátsó futómű is rendel, meg egy marék kerékanya, és ne feledkezzünk meg a fékdobokról, ami filléres tétel, hát persze. Még.
Tiszta olaj a kocsi alja. Mint kiderült, a motor karterét (így kell írni, semmi kartell, az egy gazdasági társulás) már keresztben hegesztették egyszer. Rosszul. Most mellette reped, nemigen hegeszthető megint, mert összevissza tákolták. Viszont ontja az olajat. Sebességmérőm nem volt soha, és azért nem, mert a spirál tokját kettőből buherálták össze, és – amint az ránézésre is várható is lett volna bárkinek, akinek az IQ-ja meghaladja a kéz- és lábujjai számát (marslakóknak nem ér a játék!) – a toldásnál elszakadt a spirál.
Oké, egy sebmérőspirál, kompletten, meg egy olajteknő. Olajteknő… Olajteknő… A francba, olyan sem az alkatrészes cégeknél nincs, sem az ebay-en. Honnan lesz? Majd farag nekem a Karesz egy Zsiguliéból talán? Egyébként a motoron mindenféle csavarok, anyák vegyesen, egyik új, fényes, másik lenyalt, rozsdás, de persze csak ott, ahol nem látszik.
A karburátort elhoztam haza felújítani, annak is az aljában van egy vákuumcső, aminek a hollandere rárohadt, ezért a csövet úgy hajlította meg a svéd, hogy épp körbe lehessen tekerni a karbi körül, hogy magamaga forgatásával megszoruljon a karburátortalpban. Persze pár fok hiányzott azért a perfekt Dichtunghoz, ezért eresztett, az volt az egyik sziszegő hang, no meg a vákuumos előgyújtás-szabályzás sem lehetett így a helyzet magaslatán.
Futóművek, fékdobok, karter, sebmérőspirál, karbifelújítás, új nagyfesz kábelek… Ezek csak az új tételek. Mert a fűtés kezelőbovdeneit, a csomagtérzárat, a fél-ütközőket, a fényszórókarikákat, a hátsó ajtók tömítéseit, a szélvédőt, a hátsó lámpát, a rendszámtábla-világítást, a hátsó ütközőbabákat, a kormányt, a küszöbre való gumikat mind megvettem már Ornbauban, meg bontóban, meg az ebay-en.
Ja persze, a kaszniról nem is beszéltem. Mert azért az is elég puruttya, még ha egyben is van. Gigantikus jó hír, és a fent leírtak ismeretében szinte hihetetlen is, hogy nincs szétrohadva. Az első sárvédőkben a lámpák küblijei tökéletesek, fölötte a külső lemezrész is.
Az ajtók így kibontva, belülről is olyanok, mint az újak. A csomagtér-fedél, a motorház-fedél szinte tökéletes, az első-hátsó doblemezek szuperek, a csomagtér-padló szintúgy. Dezsőnek ép az utastér-padlója is. Akkor hol a hiba? Tudják, ez a kaszni nagyjából annyira elhasznált, mint amilyen egy efféle autó lehetett mondjuk, öt-nyolc évesen. Már elindult rajta kicsit a korrózió, de semmi jelentős, a pléh boldog és egészséges a legtöbb helyen. De telis-tele van kicsi, randán rátákolt, helyenként ráborított (amikor nem vágják ki a régi, rozsdás lemezt, hanem csak ráheftölnek egyet kívülről, hogy takarjon) lemezzel. Hátul, a doblemeznél, jobb oldalon bent, az utastérben, bal oldalon a kerék felől. Meg a jobb hátsó küszöbön a folt, amit nem is hegesztettek, hanem popszegecseltek, de az egyik popszegecs már rég elveszett. Ez nem is küszöb igazából, csak egy J-alakú lemez, hiszen a Ponton sokkal beljebb, szinte alváznak mondható keretet hordoz a padlója alatt. Ez azért rohadt itt ki, mert alatta van egy merevítés.
És – minő horror – az első sárvédőket felhegesztették. Nem értik? Fel-he-gesz-tet-ték! Ezek, ugye, mint szinte minden korszerű autón, csavarozottak, sőt, a Pontonon a hátsók is. Voltak is bennük csavarok, ám azok oldása után meg sem moccant a két elem. Körbevarrták őket, majd egészen bent a doblemezben, ahol nem találkoztak a rozsda miatt méretüket vesztett elemek, aranykezű viking mesterek be is toldottak széles lemezcsíkokat, hogy jól tartson a var. Rás. Ilyen barbárságot nálunk legfeljebb a legputrisabb suttyók eszközölnek kidobás előtt álló 1200-es Zsigákon.
A legdurvább rész azonban a bal első ajtó A oszlopának alja. Itt láttam már a sziloplasztos taknyalást Domsjőben, de azt hittem, csak azért van ott, mert nem vették meg a kaszni és a sárvédők közé való gumikédert, és szilóval pótolták. Hát nem. A lemezt pótolták szilóval. Az alsó zsanér körül elrohadt a fém, s hátulról odapöttyöztek friss hengerelt árut. Nem igazán sikerült – Csabi szerint az ajtó rövidesen kiszakadt volna. Most úgy állunk, hogy nincs az A oszlopnak alja, az egészet lehet a semmiből felépíteni. Majdnem minden Ponton rohad itt, ezért ez nem csoda, de azért egy rozsdamentesnek mondott autón kicsit túlzásnak érzem az acél totális hiányát. Csúnya lakatolási művelet ez, ráadásul el is cseszték, mert úgy hegesztgettek, hogy az ajtó nem volt fent, és a zsanért most odébb van. Néztem is, vajon az első sárvédő, vagy az ajtó nyomott-e? Egyik sem, beállítási probléma. Most már értem.
No meg kell még egy csomagtér-szigetelés (tudtam), tankajtó-zár (ezt is), váltórudazatba az összes persely, csukló (van elég, mert kormányváltós a drága, ráadásul szörnyű buherálások vannak errefelé), ajtók zárszerkezeteibe egy-egy rugó (most ilyen tollrugó-szerű berhelt izék rángatják a szerkezet leffentyűit). Ja, és a pedálok tengelye is lóg, ott is zsírzandó perselyek vannak. Akkor olyat is rendelek.
Most már sejtem, miért hallgat Sune azóta, noha vásárlás előtt még simán segített neki a lánya, és másnapra kaptam választ. Most meg semmi. Írtam neki, hogy küldje el a neki eladó e-mail címét, érdekelne az autó múltja. Azóta se semmi. Messze van már az a Merci, vissza nem hozzák ide már azok az albánok, vagy kik…
Láttam a számlát, tudom, hogy fél évig volt nála a kocsi. És azt sem tudta, hogyan kell beindítani, dunsztja nem volt a kocsiról. Viszont voltunk a legközelebbi klubtársai műhelyében, akikkel karöltve csinálják az autókat. És ott – higgyék el – volt ott néhány tapasztalt, öreg róka. De végig olyan fagyottasan kedves volt a hangulat az autóvásárlás alatt, egész másnak éreztem, mint a régi svéd barátaimmal, akik rettentő nyitottak, érdeklődők, piszkálódásba menően vicces csávók voltak mindig.
Csak tippelni merek, mi zajlott 2009 tavaszán, amikor Sune meghozta a kocsit Domsjőbe.
- Te, Edmund, hoztam egy Mercit Nyugatról, nem volt drága, nézzük már meg, mennyi lenne autót faragni belőle. .
- Kicsit belenézünk, kitaláljuk, Sune, hozd csak.
Pár órás piszkálás, röcögtetés, egy-két elem lebontása, fejlámpák villognak, fejek inognak.
- Te Sune, jól belenyúltál. A motort valaki piszkálta, amit szétszedés nélkül látunk, az az, hogy talán fel is újították, de nem valami precízen. A kaszni elmegy, de mindenütt foltok, még foltok, tákolások, nem túl szép, ami alul van, de különben tűrhető. A futómű tropa, mindenféle ilyen segédizé, mint a fűtés, sebmérő, váltórudazat kukás. Nem néz ki rosszul, a bele kifejezetten szép az autónak, tedd fel jó olcsón az ebayre, de úgy, hogy lehetőleg valami német vigye el jó messzire. Vagy add el helyben, lényeg, hogy az ára pár ezer euróval kevesebb legyen a többi hasonlóénál. .
- Jól van fiúk, köszi, sokat segítettetek.
És megjelent a hirdetés. Mercedes-Benz 180 C eladó. Nincs rozsda (szinte igaz, relatíve meg végképp, mondjuk az autó legérintetlenebb és legszebb része a karosszéria, ez tény). Felújított motor (reméljük, bár rossz volt a vezérműlánc, repedt a karter, pocsék a karburátor, trágyák a nagyfesz kábelek, ferdén csavartak be egy gyertyát, de kompresszió van, zakatolás nincs). Felújított fékek (a törött dobok alá új betéteket tettek fel? Talán…). Ronda fényezés (ez maradéktalanul igaz). Vizsgával (de hogyan kapta meg? Ennyire amatőrök a vizsgáztatók ott, Svédországban? Hiszen a kerék is majdnem kiesett…) A hülye magyar olvasta. Arra gondolt, hogy már a németnél is ritka az átverés, ezeknél a svédeknél meg talán ismeretlen is, mert ezek egészen kiváló emberek…
Valószínűleg igaza is volt a hülye magyarnak. A svédek tényleg kiváló emberek, említett hülyének ezer és ezer tapasztalata volt már velük az életben, nem enged a véleményéből. De hogy az autós emberek egy része ott is csak alig fél centiméternyire van a skálán az átbaszós, részmunkaidőben kokainnal seftelő, fekete G-Mercis ukrán neppertől, az is megeshet. Hiszen az ember mindenütt csak ember, az autó mindenütt csak autó, érzelmeket vált ki, sokba kerül, sok az álmodozó, és ebben a halmazban lehet a legnagyobb pénzeket leakasztani.
De ilyenkor azért kicsit szeretek itt élni Magyarországon, mert ha itt átvernek, legalább nem 2700, maximum 270 kilométert kell utaznom ahhoz, hogy pofára essek. És még kényszer sincs, hogy vásároljak. És még az anyanyelvemen is tudok alkudni, és az anyanyelvemen messze röppenő, szilaj káromkodást simán megérti a nepper fél kilométerről, amikor először lerohadok az új szerzeménnyel. Éljen Magyarország.
Én meg közben beszereztem a német fecske-állólámpás klubtól a Pontonhoz való robbantott ábrás alkatrész-katalógust. Adtak hozzá cikkszámos árlistát is. Már nézegetem, mit kéne rendelni belőle. És azt is tudom, hogy hamarosan bankot kell rabolnom, hogy fedezzem a felújítást, mert a biztosítótól kapott summa tényleg csak az ütközés kijavítására lesz elég.
Hajrá Náncsi néni.
A sztori eddig:
1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész, 22.rész, 23.rész, 24.rész, 25.rész, 26.rész, 27.rész, 28.rész, 29. rész, 30.rész, 31.rész, 32.rész, 33.rész, 34.rész, 35.rész, 36.rész, 37.rész, 38.rész, 39.rész, 40.rész, 41.rész, 42.rész, 43.rész, 44.rész, 45.rész, 46.rész, 47.rész, 48.rész, 49.rész, 50.rész, 51.rész, 52.rész, 53.rész, 54.rész, 55.rész, 56.rész, 57.rész, 58.rész, 59.rész, 60.rész, 61.rész, 62.rész, 63.rész, 64.rész, 65.rész, 66.rész
(X) akiknek köszönhetjük: