Mind a mai napig vannak olyanok, akik szerint a leaszfaltozott Pikes Peak már nem az igazi. Sodrós, poros-homokos kanyarok nélkül már nincs éle a versenynek, csak dúsgazdag autóépítők hétvégi dzsemborija lett.

Ez persze egy nettó hülyeség, a Pikes Peak Hillclimb ma sem kevésbé veszélyes, mint 25-30 évvel ezelőtt. A matek nagyon egyszerű: aszfalton gyorsabb, mint laza talajon. Lehet, hogy kevésbé sodrós, nincs annyi látványos erőcsúsztatás, cserébe ott a tempó, ami még a Cobra 11-nek is sok lenne. Mert ez _tényleg_ halálos. Itt nem piparámpán dobják a kibelezett karosszériákat a levegőbe, nem bontószökevények törnek rommá egy-egy síkegyenes autópálya-szakaszon.

Egyelőre ez a neve, bocs, a By-Way, Biwi, Bivaly és egyéb kreálmányok borzasztó erőltetettek, a Levelibéka, Fűcsomó, Borsó is elvérzett, nem tetszenek. Mindenáron nem kell neki becenév, egyelőre Bazegkettőként emlegetem a szép emlékek miatt, aztán lehet még más is, nincs kőbe vésve.

Bazeg, amit lukakból hegesztettek össze

Persze az eredeti Bazeg - leszámítva a színtiszta korrózióból felépülő, karosszériát csak nyomokban tartalmazó, egérrrágta testét – sokkal jobb autó volt Bazegkettőnél. Bazegnek isteni motorja volt, erős, csendes, sima járású, Bazeg fékei szuperek lettek, miután szétszedtem az összes munkahengert, és ettől egy csapásra már nem csupán egy, hanem nyolc fékbetét is fogott. Nagy volt a különbség.

Az idei Sziget fesztiválon bukott le a Mercedes-Benz új titkos modellje. A könnyűszerkezetes modell mókuskerék technológiával hajtott, optimális esetben összkerékhajtással és kormányzással rendelkezik.

A jármű egyszemélyes, és kísérleti stádiumban lévő hangvezérléssel lehet kormányozni, fogyasztása egy sör/fél óra.

Antal ősrégi olvasónk és Facebook-követőnk. Mint lelkiismeretes Totalcaros/Belsőséges, azonnal beszámol, ha valami érdekesre bukkant. Ezúttal elég messzire ment érte, konkrétan ide:

Nagyobb térképre váltás

Nem egy rossz hely, de ami érdekesebb, hogy a klasszikus, gyorséttermi autós összeröffenésre biztosan lehet számítani ott is. És bizony volt mit nézni, pláne, ha szeretjük a nyolc hengert V-alakban. Anti beszámolója következik, köszönjük:

A New Hampshire-i Ossipee egy teljesen átlagos amerikai kisváros, annak elengedhetetlen elemével: az útmenti gyorséteremmel. A Yankee Smokehouse annyiban különleges, hogy csütörtök esténként a parkoló benzinfejek játszóterévé alakul. Az Ossipee Cruise Night szervezői azok az arcok, akikről 30 éve az American graffiti szereplőit mintázták, csak kicsit megöregedtek, nagyobb lett a hasuk, és több a pénzük, amit szerencsére még mindig jórészt Edelbrock alkatrészekre költenek.

Megkötés nincs; az öreg kontinenst például egy patika Jaguar E-type, valamint két Porsche képviselte. Persze a főszerep a V8-nak jutott, legyen az hotrod, vagy izomautó. Igazi, életszagú vasak mind, kis túlzással napi használatban. A tulajdonosok az autóik mellett sztorizgatnak, de amint empatikus közönséget találnak elkezdenek mesélni, készségesen forgatják meg kicsit a motorokat. Van itt kapásból két Chevy Chevelle, a narancssárga 650 lóerős szívómotorral, meg egy nitrószettel, ami még 150 lóerővel segít be; "just in case" ahogy Jack, a tulaj mondja. És ez még csak a kezdet: egy bordó, és egy kék Z28-as Camaro következik, számtalan hotrod, kisteherautó, majd kegyelemdöfésként egy Shelby GT 350. Kicsit kopottas beltérrel, itt-ott csipás kasztnival, de pont ettől lesz jó: nem egy műtárgy a kordonok mögött, hanem olajszagú, nagybetűs GÉP. Ez a példány ráadásul egy Paxton kompresszoros kivitel, ritkább mint a fehér holló.

A Corvette Sting Ray-ek mellett szinte elsétálunk, valahogy magasabb lett az ingerküszöb, pedig például az aranyszínű orrában egy 427-es monstrum dohog. Éppen egy rútságában szép Dodge Polarát vizslatunk, de a B-oszlop nélküli négyajtós hirtelen érdektelenné válik, amikor begördül a hófehér '59-es Corvette. Erre azért már a helyiek is elismerően biccentenek, nincsenek hozzászokva a látványhoz.

Már megy le nap amikor kezdenek hazaszivárogni a résztvevők. Oszlik a színes forgatag, lehalkul Roy Orbison, és a grillbe sem raknak már több szenet. A tulajdonosok kifelé meg-megküldik a gépeket, a lila Chevelle játszi könnyedséggel forgatja el a majd' 40 centi széles Hoosiereket, a '66-os Cobra motoros Mustang is valószerűtlenül nagyot ugrik. Elhűlve nézzük a kirajzást, szívjuk a rosszul elégetett benzin szagát, és nem hisszük el, hogy itt minden csütörtök este így telik. Van ilyen és ez jó.

Kolléganőnk, Petra most kezdi a nagy kalandot: jogosítványt szerez, vagy legalábbis megpróbálja. Mivel mostanában többször is foglalkoztunk az autósiskolákkal, az oktatás színvonalával, a szexuálisan zaklató, vagy csak simán türhő oktatókkal, esetleg a távtanulási lehetőségekkel, megkértük Petrát, a jogsiszerzéssel egy időben számoljon már be a tapasztalatairól. Mivel a cikkek megjelenésével párhuzamosan tanul, a nevét természetesen megváltoztattuk, az iskoláét viszont nem.
Mivel a sorozat első (valamint második és harmadik) részére kommentelő olvasóink nagy része a stockfotót szerette volna megdugni, a többiek pedig annyira esélytelennek érezték magukat, hogy csak valami nagyon gusztustalant bírtak vakkantani, mindenki tartsa magában a kommentjeit. Megértésüket köszönjük.

Hajnal fél három, nem bírok aludni. Közlekedési táblák úszkálnak a fejemben, ha becsukom a szemem, és forog-kattog az agyam - a szigorlataim előtt nem izgultam így. Reggel tíz harminckor vizsga, lefekvés előtt már megtervezem az útvonalat, bő egy órát számolok, így aztán hétkor kelek, még gyakorolok, aztán ha nem megy, úgyis mindegy, majd kapom az osztást, hogy mi megmondtuk.

Befejeztem a picsogást, baromi szánalmas, de azért mégis parázok, mintha az életem múlna rajta. Ötből öt, ennyi teszt sikerült reggel, örülök, de mégsem, mi a büdös francért cseszem el a tengelykapcsolós kérdéseket. Nyilván kapok majd mezőgazdasági vontatósat is, meg amit nem tudok, és meghúznak, mint a szél. Kérdezgettem a TC-t is, az öcsémet is, a kollégáimat is, Tibby hétfőn reggel köszönés helyett azzal nyitott, hogy lehet-e tolatni a hídon?, és a zebrán?, hát szia Tibi, neked is jó reggelt.

De reggel már csak a közlekedési hatóság szondáz meg, és vagy tudom, vagy nem. Ha nem, mehetek újra négyezer-hatszázért. A szombati, utolsó alkalommal, amikor a házivizsgát írtuk, egész jól ment, bár a tucatnyi teszt átlaga csak 90 százalékra jött ki 95% helyett, az oktató,  akarom mondani az iskolavezető szerint ez a vizsgaérettség mértéke, vagyis én nem voltam vizsgaérett. Meg is magyarázta azzal, hogy hát épp úgy számolták ki, hogy az anyagot pont három és fél óra alatt szívja be az ember agya, szóval az volt a probléma, hogy olykor idő előtt leléptem. Befogtam a szám, már nem volt értelme vitatkozni.

A KGST Party ebben az évben jubilál. Éppen 9 éve, azaz 2003-ban, bár akkor még egy szeptemberi napon vette kezdetét az az őrület. Mára jól kinőtte magát, határait feszegeti, de idén augusztusban újra Nyíregyházára várja a járművek szerelmeseit.

Mondhatjuk, hogy már hagyományosan, harmadik ízben dobjuk a csontot az olvasó elé, és ajánljuk a szervezők egyikével, Pócsi Istvánnal a legkeletibb találkozót.

- Milyen érzés arról beszélni, hogy tizedik, jubileumi évhez értetek?

- Minden év nagy boldogság, mert sosem tudtunk igazán hosszútávra tervezni. Mindig csak egy picit látunk előre - elég csak a két évvel ezelőtti helyszínváltozásra gondolni, amikor 3 héttel a találkozó előtt módosítottunk a területen (hála az égnek). A 10-es szám persze misztikus, és jólesik leírni, és nem gondoltuk volna, hogy egyszer ezt meg fogjuk élni.

Volt két Mercim: Mózes, egy 1985-ös W126 500SE és Doxa, egy 1982-es W123 300D. Már nincsenek. Közel hat év után először nincs Mercedes otthon. Furcsa érzés, és cseppet sem kellemes. A háztartás Merci-menteítése Doxával indult, akaratlanul. Miután Mózes néhány hónapnyi pihenő után lábra állt, otthonról nem messze letámasztottam a 123-ast néhány hétre. Szinte minden nap ránéztem, néha beindítottam, kétszer pedig átparkoltam. De azért volt pár nap, amikor nem tudtam ránézni. Aztán egyik nap mentem haza munkából, és gondoltam megnézem. Már előtte pár nappal megbeszéltem Gazsi barátommal, hogy átgurulnék hozzá némi karbantartásra. Újra napi járósnak szántam, Mózest nem akartam nagyon elhasználni.

Doxa viszont nem volt a helyén. Először azt hittem rosszul látok, vagy hogy rosszul emlékeztem, hova parkoltam le. Szórakozott vagyok, de nem ennyire...igaz egyszer a tűzszerészek kijöttek az utcánkba, mert egy aktatáskát felejtettem a járdán, benne apám Erika írógépével. De sajnos most nem ez volt a helyzet. Kocogtam pár kört a parkolóban, majd elfogadva a szomorú tényt, hogy a kedvenc autóm, amibe vagy százezer kilométert beletekertem, eltűnt, bejelentettem a rendőrségen. 

Nem egy barátom 123-asát lopták el az elmúlt években. Emiatt is állandó beszédtéma, hogy miért lopják az öreg, néha szakadt Merciket. Sokan az egyre növekvő alkatrészhiányra fogják. Mások szerint pedig komplett iparág lett abból, hogy öreg Merciket visznek Európából Afrikába. Az exportot ki adásvételivel, ki pajszerral oldja meg. Gondolom az utóbbinak köszönhető, hogy Doxa most valószínűleg egy marokkói szatócsbolt tulaját boldogítja, ahogy a szerszámkészletem, a kosárlabdám és a '92-es Nike Air Jordan kosárcipőm is. Azok ugyanis a csomagtatóban voltak. 

Mózes újra napi járós lett egy időre, és bár Novoth Tibi csodásan gatyába rázta, azért még messze volt tökéletestől. Egy nagyjából félmilliós befektetés még kellett volna, hogy tényleg jó legyen. De ha bele is öltem volna a pénzt, akkor is egy közel húsz litert fogyasztó, tízméteres aszfaltbunker, amit kár elhasználni napi ingázásra...és mellesleg elég költséges is. Így hát fájó szívvel meghirdettem. Csodát nem vártam, hisz a jelen körülmények között szinte semmit sem lehet eladni. Nem is lett csoda, három hét, néhány komoly és egy picivel több komolytalan érdeklődő után sikerült eladni, fillérre pontosan annyiért, amennyiért megvettem. Sajnáltam nagyon, csodás volt, ha éppen rendesen működött.

A retteget gyalogosléttől Peti barátom mentett meg, egy Suzuki Swift 1.0 képében. Párszor próbáltam már Swiftet, de tartósan még nem használtam. Érdekes kontraszt volt átülni a nyolcvanas évek luxusából Magyarország rendszerváltás utáni T-Modelljébe. Nem szerettem, de a jegyzőkönyv kedvéért annyit hozzátennék, sokkal jobb volt, mint vártam. Azért másra vágytam. Hivatalból persze néztem másik Mercit, elvégre a látsztatot fenn kellett tartani, de titkon valami hülyegyerek-autóra vágytam. Sipos úr japánautós megcsúszásával, és azzal az aljas merényletével, hogy elrángatott a Long Beach-i Toyotafestre (igen, lesz róla beszámoló), bejelöltem a használtautós oldalakon az összes olyan autót, amiről másokat le szoktam beszélni. Sorra néztem Celicákat, Civikeket, meg úgy általában nyolcvanas vagy kilencvenes évekbeli sportosabb japán autókat. Amúgy nem azért szoktam lebeszélni róluk másokat, mert rosszak volnának. Épp ellenkezőleg, csodás autók, de azok a darabok, amiket nem hajtottak kehesre és/vagy törtek kalácsra, kezdenek eléggé drágák lenni. Nézegettem mellette E30-as BMW-ket is, de a helyzet közel hasonló volt.

Persze jelen állapotok szerint a Suzukira kellett volna ajánlatot tennem, élvezni a megbízható szürkeséget, és mellette gyűjtögetni. De az olyan...nem is tudom...ésszerű lett volna. Emellett Bandit, a hithű Fordista kitartóan pusmogta épp a hallásköszöböm felett, hogy milyen boldog lennék én egy Fox Mustanggal vagy Sierrával. Telós Bandi Fiestája pedig tovább rontott az állapotomon. Saját magamat is meglepve valahogy ezután felkerültek a listára a Fordok is. Nem is firtatom tovább, ez lett a vége:

Igen, egy klasszikus hülyegyerek-autó, egy harmadik generációs, 1993-as Ford Fiesta XR2i. Ez még az egyhatos, nyolcszelepes, 105 lóerős verzió, ami valószínúleg azt jelenti, hogy igazából 1992-es, csak később helyezték forgalomba. Mielőtt rátérnék a részletekre, egy komoly titkot elárulnék: egyáltalán nem vagyok babonás, kivéve autóvásárlásnál. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem próbálom ki az autót vásárlás előtt. Néha még utasként sem megyek el a próbakörre. Ezt a feladatot általában Peti látja el. Mindenben vakon adok a szavára, és ez alól az autóvásárlás sem kivétel. Eddig mindössze kétszer próbáltam ki olyan autót, amit később megvettem, és ebben a két esetben a sors orális kielégítése nem maradt el. Az egyik egy E30-as volt évekkel ezelőtt. Karesz a mai napig felemlegeti, mekkora budi volt. A másik pedig Mózes volt. Azért mondom ezt most el, mert Peti nem ért rá, úgyhogy Banditot rángattam el. Ő viszont addig noszogatott, amíg csak ki nem próbáltam.Innentől kezdve pedig csak reménykedhetek, hogy a babona igazából badarság.

Aprók hibák akadnak, de komoly aggodalomra az eddigiek alapján nagyon nincs okom. A csomagtérajtót majd cserélni kell. Valószínűleg kicsit megnyomták, és igen sután sikerült helyrehozni. Annyi baj legyen, akad bontva elég, és még színekből is lehet válogatni. Mondjuk ezt az utólagos krétafehér pamacsolást, ami jelenleg a fényezés szerepét tölti be, nem biztos hogy a bontott darabok is így tudják, de majd az adott darabot antikoljuk...tovább. A bal hátsó sárvédőt és a küszöböt majd idővel lakatolni kell. Ami fontosabb, hogy nem ártana alá valami futómű, mert most egy megfáradt Lincoln Town Carra emlékeztet leginkább. A négyből három lengéscsillapító kuka. A motor egész friss, nincs szétkopva, de azért némi szelephangja akad. Meg talán a gyújtásra kell rápillantani. A belseje viszont hibátlan.

Vezetni pedig még ebben az állapotában is zseniális. Van egy cseppnyi dízeles beütése, ami nemcsak morgásban merül ki, de kellemesen nyomatékos is. Kettőtől ötezres fordulatig egyenletesen farag úrvezetőből Halálos iramon nevelkedett hülyegyereket. Kicsi, vastag, jófogású kormány, aminek a tekergetése, szervótlanságának köszönhetően, simán befér egy kőbájkeri edzéstervbe. Az egyetlen pontja, amit annyira nem szeretek, az a váltója. Nagyjából annyira lehet pontosan váltani, mint könyökkel hárfázni, bár lehet ez is megszokás kérdése. Mindegy is, hisz ennél az autónál ha lesz is szerelem, az is idővel fog csak kialakulni. Egyelőre még csak szimpátia van.

A kocka el van vetve

Mivel nem voltam otthon (mint mindig) így a feleségemet bíztam meg az autó adásvételével.

Ellustulok benne

USA felszereltségű (tempomat, klíma 4 el. ablak, el. tükör, el. antenna, légzsákok, stb...)
Persze mind működött is, made in Korea.

Szeretnél Te így kinézni 19 évesen

A színét olyannyira eltalálták, hogy semmilyen más színre nem cserélném le, ráadásul a Tesco parkolóban nem kell órákig keresni.

Arany a sárból

Nem élvezek el tőle, de többet kaptam mint amennyit fizettem. Sokkal.

Anyagi csőd

Gyakorlatilag nincs olyan helyzet ahonnan ne jönne ki - ezen más terepjárósok is többször csodálkoztak - viszont szerintem olyan mértékben van alulméretezve mechanikailag, hogy hatványozottan pusztul más autókhoz képest.

– Halló, figyejjé, a fényező azt mondta a hétvégén letüsszenti a Bogarat.

– Bogarat? Melyiket?

Szürreális látványban lehetett részük a Budapest Airport felé járóknak a hétvégén - a kifutópálya betonján egy csillogó-villogó, vadonatúj maléves autó reklámfotózása zajlott éppen. Ráadásul nem holmi új Fabiáé, hanem egy ezerkettes kombi Ladáé. Micsoda? Malév? Lada? Akkor talán már nem is Liszt Ferenc, hanem Ferihegy? Hol járunk, nyolcvankettőben?

A konkrét autó persze nem egy eredeti ferihegyi, ex-szolgálati jármű. Csak majdnem. Egy volt maléves dolgozó birtokában állt addig, amíg jelenlegi tulajdonosa és restaurátora, Somogyi-Tóth Dániel meg nem vásárolta a közelmúltban. A kocsi elkészítésének ötlete egy évvel ezelőtt vetődött fel. Akkor találta ki egy kis csapat, hogy a Malév légitársaság - azidőtájt úgy remélték, hogy szép jövő előtt áll - múltjára és hagyományaira emlékezve retrofotókat készítenek. Eredeti uniformisokkal, régi festésű gépekkel, korhű, Malév-színezetű autókkal.

Erről még a világ legismertebb autós lapjainak bennfentes pletykazsákjai sem tudtak, de mi, a Totalcarnál - igaz, némi szerencsével, a saját címlapunkra pillantva - lerántottuk a fátylat a fondorlatos autóipari összefonódásról. A Skoda Rapid és a leendő Lexus-kisautó lényegében egy és ugyanaz a kocsi lesz!

A képeknél kézzelfoghatóbb bizonyítékaink még nincsenek, de a kocsiorrok magukért beszélnek. Nem?

A szerényebb értelmi képességűeknek, illetve extrém humortalanságban szenvedőknek még egy megjegyzés:

CSAK POÉÉÉÉN!