Hát eljött. Igaz, közel tíz év telt el, amióta felvetődött bennem a gondolat, de eljött a nap: beiratkoztam egy autósiskolába. Anyám boldog, mert a B kategóriás jogosítvány ötvenszázalékos esély, hogy ha kirúgnak, találok munkát, meg egyébként is, azóta mondogatom, hogy jogsit kéne csinálni, mióta megszereztem a középfokú angol nyelvvizsgámat a gimi alatt.

A szüleim össze is gyűjtötték a pénzt, de később, amikor már albérletben laktam a fiúmmal, hirtelen lett helye annak is. Autót persze már vezettem, még közel tíz éve a Wartburgunkat, majdnem bele is hajtottam a szakadékba, apám leizzadt, öcsém sokkot kapott, ki is pattant a kocsiból azonnal. Utoljára néhány hete az egyik ismerősömnél könyörögtem egy üveg búzasör után, hogy naléccihaddvezessekmár, de rögtön meg is bánta, hogy igent mondott, amikor hatodjára fulladt le az autó elinduláskor. Kérdezte, jó helyen van-e a lábam, naná, vágtam rá én, aztán a tizedik lefulladásnál tapogatni kezdte a lábamat, és közölte, hogy a féket nyomom a gáz helyett. Onnantól minden frankón ment, még a tolatással sem volt gond.

Az elméleti oktatás miatt variálni kellett a munkaidőmet. Még jó, hogy a munkahelyemen rugalmasan kezelik, így kis szerencsével odaérek egy héten keresztül minden nap délután fél ötre, hogy este nyolcig magamévá tegyem az autóvezetés elméletét. Szombaton kezdődik, reggel fél kilenckor, aztán következő hét olyankor már házi vizsga lesz, az azt követő héten szerdán meg már vizsgázom is. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, majd irtó kínosan fogom érezni magam, miközben a posztot írom, hogy hát helló, megbuktam, és majd jönnek a jobb-lenne-ha-nem-vezetnél-úristen-de-ciki-vagy típusú kommentek, nesze neked, pozitív gondolkodás. Egyelőre negyvenezer-hatszáz forinttól szabadítottak meg, de ez nem fájt annyira, mint amikor közölték, hogy egy darabig nem adják vissza az érettségi bizonyítványomat, „mer’ a magyarnak már nem hisznek, tudja, Schmitt tetszik mondani?”, ez volt az indoklás az iskolavezető részéről, amikor kétségbeesetten néztem rá, hogy de mi van, ha elkavarodik, legalább fénymásolják le nekem.

 A pasi egyébként elég laza, bár már sehol nem lehet bent dohányozni, őt ez nem igazán zavarja, simán szivarozik ott, ahol más a házi vizsgát csinálja. Telefonban sem túl visszafogott, amíg a papírokat töltöttem ki – mi a frász az a VIB szám? -, olyanokat mondott, hogy „én állok itt, mint a pompeji őr, te meg nem jössz”, meg hogy „és milyen szerződés? Ha egy lánnyal le akarsz feküdni, akkor addig nem lépsz, amíg nem kötöttél vele házassági szerződést?” Az asszony, aki a papírokat intézte, váratlanul kedves volt, körbe is vezetett, nézzem meg, hol tanulok majd, „és persze jöhet a kedves párom is” – hát azt különösen szeretem, amikor a barátaimat a pasimnak nézik. Összeszedettnek viszont nem mondanám, úgy telefonált rám, miután elmentem, hogy basszus, elfelejtettük a bizonyítványt, majd szombaton vigyem; de még közel voltam, hát visszasétáltam vele.