Nyolc éve vettem magamnak autót utoljára. Ezzel valószínűleg én vagyok a sereghajtó itt a szerkesztőségben. A többiek néha évente cserélik a gépeiket – Mercedesek, Audik, Mercuryk jöttek és mentek, míg én a jó öreg Volvo kormányába kapaszkodtam kitartóan. Néhányan meg is kérdezték, hogy nem unom-e, de igazából eszembe sem jutott ilyesmi. A 440-es nem különösebben jó autó, de ahhoz képest , hogy a hajtáslánca Renault, Hollandiában szerelték össze, és már akkor is félretaposott autó benyomását keltette, amikor megvettem, különösebb dráma nélkül tette a dolgát.
A Volvo nagyszerű táncpartner és családtag volt, de most el kell engednem
A viszonylag problémamentes nyolc évnek persze megvan a maga oka. Az első négyet ugyanis hétvégi autóként töltötte, és alapvetően erre is vettem. Mivel gyakorlatilag nem jártam vele hétköznap, mindegy volt, hogy mennyit fogyaszt – ezért is választottam nagy, viszonylag nyomatékos benzinest. Az 1,7 literes, 102 lóerős motor közepes fordulatszámon sem erőtlen, a hosszú váltó miatt autópályán sem zajos, sőt, telepakolva, emelkedőn is simán tartja a 130-at, Németországban akár a 150-et is. Az ötajtós karosszéria igazán praktikus, belefér a gyerekek biciklije, vagy akár négy személy két heti csomagjával. Terheletlenül egész jól is megy, legalábbis én szeretem, ahogy előadja magát.
tovább »
TComment blog
Nincs megjeleníthető elem