Nem tragédia, ha meg kell állni pár percre a sorompónál. De azért van egy határ.

Vélemények az azonos című cikkünkről.

Ha valaki novemberben vesz új motort, elég sokáig tart a szezon. Hiába szedtem össze múlt héten egy arcüreggyulladást, nem azt a tanulságot vontam le, hogy 2008-ra harangoztak a motorozásnak, hanem vettem egy szintetikus bankrabló-kámzsát a bukó alá, melyet hívnak balaklavának is.

A bejáratás 500 kilométer, addig kell indulás előtt alaposan melegíteni, és melegen se pörgetni 5000-es fordulat fölé. 250 km felé jártam, szombaton pedig gondoltam, teszek még egy fontos lépést afelé, hogy még idén meglegyen az az 500. A benzinszintjelző már tartalékon volt, de a tesztmotornál megszoktam, hogy az még 6 teljes litert jelent, amivel 60-70 kilométer simán megtehető. És pufajkanadrágban, téli dzsekiben, extra vastag kesztyűben és szégyenkámzsában az embernek minden oka megvan, hogy már csak hazafelé ugorjon be tankolni, hiszen ennyi cuccba egy tankolásnyi öt perc alatt is szépen bele lehet izzadni.

Mentem tehát kifelé az M3-ason, hogy az M0-n és a Váci úton át térjek haza, esetleg belevéve egy örömkört a Chuck Norris-hídon, melynek szépségével továbbra sem tudok betelni. Belső sáv, 90-es tempó, a napi számláló 220 km-en, 2-3 liternek egyszerűen még lennie kell. Elhaladok az ÖMV kút mellett, és akkor egyszerre csak villany leó. Az egy szép sport, a hirtelen elcsendesedett motort az autók között kikormányozni a szervizútra. Szerencsére a Honda vezetésbiztonsági tanfolyamán elég hosszan tárgyalta az oktató (ott mindent elképesztő alapossággal tárgyalnak), hogy injektoros motorral óvatosan közlekedjünk, ha fogytán az üzemanyag, mert az egyik pillanatról a másikra áll le.

Eddig egyetlen benzinkifogyásos történetem volt, még a VMax-szal Bécs körül, ott tényleg sikerült úgy döntögetni-rázogatni a motort, hogy a porlasztóba csak belötyögött az a szükséges pár centiliter, hogy százméterenként köhécselte magát előre, és csak az utolsó ötven méteren kellett tolnom a a kútig.

A kúttal most is szerencsém volt, vagy száz méterrel hagytam csak el. Az természetesen szóba se jöhetett, hogy a forgalommal szemben visszatoljam (járda ott nincs). A közlekedési kihágók közt tán nem is nagyon van visszataszítóbb azoknál, akik valamit elkúrnak, elnézik a bekötőutat, aztán életveszélyes manőverekkel forgolásznak-tolatnak vissza. Ahelyett, hogy kerülnének egy jó nagyot, de nem veszélyeztetnének senkit.

Szóval ha hibáztunk, a minimum, hogy vállaljuk a felelősséget. Én például szórakoztam itt a benzintartalékokkal, hát akkor tolás. Az XJR könnyebb, mint a VMax, de a száraz tömege ennek is megvan 240 kiló. Olyan egy-másfél kilométert tolhattam, persze még a kesztyűt se vehettem le, mert nem volt hová tenni, csak caplattam, mint egy lerobbant Rocinantéjű don Quijote. Aztán megtankoltam a katalógus szerint 21 literes XJR-tartályt. Szűk 19 liter fért bele. Már a régi VMaxnál is elcsodálkoztam, hogy a gyári 15 literes is épp elég kevés, erre valójában inkább csak 14.

Nofene.

Az, hogy a bejáratásos fogyasztás 8,6 körül van, oké. De ez a két liter hiányozni fog, lélekben már nagyon megszoktam a 21 literes tankot. Vagy - mivel ugye garanciális a motor - az első szervizen követeljem a tank kijavítását?

Kérdem tehát az olvasókat, volt-e már másnak is hasonló élménye? Különös tekintettel arra, hogy ilyenkor az ember megtudja a benzintartály valós befogadóképességét.

Szóval az Insignia az. De most miért? Tényleg? Akkor már miért nem a Skoda Superb? Abban legalább van egy jópofa ötlet, az a külön is - egyben is nyíló ötödik ajtó.

Ha én lennék a világ autós újságírói, a második generációs Prius óta nem osztottam volna díjat. Az az autó ugyanis valami olyan dolog volt, ami, bár közel nem adott választ az autózással összefüggő problémákra (fogy az olaj, sok a széndioxid), legalább elkezdte a mondatot.

Toyota Prius II

A hétvégi hómarós zenés videó megbukott, úgyhogy ígéretemnek megfelelően itt a natúr, zenétlen. A rendezői változat egy kicsit hosszabb lett, mint ahogy általában a DVD-ken is szokott lenni. Tizenhat henger hangja, alapjáraton is.

Végre sikerült!

10 hónap kitartó vadászata, és jó néhány év rendületlen vágyakozása utan végre találtam egyet!Az autó minden extrát tartalma...

Újra frissült a Digó limó

Az elektronika. Mióta megvettem nincs csomagtér-világítás, az érintkező tök jó, amikor felnyitom a fedelet, a bal hátsó utastér-világítás ég. Valami komoly kóboráram lehet a rendszerben, ezt meg lehet úgy szüntetni, hogy rácsapok az autó bal hátuljára és rákiáltok: MÚKOGGY! Szokott segíteni, ha jól csinálja az ember, még a tetőre helyezett kanál is leesik.

Az angol beteg

A kocsiban, madjnem 148000 mérföldet mutat az óra, nem sok egy dízelnek, mondja a szerelő. Ja, a motornak nem is. Csak az autó összes többi részének.

Csinos 40-es

Kocsikázás közben kitolat elém egy autó,padló fék hangos spriccenés közepette sikerült megállni. Elrepedt a fékolaj vezeték(35 év után)

Már látom magam előtt a nekivörösödött olaszautó-gyűlölőket, régiautó-utálókat, a világ olcsóbb járművével járkáló felét köztörvényes bűnözőnek tekintő olvasókat, amint e poszt olvasásának első harmadában kicsit közelebb húzzák a monitort, alaposan kitágulnak az orrcimpáik, majd vitriolba mártott billentyűzettel futószalagon gyártják a hörgő kommenteket hajnali háromig.

Pedig felesleges. Ennek a posztnak egy tanulsága lesz: az utángyártókat kellene elküldeni Alaszkába kalapácsfejet reszelni a szabad ég alatt. Azokról az utángyártókról beszélek itt, akik nem megfelelő technológiával készítenek szemre szinte jónak tűnő alkatrészeket. Illetve azokat az autószerelőket kellene beutalni Csernobilba reaktorburkot csavarozgatni, akik csajoknak (nem) karbantartanak autókat bagóért, aztán ha illető csaj közeli kapcsolatba kerül egy útszéli fával, és meghal, vállat vonnak: szar az olasz óttó, montammá’ (orrszívás). Meg vén vót az a Fityó, rég bontóba’ lett vón' a helye (pöcsvakarás).

Csajtól vett kicsi autómmal az utóbbi időben kis híján két olyan nemtörődömség áldozata lettem, ami eléggé felborzolta a kedélyemet, pedig azért már jó ideje szokom, hogy a Balkánon élek. Közel negyvenkét éve.

Egy éjjel ugyanis hazafelé tartottam Budakesziről, amikor (szerencsére az emelkedőnek felfele) kicsit nagyobbat fékeztem a pirosra váltó lámpánál. Semmi vészfékezés, csak egy erős taposás. Nagy csattanást hallottam, a fékpedál majdnem a padlóba szaladt. Haza már úgy vánszorogtam, hogy a pedál az utolsó harmadon keményedett csak fel, és csak az alsó három centin fogott. Hátulról meg valami súrlódó hang jött. Egyik fékkörnek kakukk, tudtam én.

Másnap szombat jött, délután szétszedtem a Pandát, a jobb hátsó fékpofák ledobták a betétet. Mindkettő. Biztonság kedvéért mind a négy féket szétszedtem, megnéztem – a többi poros, használt, de vastag betétes volt. Ezen az egyen viszont, nini!, itt-ott még fényes volt a vas. Tehát nemrég tette őket fel valaki, talán kicsivel azelőtt, hogy megvettem az autót.

A fékdobból a földre esett Ferodo majdnem olyan vastag volt, mint a bolti újé. Ennyit a kínai-török-magyar-indiai ragasztókról/kisiparosokról. Hogy ezt honnan kellett volna látnom, amikor megvettem az autót, vagy, hogy bármilyen szerelőnek honnan kellett volna látnia, az én nem tudom.

A felbakolt Pandától azonban nem lehetett kiállni a Bazeggel a garázsból, de így összerakni nem akartam, hétfőn viszont kellett valamilyen autó, mert sok dolgom volt. Ráadásul esős idő jött, motor szóba se jöhetett. Gyorssegélyre volt hát szükség. Barátunk a Gugli, találtam egy Pink Autósbolt nevű helyet Kőbányán. Éjjel-nappal nyitva vannak, az árak teljesen hétköznapiak. Valami 3000 forint táján vettem betétgarnitúrát. Állítólag jó minőségű.

Otthon küzdöttem egyet a fékbetét-összehúzó rugókkal (ezekkel mindig szívok, amikor öreg Fiatokat szerelek, van egy átemelési trükk, amire mindig csak kiadós szívás után jövök rá újra), szépen kitakarítottam, beállítottam az eddig meglehetősen gyenge kéziféket is, most fasza.

Ha már a kocsi alatt voltam, úgy döntöttem, utánajárok, mi lötyög az elejében. Középállásban holtjáték a fogasléces(!) kormánynál, rázós úton szörnyű zörgés elölről – iszonyúan zavart, amióta megvolt a Panda. Már sokat néztem a kormányösszekötőket, a szilenteket, a lengéscsillapítókat, a motor-váltó felfüggesztését (hátha a zörgés független a kotyogástól), de semmi olyat nem találtam, ami gyanús lett volna. Kicsit gatya a jobb első lengéscsillapítóm, előbb-utóbb kell vennem egy párat, de nem onnan jött.

Annyira triviális volt a megoldás, hogy ilyenre gondolni sem mertem volna. A lábtérben hanyatt fekve, a kormánykeréktől indulva dolgoztam magam lefelé, rángattam, feszegettem, és szinte rögtön meglett. A kormánytengely kardánkeresztjének az összehúzós ricnijei sem fent, sem lent nem voltak meghúzva. Értsd: lötyögött az egész tengely. A zaj abból fakadt, hogy rázós úton ki-be járt az egész kormány, tengelyestül. A lógás pedig abból, hogy kardánkeresztek el tudtak mozdulni pár fokot a ricnin. Kiugrani nem tudtak, amíg benn a csavar, mert a tengelyben van egy nút, amit keresztez a csavar. De ha a tengely kicsit kigyalogolja a ricni bordáit, a kormány átfordulhatott volna valami erős kanyarban. Ez nálam tényleg kimeríti az emberölési kísérlet fogalmát.

Összegzés:

1.) Le a gagyi alkatrészgyártókkal!

2.) Le a felelőtlen autószerelőkkel!

Ez két emberi mulasztásos hiba volt, még jó, hogy megtaláltam őket, mielőtt baj lett volna belőlük. És kedves olvasó, ne higgye, hogy az ön autójában nincs ilyen, ha a gyári összerakás óta akár csak egyszer is komolyabban hozzányúltak. Mindenesetre még vagy egy órát nézegettem a Pandát, utánahúzogattam a csavaroknak, feszítgettem a futóműelemeket, elgondolkoztam, mi hiányozhat honnan, mi lehet fent fordítva. A kipufogóleszakadás elmegy, a vízforrás bosszantó, de ilyen fék-futómű-jellegű hibát nem akarok találni többet.

U.i.: A Panda szerelőjére egyre dühösebb vagyok, most már nagyon szeretném megtudni, ki lehetett az. Nem tudom, hogy ennyire cinikus, ennyire lusta, ennyire buta, vagy ennyire béna-e, de ez a slamposság nem megy egy autónál. Egy rakás amatőr módon összerakott, részben csak a használatot akadályozó, részben viszont életveszélyes hibát javítottam már ki utána.

1.) Nem volt feltéve a csúszósaru a hűtőventilátor-jeladó gombájára . És nem csak véletlenül lecsúszott, mert jó szoros a saru. Visszatettem, azóta semmi baj vele.

2.) Fordítva volt a kocsin a maszk, amitől a váltóra dőlt ugyan a hideg levegő, a hűtőhöz viszont semmi nem jutott.

3.) Valami elképesztő, filléres fékbetétet használt jobb hátul. Az általam párban nem egészen háromezer forintért vett betét ötvenszer gondosabban kimunkált.

4.) Nem húzta meg a kormánytengelyt.

5.) Nem húzta bele a feszítő szövethálót a hátsó ülés támlájába, emiatt aki hátra ült, a keresztben futó csőnek támaszkodott, ami bukkanón kis híján eltörte a hátát. Apropó, erről eddig nem is írtam. Elég legyen róla annyi, hogy csak a fiaim tudtak itt utazni, mert ők külön gyerekülésben csücsülnek. Aztán egy nyári záporban bennragadtam az autóban, unalmamban hátramásztam, és elkezdtem szerelgetni az ülést. A huzat alól egyszer csak kiomlott valami sűrű, finom műanyagkerítéshez hasonló, a tetején alagúttá visszahajtott szövet. Nézegettem, aztán rájöttem, mi az. Amióta ezen is átdugtam a csövet, van hátsó ülésem. Nem egy Lexus, de egészen tűrhető, alig rosszabb, mint egy mai kisautóé.

A szerelő urat csókoltatom.

Egy még életben lévő Csikós Zsolt

otthoni autó- és motorbuherátor

Van ez a nyomtatott újságunk közösen az Expresszel, ha jól látom, még akad itt-ott az újságosstandokon, lapozzanak bele. Főleg használtautókról szól, de lehet benne mindenféle más, érdekes cikkre is akadni.

Például az autóvásárlós-átverős írás, amiben most az eladásnál alkalmazandó pszichológiai fogásokat vettük végig. E cikk egyik nyitóképéhez pedig lakótelepies stílusúvá kellett alakítani egy egyébként elég jó, nagyrészt gyári állapotú 190-es Mercedest.

A kellékek: szigetelőszalag, öntapadós krómcsík, tükörre lógatott izé, no meg a legfontosabb elem: az autó fényképezőgép felőli oldalán látható kerekeire szerelt két, mindenképpen különböző mintájú dísztárcsa. A cuccok java részét a Tescóban szereztem be, a dísztárcsák darabja például 700 forint volt. Nem sok pénz egy jó kis tuningért, még akkor se, ha négy darab kellene belőle. Valamiért azóta megint a gyári dísztárcsák vannak a Mercin, vegyék ezt a konzervativizmus és a rossz ízlés diadalának.

Az egyik vett dísztárcsa mellé még ügyes kis reklámanyagot is csomagoltak, amelyből megtudtam, hogy Benik Balázs magyar ralibajnok (a papír szerint Rallye bajnok) kifejezetten szerény, ugyanakkor jó ízlésű ember. Privát utcai autóján nem hivalkodnak mindenféle óriási alukerekek, magnéziumfelnik – ő a polgári dísztárcsa híve. Nehéz dolga lehet, hiszen a legolcsóbb típusokat leszámítva ma már egyre nehezebb elkerülni az alumínium felnit autóválasztáskor. De Benik Balázsnak nem okoz örömet az átlagba szürkülés sem, ezért nem gyári kupakokat használ. Hanem a Tescóhoz folyamodik ötletért. És hétszáz forintos dísztárcsákkal öltözteti a guruló kedvencet.

A csomagolásnak akadt egy pikantériája is, a „Please do not remove underwear when trying on. If this strip is removed, refunds will not be given”. Tehát: „Kérem ne vegyék le az alsóneműt, amikor felpróbálják. Ha ez a matrica hiányzik, az árat nem térítjük vissza.” Tehát senki ne szereljen autójára ilyen dísztárcsát nudistatelepen – gondolom így értendő. Meg otthon se próbáljuk a verdára a garázs magányában, a forró nyári éjszakában, egy szál bajuszkötőben.

Azért valaki mutathatna egy képet arról, hogyan fest Benik Balázs utcai autója, kíváncsi vagyok, rajta vannak-e a Tesco-dísztárcsák. Vagy lehet, hogy félreértettem a szöveget, és a „…Benik Balázs … is ilyen dísztárcsákat tesz autója kerekeire” csak azt jelenti, hogy az otthon felstócolt téligumis felnikupacot ilyen Tesco-kupakok védik a portól? Akkor ezer bocs.

Idén is volt Unimog-találkozó, értelemszerűen eggyel nagyobb sorszámmal, mint a tavalyi. Igaz, most nem külső helyszínen, hanem a Hunyadi úti Pappas-bázison, ami nekem azért is szimpatikus, mert kvázi névrokonok vagyunk. Rögtön elsőként azt az Unimogot láttam meg, amely gyerekkoromban AZ Unimog volt, később teljesen megdöbbentem, hogy léteznek másfélék is. Csak hát egyszerű időket éltünk, ilyet tudtak beszerezni a KPM-esek, vagy kik jártak akkoriban az útfenntartó-narancssárga Zukokkal. Pedig állítólag COCOM-listás volt, tehát elvileg nem is lehetett volna nálunk, ahogy az egész Varsói Szerződésben sem. De volt. És ezek döntő többsége mind a mai napig működik.

Aszongya Zoli nevű olvasónk, hogyaszongya:

"Szia, a Mercit vagy egy honapja kaptam le Julian-ban. Vagy 60-70 km-re San Diego- tol keletre. Reg el akartam kuldeni mint erdekesseg."

A levél tárgya: a tank. Merthogy:

Méghozzá ez a tank biztos a parancsnoki tank; ha nem utasításosztáshoz, hát mi másért lenne szüksége a tulajdonosnak arra a gigantikus CB-antennára, azzal az elegánsan feszülő külső kábellel a tetőn?

És Zoli küldött még egy képet, bónuszként, csak úgy, mert aranyos. Tényleg az, a mosolygó kocsislánnyal, a Toyota Tundrával, a helységnevekkel, minden apró részlettel. Íme:

Egy tesztautó fotózása kapcsán egyik nap a Karasna motorosboltban kötöttem ki. Amikor készen lettem az autóval, és visszamentem a bolthoz, arra lettem figyelmes, hogy a széles járdán kisebbfajta csődület lett egy telipakolt, agyonmatricázott motor és két három utasa körül.

Én is elkezdtem fotózgatni, aztán megkérdeztem a srácot, honnan jöttek. Argentínából – válaszolta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a Váci út járdáján, november közepén egy dél-amerikai Honda XRV 750 Africa Twin ácsorog. Olyan rendszámmal, amit errefelé még ember nem látott.

Szerencsére nem siettek (amikor az ember a földgolyó másik felére motorozik, valószínűleg nem perces felbontásban osztja be az idejét, inkább hetes távlatokban gondolkozik), kicsit tudtunk beszélgetni. Hét éve utaznak, egészen pontosan 2002. február 25-én indultak az argentin-uruguayi határ mellől, 1680 dollárral a zsebükben. Ami másnap, egy uruguayi hatósági közeg jóvoltából azonnal 1500-ra apadt.

A motort Julian Maiello (a srác) 2000 nyarán vette, 10 ezer kilométerrel az órájában, tökéletesen újszerű állapotban, 6500 argentin pesóért. Az első túra viszonylag rövid volt, Ushuaiától (Argentína déli csücske) Alaszkáig tartott csupán. Julian egyébként nyolcéves kora óta motorozik, első gépe egy ötven köbcentis Suzuki volt. A dél-észak-dél-amerikai túra olyan jól sikerült, hogy barátnőjével, Lorena Santiagóval belevágtak egy világ körüli útba.

Azóta megjárták teljes Dél-Amerikát, Afrika északi és középső részét (a Szaharát is átszelték), lényegében egész Nyugat-Közép-Európát, most éppen Afrika felé tartanak majd megint. Van hivatalos weboldaluk is, igaz, csak spanyolul. Én a Yahoo Babelfish-sel megpróbáltam kibogarászni a szöveget, de elég komoly találgatásokkal értettem csak meg a lényeg egy részét. Fenti túra eddig 70 ezer kilométer volt. A motorral még nem volt bajuk, csak egy-két defekt, közben pedig lett egy kutyájuk, Trico, aki általában Lorena motoros dzsekijében utazik. Már ő is megvan három éve. Sajnos a túráról és a motorozásról való beszélgetés hevében nem kérdeztem meg a lényeget – vajon miből csinálják ezt végig? Különös módon hirdetést sem a motoron, sem a honlapjukon nem láttam, az a kiindulási pénz pedig még egy kicsi európai túrára sem lett volna igazán elég.

Találgatás helyett nézzük a felszerelést! Kartervédő a motoron – oké. Profi oldaldobozok – rendben. De mi az a türkizzöld Samsonite-bőrönd, a szürke szemeteszsák és a három Polifoam felspaniferezve hátra? Hiszen a polifoam magába szívja a vizet (próbálták már gumimatracnak használni?), eső után hogy alszanak rajta?

Tetszik a két kis lakattal zárható, műanyag ládika is elöl, a kormányon a ruhaszárítócsipesz-sor, meg az indexre akasztott ragszalag-tekercs sem rossz. A legszebb azonban a markolatzsák, vagy minek is hívják azt, amibe a postások a motoron bedugják a kezüket. A műszerekben pedig felirat: Julian – Lorena. Tök jó.

Képzeljék el, hány országot láttak már, milyen helyeken vergődtek át, milyen emberekkel találkoztak. Érdekes, világ körüli útján Sulkovszky Zoltán és Bartha Gyula is vitt magával kutyát a Harley-Davidsonon (1928-1936, "Motorral a Föld körül - olvassák el, szuper könyv, igen jól megírva). Argentinjaink egy akkora utazást, amit én monstre motoros túrának hívok, maximum „leugrottam a Közértbe tejfölért”-címkével illetnének. Kérdeztem Juliant – meddig mennek még? „Amíg érdekes lesz, talán négy-öt évbe belefér. A térképen van hely elég.”

Célravezető volt a múltkori klubhelyszínkereső poszt. Mert a beérkezett kommentekben ugyan inkább csak olyan tanácsokat kaptam, amelyek egy ingadozó tagságú, ezerféle érdeklődési körű egyedből összetevődő, erősen heterogén klubnál nem működnek (azért kösz a tippeket!), privát mélben jött nekem egy rendkívül gáláns, és még annál is konkrétabb ajánlat: harminc autós parkolóhely, fűtött pince, mindez ingyen, kizárólag autóbuzériából felajánlva.

András, a házigazda maga is öregautózik, van egy 1985-ös Cadillac Fleetwoodja, a vonzódása tehát megvan a régi vasakhoz.

De arra talán nem készült, ami október utolsó péntekjén a telepén zajlott: körülbelül ötvenen lehettünk a csúcsponton, a parkolót megtöltöttük, a telephely közepén asztalokat, padokat állítottunk fel, ömlött a chips, kenődtek a zsíros deszkák, mindenütt folyt a gyümölcslé (konkrétan így történt).

Még veterán dögök is eljöttek, pedig a tizenkét éves tapasztalatom szerint a klubtagok ilyenkorra már javarészt elteszik az autóikat. Ott volt például a Totalcarban is bemutatott Renault R16-os, azóta másik tulajnál, kicsit rendbe téve, OT-s rendszámmal.

Meg egy Volvo P1800 „Angyal”, egy felül meggypiros, lent fehér, kupé állólámpás Mercedes, amit utoljára három éve láttunk, de akkor még másé volt. Néhány fekvőlámpás Daimler-Benzéktől, egy zsebes Zaporozsec, egy 6-os BMW, egy kombi 601-es Trabi, és még Karotta ex-Terranója is felbukkant, már Gracza Zoli (szintén volt TC-szerző) kocsijaként.

Én Bazeget vittem utolsó, eladás előtti búcsúklubjára, vagy öt vidámparki kört mentem vele váltott nézőkkel.

Mivel vendéglátónkat éjfélkor elszólította a kötelesség, otthagyta ránk a telepet, csak annyit kért, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt és zárjon be maga után. És állítólag mehetünk november végén is, addigra a raktár is nyitva lesz. Megmenekültünk. Legközelebb talán már buszt is hozunk. Köszi András, nagy vagy.

Penya lőtte Pesten – akár ez is lehetne az alcíme eme rövid kis képes posztnak. Olvasónk nem volt rest és mikor a pirosnál várakozva begurult járgányuk mellé a holtteret átértelmező Fiesta, gépe után nyúlt azonnal.

Gondolkodtam rajta, de nem tudom, mi vihet rá egy gondolkodó-értelmes embert (Homo sapiens) arra, hogy ily módon próbálja megoldani a betört oldalüveg kontra nagyvárosi forgalom kompatibilitási problémáját. Lehet, sosem leszek sikeres, de én inkább fáztam volna, míg elérek a szervizig. És Önök?

Bónusz kérdés: Vajon tényleg egy távol-keleti kisbuszban/kisteherben ült Penya?