A telepi használt autók tankja szinte üres, na nem azért, mert az alkalmazottak kilopják belőlük az anyagot – a tűzrendészeti előírások miatt van így. A Sorrento-ML párbaj készítésekor azonban a Mercedes üresebb volt a szokásosnál, úgyhogy amikor már mentünk vele eleget, és elkészült minden fotó, figyelmeztetés nélkül leállt. Persze, ha a tankolási figyelmeztető lámpa égett, de már annyira megszoktuk Winklerrel, hogy fel se tűnt.
És azt meséltem, hogy kifogyott az üzemanyag?
A modernebb common rail dízelek állítólag csak ijesztgetnek, valójában van még bennük gázolaj, amikor elkezdenek rángatni, sőt le is állnak. Miért? Hogy ne levegősödjön le a rendszer, mert ilyenkor még újraindíthatók, de ijedtében az ember azonnal megtankolja.
Mintha elvágták volna: örültünk, hogy így elvánszoroghattunk a szegélyig
A Merci nem ijesztgetett, hanem tényleg kifogyott. Egyszer még beindult, egy méter volt hajlandó menni. Pont egy kereszteződésben, az egykori Nagyvásártelepnél állt meg, szerencsére van ott egy benzinkút. Kannában kapott öt litert, addig pedig a riasztója szirénázott néha, szerintem azért, mert egy rafinált indításgátlót is beépítettek. Végül nagy nehezen beindult újra, és visszavittük.
Egy magasabb kaszt életformája
Igazából nem is értem, miért hittem annak idején azt, hogy a Sorrento az ML ellenfele szeretne lenni. Talán a forma miatt, vagy esetleg azért, mert mindkettő alvázas? Vajon miért hisszük azt, hogy ami hasonlít, az olyan is, mint az eredeti?
Valamikor május környékén kaptam az első e-mailt, melyben meghívtak az augusztusi Nemzetközi Škoda-találkozóra a Pécs melletti Orfűre. Májusban! Válaszoltam is a kedves levélírónak, hogy a nagy nyári pörgésben abban sem vagyok biztos, elérek-e a vécéig, vagy szimplán csak befosok, nem hogy mi lesz augusztusban. Persze megígértem neki, hogy ott leszek.
Ó, két 45-ös dupla Weber adja az alapot
Hiba volt, mert így egész nyáron az motoszkált a fejemben, sikerül-e, hogyan jutok le, kivel, és egyáltalán: mit fogok ott csinálni?
Akárhogy is nézzük, a szerkesztőségben én kezdtem legkorábban az autótesztelést, pontosan húsz éve. Bizony furcsa látni, hogy azoknak az autóknak a többsége, amiknek pezsgős-puccos-sokcsillagos szállodás bemutatóján ott voltam egykor, mára csoffadt ócskasággá degradálódott. A valaha vágyott újdonságok ma már rozsdásak, lenézettek és perifériára szorultak az autós társadalom égett olajtól bűzlő gettójában. Némelyiknél persze nem csak az öregség okozza a nyomorúságot, mert már új korukban is szánni valóan rosszak voltak. Ezekből gyűjtöttem össze én is tízet, ahogy a többiek is tették az elmúlt hetekben. A sorrend nálam nem minőségi, hanem időrendi, ennyi kegyeletet talán megérdemelnek ezek a szerencsétlenek.
1.)
A rendszerváltás után nem volt könnyű tesztautóhoz jutni, a viszonyok még meglehetősen kialakulatlanok voltak, sokszor magánszemélyek autóit fényképeztük és próbáltuk ki rövid tesztutakon. Ezért is örültem, amikor egy salgótarjáni cég meghívót küldött, hogy amerikai autók importjába fogtak, menjek le hozzájuk. A megnyitón talán még papi áldás is volt, meg egy ígéret: kapok tesztautót is rövidesen. Amit kaptam, persze annyira volt amerikai, mint Arnold Schwarzenegger, vagy még annyira sem. A Ford Festiva egy átemblémázott Mazda 121-es volt, méghozzá annak is a Koreában, a Kiánál gyártott változata.
Az idei év slágere a hibridek mellett a villanyautó, ami majd jól megmenti a Földet, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. A Totalcar hallván az idők szavát időt, pénzt és energiát nem kímélve mindent megtett azért, hogy elsőként tárhassa az Olvasók elé minden villanyautók Alfájának és Omegájának titkait.
Házi flottám legékesebb büszkesége a zöld állólámpás Merci, amelyről utoljára hónapokkal ezelőtt írtam. Szégyellem magam, már be is írtam az intőt. Életem első (a mostani elmeállapotom szerint) tisztességes restaurálása volt ez az autó. Azaz nem volt, hanem még nagyon is van, mert koránt sincs készen. Motor-futómű-lakat-fény-gumicuccok – ezeken vagyok túl, haza is hoztam Egerből az autót, nagy volt a boldogság, aztán azóta csend.
Nem nagy titok, hogy amikor nemrégiben egyedül vertem sátrat Budapesten, családom Pozsonyban maradt. Ideiglenes megoldásként a hétvégi utazás mellett döntöttünk, hol én megyek oda, hol ők jönnek ide. Nincs is ezzel nagy gond, hiszen a Pozsony–Budapest távolság elenyésző, kényelmesen leautózható bármikor, akár hétköznap is.
Így megy ez január óta, nem mondom, egyszer már véletlenül sikerült sztrádamatrica nélkül abszolválni a távot, a bírságot persze kifizettem, de egyéb problémám sosem akadt. Függetlenül attól, tesztautót hajtok-e vagy sem, magyar, ill. szlovák rendszám díszeleg-e az orrán. Egy dolog azonban biztos: amióta tart az idióta szlovák–magyar diplomáciai pofozkodás, fokozottan figyelek mindenre a határ másik oldalán. Én, a magyar nemzetiségű szlovák állampolgár a magyar rendszámos autóban. Tényleg, ha már ennyire benne vannak, miért nem engedik össze a nagyfejűeket egy jó kis ketrecharcra? Simán befizetnék egy Slota-Balázs meccsre, ahol Jancsi egy borókapárlatos üveggel hadonászna, míg Péterünk magasba emelt gulyáskrémes tubussal indulna harcba, vagy egy Fico-Sólyom fightra, ahol az egyszerű arcú szlovák államfő fröcsögéssel támadna, László pedig halk motyogással pusztítana.
Nem olcsó, de tagadhatatlan, hogy az új Volkswagen Polo jól sikerült, megnyerő külsejű, logikusan felszerelt, a kisautók nyűgjét-baját hírből sem ismeri, ráadásul vezetni sem rossz. Nehéz fogást találni rajta, felhasznált anyagaival, minőségi kidolgozásával pedig egyértelműen kategóriájának csúcsán van. Ennek pedig ez az ára, ha tetszik, ha nem.
Az autós társadalom piramisának csúcsán üldögélő szupergazdag gyűjtők egyik legnagyobb, leghíresebb és leghangosabb médiafelhajtással kísért rendezvénye a Pebble Beach Concours d’Elegance. Már a francia név is mutatja, hogy sznobériáért nem kell a szomszédba menniük sem a szervezőknek, sem a résztvevőknek: naná, majd Collectors Meetingnek, vagy Supercar Exhibitionnek fognak hívni egy amerikai rendezvényt – az nem lenne elég előkelő…
Alfák az olasz autókat bemutató La Dolce Vita szekcióban
Függetlenül attól, hogy a Concours-ból áradó fennhéjazás tetszik-e vagy sem, azt el kell ismerni, hogy ez az autóimádók egyik csúcsrendezvénye, amire nemcsak az amerikai, de a nemzetközi közvélemény is odafigyel.
Pebble Beach az USA nyugati partján található, Kalifornia államban, így logikus, hogy az idén augusztusi négynapos dzsemborit az állam kormányzója, Arnold Schwarzenegger, és a komoly gyűjteménnyel rendelkező, nagy autóbolond tévés műsorvezető, Jay Leno nyitotta meg.
Jay Leno és Arnold Schwarzenegger nyitották meg az idei show-t
Több program futott párhuzamosan a Concours keretében: tartottak például veterán túrát (Pebble Beach/Rolex d’Elegance), veterán autóversenyt (Rolex Monterey Historic Automobile Races), versenyautó-kiállítást (A Motorosport Gathering). Az olasz szekcióban az autók mellett a borok, a sajtok és más itáliai finomságok is terítékre kerültek (Concorso Italiano), és külön kiállítást rendeztek a legexkluzívabb olasz autóknak (La Dolce Vita Automobili). Az egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért program az árverés, ahol milliós összegek röpködtek a levegőben. Ugyancsak a gazdagok pénztárcáját nyitogatandó, a régi szépségek mellett bemutatták a legfrissebb szupermodelleket. Mindezt kiegészítette egy húzós autós túra, ami az 1500 mérföldre fekvő Seattle-ből indult, Pebble Beach-en ért véget, és amelyen az idén 27 autó indult el.
Nagyvilági, kifinomult és álomszép ezzel az egyedi gyártású karosszériával
A zöld gyepre kiállított, és az utolsó percig csinosítgatott veteránokat szakmai zsűri pontozta, amely mérlegelte az adott autó ritkaságát, exkluzivitását, korhűségét és műszaki-esztétikai állapotát. Idén egy 1937 Horch 853 Voll & Rurhbeck Sport Cabriolet nyerte a fődíjat, a Best of Showt. Az álomszép kabrió egy nevadai gyűjtőé, Robert Lee-é, aki korábban épp a Concours-on fedezte fel és könyörögte el – persze jó pénzért - egy idősebb gyűjtőtől, majd öt éven át tartó restaurálás következett, amelynek keretében külön csapat vadászott az eredeti alkatrészekre Németországban.
1953 Siata 208CS Stabilimenti Farina Spyder - a legszebb autó 1945 után
További díjazottak: egy 1937-es Bugatti Type 57SC Atalante Coupé nyerte a Francia Kupát, egy 1954-es Bentley R-Type Continental H.J. Mulliner Sports Saloon és egy 1953-as Siata 208CS Stabilimenti Farina Spyder a Háború Utáni Idők Kupáját. A 90 Év Dizájndíját az 1957 Ferrari 250 GT LWB Zagato Berlinetta kapta, a Road and Track Trophyt pedig az 1949-es Ferrari 166 MM Touring Barchetta nyerte.
A Porsche díját egy 1984 Porsche 962C Group C, a Mercedes-Benzét egy 1929 Mercedes-Benz SSK Carlton Two-Seat Sports, az idén százéves Audiét pedig egy 1939 Auto Union D-Type Grand Prix Single Seater kapta. A közönségnek 2009-ben egy ötliteres V12-es motorral szerelt, 1955-ös Ferrari 410 Superamerica Pininfarina Coupé tetszett a legjobban.
Ez az 1965-ös Shelby Daytona Cobra Coupe 7.885.000 dollárért kel el az aukción
Hogy ezeknek a kocsiknak az értékéről legyen némi fogalmunk, lássuk az aukciós árakat! A legtöbb dollárt, pontosan 7.885.000-et, egy 1965-ös Shelby Daytona Cobra Coupéért fizettek, amely 1965-ben megnyerte a Daytona Continental versenyt. Ez az ár új rekord az amerikai veteránautó-aukciók történetében. Egy Le Mans-győztes 1952 Jaguar C-Type-ért 2.530.000 dollárt adott új tulajdonosa, de egy egyedi karosszériájú 1933 Duesenberg Model J Torpedo Convertible Victoria is (amely sokáig William Boyd színészé volt) megért valakinek 1.437.000 dollárt.
Sose volt még ilyen brutális orra egy Astonnak: Aston Martin One-77
A Pebble Beach-en bemutatott újdonságok nagy részéről már most tudható, hogy negyven-ötven év múlva a Concours d’Elegance klasszikus szekciójának sztárjai lesznek. Reflektorfényben állt többek között a Lotus Evora, a Porsche Panamera, a Jaguar XJ Supersport, az Audi R8 5.2 FSI Quattro, a Spyker C8 Alleron, a Bentley Mulsanne és az Aston Martin One-77.
A Fisker Karma négyajtós, hibridhajtású sportlimuzin-verziója
A Fisker Karma a Sunset roadster mellett egy négyajtós hibridet is bemutatott - két, összesen 402 lóerős elektromotor hajtja, az akkumulátorokat menet közben egy kis belsőégésű motor tölti. Az Infiniti is egy hibriddel rukkolt elő: az Essence Conceptnél a 600 lóerős, ikerturbós motoré a főszerep, a villanymotor csak rásegít. A Mercedes-Benz SLR McLaren Stirling Moss roadsterből mindössze 75 darabot gyártanak majd, gyaníthatóan már mindnek megvan a gazdája. A Stile Bertone Mantide egy Corvette ZR1-es alapokra épített tanulmány. Az Iconic Motors Heritage Roadster Concept Chassis egy igazi szörnyecske, de nagyon tud valamit: a bonyolult köteg helyett egyetlen dróttal oldották meg a kábelezését, egy forradalmian új találmánynak köszönhetően.
A Devon GTX tízhengeres motorja a Dodge Viperből származik
A Devon GTX tízhengeres motorja a Dodge Viperből származik, de maga az autó más kategóriában játszik, amit a félmillió dolláros ár is mutat. Amint lesz ennyi pénzem, szaladok és veszek egyet, és hosszú tesztben mesélem majd el, hogy, a híres kabaréjelenttel szólván, "mi került ezen a fotelen 4300 forintba?"
Lássuk először a térképet: Indonézia több mint tizennyolcezer szigetből áll. Ezek tekintélyes része persze csak kisebb-nagyobb sziklaszirt, de a sokféle népet és törzset nagyjából egy nemzetté kovácsoló ország alapterülete így is 1 900 000 négyzetkilométer, a lélekszám pedig nagyjából 250 millió. A népesség több mint 60 százaléka Jáva szigetén él, ahol elég nagy a zsufi, de a jelek szerint jól bírják, mert pár évtizede volt egy szigeteken szétköltöztető kormányzati program, ami igen kevés sikert hozott. A jávaiak inkább maradtak az ő Jávájukon, amelyen egyébként a főváros, Dzsakarta is található.
A sztori a lehetetlenségig egyszerű – nem primitív, egyszerű. Van ez a Kowalski, akit két létező karakterből, illetve megtörtént esetből raknak össze. Az egyik egy San Diegói rendőr, akit kirúgnak a testülettől, a másik az ámokfutó, aki bekattan, és nem áll meg a rendőröknek, végül nyélgázon belecsattan egy alkalmi útzárba. Miközben valaki irtó hosszasan száguld, természetesen villannak az agyába emlékek, így aztán megtudjuk, hogy Kowalski rendőr volt, de nem bírta a gusztustalan kollégákat, ezért kiszállt. Volt autóversenyző, de valami NASCAR-jellegű rendezvényen fejreállt egy tömegbalesetben, továbbá motorversenyzett is, de ott is bukott egy nagyot, bár utána célba ért. Meg volt egy felesége, vagy csaja, aki szörfözés közben a tengerben lelte halálát. Mindez annyira mellékes információ, hogy a flashbackek időtartama még összességében sem haladja meg az egy percet: a lényeg a száguldás.
Van tehát Kovi, aki úgynevezett car delivery man, új autókat visz házhoz egy ügynökség megbízásából. Épp beér egy melóból, a főnök mondja neki, hogy nem sürgős a következő, a Challenger, inkább aludjon egyet, mert még kinyírja magát. Kowalski viszont inkább a második lehetőséget választja, elmegy a Challengerrel a díleréhez, magába töm egy marék Benzedrint, és fogad vele, hogy mikor ér San Franciscóba.
Hogy miért pont Dodge Challenger lett a főszereplő, arra elég egyszerű a magyarázat: a 20th Century Fox elég sok előnyös üzleti szerződést kapott a Chryslertől, a detroiti mamut meg persze nyilván valami ilyesmiért tett korábban szívességeket a hollywoodi mamutnak. A frissen kijött Challenger pedig fontos autó volt a Chrysler konszernnél: ezzel léptek be a kompakt izomautó-versenybe a Ford Mustangja és a GM Camarója mellé. Lehetett volna persze főszereplő más Mopar-izomautó is, de a film kaszkadőrszakértője, Carec Loftin kifejezetten kérte a Challengert a torziós rudas futómű minősége és az R/T változat motorjának teljesítménye miatt.
A főszereplő Kowalski megformálására elég meglepő húzás volt az ismeretlen Barry Newman, akiből csak 1974-ben lett Petrocelli. Végülis a filmet nem vágja haza, de azért Newman nem egy karizmatikus színész, úgyhogy talán jobb lett volna Kowalskinak az eredetileg tervezett Gene Hackman, akit fiatalon nagyon el tudnék képzelni szétspeedezett száguldozóként. Az persze biztos, hogy a Vanishing Point remake-jében Viggo Mortensen sokkal érdektelenebb, mint a jó öreg Petrocelli.
A Vanishing Point az igazi, tökéletes autóbuzi-orgia, és szerencsére egyáltalán nem abban az értelemben, hogy na tessék, csináljunk a hülyéknek filmet, amiben sok autó van, úgyis bekajálják. Szóval nem egy Ágyúgolyó-futam, vagy Kicsi kocsi újra száguld. Nem volt nagy mozisiker, a 20th Century Fox kevés kópiával játszotta, mert eleve nem bízott benne. A kritika lehúzta, mondván, a néző valóságos autómérgezést kap tőle.
Én viszont nehezen találok az emlékeimben ennél autóbuzi-kielégítőbb filmet. Nincs benne például semmi nevetséges stuntolás: az autók viszonylag reális dolgokat művelnek, és a forgatáshoz használt Challengereket nem is alakították át, leszámítva a keményebb rugókat abban a példányban, amivel átugratták a patakmedret. A legjobb viszont, hogy végre láthatunk egy autót, nem csak pár másodpercig bukkan fel itt-ott, hogy háttértáncosként egészítse ki a színeszek munkáját. Korszakalkotó volt például, hogy végre rendesen bekameráztak egy autót, tettek kamerát a motorháztetőre, a kerék mellé, az oldalára-hátuljára, és nagyon nem spóroltak a képekkel.
Vannak talán fotogénebb izomautók is, mint a Challenger, de ezt legalább mutatják – soha ennyit autó filmben nem szerepelt. Változatosak a képek, de nagyon sokszor mernek eljátszani olyanokat, hogy csak egy fix nagytotált látunk valami szép amerikai tájképpel, és az autó egymagában zúz át rajta gyufásdoboz méretben, festői porfelleget húzva maga után.
És hát a hang, amiről a soundtrack-tébolyban igen gyakran feledkeznek meg. Legutóbb gyanútlanul beültem a moziba Clint Eastwood Gran Torinójára és gyerekek: egy fia V8-hang nem volt, az autót is alig láttuk. Bezzeg a Vanishing Point Challengere! A rendező, Richard C. Sarafian tudhatta, hogy ezért szeretjük az autós filmeket, vagy csak közben kapott rá a V8-ra, de amennyi magas fordulaton üvöltő V8-at itt hallunk, az már tényleg majdnem elég. Filmekben amúgy is inkább csak cirkálós rotyogás szól; itt végre rendesen megküldik a gépet, ahogy kell. És ha már filmzene, a Vanishing Point abban is jól belenyúlt: a Mountain együttes Mississippi Queenje nélkül ma sem élet az élet.
És persze amitől minden amerikai road movie nézhető lesz, az a táj, meg az utak. És a karakterek, Super Soul, a vak néger rádiós, a motoros hippik, akik puszira adnak még neki speedet, és persze a sivatagban Hondán motorozó meztelen csaj, aki döntően meghatározta gyermekkorom pszichoszexuális fejlődését. Csak akkor még nem értettem, miért nem akar egy ilyet habozás nélkül megdugni egy napok óta súlyosan speedező illető. Gilda Texter egyébként jelmeztervező volt, de tegye fel a kezét, aki szerint alkalmatlan a meztelen motorozásra!
A világért se szpojlereznék, tehát a végét nem árulom el, de érdekes módon nem Challengert robbantottak fel a buldózerek tolólapjain, hanem egy robbanóanyaggal megrakott 1967-es Camarót. Amiért igazából még nagyobb kár, de hát mit tudhatták még akkor…
Végül a Vanishing Point annyira kultuszfilm lett, hogy Quentin Tarantino Deathproof-jában (Kurt Russell Chevy Novával zúz) ugyanaz az autó rendszáma, mint a Kowalsky által postázott Challengeré (OA 5599), a csajok pedig egy 1970-es vajszínű Challengerrel üldözik. De persze Tarantinónál közel sincs annyi jó kép, meg motorhang. A stílust jól levette, de autóbuzériában sehol nincs a csávó.
Amikor Winkler elkezdte összeszedni életének tíz legcsapnivalóbb járművét, iszonyatos ötletbörze indult be a TC-ben, ennek aztán az lett a vége, hogy belelkesültünk, és Csikós is összegyűjtötte a magáét, meg én is. Elvégre, tizenöt év nagy idő, van miből szemezgetni. Igaz, Csikós és Winkler után nem nagy kunszt a Total Electricet, a 2110-est és a Kia Pride-ot megint elővenni, sőt, valójában a Daewoo Lanos is megérdemelne további gyomrosokat, de végül egyiküket-másikukat kiszorították az arra érdemesebbek. Még egy dolgot előrebocsátanék: amikor válogattam, még nem láttam, mi volt kettejük végső toplistája. Most döbbenten látom, hogy így is akad átfedés bőven, pedig különböző mintából válogattunk.
Ám ne tessék azt hinni, hogy én mind a tízet gyűlölöm. Jó-jó, persze nagy részüket igen, de egy-kettő közülük annyira vicces volt, hogy nem lehetett nem szeretni. Na nem azt, amelyik meg akart ölni, amputálni akarta az ujjaimat és hasonlók. Ám van egy rögtön az elején, amelyiknek nagyon sokat köszönhetek, noha nem is tesztautóként találkoztam vele.
ARO 244D
Ez a kétes minőségű típus indított el az autók szeretete felé. Mivel a szüleimnek nem volt kocsijuk, ilyen pótszerekhez kellett folyamodnom. Apukám az állami gazdaság gépparkjánál dolgozott, ma azt mondanák rá, hogy logisztikai menedzser, de akkoriban csak gépjármű-előadónak hívták. A lényeg ugyanaz: ott volt az a rengeteg IFA, ZIL, meg néhány Robur, és ő, meg a kollégái osztották be a járműveket a különböző munkákra.
TComment blog
Nincs megjeleníthető elem