Mozgalmas időszak közepén van a szerkesztőség.  Egyesek az irodában éjszakáznak, alszanak, mások otthon sem. Gőzerővel dolgozunk, hogy az olvasónak is legalább olyan öröm legyen a szülinapi zsúrunk, mint nekünk. Nem félünk feladatokat felvállalni, egy-egy jó, vagy annak hitt ötletért akár emelt hanggal kiállni, telefonálni, szervezni, megvalósítani, mások reménytelen semmittevését huncutul összemosolyogva nézni. Pista rendszeresen tájékoztatja önöket a bekerült autókról és megszellőztette már az Átkozott Pontonmúvi munkanév alatt futó filmet is. Nos, így fog kinézni a filmcsomag borítója:

Bízunk a sikerben, de azért óvatosak vagyunk. Ha mégsem kel el mind, hát hazavisszük. Vagy elküldjük a Top Gearnek. Nem semmi, ahogy ez a filmcsomag készült, erről bővebben akkor érdemes beszélni, ha rajtunk kívül más is látta. Lesz benne Domsjö Expressz, meg egy kis meglepetés. 2 DVD van a csomagban. Akarom mondani lesz, mert a nyomdának még nem küldtünk semmit, hiszen van még pár munkanap az OT Expóig, mit kapkodjunk?

A pólókból kétféle is lesz, ezekből is alig rendeltünk, szeretnénk, ha elég ritka madár maradna, nem jönne szembe másik húsz az utcán, úgy nem punk. Punkok között is a rózsaszín szvetteres unokáért menő nagymama az igazi. Na, ugye. Előrendelést lehet leadni az áruházban, meg az OT Expón lehet vásárolni belőle (csakúgy, mint a filmből). Ha marad, azt eladjuk utólag, mondjuk ennyiből nem hiszem, hogy sok maradna, de minden előfordulhat, még az is, hogy a Lada kivonul hazánkból, vagy jön egy sajtóközlemény, amiben annyi van, hogy 149*. Sokfélék vagyunk, na.

De ennyivel nem elégedtünk meg, lesz még egy apróság, aminek mindenki örülni fog, legalábbis nekem kéne, ha találkoznék vele a boltban. Egy igazi majomság, ami az autóbuzi állandó kelléke kell legyen. A köcsög. Akarom mondani bögre. Erről nem mutatok képet, hogy izgibb legyen. Háromdecis, univerzális. Kevés sör, középmennyiségű bor, és temérdek pálinka vagy kávé helye.

Csekk, itt.

Nem vicc, bár kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legjobb – enyhe szarkazmussal átszőtt – honlapja szűnt meg április elsején. A céggel együtt, amelyik mögötte van.

Margóra: Természetesen szívvel-lélekkel Petrovnak és a Zsigulinak drukkolunk mindannyian.

Mindenkinek vannak rémisztő történetei rejtélyes autós hibákról. Itt egy saját zaftos sztori, de van hepiend. Azaz majdnem…

Vélemények az azonos című írásunkról.

Mindenki találkozott már a sráccal, aki a szombat esti buliban Terminátorként vizslatva veszi sorra a szóba jöhető lehetőségeket.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Négy ajtó, öt méter, hat henger. Vettem egy öreg luxusautót, és nem bántam meg.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Kedves olvasóink! Nagy örömmel jelenthetem be, hogy tegnap késő délután elkészült az egész estés Domsjö Expressz film. Ez nem kis dolog, tekintetbe véve, hogy a 60-70 gigabájtnyi nyers videó borzalmas mennyiségű. Ezt felscriptelni, összevágni, minden kísérő látványelemet elkészíteni, belefűzni, majd egy nézhető filmet készíteni belőle röpke két hét alatt lényegében kitöltötte mesteri vágónk, Robertó életét. Most már ott tartunk, hogy csak telefonon érintkezik velünk, napok óta nem láttuk, de akkor sem mennénk közel hozzá.
Kereszturi Tomi elkészítette az animációkat, én szüntelen belepofáztam, de a végeredmény egy szórakoztató, könnyed film lett, a zenét a mi kutyánk kölykének, a világhírű Kula zenekarnak köszönhetjük.
Egy film, mely a tízéves Totalcar születésnapja alkalmából kiadott ünnepi dupla DVD egyik teljes lemezét elfoglalja és OT Expós standunkon megvásárolható lesz, sok minden mással egyetemben. Készülünk a bulira nagyon, holnap is nyakunkba vesszük az országot és a piros Doblóval lezúzunk Bonyhádra, az ország tán utolsó, szocialista szellemben működő üzemébe.
Addig is, fogadják szeretettel ezt a kedvcsinálót.

(X) akiknek köszönhetjük:

Ma egy tanfolyam reális ára 130-150 ezer forint. Aki 50-60 ezerért hirdeti az oktatást, biztosan trükközik, ennyiből még a költségeket sem lehet kigazdálkodni.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Egy nyugodalmas, kényelmes, jól összerakott és használható, különösebb allűröktől mentes családi autó. Bátran felveheti a versenyt bármelyik konkurensével.

Mai tesztünk blogposztja.

Az élet útján ott közlekedik a halál is. Ezt egy nagyon okos filmben mondja egy irtó bölcs ember, úgyhogy biztosan igaz lehet. Az mindesetre tény, hogy aki folyton jön-megy, olykor kockázatos szituációkba kerül. Elhárít, megold, megúszik ezekből tízet, húszat, százat, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor egy nagy csattanás után kissé idegesen száll ki összetört gépjárművéből.

Mint én pár nappal ezelőtt, hétfőn, amikor az Ignisemnek nekijött egy kamion.

Nem egy nagy sztori, mert vér nincsen benne, az olvasónak meg vér kell, ugye. Ám az eredetileg ide tervezett anyag, egy Suzuki Ignis vs Mercedes 280 SLC igazságtalan használtteszt így nem tudott elkészülni, és a Bende lapigazgató közölte: - Összetörtek? Nem baj, az is jó lesz!

Jogos, első a munka, úgyhogy elmesélem a sztorit.

Csendes tavaszi délután volt, bágyadt napsütéssel, enyhén lengedező széllel, madarak csiviteltek az ébredező fákon, én pedig roppant kényelmes tempóban gurultam egy Eger környéki alsóbbrendű úton, a Csík zenekart hallgatva, hogyaszongya: „Villásfarkú fecske felszállott a levegőbe/Nem láttad-e a régi babámat az este?” De nem a régi babám bukkant fel a meredeken lefelé lejtő balkanyarban, a fák takarásából, hanem egy fehér Iveco Stralis kamion. Úgy tűnt, hogy részben az én sávomban jön, de azt gondoltam, hogy biztos azért húzódott át kicsit, hogy a keskeny úton a pótkocsi bevegye a kanyart, és nyilván már megy is vissza a saját helyére. De nem, sőt: a nagy fehér bálna egyre jobban áttért az én sávomba, és akkor már látszott, hogy ebből baj lesz. Fékeztem, mint állat, és húzódtam le jobbra, amennyire csak lehetett, ám az út szélén egy régi betonkorlát áll, így ez erősen behatárolta a lehetőségeimet. Kábé három centire megközelítettem a korlátot, az autóm megállt az út szélén, én álltam a féken, készen arra, hogy felengedjem, ha a helyzet úgy kívánja, két kézzel kapaszkodtam a kormányba, dudáltam, és vártam a becsapódást. Ami meg is érkezett. A dudaszóra a sofőr végre elkezdte jobbra húzni a vontató elejét, de már elkésett. A Stralis bal sarka az első keréknél csókolta meg az Ignis oldalát, és a hátsó kerékig szépen végiggyalulta. A visszapillantóm úgy tíz méterrel a kocsi mögött landolt, miután jól megkarcolta az első oldalüveget is. A dög egy szusszanással megállt, pár másodperc csend, leállítottam a motort, kikapcsoltam a világítást, és mivel balra nem tudtam kiszállni, a jobb oldalon valahogy kiküzdöttem magamat, gondosan ügyelve, hogy ne vágjam neki nyitáskor az ajtót az öreg korlátnak. Veszteségminimalizálás, ugyebár.

Közben a sofőr odébb kormányozta a kamion orrát, hogy ki tudjon szállni, együtt megtekintettük a helyzetet, aminek láttán elismerte a felelősségét, majd félreálltunk, mert teljesen elfoglaltuk az úttestet. A padkán ugye nagyrészt én, az úton meg nagyrészt a kamion, mindkét sávban. Az Ignis motorháztetején kitöltöttük a baleseti bejelentő lapot, majd ment mindenki a dolgára, én konkrétan az Allianz biztosítóba, ahol gyors és korrekt ügyintézés és kárfelvétel következett, majd az egri Suzuki márkaszervizbe, ahol a jegyzőkönyvet és az autót megszemlélve összeírták, mi kell a javításoz. A cuccok csütörtökön meg is érkeztek, kedden kezdik a renoválást. Remélem, pár nap alatt végeznek, és rövidesen ismét hűséges járgányommal kereshetem az átjárókat a gyalázatos állapotban levő vidéki úthálózat kátyúi között.

Ennyi a sztori dióhéjban, de az talán még érdekes lehet, hogy miként éli meg az ember a csattanást. Egy filmben vagy egy regényben ilyen helyzetben a főhős előtt lepereg az élete filmje. Nos, erről szó sem volt - pedig tök érdekes lett volna, főleg, ha az összes nő benne van. Ehelyett először csodálkoztam, hogy jól látom-e, amit látok, majd amikor világossá vált, hogy ebből karambol lesz, azon dolgoztam, hogy amennyire lehet, megoldjam a helyzetet. A keskeny út, az éles kanyar és tavaszköszöntő jókedvem miatt szerencsére nem mentem gyorsan, és szerencsére a kamion is ráérős tempóban jött felfelé. Persze negyven meg negyven összesen már nyolcvan, így nyilvánvalóan a frontális ütközés elkerülése és – egérút nem mutatkozván – a sebesség csökkentése volt a feladat. Még azt is kiírta az agyam a belső képernyőre, hogy nem kéne összetörni a kocsi mindkét oldalát, így a korláttól sikerült pár centi távolságot tartani. Több tennivalót nem találtam hirtelen, kapaszkodtam, vártam a csattanást, és közben sajnáltam szegény autómat, amelyik hat évet megúszott egyetlen karcolás nélkül, és most törni fog. Olyan igazi, szívből jövő sajnálat volt – mindannyian tudjuk, hogy a gépeknek személysége van, és hogy igencsak meg tudjuk szeretni őket, okkal és oktalanul, akár a nőket. Azt is tudtam, hogy rendkívül csúnya hangokat fogok hallani pillanatokon belül, esküszöm, még bólintottam is, amikor a fém megcsókolta a fémet. A fehér tömeg kitöltötte az ablakot, majd megbillegtette az Ignist, a tükör úgy pattant le, mintha puskából lőtték volna ki, a kamion zúgása és az elemek sírása betöltötte a teret. Azután csak a két alapjárat kétféle morgása hallatszott, meg a Csík zenekar húzta rendületlenül a talp alá valót ehhez az útszéli csárdáshoz, miután a cédéjátszó újra megtalálta a lemezbe égetett biteket.

Ja, és azt mondtam, nem csak gondoltam, de mondtam is, hangosan, amikor már látszott, hogy komoly baj lesz, hogy: „Ó, hogy az a leborult, ki-be-rakott úristen hogy az csavargatná meg!” Remélem, lesznek, akik elnézik ezt nekem.

Az egész eseménysor kábé 2-3 másodpercig tarthatott összesen, roppant érdekes, hogy ennyi észlelés, gondolat és érzelem belefért. Mintha kitágult volna az idő valamiképpen, miközben persze megállíthatatlanul robogott át rajtam, akár egy kamion. A legizgalmasabb az a pár tizedmásodperc volt, amikor még nem lehetett tudni, hova, hogyan, milyen erővel fog becsapódni a vontató, így nem lehetett megbecsülni a következményeket sem. Érdekes, de még azt is kidobta az agyam, hogy eleve nem vagyunk egy súlycsoportban, ráadásul a Suzukik nem éppen a gyűrhetetlen-törhetetlen biztonsági utascellájukról híresek.

Amikor kimásztam, azt hiszem, elengedtem még egy-két kacskaringós kifejezést, de aztán az ügyintézésre koncentráltam. Ha már így jártunk, haladjunk. Amikor úgy öt óra körül hazaértem, főztem egy jó erős kávét, majd leültem a kanapéra valami autósújsággal, és egy perc múlva már édesen aludtam, úgy másfél órán át. Gondolom, így oldódott ki belőlem a primer feszültség. Remélem, szekunder feszültség már nem lesz, az ügykezelés megy a maga útján, a kocsi elfogadható időn belül elkészül, és akkor nyélbe ütjük majd az eredetileg tervezett igazságtalan használttesztet is.

Bár, hogy az élet olykor igazságtalan, az talán ebből a sztoriból is látszik, teszt se kell hozzá, elég csak közlekedni egy szép tavaszi napon.

Fejben nyilván sokan lejátszották, hogy megkapják a kiállítás élőben épülő tuning verdáját – Stump Andris szerint egész tisztességes, folyamatos pörgés volt az ajándék V-ös Golf körül a három nap alatt. Tehát bőven voltak olyanok, akik gondolatban a mesterekkel együtt varrták a bőrszegélyeket, csavarozták be a hangfalakat a csomagtartóba, festették rá az irdatlan nagymellű latexruhás nehézbombázót a motorháztetőre. Arra talán nem gondoltak (vagy mégis?), hogy kis százalékban bár, de hölgyek is részt vettek a sorsoláson, akik hátránnyal indulnak a zsírverda-mellbimbó örök szimbólummal való azonosulásban. És ki nyert? Szűcs Ágnes, aki – kitalálhatják – nő.

Az éppen aktuális, tömény és ömlesztett Palik-féle marhaságból ocsúdva próbálok most valamennyire értelmes mondatokat összelapátolni ide. Egyszerűnek tűnhet, de nem az, hiszen OT Expós Totalcar standunk hetedik - kiállított - tagja megfoghatatlanul, csodálatosan kretén, borzasztóan más (sokan egyenesen rondának mondanák) és elborult, mint a körötte majdan helyet foglaló, szinte hétköznapinak tűnő autók.
A Subaru XT.

Valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor a Subaru éppen csak kiköltözött a gigantikus Fuji Heavy Industries egyik alagsori kis műhelyéből, történt meg, hogy a cókmókjukat pakoló mérnököknek kénytelen-kelletlen fel kellett számolniuk a kis marihuána-ültetvényt Kenji-szan szekrényében. Egy nagyon hosszúra nyílt hétvége keretén belül el is szívták a termést, dörgölték a hasist, forgatták a pipát. Nakagawa-szan éppen megcsomózta homlokán nyakkendőjét, lehúzott egy fél deci szakét és két, hosszú slukk között fejhangon sikítva közölte a többiekkel, hogy most pedig tervezzenek autót! Csak úgy, brahiból, mert milyen jó az. Legyen összkerekes, kétajtós, de ne lapuljon a földhöz, lehessen kinyitni a tetejét és ami a legfontosabb: csak háromszög-vonalzót használjanak a munka során!

Pár óra alatt kész volt minden. A Leone, a japán zöldséges Mercedes, alapjain született meg minden idők legszögletesebb autója, mely aztán több, kíváncsi érdeklődőt juttatott kórázba, mikor óvatlanul nekidőltek és megvágták magukat a temérdek él valamelyikével.

Két dolgot azonban nagyon bántak a beszívott japán mérnökök: a kormánykerék és maguk a kerekek nem lehettek szögletesek.

Azóta is ezen törik a fejüket, cseresznyevirággal a fülük mögött, a szent Fuji-hegy lábánál üldögélve, vígan pipázgatva. A zseniális bolondok. Bevállalták, megcsinálták. Kiérdemelték helyüket az Autók nagy enciklopédiájában. Gratulálunk!