Szokványos budapesti életkép: autók állnak félig a járdán, teljesen a járdaszigeten, szabálytalanul. Mi ebben a különös? Hát hogy itt ezt feleslegesen teszik. Ugyanis parkolhatnának simán az út jobb szélén is, teljes lelki nyugalommal. Mert semmi nem tiltja.

Sima szaggatott vonal a két sáv között, a lámpa, vagyis a kereszteződés még jó messze, egy út szélén parkoló autó és a járdasziget között röhögve megvan a 2,5 méter, kétszer is. És – higgyenek nekem, megnéztem – mögöttem, mármint a fényképezőgép mögött, van egy kereszteződés is, ami után nincs megállni tilos tábla.

Vannak ilyen szokások. Valaki valamikor felállt a járdaszigetre, valaki valamikor két kerékkel felkaptatott a járdára, a következő csak úgy beállt mögé, aztán a következő is, aztán ez az egész így maradt, rutinná rögzült. Hiába lehet szabályosan is parkolni jobb oldalt, és hiába van még vagy tíz kocsi számára elég hely ott, sőt, hiába büntetik rendszeresen a közterület-felügyelők a tilosban parkolókat (az út mellett lévő irodaházban volt elintéznivalóm, ott mondták az ott dolgozók), ez az egész itt mégis így alakult ki. Fura teremtmény a budapesti autós.

Pár éve ugyanitt egyszer már beleszerettem egy almazöld Barracudába, de azt nem dokumentáltam. Nagyon vártam, hogy újra találkozzunk, akár egy másikkal.

Hát ez egy nagyon másik, a tiptop veterán helyett egy leütött halacskába futottam bele, de nagyon örültem neki. Még nem is jutottam elég közel, amikor beterített. Uh, mi ez a bűz?

A tömény és édes dögszag falként állta körül az autót. Lehet, hogy az élet császára az autós újságíró, főleg Mexikóban, de erről nem volt szó. Megpróbáltam egy szuszra körbefotózni, de néha messzebb kellett szaladnom levegőt venni, rémes volt. Valami beledögölhetett, vagy egyszerűen a Barracuda maga buggyant meg a napon.

A hal gyorsan romlik, ennek a porlepte szürke szépségnek erre több, mint negyven éve volt. A Plymouth Barracudát 1964-ben, két héttel a Ford Mustang előtt mutatták be. A Barracudát a cégvezetés kis híján a Panda névre ítélte, de John Samsen, az autó tervezője (aki a Dodge Dartot is tervezte), átverte a góréknál ezt a tökösebb nevet.

Ezek voltak az első pony carok, a mai Corsa és Fiesta, kicsi autók fiataloknak. A Valiant alapjaira épült autót eleinte kétféle soros hathengeres (101 és 145 lóerővel) és egy 180 lóerős V8-as motorral árulták. A modell sportos hírnevét az 1970-ben bevezetett, Hemi V8-as alapozta meg, addigra a formája is beolvadt az akkor jellegzetes, és máig ellenállhatatlan muscle car kupék közé.

1970-ben, a fastback eltűnésével a Barracuda elveszítette a 4,4 m²-es, valaha szériában gyártott legnagyobb üvegablakot is. 1974-re befellegzett a benzinzabálóknak, a Barracuda utód nélkül kihalt.

Gábor olvasónk küldte az alábbi képeket. A Totalcartól nem idegen a gazdikeresés, ott volt ugye Twingo kutya (akinek Barczi Twingo lett a tisztességes neve és természetesen fent van az iwiwen), meg egyszer macskát is helyeztünk már el, úgyhogy lássuk a rétsági benzinkúti kiskutyát!

Fotó: Gábor

Rétsági ÖMV kútnál nehéz kutyát fotózni, mert nagyon aranyosan játszik és össze-vissza ugrál, viszont láthatóan hajlik a szófogadásra, például ül.

Kidobták egy csak lassító autóból, azóta ott lakik a benzinkútor. A lábtörlőn alszik, mert természetesen (sajnos) a benzinkúti shop belterületére nem lehet kutyát vinni, viszont ha az eddigi fagyokat túlélte, nyilván edzett, kültéri példánynak ígérkezik. Mintha fél év körül lenne, és bár Gábor nem emlékszik határozottan, valószínűbbnek tartja, hogy fiú.

Fotó: Gábor

A benzinkutasok nem akárkinek, de szívesen odaadják.

És most a bónusz, ugyancsak Gábortól. Ha valaki ennyit olvasott egy nehéz helyzetbe került kiskutyáról, igazán megérdemel egy kis lazulást. Szóval Gábor – még a nyáron, természetesen, Zuglóban hazafelé biciklizett. Az egyik mellékutcából valami ilyesmit hallott:

– Nincs valamilyen alkatrészed?

Fotó: Gábor

Biciklizés közben jobbra nézett, a féktáv már nem adta ki, de megállt, visszatolatott és elővette extrém esetekre tartogatott fényképezőgépét. Mint felhívta rá figyelmünket, a bónusz bónusza, hogy ánusznál lukas a fürdőnadrág. Továbbá többször látta már ezt az illetőt a környéken, csak kevésbé különleges öltözékben, és mindig van a közelében egy fekete macska.

A címadásért, a csupa nagybetűért és a három felkiáltójelért elnézést kérünk, egyszerűen szeretnénk jó gazdát a kutyának.

Fotók: Csikós Zsolt

Hijnye, de szapora fajta a Bimmer! A héten egyszer már néztünk ki a Szerkesztőségi Ablakon, hogy elmerengjünk Chris Bangle és a BMW őt megelőző formavilágán. Karotta még a csajozási faktort, illetve az autó csajokra gyakorolt hatását, az autószexiséget is belevette a disputába, és hát persze formán nem érdemes vitatkozni, ugyanakkor igazán szórakoztató. Legalábbis sokkal építőbb, mint azon veszekedni, hogy Gyurcsány vagy Orbán.

Na mindegy, a lényeg, hogy akár régi, akár új 5-ös, vagy bármilyen BMW, most már, hogy úgy mondjam, célzottan fogunk kitekinteni az ablakon. Mert nem sokkal a múltkori poszt után mit látunk? Jobbról az E39, múltkori ismerősünk, szinte már barátunk, hiszen olvasta a posztot, mármint az autó gazdája, aki le is írta, hogy a tetőcsomagtartó csak a karácsonyfa-szezon miatt rontja az összképet, és ha tavasszal nézünk ki a szerkesztőségi ablakon, sokkal szebb felnikkel látjuk majd ugyanezt.

Aztán balról egy szép E30, amiről most tudtam meg, hogy Orosz doktor végre nem egyből Lambóval akarja kezdeni az autózást, hanem egy ilyennel, amit egyrészt támogatok, másrészt kicsit irigylem előre. Mert bár tudom, hogy a büdös életbe nem lesz neki E30-a, mert ahhoz le kell tenni a jogsit, ami hajmeresztő dolgokat kíván, például KRESZ tanfolyamra járást, amikkel szerintem Orosz doktor nincs tisztában, ugyanakkor mérhetetlenül tetszik nekem az E30. Igen, van egy csomó egyéb szép Bimmer, az első cápa 3-as, satöbbi, satöbbi, akarsz róla beszélni?

Ráadásul az Index jogásza, Bodolai doktor vett egyszer egy tökéletes, de TÖKÉLETES E30-at, tán 1,8-as, de gyönyörű példányt. Azt kellett volna megkaparintani. De az ugyancsak indexes TBG kolléga kaparintotta meg, és bár megilleti az ártatlanság vélelme, pacekra úgy érzem, nem melegíti rendesen a motort, nem cserélteti kétévente a fagyállót, meg általában: tudja, hogy ez egy BMW, de igazából nem érinti meg lelkileg ez a karcmentes E30 állapot.

A középen fickós ferdeséggel felparkolt E36 új elem, de szeretettel üdvözöljük óriás plazmatévénk képernyőjén. Ma ebéd után megint kinézünk, és regisztráljuk az aktuális BMW-számot.

Már én is medzsózhattam, nem verték ki a kezemből, de nem is örültek neki. „Babázz inkább, lány vagy.” Negyed század kellett ehhez a csodálatos és hihetetlen eseményhez. A szavazati jog megadása semmi volt. Fogamzásgátló tabletta? Ugyan, jelentéktelen apróság!

Ford Mustang GT Convertible villanyautó, Playboy Pinkben, kislányoknak, ez a valami!

A “Nézd, milyen ügyesen tartja Andika már most azt a babát!” helyett hozzászokhatunk a “Jaj, hát nem édes a kis Eszter, ahogy vezeti a muscle cart?”

“Milyen édesen babusgatja Dóri a babáját!” helyett a játszótéren a szülők így fognak szurkolni: “Láttad a kis Blanka milyen szépen vette be azt a kanyart, ügyes sofőr lesz belőle!”

Ez a vég, a kiscsajok hivatalosan is szocializálódhatnak kiskocsikkal, már nincs mit elérni, biztosan egyenlőek vagyunk, lehet lecsillapodni és nyugodtan főzőcskézni apának.

Persze vannak ennél nagyobb dolgok is. A Ford állítólag tervezi a Playboy Pink rehabilitálását a Mustang színskáláján. Ezen egyszer már ment itt a hőbörgés, pedig ez az okádék autószín nem idegen a modelltől. Itt van belőlük szépen, a fáradt rózsaszín veteránok nem is rosszak. De a tűzforró magenta Saleen sem. Kezd megtetszeni a rózsaszín.

A rózsaszín lenne az új fehér?

Szeretek állva, kézzel, koszos helyeken enni. Ennek itt semmi akadálya, 10-11 körül minden sarkon felállnak a taco- és quesadilla-árusok, akiknél gyanús műanyagtányérokról, hokedlin kuporogva, esetleg az árus, vagy a szomszéd zöldséges pickupjának motorháztetején lehet ebédelni.

A menü nem túl bonyolult, a frissen sütött tortillára lehet kérni sajtot, pácolt csirkehúst, darált töpörtyűt, apróra vágott hagymát és friss koriandert. Van salsa roja (paradicsomból és paprikákból, csípős) salsa verde (zöld paradicsomból, fura ízű, de szeretem) és tejszín, ki mit kér.

Az alapanyagokat kockás abrosszal letakart tejfölöspoharakból kanalazzák ki kedves nénik a forró lepényre. A lábnál kolbászoló kiskutyák kötelezőek, de soha nem süllyednek le kaját lejmolni.

A pickup itt nemzeti sport. Gond nélkül utaznak rajta emberek is hátul, vidáman álldogálva a kabin mögött, nem jellemző, hogy leszállítanák őket. Itt egy Dodge Ram harmonikus, kedves autó, nem röhejes úthenger, ahogy behúzott hassal oldalaz a Ráday utcában.

Ezek az igénytelen munkásgépek elsősorban Fordok, Dodge-ok és Chevrolet-k. A japán modellek itt drágábbak ezeknél és gyengébbnek tartják őket, egy külön pickup posztban megemlékezem majd a teljes kínálatról, gyöngyházfehér Ramoktól az elrozsdásodott kocka-Chevykig.

A legtöbb Ford Rangerből van. A Ford a mexikói japán autó, nagyon szeretik, megbízható, strapabíró és olcsó autók, ideális munkagépek. Minden sarkon őrködik egy, valamelyik generációból, a tacoárus néniket egy 1990-es évjáratú, második generációs V6-os hozta, természetesen buherált felépítménnyel.

Ami szintén nem ritka errefelé.

Az alábbi képet tegnap délelőtt lőttem Budán, a Lajos utca és a Bécsi út találkozásánál, az amfiteátrum előtt:

A szerkesztőségben a nem ugrik a japán autókra kisebbséget képviselem. Eddig két modellel tettem kivételt. Az egyik a Datsun 240Z. Ez a faragatlan, ugrásra kész vérbéka mindig tetszett, de amióta Csikós egy ilyennel állított be a karácsonyi képeslap fotózására, már több, mint tetszik. A másik a cápaorrú Galant. Mert cápaorrú, és mert ennél egyenesebb övvonala semminek sincs a világon.

A Lancer nálam nem létezett. Béna volt. Nyomi. Tökéletesen képviselte azt a szolgálatkész jellegtelenséget, amiért nem érdekelnek a japán autók. Az újról már láttam itt-ott képeket és kicsit ki is tágultak a pupilláim, de aztán elfelejtettem.

Most, hogy láttam egyet élőben, soha nem fogom elfelejteni. Sajnos teljesen körbeállták a parkolóban, ezért csak az orrát sikerült lekapnom. A Lancer vakítóan hófehér papírlapokból hajtogatott kasztnija egy kis szteroidkúrával a Galant kemény cápatestét fejleszti tovább, gyönyörű és izgató origamiautó.

A domború motorháztető, minden hajtás és él azt kiabálják: gyere velem, menjünk!

Ma kivételesen együtt ebédelt a Totalcar szerkesztőségének nagy része, és a leves fölött valaki megkérdezte a Karottától, miért tüntette el a driftgumi-hegyet a mélygarázs végéből. Hiszen nem zavartak ott senkit.

„Nem vittem el onnan semmit” – válaszolta Karotta meglepetten. „Ha nincsenek ott a gumik, valaki ellopta őket.”

Na persze, majd éppen a mi zárt garázsunkból lopkodnak majd használt, fura méretű driftgumikat mindenféle borostás arcú, villogó szemű rosszemberek. Ezzel lezártnak teintettük az ügyet.

A szerkesztőségbe visszatérve éppen azon hüledeztünk a Winklerrel, hogy milyen sokan olvassák a saját Alfám feltöréséről szóló, apró blogposztot, amikor megjelent a Karotta, enyhén fanyar mosollyal az arcán. „Ellopták mindet, lényegében az összes gumimat és felnimet. Csak az igazán semmire se jó vacakokat hagyták ott.”

Mint kiderült, nem csupán használt (de még egészen jó) driftgumik, hanem egy teljesen új gumigarnitúra, néhány alufelni-készlet, valamint az Elnöki Datsun küllős pimpfelnijei is ott voltak a pakliban:

Fotó: Nínó Karotta

Vagy harminc gumi, bő tucatnyi felni, néhány ezmegaz – minimum furgon kellett az elszállításukhoz. Persze most még mindig elég volt egy kisebb autó, mint nyáron, amikor egy aznap elhozott KTM tesztmotort, valamint a Karotta alig használt Kawasaki Z1000-ét vitték el ugyaninnen. Csakhogy azóta több módon megerősítették az irodaház védelmét.

Kedves Rabló Urak! Már csak néhány, valóban hasznavehetetlen gumi, egy rozsdás vasakkal teli, horpadt alukoffer, pár tönkrement AE86-os Corolla-rugó hever ott. Meg egy betört ablakú Alfa 75, illetve a tartós tesztre kapott, papírok híján nehezen értékké tehető Dacia Logan MCV. Nem szükséges tovább fáradniuk a mélygarázzsal.

What’s more chickenshit than fuckin’ with a man’s automobile?
I mean, don’t fuck with another man’s vehicle.
It’s just against the rules.

– John Travolta mint Vincent Vega a Ponyvaregény című filmben

December 25-e reggel. Igazi fehér ünnep, tavaly nem volt ilyen. Béke, nyugalom honol szűk hazámban, Zuglóban. Túl vagyunk a szentestén, még minden játék működik, a gyerekek boldogok, indulunk a Katinagyiékhoz, megnézni mit hozott hozzájuk a Jézuska. Kiállok a feleségem Mercijével a garázsból, kedves 190D-nk egykedvűen rágcsálja a gázolajat a hidegben, a család szivárog kifele a házból. Ránézek a kint ácsorgó Alfára, valami nem stimmel. Résnyire nyitva a csomagtartó.

Ez azért is furcsa, mert a dög nehéz légterelő és a profin beálított, ám mára kicsit meggyengült zár miatt a csomagtérfedél akkor is lecsukódik magától, ha csak hússzal áthajtok egy bármilyen kis gödrön. És előző nap délután még vígan autózgattam a környéken, lehetetlen, hogy nyitva maradt.

Kiszállok a Merciből, odamegyek, lecsapom a fedelet. Ekkor tűnik fel, hogy a jobb oldalon a hátsó kis háromszög-ablak furcsán zavaros.

Hiszen betörték.

A szent ünnephez méltatlan, mocskos szavak szakadnak fel a torkomból, ám a szitokszavak sebtében sziszegéssé szelídülnek az ajkamon, közelednek az utódok. „Nicht vor dem Kind” – fogom vissza magamat.

Ekkor megpillantom a jobb első oldalablakot is. Szintén törmelékké zúzva. Feladom nevelési elveimet, már üvöltve szitkozódom. Ha a közelben lenne az elkövető, már csak a szavak súlyától megroppanna, harakirit követne el egy százforintos snitzerrel, felmenői évszázadokra visszamenőleg nyom nélkül kipusztulnának. De nincs ott, a vastag hótakaró, mint házistúdió falán a tojástartók, tompa pufogássá csendesíti elborult őrjöngésemet. Mire volt ez jó?

Mint tudják, az Alfámban nincs rádió, a napi kétszer nyolc kilométerhez nem kell bele, amúgy is szeretem a Nord-motor hangját. Mint tudják, az Alfám huszonkét éves, ára még forintban kifejezve sem tartalmaz túl sok nullát. Értékként az egész autóban összesen négy, utólag befaragott (szerintem) kínai hangszórót, két, még felragasztatlan Totalcar-matricát, egy régesrég illatát vesztett Wunderbaum-szagosítót, egy működésképtelen riasztótávirányítót, valamint egy kifényesedett sportkormányt tudok felsorolni.

Mondjuk a jobb hátsó lábtérben már vagy három hónapja ott hever két, mállott fadobozos Videoton Micromax-sugárzó, levágott zsinórral, értékük alulról közelíti a nullát, egy barátomnak ígértem ajándékba őket. Ja és a csomagtartóban van egy emelő, egy fél doboz hidraulikus olaj, egy kiürülőfélben lévő ólompótlós flakon, valamint egy nedves EÜ-készlet. Miért kellett feltörni a kocsit, hiszen, ha szétszórva is, de mindent ottmaradt? És miért rögtön két ablakot?

Káromkodásomat meghallva kijön a szomszéd úr, ő is sajnálkozik, éppen karácsony reggel nem jó dolog, ha ilyesmi történik az emberrel. Majd megkérdezi, nem az enyém-e a következő kapualjban heverő kabát. A rossebbe, a kabát! Amiatt törték fel.

Még gimis koromban örököltem a nálam tíz évvel idősebb sógoromtól, szerintem már újonnan, 1975-ben is égő volt. Zöld ballon kívül, rajta kapucni, belül olcsó műszőrme. Az ördög nem alszik – mivel rendre csak autózáshoz öltözök, azért tartottam az Alfában, hogy ha bekövetkezne a teljességgel valószerűtlen lerohadás, mégse fagyjak meg hazáig a buszúton.

De miért törtek be rögtön két üveget? Erre a kétórás üvegtörmelék-takarítás alatt jöttem rá. A kis háromszög-ablak üvegtörmeléke belehullott a zárszerkezetbe, azóta az az ajtó nem nyitható. Tehát az aranykezű mester, isten áldja a munkáját, a problémát észlelve előrement, áthatolhatóvá tette az első ablakot, onnan nyitotta a kocsit. Semmi mást nem vitt el, még a drága kis Wunderbaumot is megtaláltam, a vezetőülésen didergett szegény.

Azóta nem zárom az autót. Nyitogassa csak mindenki bátran, üljön be, próbálgassa a rekeszeket, hátha talál bennük valami értékeset, az ablakok talán megússzák. Apropó, ha valaki tud olcsón két Alfa 75 oldalablakot, szóljon, mert az üveg gyanánt beragasztott festőnejlonon át nem látok be valami jól a kereszteződésekbe.

Bár tény, a motorhang így szebben átjön, minden rosszban van jó is, látják.

Mexikóváros száraz klímája kedvez ezeknek a szépségeknek

Ezt a fejkapkodást nem lehet megszokni, februárra olyan nyakam lesz, mint egy birkózónak. Minden tizedik sarkon vegyes állapotú veteránok gyülekeznek, muszáj lesz szűrni valahogy. De négy autó együtt már elég indok megállni és lesni. Sajnos az autóikat fényképezőknek itt sem örül senki, ezért sietni kell, főleg egy lepukkantabb környéken, ahol ezt a kis csapatot is találtam.

Szélesszájú nagybéka

A sárga Bel Air már önmagában is megéri a kockáztatást, de mögötte egy „Cocodrilo” áll. Mexikóvárosban ezzel a festéssel futó Ramblerek és Ford Fairlane-ek voltak az ötvenes-hatvanas években a taxik. Ezekkel taxiztak. Felfoghatatlan.

A sarkon túl egy lepukkant babakék Bel Air szomorkodott, a másik oldalon egy azonosítatlan bilikék kupé.

És ez csak úgy, véletlenül. Remélem a sok szupernormális ingertől nem fogok elfásulni.

Sajnos ezen a ponton elküldtek minket

Elnézést, én lecsúsztam az előző körről, de megőrülök, ha ezt nem okoskodhatom ide. A Bangle-Ötös egy igazi leendő klasszikus, fenntartások nélkül imádom. Éppen a tökéletes időben érkezett, hogy csináljon végre valamit a tunya 90-es évek formavilágával. Jé, vazeg, egy lemez nem csak konvex lehet? Sőt, nem is csak konkáv, hanem mindjárt mindkettő?

Fotó: BMW

Az öncélú kozmetikázás címkéje értelmetlen: evolúciós értelemben minden olyan változás, ami nem az autóként szereplés javulásának célját szolgálja, öncélúnak mondható; azaz minden dizájn eleve felesleges, ha nem a térkihasználás javítását, az aerodinamikai hatékonyságot vagy a struktúra merevségét szolgálja.

Van viszont egy másik evolúciós szempont is: hogy az autó akkor marad fenn és szaporítja génjeit sikerrel, ha kívánatos. Ahogy a páva farka is attól lett évmilliók alatt színpompás legyező, mert buktak rá a csajok, és nem attól, hogy jól jön alatta egy kis árnyék a nyári verőfényben. És az ötösre buknak a csajok.

Ráadásul nem is csak szó szerint. Mert ugye a bangleiánus lemezmunka egymillió helyen bukkan fel, az autók poszt-E60 generációinak legnagyobb része elkezdett mindenhogy hajló, ezerélű idomokat növeszteni, mert szép.

Még a kurrens japán organikus-éles dizájn is evolválodott bangleizmus, nézzük csak meg a csodálatos Lexus LF-A-t:

Fotó: Lexus

És az IS-F-et. Vagy a Honda egyértelműen bangleista CR-Z-jét:

Fotó: Honda

De ne gondoljuk ám, hogy ez csak a gyökértelen japánok utánzómániája: még a nagymúltú, korábban Chris Bangle-t kuncogva cikiző germánok és britek is megtértek ám: látott már valaki Audi A5-öt oldalról?

Fotó: Audi

Megvolt a Mercedes-Benz Ocean Drive tanulmány?

Fotó: Daimler AG

Jaguar C-XF? Mármint a csodás koncept:

Fotó: Jaguar

Nem az a szomorú rútság, ami lett belőle végül.

Nem túrok további képeket, nálam nem kétséges, hogy a szakállas ördög olyan eszközt adott a többi dizájner kezébe, amit eredetileg kiröhögtek, sunyin kivárták, hogy a nép mit kezd vele, aztán most mindenki igyekszik legyártani belőle a sajátját. Ezt élte át az első sapkás ősember is. Aztán már cilinder is van, meg mici, meg trucker.

De ez csak annyit jelent, hogy sikeres. Amit leszarok. Viszont nagyon tetszik.