Néha előnyös, ha egy autós szerkesztőség egy fedél alatt lakik egy bulvármagazin stábjával, jelen esetben a Totalcar a Velvettel. Így legalább néha, pillanatokra, mi autós újságírók is kipillantunk a szakbarbárság sötét, öles gödréből, és belátunk a sztárok irigylésre méltó, csillogó életébe.

Paris Hilton mostanában elég sokat szerepel a címlapokon, nem kétlem, hogy meglehetősen sok pénzt keres csak ezzel, a kozmetikaláncos biznisz pedig szintén érhet azért annyit, mint egy jobb lóttóötös. És akkor az ember a szomszéd asztalnál ülő velvetes kollégától kap egy képet a szuperceleb autóiról. Ezt:

A Bentley Continental GT, a Mercedes-Benz SLR McLaren és a Range Rover akkurátusan, nejlonba csomagolva ácsorog a szabadban, a kép Ms. Hilton Beverly Hills-i otthona mellett készült. Pedig ha valamit tilos, akkor autót így tárolni. Magyarországon utoljára húsz évvel ezelőtt, lakótelepek parkolóiban aszalták ezzel a módszerrel évente ötször használt, télen leadott rendszámú Moszvicsaikat a nyugdíjas bácsik. Azokból a kocsikból sem lett veteránautó.

Mert a festőfólia nemcsak, hogy leszedi a festéket az autó éleiről, kidudorodó felületeiről, miközben finoman csúszkál a kasznin, hanem tökéletesen elzárja a párolgás útját. Éjjel a pára szépen bemegy a sátor belsejébe alulról, majd napközben, amikor a nap megsüti, felfelé távozna, ám ott a nejlon. Tehát rohad, nedvesedik, gombásodik a kaszni, az utastér. Hússzorosára gyorsított avultatás, nem más. És Beverly Hillsben is van annyira párás és hűvös az éjszaka, hogy ez megtörténjen.

Rendben van, hogy Paris Hilton állítólag csak a szomszédban zajló felújítási munkáktól óvja mostanában az autóit ezzel a módszerrel. És valószínűleg nem ő találta ki a nejlont, hanem a kertésze, a sofőrje, az istállómenedzsere, a rossebb tudja milyen láthatatlanul pontszerű, staff feliratú plecsnit hordó, egyenruhás alkalmazottja. De miért nincs garázsa ezeknek az autóknak? Elfogyott az a temérdek pénz? Muhaha!!!

Kérem, ne vegyenek példát az amerikai celebekről. Ha a szomszédban felújítás zajlik, garázs híján vigyék máshova az autójukat. Legyenek okosabbak Paris Hiltonnál. Remélem, azért ez nem lesz nehéz.

Most kaptam kézhez a fogaskerekeket a hőkezelés után. Annyira szép a vas ebben az állapotában, ha ilyen formája van. Látszik rajta a nyers erő, semmi ferde hajlam a fogaknál, csak az egyenes a király. No és persze búcsút vettünk a transaxle Alfák leggyakoribb váltóbetegségétől is, a szinkronkopástól. Itt nincs semmiféle szinkron, kapcsoló körmök vannak.

Fog is nagyokat csattanni váltáskor, menet közben meg visítani az egyenes fogak miatt…hű de várom már. De előbb még köszörülés, aztán összeszerelés, közben bekerül a Fastcartól vásárolt 4:3-as végáttétel is. Ha minden igaz, akkor a 16-os kerékmérettel olyan 190 km/h körül lesz a végsebesség a 3 literes V6 motorral, 6500-7000 körüli fordulatra számolva (ez a gyári tiltás fölött van, szóval még 190 km/h-se lesz). Azt hiszem ez bőven elég, majd meglátjuk, hogy a gyorsulás milyen lesz.

Ja, és jut eszembe egy kis olasz meglepetés: ha jól tudom, a nyelestengely az összes Alfa transaxle (mármint Alfetta–GTV–75–90 vonal) váltónál egyforma átmérőjű. És ez az átmérő kisebb, mint egy 1200-as Ladáé. Hopp, a meglepetés. Pontosabban csak a vége, ahová a kuplungtárcsa felcsusszan, ott kisebb, direkt lecsökken a tengely vastagsága. Nem tudom, miért, mindenestre most készítettek nekem új nyelestengelyt is, Lada méretű véggel. Így új kuplungtárcsát is kell csináltatnom, aminek a közepe Lada lesz, a külseje meg Alfa lenderék méretű. A nagyobbik baj, hogy a mostani szinter tárcsám így még tartaléknak sem tud megmaradni…nem baj, megy az Alfetta alá. Hihi.

Egy pickup béna Budapesten. Egy SUV is. Szűk neki a hely, semmi harmónia és célszerűség. Ezek a böszmék széles utakra, melóra valók, itt igazán szépek. Hörögve repülnek át a fekvőrendőrökön, lepi őket a por, lepattan róluk a festék, de jó elnézni őket. Gyanús felépítményeket buherálnak rájuk, embereket szállítanak a platón, és csakis benzines motorokkal futnak, mert itt dízel legfeljebb egy kamion lehet.

A benzin feleannyiba kerül, mint otthon, az átíratás darabra megy és 10 000 forint alatt van. A kötelező biztosításon kívül egy fix költséggel kell számolni a tulajdonosoknak, az 1968-as olimpia idején fondorlatosan bevezetett és azóta megtartott „tulajdonlási adó”-val. Ennek mértéke az autó értékétől és a hengerek számától függ, minél drágább egy gépjármű és minél több hengeres, annál magasabb az összeg. Így már érthető, itt miért nem luxus egy 25 éves, leütött Dodge teherautóval járni.

A veszélyes rakomány ismeretlen fogalom, egy pickup pedig mindig jól jöhet, ezért szívesen veszik a macsó gépeket. A platósok marketingje is a mexikói szívek közepébe talál, a cowboyos hangulatban reklámozott autók bejönnek a helyi pasiknak.

Ezek a V6-os, V8-as Fordok, Dodge-ok és Chevrolet-k elpusztíthatatlanok, rengeteg veterán melózik a mai napig.

A japánok későn értek ide és drágábbak, de pár Nissan azért akad.

Fotó: Patrick Demarchelier

A szélesre tárt pumák most elmaradnak. Az olajtól csillogó szilikonmellek is. Nincsenek nedvesre szájfényezett, zavarbaejtően eltátott felfújt ajkak, és ennek a naptárnak soha nem fognak összeragadni az oldalai. Helyette itt ez a bukdácsoló koncepciójú divatanyag, keletire sminkelt sztármodellekkel és európaira sminkelt kínai szépségekkel, milliókat érő ruhákban.

Szép, szép, főleg annak, aki nem Vogue-addikt, és nem szerzi meg évek óta az össze olasz kiadást, hogy azok köbméteres tömböket alkotva torlódjanak nem elhanyagolható méretű cipősszekrényén. Mert a Vogue, minden számában, hónapról-hónapra, ugyanezzel a gárdával dolgoztatva két-három ennél erősebb anyagot villant.

Fotó: Patrick Demarchelier

Az idei Pirelli naptár témája a modern kínai nő. Kiváló és unalmas téma, gyönyörűen és unalmasan megvalósítva. A modellek a legprogresszívebb haute couture divatház, a Dior ruháiban, közhelyes keleti díszletek előtt búslakodnak. Szép képek, de érdektelenek, és sok a képzavar. A csajok gésának vannak sminkelve, a felhasznált Dior ruhadarabok pedig japán inspirációkra készültek. Most akkor Kína vagy Japán? Netán a modern kínai nő japán lenne? Vagy mi, európaiak vagyunk ilyen átkozottul felületesek, hogy mindegy? 2008-ban, a Pirelli szerint a nő felületes, és díszes?

A rosszul megvalósított koncepció mellett a csajok se csajok. Jéghidegek és aszexuálisak, a Pirelli naptár első évtizedeinek játékos erotikája teljesen hiányzik ebből az évadból, ebben férfiak is megerősítettek:

„Egy anorexiás, mélabús, full aszexuális gyökér, aki épp azon gondolkodik, hogy felvágja az ereit.”

„Ez egy fázós szűzlány, és zavar, hogy a háttér ferde, azonkívül ma, hogy minden második sarkon van egy keleti szar bolt, én már nagyon nem tudok hasra esni egy kandzsikkal dekorált négyzetrács előtt, sőt, kifejezetten snassz már, mint a nádfonatú madeinchina, eredeti afrikai csetresz, ami negyedik karácsonya cserél gazdát évről évre…”

„Ez egy kislány.”

„Tök depresszió ez a kép, nem dugnám.”

De megőrült volna a Pirelli? Nem, a Pirelli nem őrült meg. A naptárak szépen igazodnak az aktuális modelldivathoz, nőideálhoz és hangulathoz. A hatvanas-hetvenes években csokira barnult, vidám, és szemtelenül erotikus csajok pancsoltak színes tengerpartokon.

Fotó: Hans Feurer

A ’72-’73-as kiadások merevek és modorosak voltak, 1975-től 1983-ig az olajválság miatt nem adtak ki naptárat, a vezetés nem látta helyét az erotikának, amikor nem ment a bolt.

Az újrakezdés vidáman ment, de azóta a Pirelli nők egyre kevésbé bájosak és imádnivalók. Személyes kedvencem; 1969, a szám adja magát, és Harri Peccinotti pofátlan és vagány naptárat készített belőle. Az időutazás egyre indokoltabb.

Fotó: Harri Peccinotti

Itt végignézheti az összes Pirelli naptár összes fotóját, itt pedig elolvashatja a Totalcar képzelt riportját a 2007-es – az ideinél nagyságrendekkel erotikusabb – naptár fotózásáról.

Figyelem: a Pirelli a Totalcar szponzora.

Korrupciós randim volt egy jelentős céggel, akik reklámarcnak kívánnak szerződtetni. Ha tehetem, az ilyesmiket a Külvárosi Kávéház nevű intézménybe szervezem, amit kajálásra is bárkinek szeretettel ajánlok.

Gyalog mentem, mert bár voltam már ott autóval, gyanítottam, hogy ami autóval 7 perc, ez esetben gyalog 10 lesz, tehát napsütés, séta, állat!

Séta közben, kicsivel a városháza után ebbe a kirakatba botlottam. Talán Roland Úri Divat, vagy valami ilyesmi. Igazi, már-már a durvaságig keménynek mondható Sherlock Holmes rajongó vagyok; a könyv se rossz, de igazából a Jeremy Brett-féle angol tévé-adaptáció a végzetem.

Menet közben rájöttem, hogy gyalog talán még gyorsabb, mint autóval, ezért lassítottam, mert túl korán odaérni majdnem annyira utálok, mint késni. Hó! Sherlock-kalap! És mennyi! A kirakatban!

Élő emberen nem láttam még ilyet. Itt pedig egy kereskedelmi egység ebből él?! Jó, csak az egyik, igazából mellékutcai kirakatot szentelték neki, de a mai kufármentalitással ez is valóságos kereskedelmi öngyilkosságnak tűnik.

Látott már ön élő emberen ilyen kalapot? Hiszen simán lehet, hogy egyszerűen én nem járok elég jó társaságba.

Rég bosszankodtam annyit, mint mostanában a gyerekjátékok miatt. Nagyobbik fiamnak, Bálintnak (5) két távirányítós autója van.

Egy ideje nem működik, pontosabban ha a távot fél méterre odaviszi hozzá az ember, kicsit azért működik, de távolabb már átkapcsol a szlovák kettőre, és megáll. Többször szétszedtem, újraforrasztottam az antennáját, megpróbáltam eltekergetni a tekercset a vevőrészében, hátha elmászott egymástól frekvenciában az adó és a vevő. Egyszer már azt hittem, megjavítottam, de másnap újrakezdte a süketséget. Félretettük, a Bálint persze bőgött.

Sebaj, még a múlt nyáron kapott egy Jeepet, hogy a kertben tudjon vele autózni. Hamar kiderült azonban, hogy hiába a háborún edződött technika, a magas építés, az erős motor, a kiváló terepjáró a legkisebb fűcsomóval sem képes megbirkózni. Szobában viszont a Nissannál butább, hiszen bekapcsolás után azonnal elindul (iszonyatos sebességgel) balra hátra, s csak egy karja van a távján. Azt ha előretolod, megy toronyiránt, mint barom. Vezetni tehát elég nehéz, mert a közlekedés véget nem érő, villámgyors Y-fordulók sorozatából áll.

De azt követően, hogy a Nissan tönkrement, a szobai autóvá előlépett Jeep is elkezdett hülyéskedni. Persze rögtön a kisebbik fiamra, Norbira (2,5) gyanakodtam, akit többször rajtakaptam, hogy az antennájánál fogva rángatja a szegény autót. Gyerek dorgál, autó szétszed, antennacsavar meghúz, tesztel. Megint ment, de csak pár napig, aztán az se vette többé a távadást.

Karácsonykor telt be pohár. A Bálintnak hozott a Jézuska egy távirányítós helikoptert (ilyen kis tízcentis, hungarocell-testűt), annak a rotorját a gondos apuka (azaz én) még a trimmelőreptetés alatt tönkretette. Soha nem játszott vele a gyerek, de legalább zokogással telt a karácsony. Hál’istennek a Winklernek volt egy hasonló helije, odaadta nekem, majd arról megpróbálom átépíteni a rotort, az szerintem rendben lesz.

Figyelem: a videófelvétel a történet végére elért harmóniát ábrázolja.

De mivel a Bálint kapott egy ilyen vagány távirányítós cuccot, a Norbinak is kellett valami hasonló a Jézuskától, ő egy bulldózerrel lett gazdagabb. RC, hát persze. Volt is nagy öröm, toltuk bele az elemeket, jött a próba – hát az sem ment egy méternél messzebb. Nézzük a dobozát, Made in China, de legalább Tyco, az elméletileg valami közepes márka, nem filléres gagyi. Rajta is volt az ábra, hogy legalább 7 métert bírnia kellene. Ez meg legfeljebb olyan messze jutott, mint gyerekkorom drótos Wartburgja, tudják, a zöld-fehér Polizei-feliratú PIKO-modell.

Betelt a pohár, elhatároztam, hogy a fiaim ezentúl kizárólag Legót és Burago-modelleket kapnak. Azok bírják, szeretik is mindet. Ám a feleségemet csak-csak piszkálta a bulldózer, múlt vasárnap visszavitte a Tescóba. Be is cserélték volna, de azért kipróbálták a tescósok, és lám – a munkagép szépen robogott fel-alá az áruházi műkövön.

A csere elmaradt. A baj a házunkkal van, naná.

Szörnyű sejtelmem támadt. Tudják, van egy bébifigyelőnk. Az adó fent, a gyerekágy alatt, vevő lent, a dolgozószobában, vagy a nappaliban, attól függően, hol vagyunk éppen. Így mindig tudjuk, ha valamelyik gyerek nyavalyog, nem alszik, de még azt is, ha túl hideg van a szobájukban, mert a készülék távhőmérni is tud. Régebben mindig kikapcsoltuk az adót, de mivel kényelmetlen hozzáférni, mostanában leszoktunk róla, úgyis csak milliwattokat fogyaszt. Hát most felmentem és kilőttem.

Csoda történt. A bulldózer, mint valami dervis, táncot járt a szoba legtávolabbi zugaiban. A Jeep boldogan rohangászott fel-alá a lakás extremitásai között, lerombolva mindent, ami útjába került. Csak a Nissan bénázott, hogyne, hiszen annak korábban eltekertem a vevőjén a tekercset.

Öt perc vesződés a műszercsavarhúzóval (nekem csak hagyományos van, pedig tekercset hangolni műanyag eszközzel szokás, hiszen a fém önmagában is elilleszti a tekercset), és a 350Z is a régi önmaga lett. Amióta minden rádiós táveszköz 40 MHz környékén sugároz, előfordul az ilyen.

Látják, nem kell mindig a kínaiakat okolni.

Azt hittem, az ilyesmi már kihalt. Egyrészt az alapos, elemző jellegű olvasói levél igen ritka, persze ez nem feltétlenül baj. Másrészt hogy valaki még ilyen szépen emlékezzen egykori családi Zaporozsecének nyűgeire, az különleges memóriát sejtet. Levélírónk valószínűleg google-alapon olvashatta épp most öt évvel ezelőtti cikkemet egy Zaporozsecről.

Az első az alábbi levél volt, aztán megkérdeztem a feladót, közölhetjük-e, meg hogy van-e a régi családi Zaporozsecükről fotó, mert akkor azt is csatolnánk a cikkhez. Hamarost megjött a kép, amit „ezen beszarsz, buzi” tárggyal továbbítottam a Belsőség dizájnfőmegbízottjának, Orosz doktornak.

Továbbá időközben egy fotó is előkerült a kocsiról. Még 1984-ben készült Jászárokszálláson, a kocsi mögött édesapám áll. A kép minősége nem a legjobb, ezért elnézését kérem.

Kedves Károly, semmi gond! Nyilván nem látta még, milyen szörnyű képeket rakok én be gátlástalanul a saját régi szaraimról. De ezzel a délceg-büszke apuka a Zaporozseccel Jászárokszálláson-képpel egyszerűen nem tudom felvenni a versenyt; én simán bevettem volna, hogy ez katalógusfotó, vagy valami régi kártyanaptár. Mai fogalmaink szerint a ZAZ 968 első faceliftje látható a képen: még kopoltyús az autó, de az első álhűtőrács (hiszen ugye hátul ment be a hűtőlevegő) már átadta helyét a könnyebben muslincátlanítható vízszintes krómcsíknak.

Orosz doktor persze csak mérsékelten szart be. Jellemző, hogy egy Amerikában nevelkedett metroszexuális mennyire nem tud felizgulni egy Zaporozsec képétől, csak azt kérdezi:

– Mi ez? NSU Prinz?

1962-es NSU Prinz 4 S limuzin. Forrás: Fredy’s NSU Page

Igaza van, persze, hiszen végülis az, és miután elmondtam neki, mi fán terem a Zaporozsec, csak annyit morgott Orosz doktor, hogy hát igen, egyértelmű az NSU-Corvair vonal.

1960-as Chevrolet Corvair. Forrás: Buick Bombsight

Tehát szívből remélem, önök azért kicsit jobban meghatódtak a képtől, úgyhogy következzen az olvasói levél, ami a dolgok természetéből fakadóan közelebb áll egy hibalistához, mint a memoár műfajához.

Néhány napja szívom már a kollégák vérét, hogy na, mi ez? És ez?

Lesből támadok és a fényképezőgépem kijelzőjét mutogatom. Na? A Holt-tenger műholdképe? Sókristályok az izlandi gejzír (Geysir) közelében? Aggteleki cseppkőbarlang?

A kollégák már unják, most rajtad a sor, kedves olvasó. Na? Na? Mi ez?

Egy teremgarázsban valahogy máshogy folyik le a dzsuva az autóról. Folyik itt is, csepeg ott is, eddig mindig sokalltam a garázsban a vegyszeres, gépi takarítást, most már keveslem. De a lényeg, hogy a havazás-sózás-ónos eső-havazás rotációban minden autó összeszedi menet közben a sós jeget, hogy aztán a garázsban csöpögtesse el, de büszkén jelenthetem, az én Tehenem ereszti a legsúlyosabb Holt-tengert.

Korábban sose tűnt fel, hogy szakaszos száradás után ilyen szép lehet egy mocskos hólétócsa. Már csak az autómosás stratégiai időpontját kéne kitalálni. Egyfelől fölösleges, mert egy pillanat alatt koszos lesz, másrészt azért a sót lecsapatnám.

Nemnemnem, nem hiszem el, egy Charger, ott, úúúristen, állj meg!!! Szokásos kapkodó fotózás, a fényképezőgép keresőjében az autóval az úttesten hátrálva majdnem elüt egy bogártaxi, dudálás, fékcsikorgás, emberem a másik oldalról üvölti, ha egy rohadt rozsdaboglya miatt megöletem magam, mind felgyújtja és a hamvaikat a Totalcar szerkesztőségében szétszórja. Sose szokott kiabálni, egyből ugrok, piroska ottmarad. Aztán persze kiderül, direkt hozott erre, ismeri az ízlésem, és már régen kifigyelte nekem ezt a piros kocsit, de hogy lehetek ilyen figyelmetlen?

De még mennyire, hogy figyelmetlen vagyok. Otthon nézem a képeket, ez nem Charger. Hasonló karakter, de nem stimmel a hátulja és az arányai is böszmébbek. A szerkesztőségi ex-Galaxie-s, Balázs Viktor mondta meg: Galaxie az, 1968-as.

A pókszemű Galaxie ebben az évben kapta a vízszintes vonalra rendezett fényszórókat, sőt, a csak kupéban és kabrióban kaphatú csúcsfelszereltségű Galaxie-nak, a Ford XL-nek befordítható bukólámpái is voltak.

Az 1959-ben megjelent Galaxie, a Fairlane 1961-es megszűnésével a Ford egyetlen felső-kategóriás modellje volt. Egy darabig párhuzamosan futott utódjával, az LTD-vel, majd 1974-ben a B-oszlopot nélkülöző hardtop kupé fazonnal közösen távoztak a Fordtól.

A combos és elnyújtott sziluett felöltésével a Galaxie kupé is hozta a hatvanas évek legvégének muscle car formáját. Egy közeli évjáratú Galaxie, Charger és Challenger között kevesebb eltérés található, mint egy Mégane–C4–Golf hármasban.

De legyenek csak egyformák az autók, ha az ezt jelenti, mert a túlzó farizmokkal szerelt V8-as óriáskupéknál mélyebbre egy kasztni sem furakodik a zsigerekbe.

Talán csak az Espada, de az egyéni probléma. Nem az enyém.

A Belsőség időutazást szervez. Tegye fel a kezét, aki jönni akar! Még van hely a De Lorean szárnyai alatt. Az idő és célpont, ugye nem kérdés, de 1972-ben biztosan visszajövünk. Szendvicseket vállalom.

Itt az első jelentkező

Fotó: Buzás Zsuzsa

Jó napot kívánok, engem Orosz Petinek hívnak, és nagyon érdekelnek a muscle carok, a dinoszauruszok, meg elsősorban az űrhajók. Ha van hely, szerintem az öcsém meg az apám is jön.

Sok borsot kérek a szendvicsembe, és kérem senki ne ijedjen meg az apám kék pólóján a tudományos kutatót felfaló növénytől. A genetikusok valójában a javunkat akarják.

Este átmentem anyámhoz, mert a hibiszkuszom (mályvarózsa, sárga) elég rossz állapotban van. A kertésznagykerbe elvittem pár levelét: atkafertőzést diagnosztizáltak. Ajánlottak is egy atkaölő szert, aminek otthon bekeverés előtt elolvastam a használati utasítását, de nagyjából az volt a lényeg, hogy atkán kívül rengeteg mindenre jó. Azért befújtam az erkélyen, és vártam két hetet. Persze szegény hibiszkusz szarabbul néz ki, mint valaha. Nem tudom, mi lehet az állatorvosi ló kertészeti megfelelője, de a hibiszkuszom olyasmi lehet.

Szóval anyám azt mondta, neki van atkaölő permetezőszere, úgyhogy este felugrottam érte. Anyám épp régi fényképeket rendezgetett, de valami döbbenetes káoszban, úgyhogy kis híján meg is feledkeztem az atkairtóról. Na persze, végül kiderült, hogy neki is csak egyéb irtói vannak, de egyelőre a régi képek kötöttek le. Apám laza autóstáskája egy fekete-fehér szovjetunióbeli látogatáson, meg egy hatodikos kori levelem, amit neki írtam a kórházba, és látszik belőle, hogy az írás már egész jól megy, a rajzolás sose fog.

És akkor…hopp!

Fotó: Winkler mama

Én azt hittem, második autómról, a zöld Renault 5-ösről csak két darab fekete-fehér kép készült, azokon is csak hátulról látszik, erre itt ez a szép, kissé homályos, de majdnem egészalakos, ráadásul színes. A terasz lépcsőjén bolgár akusztikus gitárt pengető barna hajú elmosódott illető is én lehetek.

Renault 5 1,4 TS Saint Tropez. Jó kis autó volt, már amennyire akkoriban fogalmam se volt a autókról. White Zombie volt a neve, az azonos nevű metálbanda matricája után, amit a hátuljára ragasztottam, meg persze áttételesen a kultikus Lugosy Béla-filmről.

Egyszer volt menyasszonyi autó, amikor Csaba esküvőjére nem jött meg a bátyja, Gábor, aki egy 7-es Bimmert hozott volna, de kicsit megcsúszott valami melóval. Úgyhogy leszedtem a hátsó ülésről a kutyapokrócot, meg nagyjából kihajigáltam a szemetet, úgy fészkelt be az ifjú pár az előredöntött támla mögött, hogy átfuvarozzam őket az óbudai házasságkötő terembe.

A rendszámára még emlékszem, CKF-172, ha valahol betűzni kellett, általában azt mondtam, cica-kutya-fóka. Esetleg nem látta valaki, valahol? Él-e még?

Szeretem a telet, amikor van hó, és azért szeretem, mert van hátsókerék-hajtású autóm. Nagyjából öt éve várom a pillanatot, amikor végre részt vehetek az autósportos körökben is népszerű hójárásban.
Az első évben, amikor már majdnem volt rá lehetőségem, akkor még csak egy autóm volt. Ezzel nem volt „kedvem” menni, mert ha kicsit rosszul sül el a dolog – és rutinomat tekintve erre minden esély megvan – akkor nem tudok mivel dolgozni hétköznap. Majd jövőre.

Következő évben már megvolt az Alfetta, amit többek között pont ilyen célokra szántam. De ezen a télen meg téli gumim nem volt rá, és nem is volt „lehetőségem” vásárolni. Na, majd jövőre – nyugtattam magam. Ez lett a tavalyi tél.

Év közben vettem téli gumikat, nyáron ezek olcsók, ugye. De aztán tavaly meg nem volt hó. Legalábbis olyan mennyiségben nem, amire érdemes autós részvételt alapozni. Majd jövőre – gondoltam.

Idén minden adott volt. Alfetta a fűtött garázsban talpig téli gumikban. Én meg a másik kocsimmal járkáltam a napközbeni ügyeket intézni, és vártam, hogy jöjjön a hó. Eközben november környékén több betörés is volt a lakóhelyem környékén, így úgy döntöttem, hogy hazaviszem az Alfettát, és beállok vele a ház elé. Így ha jön a raboló, akkor azt gondolhatja, hogy van otthon valaki, akkor is, ha nincs… Szóval az Alfetta kikerült a garázsból.

Két ünnep között aztán megjött a hó is, időm is volt. Gyorsan felhívtam Váradi Gyurit, hogy menjünk. Mondta, hogy ő nem tud, mert most csak automata váltós kocsija van, és azzal nem annyira jó. Akkor egyedül megnézem, mi a pálya, gondoltam, és beindítottam az Alfettát.

De mi ez a ronda, csikorgó hang? Csúszik az ékszíj…jó, de mitől? A generátor? Nem baszki…a vízpumpa…befagyott! Ezek a gondolatok három tizedmásodperc alatt száguldottak át a fejemben. Lelőttem a motort, és megnéztem. Hát persze, hogy sima víz volt a motorban. A nyári hűtőcsere után az került bele, aztán el is felejtettem. Na, ez a hójárás is elmarad.

Felhívtam Szállí-Tom barátomat, hogy trélerezzük be a garázsba az Alfettát. Otthagyom, amíg kiolvad, aztán majd meglátjuk. Pötyi (Tom beceneve, bár asszem csak én hívom így) megjött, felkötöttük, bevittük. Azóta kiolvadt, mentem is vele, nem szenvedett maradandó sérüléseket. Csak épp rendes hó nincs már, csak ez a letaposott jeges akármi. Lesz még, vagy majd jövőre?

A helyi lepattant jószágokat általában kevésbé finom környékek sarkain, párosával támasztják le.

Ezek ketten a hetvenes évek óta porosodnak, ütött-kopott kasztnijukon a kezdődő kipofozás nyomait lehet felfedezni.

A színehagyott Chevrolet Chevelle Malibu a modell legendás, 1973-77 között gyártott, második generációjából való. Akkor ezek az autók uralták a NASCAR versenyeket, női pilóta, Janet Guthrie is indult Chevrolet Chevelle Lagunával, a modell krómtalanított versenyváltozatával.

A Malibu volt a Chevelle csúcsfelszereltsége, 1978-tól, a középkategóriás modell ezen a néven futott tovább. A Chevelle nem felfoghatatlanul óriási, a Chevrolet korabeli modelljei között az Impala volt a legnagyobb.

A Chevrolet mögött álló Ford LTD sajnos nem a kedvenc évjáratomból van, ez egy negyedik generációs kocka 1979-82-ből.

Nagyon impozáns, és ez az utolsó LTD, amit lecsökkentett méretei ellenére is csak V8-as motorral lehetett kapni, de távolról sem olyan karvalyszerű, mint az 1972-es olajválság előtti második eresztés. Az LTD-ből nőtt ki a Crown Victoria, 1999-től Police Interceptor néven futtatva ez a modell az Egyesült Államokban a rendőrség V8-as oktáviája. Mennyivel jobban hangzik a Ford Crown Victoria Interceptor mint a Škoda Octavia, nem? A Ford Viktória Királynő Elfogó Rakétájának szót fogad a nép.