Szeretek állva, kézzel, koszos helyeken enni. Ennek itt semmi akadálya, 10-11 körül minden sarkon felállnak a taco- és quesadilla-árusok, akiknél gyanús műanyagtányérokról, hokedlin kuporogva, esetleg az árus, vagy a szomszéd zöldséges pickupjának motorháztetején lehet ebédelni.

A menü nem túl bonyolult, a frissen sütött tortillára lehet kérni sajtot, pácolt csirkehúst, darált töpörtyűt, apróra vágott hagymát és friss koriandert. Van salsa roja (paradicsomból és paprikákból, csípős) salsa verde (zöld paradicsomból, fura ízű, de szeretem) és tejszín, ki mit kér.

Az alapanyagokat kockás abrosszal letakart tejfölöspoharakból kanalazzák ki kedves nénik a forró lepényre. A lábnál kolbászoló kiskutyák kötelezőek, de soha nem süllyednek le kaját lejmolni.

A pickup itt nemzeti sport. Gond nélkül utaznak rajta emberek is hátul, vidáman álldogálva a kabin mögött, nem jellemző, hogy leszállítanák őket. Itt egy Dodge Ram harmonikus, kedves autó, nem röhejes úthenger, ahogy behúzott hassal oldalaz a Ráday utcában.

Ezek az igénytelen munkásgépek elsősorban Fordok, Dodge-ok és Chevrolet-k. A japán modellek itt drágábbak ezeknél és gyengébbnek tartják őket, egy külön pickup posztban megemlékezem majd a teljes kínálatról, gyöngyházfehér Ramoktól az elrozsdásodott kocka-Chevykig.

A legtöbb Ford Rangerből van. A Ford a mexikói japán autó, nagyon szeretik, megbízható, strapabíró és olcsó autók, ideális munkagépek. Minden sarkon őrködik egy, valamelyik generációból, a tacoárus néniket egy 1990-es évjáratú, második generációs V6-os hozta, természetesen buherált felépítménnyel.

Ami szintén nem ritka errefelé.