Az ötórás ébresztőm kissé elcsúszott, hatig lustultam, bár még úgy 10 órát tudtam volna aludni. A reggelinél kértem egy kávét, mert anélkül én  képtelen vagyok üzemi fordulatra. Nos, kaptam egyet, de olyat… Vákuumban, elektromágneses térben lebegtetve hozták ki, mert ha bármi anyaggal érintkezésbe lép, azt azonnal megsemmisíti. És volt vagy másfél deci. Hát ennek nagyon örültem, mert pontosan erre volt szükségem. Szerintem ha ezzel lelocsolnák a Mauzóleumban Lenint, másnapra bevezeti a kommunizmust Angliában.

 
Nagybányán vagyok a szervizparkban. Tegnapi megtapasztalásom a rendőrökkel kapcsolatban igaznak bizonyult, itt is ötméterenként van egy. De rend is van. Igen kellemes meglepetés volt, hogy a rendezők teljesen képben vannak, hogy mi merre van, a Hősök terén tapasztalt görcsölésnek nyoma sincs. Érdekes módon a zsúfoltság ellenére valami nyugalom érződik itt, bár lehet, hogy csak a gyönyörű hegyek közelsége befolyásolja az én lelkiállapotom.

 
Sok helyen rendőr irányítja a forgalmat a szervizpark környékén, nagyon viccesek. Sípjuk van, és nem restek használni. Artu-ditu hozzájuk képest gyenge kezdő, mintha morzéznának 1Mbps-sel. Nem tudom, lehet, hogy itt Romániában vannak rendőri sípjelzések? Úgy tűnik.

 
Ma felbecsülhetetlen értékű és teljesen önzetlen segítséget nyújtottam a 430-as rajtszámmal induló spanyol kamionos csapatnak. Történt ugyanis, hogy a beírás után nyitva maradt az ajtó, amit beszíjazva nem ért el becsukni. Akkor jöttem én és becsuktam neki. Mi lett volna, ha nem járok arra? Elképzelni is borzalmas.

 
Most elindulok fel a hegyekbe, ma két szelektív is van, így egészen estig tart a verseny. Kíváncsi vagyok a pályára. 

Videó a CE Rally-ról:

Folyamatosan figyelve az ítéleteket az a tendencia látszik, hogy az autóvásárló csak addig számít, amíg le nem teszi a pénzt. A kocsi legyen bármilyen jó, szinte biztos, hogy rontja az értékelést a szakszervizek hozzáállása és a szolgáltatás minősége (ki nem cserélt, de felszámolt olaj, stb.) is hagy kívánnivalót maga után, tisztelet a kivételnek. Mostani válogatásomban erre is lesz példa.

Apuci kicsi fia rossz fát tett a tűzre.

Ja és nem azért beszélek róla múlt időben, mert eladtam, hanem mert apám elkobozta. Azóta sem tettem túl magam ezen a traumán.

Vigyázat! Mérsékelten vízálló!

Amikor egy kb. 10-15 cm mély víztócsa bukkant fel előttem (milyen ritka is ez Budapesten). Gondolom, mint bárki más, én is áthajtottam rajta, csakhogy az autó utána megállt! A "jó" hír aztán csak ezután fogadott: a motor "vízkárt" szenvedett, azaz víz került a légszűrő beömlőnyílásán keresztül az égéstérbe, aminek következtében elgörbültek a hajtókarok és a szerviz szerint ez egy 3 Millió(!!!) forintos motorcserét jelent.(...) eset rövid leírása a fővezérnek, egy hét várakozás, majd ugyanaz a válasz: "nem rendeltetésszerűen" használtam!

"A mai autókat direkt úgy csinálják, hogy kicsi fékeződjön a kerék..."

Ekkor újra azt mondták, hogy fő fékhenger a hibás. Meg is rendelték az alkatrészt újra. Kérdeztem tőlük, hogy ha egyszer más cserélték és akkor sem oldódott meg a hiba, akkor most mitől fog. Ekkor jött a professzionális válasz: "reménykedjünk, hogy jó lesz".

Kis örömök az életben. 6000KM után!

Még mindig imádom a kocsit, és idáig még mindig sikeresen elkerültek a gyerekbetegségek Pl: se nyikorgó ülés, se zörej, se nyekergő fékek...

Utamon megállapítottam, hogy Budapesttől távolodva a CE Rally iránti érdeklődés erősen növekszik. A 4-es úton imitt-amott álltak már emberek és integettek, de a határ közeli falvakban  rendes közösségi megmozdulássá alakult a vonulásunk. Igen, vonulásunk, ugyanis a jónépnek mindegy volt, hogy az én autóm nem versenyautó, ugyanolyan boldogan integettek nekem is. Ahhoz képest, hogy Dabason éppen, hogy voltak egy páran, ez eléggé megdöbbentően hatott. Errefelé volt magyar zászló lengetés, lepedő Mitsubishi felirattal, meg  hullámpapír Dakar felirattal. Az egyik integető csoportot ábrázolja életem talán legrosszabbul sikerült képe alább.

 
Mivel a GPS-em nem azon a határátkelőn akart átvinni, mint amerre a többiek mentek, inkább rátapadtam az előttem haladó dakaros kamionra. A határon zökkenőmentesen átértem, majd folytattam utam, immár román földön. Az érdeklődés fokozódása Romániában folytatódott, hogy véletlenül volt-e majd minden útkereszteződésben rendőr vagy a mi tiszteletünkre az titok marad számomra. Romániában lemaradtam a kamionról, ugyanis nem tudtam vele tartani az iramot. Neki nem volt gond 120-al egy félméteres gödör, nekem meg igen.

 
Aztán megérkeztem egy útra, amely a szállodához vezetett. Örültem, hogy nem a családi autóval jöttem, mert az itt nem ment volna el. Majd holnap lefényképezem. Nincs rá szó. Ahogyan a többi útra se. De végre megtaláltam a szállást és bejelentkeztem. A szállodában egyetlen lány beszél angolul, jelezte, hogy a többiek 5-re kértek reggelit. Mivel ma reggel hatkor keltem, vezettem vagy 500 kilométert, amit 1500-nak éreztem és gyalogoltam a ralin vagy tizet a homokban, kértem a lánytól egy kis időt ennek a reggeli ügynek a feldolgozására.

 
Csak arra vágytam, hogy lezuhanyozhassak, megihassam a söröm, amit előrelátóan magammal hoztam és alhassak. De a szobába lépve látom ám, hogy nincs fürdőszoba vagy zuhany. Aztán rájöttem, hogy van, csak nem ismertem fel elsőre. Képet csatoltam. All-in-one. Most még azért nem alszom, mert vagy arra ébrednék fel, hogy felettem a szükségleteit végzi valaki, amit molekuláris szinten lehet hallani, vagy arra ahogyan a kellemes olasz vagy milyen baráti társaság üvöltözik az ajtóm előtt. Vagy a szomszéd szobában. Nem tudom.

 
Anyukám egy időben azt szerette volna, hogy hangszerkészítő legyen belőlem. Most én is azt szeretném, hogy az legyek.

A CE Rallynak köszönhetően nem csak felbecsülhetetlenül informatív és egyben lehengerlően szórakoztató posztjaim olvasása révén profitálhattok. Tudósításunk szponzora, a BFGoodrich, páratlan (háromszor három) ajándékait is hazaviheti az, aki a naponta feltett kérdésekre elsőként helyesen válaszol. A főnyeremény egy gumiszett lesz. A játékban csak IndaPass regisztrációval rendelkező olvasóink vehetnek részt. A megfejtést a kérdés hozzászólásaként szíveskedjetek benyújtani.

Negyedik kérdésünk következik. Nyeremény a BFGoodrich toll. Íme:

Hogy hívják a képen látható típusú farokrotort?

Épp most jönnek vissza a kamionok, lassan véget ér a verseny. Alapvetően két meghatározó élményről tudok beszámolni. Az egyik, hogy akárcsak a raliban iszonyatos különbség van az élmenők és az utánuk jövők között. A jobbak tényleg elképesztő tempóban döngetnek át az ember látómezőjén, a gyengébbek meg öblögetik a gázt, elfinomkodják a kanyarokat. Bocsánat, de minek az ilyen alá soktízmilliós vas?

 
A másik, hogy ez hatványozottan igaz a teherautókra. Amikor egy ilyen soktonnás monstrumot úgy elengednek, hogy hadd menjen, az monumentális látvány, leírni nehéz. Számomra egyébként megdöbbentően kevés néző van, raliversenyen ennél sokkal többen szoktak lenni.

 
Beszélgettem a célban a pályabírókkal, személyi sérüléssel járó baleset tudomásuk szerint nem történt. Az egyik kamionos a rajt után majdnem lesodródott a nézők közé, de aztán összeszedte a gépet. Palik László felborult, de nem sérült meg senki. „Itt majd lehet látni, ahogyan kihúzzák Palikot?” –kérdezi egy hölgy. „Igen, de csak a végén.” „Kár.” A pályabírók elmondták, hogy igencsak megtizedelődött a mezőny, az autók jó része nem bírta műszakilag a pályát.

 
Most indulok Romániába. Este a szállodából felteszem a ma készült képeket, meg ha sikerül videót is.

 
Lapzárta után húzták el mellettem Palik László Nissanját. Hát kicsit körbe van törve az tény, ki lehetne kalapálni, csak hát holnap Romániában kéne lenni….

Tudom, nem vall kimondott médiaguruságra azzal kezdeni egy posztot, hogy itt nem történik semmi. A Kardos tanyán vagyok, kicsit körülnéztem, bár sok újat nem láttam. Az on-line tudósítás komfortját új dimenzióba emelte egy sajtósátor. Itt végre nem a térdemen egyensúlyozva kell megírnom a posztot, van asztal. Ilyen kis apró örömökből áll az élet.

 
A szervizparkban egyébként túl nagy élet nincsen, néha megérkezik egy-egy motoros, van amelyik lépésben, van amelyik versenytempóban. Olyankor a süppedős talajon igyekszem valamelyik fa védelmébe evickélni. A szemből, hangorkán kíséretében közeledő, 45 fokos szögben ledöntött, keresztben sodródó KTM nem a hosszú élet garanciája, azt hiszem. A kamionokat már nem várom meg itt, megyek valami nézői pontra, hogy most már esetleg buckákon száguldó versenygépekről is be tudjak számolni, meg fényképeket közölni.

Elérkezett a nagy nap, ma reggel 8 órakor elrajtolt a CE Rally Budapestről. Mától hét napon keresztül fogok tudósítani az események közvetlen közeléből. Sajnos élményeim nagy részét mégsem ez teszi ki. Amikor megérkeztem próbáltam behajtani. Rendőr állja utam. Kérdem tőle, hol lehet sajtós kocsival bemenni. „Józsi, hol lehet sajtós kocsival bemenni?” –ordítja kollégájának. „Nem tudom, megmondtam. Itt nem.” Illedelmesen visszafordultam, hasonlóképpen a mögöttem lévő dakaros kísérőkocsi is, aztán még gondolom úgy százan mentek kreatív érzésük és behajtási vágyuktól vezérelve másfelé. Végül sikerült bemennem a felvonulási térre, ott leraktam az autót, majd elgyalogoltam a Hősök terére a dobogóhoz.

 A képekre kattintva galéria nyílik, mopsszal!
Kordonnal van körbekerítve az egész tér, kérdem a rendezőt: „Itt be lehet menni sajtósnak?” „Igen.” –válaszolja és már a készülődő motorok között fotózok. Egyszer csak elém lép egy fiatalember és megszólít, mint ahogyan mi szoktuk a kutyát, ha feljön az ágyra: „Te mit csinálsz itt?” „Fotózok.” –válaszolom illedelmesen. „Na akkor nagyon gyorsan menjék ki innen.” „Hol lehet sajtósnak tartózkodni?” –kérdem. „Itt nem.” –hangzik az válasz, amit azt hiszem még sokszor fogok hallani…

 
Azon tűnődöm, hogy ha esetleg a szervezők a biztonsági embereket és rendőröket ellátnák zónákat, bejáratokat tartalmazó térképpel, akkor talán nem tennének egymásnak ellentmondó kijelentéseket és nem viselkednének börtönőrként az emberekkel. Ha képességeiket kihasználva az „ide nem” utasításon túlmenően esetleg némi információval látnák el őket, akkor talán többet tudnának tenni a rendezvényért, mint így bosszantó, ostoba, organikus sorompóként. Meg talán nem borulna el az agya mindenkinek, akihez hozzászólnak.

 
Szóval közben rajtolnak a motorosok. Talma áll a dobogón, egy olyasmi napszemüvegben, amelyet a Bolygó neve halál című filmben a leszállóegység pilótája hordott. Andalító zene szól, amolyan ligetben szerelmesen sétálgatós stílus, miközben felmegy az első, majd sorban a többi motoros a dobogóra. A speaker meg is jegyzi, hogy esetleg be lehetne keverni valami pörgősebb zenét, és ezen jót röhögök, mert addig fel sem tűnt, hogy tényleg, milyen ide nem illő zene szól.

 
Most elindulok Dabasra, mert ott lesz az első szelektív és még a motorosokból is akarok látni valamit. Bár lehet, hogy Dabas határában kint lesz egy „Itt nem.” tábla.

Nekem akadt két kivételesen közeli autó a hétvégi Oldtimer Show-n. Az egyik közülük az oldalsó nagy sátorban a Steyr-Puch standon figyelt, konkrétan az almazöld 650 TR.

A kocsihoz érzelmi és rokoni (mármint autórokoni) szálak fűznek, bár jó ideje nem láttam már. Ez a TR Zima Gyuri barátomé, ő pedig a híres Zima János versenyző legkisebb fia – mint a mesében, ugye. Annak, aki nem túl jártas a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek raliszcénájában, érdemes tudnia, hogy Zima János tizensok éven át ilyen Puchokkal versenyzett, többszörös kategóriabajnok volt raliban, hegyi versenyen, szlalomban. Csak a mostanra már középkorúvá lett autóverseny-rajongók emlékeznek talán Zima János rettenetesen gyors, szénné tuningolt puchos meneteire a Felvonulási téri szlalomokon. A tizenöt éves kisautóval még 1982-ben is fel tudta aprítani az ellenfeleket.

Zima János Puchja egészen extra különleges kocsi volt. Gyári TR (tehát verseny-)motor hajtotta, volt vagy hetven lóerős, hosszú tétellel elvitte a százhetvenet. És akadt benne egy alkatrész, amihez még a legnagyobb osztrák gyári versenyzők sem jutottak hozzá. A hatos váltó. Az osztrák Steyr-Daimler-Puch Aktiengesellschaft ugyanis csak öt gangot tudott bepréselni a váltóházba, a hatfokozatú szerkezet itthon készült.

Zima János sajnos már nincs köztünk, de fia, Gyuri pár évvel ezelőtt elhatározta, hogy újra megépíti apja autóját. 2002-ben elkezdte keresni az alapot a leendő almazöld Zima-Puchhoz. Akkor talált meg engem.

2002 második felében már több mint hét hónapja napi használatban nyomtam a Puchot, ami akkor csibesárga volt. Akkor vettem átmeneti futkosóautónak, amikor a nyolc éve hűségesen szolgáló állólámpás Mercimet szétszedtem, hogy a kaszniját rendbe rakjam. A Merciről kiderült, hogy menthetetlenül szétrohadt a vázszerkezete, maradt a 140 ezer forintos Puch.

Persze ennyiért épkézláb Steyrt nem is remélhettem. Ahogy hazafelé vittem, a régi Szentendrei úton felcsapódott az eleje, nagy baja nem történt, úgyis horpadt volt már. Később kapott tőlem ralisztyíl gumileszorítókat. Az elejét valamikor korábban rémesen összetörték, semmije se volt ott vonalban, a szárnyas Puch-embléma lejjebb esett a kelleténél, természetesen nem domború profilú lökhárítói voltak, hanem 500-as Fiatról származók, szintén Fiat-lámpák világítottak benne.

Az utastere meg mintaként szolgálhatott volna az összes tákmájernek: rémes, magasított ülések, műbőr sportkormány, szőnyeghiány, fekete golflabdás váltó, iszonyatosan szétkopott rudazattal Egy okádék volt, de aranyos. És mint minden Puch, szörnyű állapota ellenére elég megbízhatóan tette a dolgát, és mint minden öreg Puchon, ezen sem volt igazán fék. Napi ingázásra tökéletes egy ilyen autó. Ja, és ment, mint barom, legalábbis törpeautó-mércével, ugyanis 650-es, nagy karbis motor volt benne, vertem agyon a kispolákokat, szerintem nem is értették mitől olyan mérges az az 500-as Fiat. Mert a Puch, ugye, saját osztrák, bokszermotoros konstrukció, az eredeti torinói 500-as Fityó kasznijába belelapátolva.

Jött egy céges tesztnap a kiskunlacházi reptéren, az importőrök csereberélgették egymás között az autókat, lehetett kanyarodni, nyomni a gázt, zabálni jókat az egyik bunkerben felállított cateringes menzán. Egy szélcsendes pillanatban mi is kivittük szlalomozni a Puchot Lővei Gergő kollégámmal, akiről érdemes tudni, hogy felülről súrolja a száznegyven kilót. Jöttek a bóják, jobb-bal-jobb-bal – ugye milyen fasza a kis Puch, ezekkel versenyeztek ám! - ordítottam Gergőnek a mechanikai zajok kakófóniáján keresztül, amikor megtörtént a baj.

Az én Puchomban ugyanis nem volt kapaszkodó. Semmilyen. Gergő az ülésvázat markolta tiszta erőből, ám az elrohadt padló nem bírta a szokatlan strapát. Elengedett. Utasom elegáns testtartásban, még mindig az ülést szorítva rámdőlt. Ott feküdtem, lényegében szétlapítva, annyira sem bírtam megmozdítani a kezemet, hogy a kormányt balra rántva Gergőt visszaküldjem a saját oldalára.

Zsoltííí, Zsoltííí, nem bírok visszamenni – nyöszörgött, én hörögve lilultam, férfiasan küzdöttünk, egymással, a gravitációval, a centrifugális (tudom, helyesen centripetális, de azt senki nem használja) erővel. Az autó meg persze vészesen megdőlve, körbe-körbe robogott. A lábamat sem tudtam elemelni a gázról, hiszen az is a pedál körüli közös húsmixünkbe olvadt. Aztán valahogy alábbhagyott a tempó, talán bal lábbal rátapostam a fékre, már nem emlékszem, visszaállt a rend, Gergő egy reccsenéssel visszaesett a jobb oldalra (még szerencse, hogy az ajtózár bírta).

Én meg ebből okulva nyáron kicsit kilakatoltattam az autót. Kapott két jó ajtót egy olasz bontóból, két új padlót, némi lemezt a hátsó kerékdobokba. Az eleje meghaladta a képességeinket, az olyan maradt. Nagyjábóli.

Így jártam a kocsival novemberig, amikor már kicsit zavart, hogy nincs benne fűtés. Valaki ugyanis korábban versenyautónak szánta az én 650-esemet, ezért alárittyentett egy olyan, spéci kipufogórendszert, amilyen a verseny-Puchokon volt – úgynevezett Monte-Carlót. Azaz csak nagyjából olyat, de nem találta el a csőátmérőket, a rádiuszokat, márpedig a kanyargós, sokcsöves Monte-Carlo rendszer lényege a pontos gázlengés-hangolás, amiről itt szó sem volt. Meg fűtésről sem. Az utcai Puch kipufogórendszere ugyanis egyszerűbb, viszont a dobjai kettős falúak, és lényegében a forró kipufogódobok mellett átnyomott levegő fűti az utasteret.

Az én Monte-Carlóm, és a mai, eredeti után készített Monte-Carlo

És akadt még egy hiba: az egyik hátsó keréknél rosszul tettek be valamilyen roppantógyűrűt, emiatt két-három naponta utána kellett húznom a fékdobot (és egyben a kereket) tartó nagy anyának, mert a lötyögő kerék miatt vészesen imbolyogni kezdett a kocsi fara. A dob alumíniumból készült csapágynyúlványa a belső végén folyamatosan kopott. A tengely emiatt meg egyre kijjebb jött. Mondta is Tóth Gabi, a legnagyobb Puch-guru, hogy ha majd kattogni kezd a fék, használhatatlan válik az autó. Keine fűtés, fogyó hátsó futómű, az első fiam meg éppen akkor született – Pukikának mennie kellett.

Ekkor jött két Zima-testvér. Nekem is csak homályosan rémlett a név, ezért halkan kérdeztem csak rá, hogy van-e valami versenyzős rokonság a családban. Mire mutattak egy paksaméta képet az apjukról és a Puchjairól. Hű, jó helyre megy a kicsike, örültem. Végül asszem háromszázezer forintért adtam el Gyurinak az enyémet, nekem nem volt egészen négyszázban. A Csikós-tendenciát ismerve még jól is jártam.

Gyurival aztán összehaverkodtunk, írtam is cikket a papája sztorijáról a Veteránba (két részben). Egy-két hónap múlva aztán nem bírtam magammal, megint vettem egy Puchot Szolnokon. Csak az egy nagyon korai, 1957-es, és borzalmas állapotú volt. Tehát lényegében együtt kezdtük építeni az autóinkat.

Az enyém még most, öt évvel később is csak egy üres kaszni, szívom is a fogam miatta rendesen, mert benne van már egymillió forintom. De a Gyurié is el-elakadt, ráadásul nála négyszeres tempóban fogyott a pénz. Ja kérem, aki apai TR-t akar építeni, hatgangos váltóval, nátriumtöltésű szelepekkel, a földkerekségen nem létező verseny-vezértengellyel, készüljön csak az adósok börtönére...

Az egész elejét át kellett építeni

Úgy volt, hogy Gyuri Puchja már tavaly ott lesz az áprilisban esedékes weissenkircheni (Ausztria) hegyi felfutó versenyen. De a hengerfej nem készült el. Az elmúlt fél évben aztán meg spéci kipufogót gyártották hozzá. Azt hittem, sose lesz kész, nem is beszéltünk már vagy három hónapja.

Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor a zöld Steyr ott állt az Oldtimer Expón. Patent állapotban, benne a spéci műszerekkel, a gyári Puch-versenykormánnyal, a szörnyűséges ralifelszerelésekkel. Figyeljék, még a rendszáma is UI-00-40, és a tükrök is állólámpás Merciről valók, mint hajdanán... Jól sejtik, tele van olyan alkatrészekkel, amelyek a régi Zima-készletből kerültek elő – egy ütős 650 TR létrehozásához nem árt a megfelelő származás. És egy régi szerelő sem. Mondjuk a Puch esetében Késmárki Tamás, aki pontosan emlékszik, mit, hogyan csinált a papa autóján harminc évvel ezelőtt.

És ha megnézik a fotót, láthatják, hogy a váltó kulisszáján már hét vályú van (6+R), bár maga a hatos szerkezet még csak félig van kész. De mindjárt működni fog az is. Nem is értették a fiaim, miért ugrálok a zöld Puch előtt, mint valami dervis. Gyuri meg nem volt ott. Ha megjelenik a poszt, assszem felhívom, jó lenne cikket írni az autójáról. Mellesleg pedig a jövő hét végén ismét Weissenkirchen. Hátha indul…

A CE Rallynak köszönhetően nem csak felbecsülhetetlenül informatív és egyben lehengerlően szórakoztató posztjaim olvasása révén profitálhattok. Tudósításunk szponzora, a BFGoodrich, páratlan (háromszor három) ajándékait is hazaviheti az, aki a naponta feltett kérdésekre elsőként helyesen válaszol. A főnyeremény egy gumiszett lesz. A játékban csak IndaPass regisztrációval rendelkező olvasóink vehetnek részt. A megfejtést a kérdés hozzászólásaként szíveskedjetek benyújtani.

Harmadik kérdésünk következik. Nyeremény a divatdiktátor BFGoodrich sapka. Íme:

2003-ban és 2004-ben Citroën Xsarában ült. Most itt Volkswagenben. Kiről van szó?

Kacsóh Pongrác úti felüljáró, 2008. április 19-e, délután egy óra. Áramlunk a nagyik felé a családi 190D-ben, azaz csak áramlanánk, mert dugó van. Futóverseny nincs, a sztrájknak vége, mi a rosseb történik?

A szalagkorlát meg legalább fél méter magasan van a földtől, arra valahogy ugratni kellett. Szegény madár, nem kezdődött jól a hétvégéje. De remélem, a vaskos trélerszámla után (ami kinéz), nem lesz drága a javítás, még az olaj sem folyt a kocsiból. Hogy csinálta?...

Manapság már nem nagy szám a hordozható számítógép. Vannak, akiknek egyenesen nélkülözhetetlen a munkájukhoz, így nem csoda, ha úton-útfélen látunk embereket dolgozni étteremben, moziban, stb. Annyiféle van már, hogy mindenki megtalálja az ízlésének valót. Winkler például nemrég kimondottan rózsaszín borításút keresett… és talált (nem magamnak! - wr).



Ha valaki autós újságíró, ráadásul internetes újságnál, akkor pláne szüksége van laptopra (lakktokra). A legutóbbi TC értekezleten megláttam azt a modellt ami kimondottan nekik készült. Mellettem ült Baowah kolléga és a gépen jegyzetelt valami text editorban. Én meg közben a billentyűzetet figyeltem. Egyből kiszúrtam. Észreveszik, mire gondolok?

Kormányt csatlakoztatni számítógéphez már régi trükk. A sebességváltós - pedálos cuccok sem nagy számok. Vajon mi lehet a következő lépcsőfok a fejlesztésben? Talán ez: itt már jobban látszik a két elektromos-ablak lehúzó gomb. Hihetetlen, hogy ilyen van. Mi jön ezután?



(nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy azok nem azok, és ez az egész csak egy vicc)

Egy óra magasságában földöntúli V8 hang zendült fel a Dózsa György úton. Két fekete Hummer közeledett, nem biztos, hogy 50 kilométer/óra sebességgel. A tömeg egy része megmozdult, hiszen sokan tudták, hogy az egyik kedvenc, Robby Gordon érkezett meg. Miután leparkoltak, a szokásosnak mondható emberkoszorú vette körül őket. Én vártam türelemmel, gondoltam egyszer csak eljön onnan Robby. Stratégiám bevált, amíg Robbyval az adminisztrációhoz sétáltunk, tudtam vele pár mondatot beszélni.

 
TC: Sokféle versenygépet próbáltál már, sokféle versenyen. Milyennek ígérkezik ez a verseny.
RG: Mindenképpen érdekesnek, hiszen nem túl hosszú, azonban nagyon gyors. Hét nap, hétszáz mérföld, nem túl sok. Mindenhol gyorsnak kell lenni.

 
(Ekkor szembetalálkoztunk Szalay Balázzsal, akivel Robby egy kicsit beszélgetett, sajnos így még rövidebb lett az interjúra fordítható idő.)

 
TC: Mi lesz a legnehezebb része ennek a versenynek? Mit kell nagyon jó csinálnia a győztesnek?
RG: Először is nem szabad leesni az útról, ez fontos lesz. És nagyon fontos az autó kezelhetősége is. Sokat teszteltük a kocsijainkat, hogy végig tudjuk csinálni a versenyt. A Mitsubishi és a Volkswagen autói nagyon gyorsak, magasan van a léc, de igyekszünk megfelelni.

 
TC: Fantasztikusan néz ki a versenyautó, de ennek sem sok köze van a szériához…
RG: Ugyanannyi, mint a Volkswagennek vagy a Mitsubishinek vagy a BMW-nek. Széria autónak néznek ki, de messze nem azok. Azt kell megmutatni, hogy a márka jelzése alatt milyen kiváló technikát tudunk felvonultatni.