Rudolf, a rénszarvas mindig enyhe undorral járt errefelé. Egy időben átkozottul gazdag volt Detroit környékén mindenki, sok ember élt itt, iszonyatos nehéz ajándékokat kellett húzni a szánon. Aztán kezdett kihalni a város, bejött egy-két recesszió, kiderült, hogy Alabamában olcsóbb a munkaerő, mindenki menekült.

Aztán beütött a legutóbbi válság. Bár eddig is úgy nézett ki Detroit, mint egy kísértetváros, amikor éppen nem égett a díszkivilágítás, a helyzet tovább rosszabbodott. Rudolf azt vette észre, hogy a szán elé befogott tesóját, Dodót egyszerűen ellopták Detroitban. Állítólag 30 százalékos a munkanélküliség, így a Mikulás nem csodálkozott azon, hogy a megsütött Dodónak már csak a csontjai lettek meg.  Egy elhagyott ház előkertjében voltak szétszórva. Elhagyott házból pedig akad errefelé bőven, hivatalosan negyvenezer.

A szegény kisdedek zokogása messze hallik Detroitból, így szegény Rudolfnak most azért kell megszakadnia, mert még több ajándékot kell elhúznia, Dodó segítsége nélkül. Szerencsére a Mikulás kitalálta, hogy a szemétre dobott V8-as kocsikból kiszed egy motort és beszereli a szánba. Azóta Rudolf lába sem éri a havat.

Buenos Airesben Papa Noel-t már várta a fogadóbizottság. De csak kicsit verték.

Rénszarvasai megfáradtak, így betámasztotta őket a helyi Tesco parkolójába.

Így járművet váltott, és irtózatos sebességgel kezdte kiszórni az anyagot.

Közben még egy kis mellékesre is szert tett.

Papa Noel Argentino - Funny videos are here

Az immáron Télapóvá visszavedlett Gyed Maroz Brazília fölé ért. Itt mindig óvatosnak kell lennie, hiszen tavaly is kitolt vele Hefe, a hatéves kissrác, mikor rögtön azután rálőtt, hogy átadta neki az új Zippóját. Bizony, aki sötétben mászkál egy puttonnyal a hátán Rióban, az magára vessen.

De a Télapó téved, ha azt hiszi, hogy a napsütéssel együtt huss, eltűnik az őrület. Sőt! Mit várhatnánk egy olyan országtól, ahol a járókeretes nagypapát is csak Pele-nek becézik, és ahol a V8 Stock Cars versenysorozatban lényegében harminc Ayrton Senna üldözi egymást a csővázra húzott üvegszálas koporsóban?

Így Télapó nem is tökölt sokat, szétszórt pár UZI-t, egy marék lőszert és kondomot, majd a csapkodó csípőjű karneváli csajok képével lelki szemei előtt tovasuhant.

Eddig ez titok volt, de mostanában divat a nyitottság, meg aztán, amióta a tényfeltáró újságírók átmentek az internetes médiumokba, már semmit sem lehet véka alá rejteni, mert mindent kinyomoznak. A Mikulás úgy döntött, eljött a coming out ideje.

Nem szereti a vizet. Nem, ez nem elég erős. Utálja a vizet. Nem, kicsit még fokozni kell. Víziszonya van, reszket a gondolattól, hogy akár egy csepp ráesik, egy zuhanyba belehalna, ha csak leírva látja, hogy hákettőó, már rosszul lesz. Ott, a sarkkörön túl, ugye, nincs olyan tó, amiben szívesen fürödne az ember, az izlandi gejzírek messze vannak. Oda sem utazhat, mert munkaidőn túl – ami nála, mint minden tisztességes útépítő-alkalmazottnál, az év java része – nem veheti igénybe a szolgálati járművet, nem is kap olyankor menetlevelet. De amúgy sincs feléje nagy meleg, ezért ő nem is izzad, nem büdösödik, legfeljebb a csizmába rohad bele kicsit, olyankor leveszi, és meglengeti a lábát.

Szegények odalent, a múltkor is, amikor így tett, azt hitték, hogy Csernobil miatt haltak meg annyian, pedig dehogy… Kapott is érte rendesen Szent Pétertől az év végi számadáson.

És a Föld nagy részét víz borítja, s a tavak, tengerek, óceánok fölött évente egyszer kötelező elrepülnie. Ezek után érthető, hogy teljes sebességgel hasít ilyenkor. Az egész óceán-átrepülésben csak azt élvezte, amikor még járt a Concorde. Belassított mögé (ugye, a repülőn nincs tükör, őt meg nem jelzi a radar), aztán alulról leelőzte, és hirtelen, sréhen felfelé húzta a rénszarvasok orrát, hogy a pilóták szeme előtt ugorjon ki. Móka volt, meg kacagás, nem is lett belőle baj, csak egyszer, amikor túl közel ment a hajtóművekhez, és a pilóta valamiért ráadott egy kis sugarat. Rudolf orra azóta olyan vörös – alig tudott annyi mesekönyvet és DVD-t ledobni utána a gyerekeknek, hogy mára azt higgyék, így született. De amióta nincs Concorde, nincs kihívás, ezek a hagyományos gépek olyan csigák, hogy nincs ideje lelassulni hozzájuk.

Az Atlanti-óceán például borzasztó unalmas, és csak az a sok víz, meg víz, meg még mindig csak víz… Fuj. Ilyenkor bevág egy üveg vodkát, mire a végére ér, túl is van rajta. De ezek az autósok, kiállhatatlan népség. A hajósok még csak-csak, azok kibírják, ha nem kapnak csokit, meg néha megajándékozzák egymást út közben, kicsit énekelnek, és annyi.

De az autósok tavaly petíciót írtak neki. Amennyiben nem kapnak ajándékot december hatodikán, minden piros autót átfestenek metálszürkére. Mikulás elgondolkozott – de hiszen már most is mind metálszürke… aztán eszébe jutottak a tűzoltók, meg a veteránautók, meg a Ferrarik, meg az, hogy nélkülük milyen szomorú lenne az utcakép, hiszen már így is éppen eléggé az. Elhatározta, a szörnyűség megakadályozása érdekében minden autóst megajándékoz.

Hiszen eddig is minden autóst megajándékozott! Ki maradt ki vajon? – tűnődött. Ekkor tekintete a lap aljára tévedt, az aláírás helyére – „Atlanti-óceáni Úszóautó Baráti Egylet”. Megint egy adag elmebeteg – bosszankodott a Mikulás, először átvillant az agyán, hogy leveszi nekik a legendás csizmát, és lábat lenget, hadd szokják, de eszébe jutott a sok, derék hajós, meg a hajókon dolgozó, drága gyerekek, akiknek az életét nem kockáztathatta, éppen elég rosszul aludt néha Csernobil miatt. Nem teheti.

Rendben, kapnak szaloncukrot, van még a régi, magyar, zselés előtti, tömör, kék és rózsaszín, fehér csillagos papírba csomagolt fajtából, 1976-ból maradt egy vagonnyi, senkinek nem kell. Amióta egyszer, 1978-ban megdobálták az albán gyerekek, akiknek osztott belőle, és emiatt több helyen kilyukadt a szán kerozintartálya, nem mert olyat ajándékozni, bár mindig volt nála kabalából pár ezer darab. Ez az, amit még a rénszarvasok sem hajlandóak megenni, pedig jó a foguk és imádják a cukrot.

De hol lehet az az atlanti-óceáni úszóautó-kör? Hiszen a szárazföldi autósokat mind megajándékozom, automatikusan. Csak nem…

Bizony, igen, ott a vízben. Lejjebb tolta a szán orrát, és meg is látta őket rögtön. A tengerben. Decemberben. Ott pöfögtek, riogatták a békés cápákat, ölték halomra a villamos rájákat a kipufogógázaikkal. Más rovására szórakoztak, hiszen ilyen lomha vízi járművekkel soha, sehova nem lehet eljutni.

Ledobott az elsőnek egy egészen picire sikeredett ajándék-szaloncukrot – hiába, a hetvenes évek Magyarországán még gyerekcipőben járt a szabványosítás. Egy Amphicar volt. Ahogy a cukor eltalálta a jobb első lámpáját, azonnal orra bukott és elsüllyedt, alig bugyogott kettőt.

Híííí…. – szisszent fel a Gyed Maróz – ezt nem kellett volna.

Még kisebb szaloncukrot túrt elő, hála a magyar iparnak, volt ilyen is a ládafiában, mint már említettük, a korabeli szabványosítás, ugye.

Finoman ejtett, már egészen alacsonyról. Nem találta el a Dutton Commandert, e modern kori technika fő büszkeségét, de a törmelék-szaloncukor örvénye beszippantotta a gép hátulját, mire az felágaskodott, akár a Titanic, és minden teketóriázás nélkül elmerült.

Ajjaj – gondolta Mikulás, de kicsit azért már nem bánta.

Fogott egy normál méretűt, egy kéket, és telibe vágta a tetején a következőt, mert ennek kivételesen olyanja is volt. „Donnnggg” – mondta az Amphi-Ranger, és a kiváló szaloncukor a tetőbe léket hasítva, majd a hajótestbe likat ütve elmerült a sós vízben. A lik nyomán kis szökőkút tört fel az autó belsejében, és nem volt az a dagadt amerikai ülep a fedélzeten, amely el tudta volna tömíteni, ellenállt volna a víz nyomásának. Bluggy, és az Amphi-Ranger is elsüllyedt.

Szép dobás volt – füttyentett Mikulás, és élvezni kezdte a dolgot.

Hohoho-hóóóó! – kiáltott fel, amikor meglátta a Schwimmwagent. Régi darab, nem lesz nehéz – vélte. Egy jól irányzott rózsaszínnel megsuhintotta. A Schwimmwagen megingott, a hullámok átcsaptak a tat fölött, ami itt a motor, de zakatolt tovább. Egy extra nagy kéket vett elő, és már erőből hajított. A Schwimmwagen támolygott, ömlött befelé a víz, de a hitleri technika nem adta meg magát egykönnyen. A Mikulás ekkor teljesen megállította a szánt, precízen célzott egy egész doboz „Made in Hungary”-vel, majd szólt a jobb hátsó rénszarvasnak, hogy amikor elejti, a kontinens-átlépő patával rúgja lefelé erősen.

Góóóóóóóól! – harsant fel a Fradi-tömeg Mikulás szájából, hangja a Holdról visszhangzott. Schwimmwagen is letudva, nem küldözgettek ti többet levelet – állt fel tarkóján a szőr.

Ment is volna tovább, amikor egy küszködő valamit vett észre a vízben. Közelebb hajtott, hát látja, a dzseremiklarkszon az. Kedves ember, szokta nézni a műsorait két svéd pornó között – mit kedves, mulatságos.

Nem bántom, hadd éljen – kerekedett felül Mikulásban a Mikulás. Megfordult szánjával, elstartolt, de egy apró, még Izlandon a szántalpba ékelődött homokmorzsa elszabadult kanyarodás közben. Nem volt nagyobb egy pókszemnél, de ahogy aláhullt, éppen a Toyota jobb tükrét súrolta.

Mikulás nem mert visszanézni. Tényleg nem akarta bántani a dzseremiklarkszont.

Pedig láthatta volna, hogy ezen a kivételesen szélcsendes, december hatodiki napon magashegységi tengerszemhez hasonlatos az Atlanti-óceán felszíne. Az óriási, tükörsima felület tökéletességét csak öt szem szaloncukor, valamint egy málló papírdoboz töri meg, amiből lassan, ringatózva bújnak elő az újabb, kíváncsi szaloncukrok. Kékek, rózsaszínek vegyesen.

A régi magyar szaloncukor nem oldódik a vízben.

A Télapó már-már úgy gondolta, hogy az Atlanti-óceán fölé kiérve kicsit lazíthat, takarékra állította a hajtóműveket (hiszen tudjuk, hogy a rénszarvasok elégnének a nagy sebességen fellépő súrlódástól) és lehúzta a szőrmebakancsot, mert már belerohadt a lába.

De nem pihenhetett, hiszen a végeláthatatlan víz felszíne alatt is akadtak olyanok, akik bizony várták őt. Nagyon. Mint például a K-173 Krasznojarszk tengeralattjáró legénysége.

Természetesen nem ám a csóringer, lappföldi Télapót, hanem az igazit, Gyed Marozt (Дед Мороз), aki Veliky Ustyug-beli dácsájából csak az ő kedvükért kelt útra, hiszen ki tudná már jobban, mit szeretne egy orosz tengerész, mint az ő saját, drága Gyed Marozuk? Szemonij Prokofjev másodszakács izgalomtól fűtötten malmozott a legénységi szálló harmadik emeleti priccsén. Vajon megkapja-e végre a hőn áhított duplakoppányt az ezeröcsire?

Már csak ez az apróság hiányzik, hogy tökéletes legyen. Vágott légszűrő, fordított felni és a rezó megvannak, a 40-es Solexek is a helyükön, Igor, az öccse pedig azóta biztosan megvágta már a rugókat. Istenem, csak jönne már a kipufogó. Valami Magyarországon lehet kapni még, több helyen is. Csak sikerüljön, aztán már semmi nem gátolja, hogy Cigány vagy Balázs Öcsi nyomdokaiba lépjen. 

Gyed Maroz természetesen emlékezett Szemonij kívánságára, zsákjában ott lapult a dob, de nagyon jól tudta, hogy a hosszú hónapokig szűk hajótestben összezárt fiúk nagy hőt termelnek, ezért a többieket egy igazán kedves ajándékkal, egy gyevuskával örvendeztette meg. Nagyon bölcsen gondolkodott, hiszen Verona Feldbusch már elég öreg, hogy őszintén örülni tudjon a legénységnek, de bőven jól néz ki ahhoz, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön.

Egyedül Ivan Ivanov kérését furcsállotta, de aztán rájött, hogy két legyet üthet egy csapásra, így Mama Maroz is a fedélzetre költözött. Lényegében ekkor látta utoljára a kibírhatatlan vénasszonyt, aki egész nap úgyis csak a Duma-közvetítést bámulta és lettül káromkodott.

Télapóné utolsó fotója, még a roham előtt

Kaján vigyorral az arcán, a jól végzett munka örömével a szívében száguldott tovább a messzi Rio de Janeiróba. Verona és Mama halálsikolyait pedig elnyelte a mélységes, sötét óceán.

Miután teleszórta a Brit-szigeteket ajándékkal, a Mikulás a számára oly otthonos sarkkör, és egyik kedvenc országa, Izland felé indult. A Télapó több okból is kedveli Izlandot, ezek közül az első az egyszerű navigáció: csak elhajt nyugatra az észak-atlanti törésvonalig, majd északnak fordul, míg a geológiai törésvonal a felszínre nem bukkan Izland szigetén. Télapó ilyenkor mindig elrepül egészen Thingvellirig, ahol a helyiek és a turisták gyakran szórakoznak azzal, hogy a kis gyaloghídon átszaladgálnak (a geológiai) Európából Amerikába és vissza.

Izland másik logisztikai előnye, hogy csak háromszázezren lakják.

A hidegháborúból rengeteg szép amerikai harceszköz maradt itt, dzsipek, hatalmas csőrös teherautók, de a Télapó nagyon szereti az izlandi szafarikra épített legendásan brutális, modern terepjárókat is. Na, ezek a Mikulás igazi kedvencei: Toyota Hilux mocsárjáró gumikon, kocka Patrol, ugyancsak hómezőkre optimalizálva, Grand Cherokee, amit nem sajnálnak, irtózatosan böszme Ford F150, mocsárjáró gumijaiban csökkentett nyomással a jobb tapadásért, Unimog alvázra épített Dodge Ram, meg az igényesen felújított, gazdagon ködlámpázott, karcmentes, piros '74-es Ford Bronco.

A mikulás persze sose hagyja ki, hogy az Atlanti-óceán átszelése előtt pancsoljon egy kicsit a svartsengi geotermikus erőműhöz tartozó tóban, a Kék lagúnában, ahol a viharos szélben lobogó szakállal áztathatja reumás derekát.

Álljunk meg a hegyen, nézzünk körül, mintha pásztorok lennénk, vagy ráérő, kiránduló nyugdíjasok. A nők a boltokat kajtatják, kell a csoki az unokáknak, kell beléjük vitamin is, nőjenek. A férfiak a talponállóban melegednek, leheletük édes. Tudták, hogy a pálinkafőzők védőszentje maga Szent Miklós?

A férfiak kabátja rozsdás vasszagú, a műhelyből jöttek. Nincs baj a melóval, nem kell őrülten hajtani, nyugalom van és korrodáló gépipari hagyományok. Na meg persze hideg, kell is a pálinka, meg az egykoronás, csíkos aljú dubcsek-kifli. Treszka is kell, meg gyiabolszká – enni kell, inni meg muszáj. Arcuk ugyanolyan pirospozsgás, mint a Mikulásé, mindet fűti a szesz, viszi előre a bioetanol.

Fentről alig látszik a kis zsindelyes falu, lentről alig látszik a szán meg a rének. Csak egy gyerekecske néz föl. „Nézd anyu, ott repül valami!” – persze ez igazából nem így hangzik, ha ott állnánk, azt hallanánk, hogy pogyívej maminko, tamhle nyeco letyí!

Honzo sem bámulja sokáig az eget, ő is a lubinaiakkal tart: a falu végéről jellegzetes morajlás hallatszik. Ez bizony egy kis V8, ismerik a hangját, itt készült a dombon túl a koprivnicei Tatra gyárban. Az Eccora cég szérűjéből előmászik valami furcsa csótány. Jól szól a T87-es személyautó kettőkilences léghűtésese, csak ennek sítalpa van, kerek kabinja, seggére forgó bödönt meg valami éktelen propellert szereltek.

Ez a V855. A Mikulás is megbámulja. „Hogy mikre nem képesek ezek a csehek!” – ingatja a fejét, de el tudja képzelni, ahogy ebben száguld a havon. Igaz, hogy nem új konstrukció, de nyolcvanat tud a németek által ’41-ben megterveztetett hójáró. Úgy gondolták, hogy a keleti hadjárathoz ideális lesz, ebben melegben és sebesen utazhatott volna a megannyi obersturmführer.

Jó dolog a rénszarvas, de Mikulás már úgy néz rájuk, mint Porsche fejlesztők a farmotoros bokszerre – már rég találni jobbat, de mit lehet tenni: a vevők ezt követelik. Nem mondja ki hangosan, nem akarja, hogy szegény állatok megtudják. Igaz, talán nekik is jobb lenne a fűtött istállóban, mint itt fönn, rúgva a téli köd szürke bodrait.

A krampuszok az idén sem pihentek. Videójelentéseket készítenek a Mikulásnak a gyerekekről, hogy aztán a virgácsmennyiség megrendelésekor ne csússzon be hiba. Hiába, haladni kell a korral.

A Mikulás benéz Romániába is. Arrafelé a gyerekeknek leginkább Dacia Logan karosszériaelemekre van szükségük. Igaz, vihetne ilyesmit a Mitsu Evósoknak is, de azok inkább vegyenek maguknak, mert rohadt drágák.

Kedves Olvasóink!

Az izgatottságtól elfúló hanggal tudatjuk önökkel, hogy a Lappföld sötétjében a Télapó, akinek persze Joulupukki van az útlevelébe írva, egyszóval a Mikulás a rénszarvasok közé csapott, és megkezdte az évi rendes ajándékosztó körutazást. Odafönt, a fagyos Lappföldön elsőként Arjeplogot ejti útba, és a BMW mérnökeinek szépen kitisztított csizmáiba tömködi ajándékait. Aztán a Continental gumigyár által tesztelésre használt tó jege felé veszi az irányt, miközben bundakesztyűje pöccintésével bekapcsolja a DVD-lejátszót, hogy a krampuszok megnézhessék a Totalcar egyik legendás pszichedelikus ámokfutását, melyben hőseink a setét erdőben rénzuzmót keresnek, aztán felolvassák egymásnak A keleti finnugor népek irodalmának kistükrét.

Idén egyébként már a Ford is létesített lappföldi tesztpályát, ők Rovaniemit választották, ahová persze a Bombardier már sokkal korábban megérkezett: ők motoros szánokat tesztelnek.

Na végre! Bár havat már lassan csak a Marson láthatunk, azért ez korántsem jelenti azt, hogy a Télapó (Mikulás, Gyed Maroz, nevezzék, aminek akarják) idén csak egy marék rénszarvas-guánót pakol a fényes lábbelibe.

Sőt, a hótlanság egyáltalán nem jelent semmit, még azoknak sem, akiknek netán a garázs szegletében porosodik motoros szánjuk, ülésére már csak a macska ül, hogy megtépkedje. Ne csüggedjünk, hiszen egy kis tuninggal mi lehetünk a negyed mérföld rémei és mondjuk ilyen turbós Chevrolet Camarókat alázhatunk a sárga földig.

Ugye, hogy mindjárt jobb? Ha felcsillan a remény? Ha még ez is kevés lenne, akkor megpróbálhatjuk megdönteni a motoros szán sebességi világrekordját, bár ehhez már kevés lesz az Akrapovic dob és a Yoshimura programozható elektronika. De ha ezen túltesszük magunkat, akkor az élmény garantált. Feltéve, ha elég bátrak vagyunk hozzá. 338,41 km/óránál kéne gyorsabbat futni.

Mindez hidegen hagyja? Szőrös szíve megkérgesedett már az idei év napi harcaiban, a stresszben és a benzinár-drágulásban? Akkor dőljön hátra egy kicsit, engedje el magát és fogadja el szerkesztőségünk ajándékát, a Télapó Napot. Jöjjön velünk vasárnap, óránként újabb és újabb tájakra, éjféltől-éjfélig, hagyja, hogy felengedjen egy kicsit a feszültség, ez a mi könnyed kis ajándékunk önnek, az olvasónak.

Éjfél után egy perccel kezdünk.
Szeretettel
Totalcar

Az amerikai V8-as dögökről való ábrándozást nem törheti derékba semmi. Még az sem, hogy az ember megvette első amerikai V8-as dögjét – még szép, hogy nem! Elvégre mi van, ha bekövetkezik az a valószínűtlen eset, hogy összetöröm, azzal a még valószerűtlenebb mellékkörülménnyel, hogy túlélem a balesetet? Hát veszek egy másik izomautót. Ami kell, az kell.

Az 1968-as Cougar meglepetésszerűen került az utamba. Úgy értem, nem terveztem, hogy veszek ilyesmit, legalábbis a közeli jövőben nem. Nem nézegettem évek óta hirdetéseket, nem hasonlítottam össze bel- és külföldi lehetőségeket, nem kezdtem okoskodni különféle rendszámokkal, nem kalkuláltam gázszettel és egyéb marhasággal. Megláttam, megszerettem, pénzem volt, megvettem.

Szakirodalom sem sok volt a háznál; egyetlen könyvemben, a Muscle Car Field Guide-ban szerepelt, egyébként az ilyen ezer szép autó, meg az amerikai autógyártás mérföldkövei-jellegű összeállításokból rendre kimarad. Azóta persze sok bit lefolyt az Amazon.com-on, elkezdtem rendelgetni, a múltkor Tevan kolléga az Indexnél csóválta is a fejét, milyen dzsentritempóban vásárlom a könyveket.

Lehet, hogy igen, de most legalább kezdek képbe kerülni. Már olyan könyveim is vannak, mint az American car spotters Bible, 8 ezer fotóval, vagy az American Cars, 1960 to 1972, every model, year by year, tehát nem igazán van olyan izomautó, ami érdemben létezett, és  ne tudnék róla, esetleg ne tudnám, mi mit jelent az alvázszámban.

A kupálódási folyamat ideje alatt kicsit tartottam tőle, hogy hülyeséget csináltam a Cougar megvételével, és hirtelen egy rakás olyan autó között találom magam, amit mind sokkal érdemesebb lett volna megvenni. Szerencsére nem: a Cougar pont nekem való. A legjobb időszakból (1964-68) származik. Kompakt. Igaz, a korabeli Mustang szűk húsz centivel rövidebb volt, de alapvetően ennél kisebb autót a korszakban nem nagyon vehettek az amerikaiak. A Mustangot persze ismertem, és bár az a legenda, hogy például azzal kergetett Steve McQueen a Bullittban Chargert, egyszerűen nem tetszik. Legkevésbé azok a Mustangok, amiket a legdögösebbre optikáznak.

A Mustanggal semmi baj: gyönyörű - persze nem az 1974-es második generáció, de 70-es években amúgy sem gondolkodunk. Szóval szépek a Mustangok, csak valami megmagyarázhatatlan okból nekem nem tetszenek. Egyszer még vezettem is egy Shelby klónt, ami már majdnem Eleanor, arról viszont már meg tudom mondani, miért nem tetszik: mert sűrítve testesíti meg mindazt, ami a 60-as évek izomautóiban vásári gagyi volt.

Először azt hittem, az vele a bajom, hogy csicsássá teszi a sok levegőbeömlő – mellesleg rá is küldeném az ízlésrendőrséget mindazokra, akik súlyos milliókért kifejezetten egy Eleanort, a Tolvajtempó sosem létezett legenda-Mustangját rendelik meg egy műhelytől. Szóval nézegettem, nézegettem: mire valók ezek a beömlők a C oszlopon? Hűtik az utasteret? Nem nagyon, mert a legtöbb ilyen tuningfül csak vakablak. Van, akit ez zavar, és az alsó beömlőnél kilyukasztja a karosszériát, így a légáram hűti a hátsó gumi futófelületét, ami megint csak hülyeség. Úgy néz ki az ilyen Mustang, mintha figyelmetlen ausztrál karosszérialakatosok belefalaztak volna négy kengurut. Zsebes autó?! Minek?

Értem én, mire játszanak: a tudatalattinkban benne van, hogy a hátsó tetőoszlop körüli beömlők igen erős autókon vannak. Mégpedig középmotorosokon. Na már most a Mustang a long hood short deck-filozófia egyik élharcosa, műholdról is látszik, hogy ez egy orrmotoros izomautó. És mégis középmotorosnak akar látszani. Mióta ez összeállt a fejemben, még kevésbé akarok Mustangot, és ha valamelyik könyvben ilyen oldalra tévedek, ugyanolyan gyorsan lapozok el, mintha melegpornó-orgiáról számolna be a haditudósító: felőlem csinálják, de én hadd nézzek valami mást.

Mondjuk egy 1969-es Dodge Coronetet, amit egyébként el is tudnék képzelni alattam. Egy Super Bee, a második rajzfilmautó, mert ugye az első a Plymouth Roadrunner volt, és valójában az egész csak egy fapados, erős kupét jelentett, egyszóval elég proli cucc, de épp az benne a jó. Sima fekete lemezfelnik, elöl-hátul dobfékek, 7,2-es motor 390 lóval – az ajtók mögött van két-két kamu beömlő, csak ennyi a baja. Meg hát persze, hogy egy 5,25 méter hosszú szörnyeteg. 1970-es Dodge Coronet Super Bee Plum Crazy Purple?? 9000 dollár?! 1,7 millió forint? (A plum crazy egy korabeli, alaposan marketingelt színárnyalat volt.)

A '68-as Chevy Nova az egyik nagy kedvencem. Kicsit családi gyufásak az arányai, a legkevésbé tagolt izomautók közé tartozik, de épp puritán egyszerűsége teszi olyan vonzóvá. Két kultuszfilmben is fontos szerepet játszott, a Tarantino-féle Deathproofban egy 68-as, az Al Pacino főszereplésével készült Carlito útjában '73-as Nova volt. Novában nekem a kis, vízszintes hátsó lámpa tetszik. Az volt a pont jó, a tiszta, őszinte forma. Amihez vétek volt hozzányúlni, de mivel az amerikai autópiacon egy-egy modell második évében szinte mindig drámai hanyatlásnak indultak az eladások, mindig hozzá kellett nyúlni. A Nova ráadásul iciri-piciri: 4,81 méter hosszú, és elöl tárcsafékes (mint a Cougar). És kamu beömlők is csak az SS változat motorháztetején vannak.

A kollégákat még nem tudtam meggyőzni, de egy AMC Ramblert 1964-ből 4000 dollárért megint csak el tudnék viselni. Ez sajnos nem a V8-as változat, hanem a sor hatos

Torokszorító bizonyítéka, hogy az AMC a Gremlinig bezárólag a C oszlop igazi mestere volt. Micsoda gyönyörű fara van a Rebel Machine-nek?! A Csikós ugyan azt mondja, hogy bár ő ehhez a témához nem ért, de szerinte csúnyán állnak a kerekei, túlságosan bent vannak. És tényleg, egy kicsit chargeres. De sebaj, tudnék vele együtt élni. Akárcsak egy '64-es Marlinnal, amiről szerintem a '66-os Charger hátulját koppintották. Piros-fehérben nagyon ki tudok készülni a látványától.

Az AMC-ből legjobban mégis a Rambler Rebel Machine-t szeretem, amiből pillanatnyilag csak ez a metál-dohánybarna van eladó, elég drágán, de ha valaki gyakran túrja a netet, talál azért 3-4 ezer dollárért is. A legjobb nyilván a fehér Machine, piros-kék dekorcsíkokkal, egyetlen szerencsém, hogy a Wikipedián van még kép erről.

De persze ez már sajnos elkelt, dekorcsík ide vagy oda. Egyébként is óvatos lennék egy nagyon régen, nagyon zavaros körülmények között megszűnt gyártóval. Ettől eltekintve a Rebel Machine nagyon kéne. Hiába van túl öt centivel az ötméteres álomhatáron. Tényleg, egy fontos szempontot még nem is említettem: azért érdemes kisebb izomautót venni, mert azon jól állnak a kerekek. A 60-as években még nem gyártottak nagyobb felnit, így érdemes megnézni, arányaiban milyen kicsik a kerekek egy Chargeren vagy Galaxie-n. És befelé is állnak, mint ami azonnali pogácsázásért kiált.

Az AMC Javelin vagy rövidített tengelytávú, kétüléses változata, az AMX is gyakran tűnik fel nedves álmaimban, igazából persze az volna a jó megoldás, ha legyártathatnék egy AMC AMX GT tanulmányautót így, ahogy van, ezekkel a színekkel, kerekekkel, sidepipe-pal.

Ha azt mondom, 1967-es Buick Grand Sport, még az izomautó-rajongók is csak értetlenül néznek.

Semmi, ugye? A Buick GS már új korában se volt nagy siker, később se lett belőle legenda, de nekem kéne. Az emberek ugye alapvetően az 50-es évek giccsparádéira gerjednek, vannak, akik felismernek egy ’70-es Chargert a Hazárd megye Lordjai miatt, de a klasszikus izomautókra már sokkal kevesebben figyelnek fel. Márpedig ez az. Legalábbis ha hinni lehet Joe Oldhamnek, a Muscle Car Confidential című könyv szerzőjének, aki a 60-as években a témára szakosodott autós újságíró volt, és gyakorlatilag mindent tesztelt, ami számít. Ő írja, hogy a Buick GSX-nél jobb izomautóban sosem ült. Tény, hogy a többi muscle car közt a GSX kicsit szürke, de manapság Magyarországon sajnos elég könnyű olyan helyeken autózni, hogy ne legyen körülöttünk túl sok izomautó. Tudok is egy felújításra szorulót 17 dollárért, márpedig annyit simán megér. Vagy 19 900-ért egyet garantáltan 54 ezer mérfölddel, 3,5 millió forintért elég jó.

Borzalmasan nagy batár, de formájától teljesen kész vagyok. A motorválasztéka se rigófütty: létezett ugyan soros hatos, 250 köbinch-es (4 liter) Turbo-Thrift motorral, de a 427-es (7 liter) Turbo Jet már biztos szépen vitte. Igen, a '67-es Impaláról beszélek. Persze ha azt mondom valakinek, Impalám van, aztán meglát egy ilyet, csalódik, mert az 50-es évekbeli, Fenyő Miklós stílusú giccsparádét várta. De ez tényleg legyen már az ő baja.

Egyébként, ha már az ilyesfajta batároknál tartunk, de ABC-sorrendben még amúgy se nagyon távolodtunk el a B-től, ugorjunk csak vissza egy pillanatra a Buick-hoz. Riviera, ugye? A Rivierában az a jó, hogy valamiért olcsó, kifejezetten alulértékelt típus. A csónakseggűt tartják még valamire, de igazából az összes, 60-as évekbeli Buick Riviera ász. Tagadhatatlan, hogy az 1971-es, csónakseggű 3. generáció a legmarkánsabb, 5,3 méter körüli hosszával nem is egy kimondott kompakt, de azért könnyebben átvazelinezzük magunkat egy belvárosi sikátoron, mint az Impalával. Itt egy szép '64-es, már cikcakk-orral, 26 ezer dollárért. A '66-osnak meg kicsit gnómoid-kancsal az orra, talán ezért is vesztegetik gombokért. Itt van például ez a 10 ezer dolláros autó – ugye, mennyire összeáll, ha nem bámulunk az arcába? Lelőhely Garland, Texas, csak nincs szétrohadva…

Ha jól meggondolom, játszhatnék évjáratra is. Főleg, ha valami nagyon sallangmentes, klasszikus, agresszív dobozkupét szeretnék. Az én évjáratom pedig nem más, mint 1964. Az egész izomautó-korszak ragyogó jelzőfénye amúgy is ebben az évben gyúlt ki: ekkor lett a Pontiac Tempest durva motorváltozatából a GTO. A Riviera tehát a 70-es évek elejéig nagyjából ugyanilyen szép volt. Bezzeg a Skylark! Béna, ugye? Értem én az olvasót, nekem is kellett pár hónap, mire átjött az agyamon a forma, de megérte. Esetleg tessék felírni a mobiltelefon naptárába, hogy mondjuk márciusban feltétlenül meg kell nézni egy '64-es Skylark fotóját, hátha közben beérett.

Chevrolet-ből sokan a Corvette-re vetnék magukat, de az én nyálam a Malibu SS-re csorog. Kicsit kerek még az eleje, de amúgy nagyon szép, doboz kupé. Az Impala is hasonló volt, de annak pár vonallal több van a hűtőrácsán, úgyhogy mindenképpen a Malibunál maradnék, mert az lényegesen kisebb a full size Impalánál. A Dodge Dart ekkoriban még nagyon békaszemű volt, lehetett viszont kapni Mustangot, de mint már mondtam, sem a Mustang nem tetszik, sem a régi, szivar (vagy nekem inkább fürdőkád) Thunderbird. Egyébként is: egy amerikai kupé ne legyen már kétüléses.

Az Oldsmobile Jetstar 88 viszont jól hangzik, nem? Főleg a 394 köbhüvelykes (szűk 6,5 liter) Starfire motorral. Kár, hogy ez is egy full size, 5 és fél méteres dög. Akkor is a Pontiac Tempest Le Mans kupé kéne! Nem is GTO, ami a 389 köbhüvelykről indult, de tudom én nagyon jól, hogy egy Edelbrock szívósoros ötliteres V8-assal is szépen szedi ám a pacskert! És hosszra is csak 5 méter 15 centi – maradhat.

Aztán, mire mindent végiggondolok, megállapítom, hogy mégiscsak a '68-as Cougar a nekem való. Évjáratban összeillünk, 5 méter alatt van, de megvan 5 liter, a Ford platform miatt az alkatrészek Zsiguli-árban kaphatók

Kettőezer és háromszázötven dollár. Oké, csak ideadják két rugóért. Patina megtartva, csak motorhoz, futóműhöz és fékekhez nyúlunk, mármint restauráljuk, ha kell. Kívülről megtartjuk ebben a félelmetes, nyomasztó állapotában. Rozsda nincs rajta, csak az idő vasfoga szálldosott felette az utóbbi évtizedekben. Ugye, látod benne magad?

Na jó, mára ennyi elég, a jéghegy csúcsának ennyi pont meg is teszi. Mert van még a témában legalább hatszor ennyi titkos tipp.

Egy olvasónk, Fehér Bertalan ajánlotta fel, hogy megörökíti a nyugati part legnagyobb autókiállításának látványosságait. Ami azt illeti, az idei évre kevesebb petárda jutott, mint korábban, és igazán kevés új átlagautót állítottak ki. Inkább a sportkocsiké, a tanulmányoké, és persze az elektromos, illetve hibrid modelleké volt a főszerep, ami nem is csoda: egész Amerikában épp Kalifornia támogatja leginkább a környezetbarát járművek terjedését. Néhány igazi különlegesség persze így is akadt – például 2,5 literes fogyasztású Volkswagen dízel-hibrid, és szteroidkúrán átesett V6-os Mustang – de a legtöbben megelégedtek más kontinenseken már bemutatott szériamodellek és tanulmányok kiállításával.

Egy kép persze többet mond ezer szónál, tekintsék meg a galériában Los Angeles idei látványosságait.