„Saigon... shit; I'm still only in Saigon... Every time I think I'm gonna wake up back in the jungle.” - mormogja magának, és szakálla alatt megpróbál olyan arcot vágni, mint Willard, vagyis Martin Sheen.

Nem tehet róla, Vietnam fölé repülve mindig ez jut eszébe, szinte betéve tudja az Apokalipszis most összes jelenetét. Ha tehetné, szán helyett most stílusosan helikopterrel érkezne, és csengettyűk helyett óriás hangszórókat akasztana a jármű talpára.

A hohohohó meg a jöjjelkedvesvárunkrád helyett egyszer egy évben bömböltethetné a Walkürenrittet. Nem szokta hangosan bevallani, de már töke kivan a piros gúnyától, szívesen felvenne valami stramm khaki fürdőgatyát. Megkeresné a nagy, véget nem érő hullámot, amit a fiúk napalmozással csesztek el a filmben.

Jól esne egy órácska a deszka tetején, hisz mióta Ho Shi Minh-ék feszengeni kezdtek, és kiüldözték a franciákat, nem sok keresztény van. Vietnám nem a kemény munka színhelye.

Mikulás lazított a gyeplőn, Kína légterébe ért. Tudta, hogy nem tanácsos itt vadul röpködni, mert a légvédelem a végén még jól lelövi, mint azt a dél-koreai utasszállítót. És neki még rádiója sincs, hogy beszóljon az irányítótoronyba, barát közeleg, bazz, ne lődözzetek itt.

Pedig szerette Kínát, egyre inkább, évről-évre jobban. A puttonyában eleve kizárólag „Made in China” feliratú ajándékok voltak, még a Milka-Mikuláshoz is kínai fejőgéppel fejték a kínai festékszóróval lilára fújt Milka tehenekből a csokihoz valót. Meg egyáltalán, amióta Amerika ilyen ruppótlan, szomorú hely lett, Kína viszont vidám, stexes paradicsom, azóta alig várta minden évben, hogy ideérjen. Most nagyobb volt a banzáj, mint valaha, de tény, hogy ettől még csak úgy száguldozni egy kommunista ország légterében nem lehet.

El is gondolkozott rajta, nem lenne-e ésszerű átkeresztelkednie Seng Dang Lao-Renre (vagy Dun Cse Lao-Renre, azaz „karácsonyi öregemberre”) rövidesen, hiszen az ajándékozottak legnagyobb hányada úgyis itt lakik. Igaz, errefelé meg viszonylag kevés a gyerek, az is mind fiú, akkor már inkább Afrika, ott van kisded bőven, meg örülnek is bárminek, amit ő tud adni.

A Mikulás Kínába most már inkább készletet feltölteni járt. Autót persze nem tud magával cipelni, ezt belátta néhány próbálkozás után, mert pár (legutóbb talán ha hétezer darabot vitt) Flybo Total Electric ugyan elfért a szánra kötözve, de tömegverekedés tört ki érte a következő állomáson, Bakuban, ezért nem próbálkozik többet, mert annyit nem bír el, amennyi kéne. Különben is, ezeknél az autóknál mindig probléma van a honosítással, meg a vámmal, emisszióval, ezért ez alkalommal inkább kisebb tárgyakat tömött a puttonyába.

Az idei sláger például a szélvédő-jegesedésgátló bevonat. Egy nagy – biztonságból azért mégiscsak hővisszaverő, ezüstszínű, hiszen soha se lehet tudni, milyen forróság van a világban télen – takaró két füllel, hogy az ajtóba lehessen csíptetni. Bár a jégvakaró, valamint a jegesedésgátló szprék palackja és kupakja is mind kínai gyártmány, azért akad még hely a piacon egy újabb termék számára, pláne, hogy ezzel semmi jogi kínlódás nincs.

Sajnos Kelet-Európában az ilyen ajándék nem tart sokáig, elég egy éjszakára kitenni az autóra, és másnapra már másé a Mikulás-ajándék, ezért Seng Dang Lao-Rennek (egyre inkább otthonosnak érezte a nevet) gondolnia kellett a balkáni autósokra is. Téli üléshuzat autóba – most ez a másik új kínai divat. Talált is belőle mindenfélét, szőrméset, mintásat, persze nem azt a szomorú borítást, amit Európában medvehéjnak csúfoltak régen, hanem vidám, ötletes, huszonegyedik századi termékeket. Be is tömött gyorsan kétmillió-nyolcszázezer darabot a puttony aljába, kétmillió-hatszázazer ötülésesre valót, kétszázezer hétüléseshez készültet, ennyinek elégnek kell lennie. Bocsánat, kétmillió-nyolcszázezer-egyet igényelt, mert egyet maga húzott fel a szán bakjára. Deréktámasz, nyaktámasz, minden van rajta, ami a tipikus autóból, Mikulás szánbakról hiányzik.

Mikulásnak vajszíve van, gondolt azért a sznobokra is, akik nem hajlandók huzatot tenni a Poltrona Frau és Connolly bőrökre. Nekik téli túlélőkészletet csomagolt, bikakábellel, szerszámokkal, kis hólapáttal, aminek a nyele ugyan csak a kínai, vattából készült műhó súlyát bírja el, de azért jól mutat a csomagtartóban. Ebből is kért hatszáznegyvenezer csomagot, betette a puttony laptoptartó zsebének a tetejére, majd az anyakönyvvezető iroda röpke érintése után, immár Seng Dang Lao-Ren névvel az útlevelében tovaszállt. Persze lassan, mert a légvédelem nem vicc. Jövőre vesz majd légiforgalmi sávos rádiót is - határozta el - olyat is látott öt dollárért, boltban, engedélypecséttel, garanciásan…

Alaszka messze elmaradt, de sok volt már kicsit az óceánból, fáradtak a rénszarvasok, és hiába adta rá Mikulás a segédturbinára ilyenkor a kakaót, ez a szakasz mindig megviselte az állatokat. Japánban pihenni kell majd, ezt megszokta az elmúlt ötszáz évben.

Meg itt úgyis van egy őslakos alteregója, Hotej-osó, aki a feje hátulján is hord egy szemet, emiatt aztán sokkal több virgács is fogy nála. Ő amúgy is szokott ajándékozni ilyenkor, nem fogják nagyon észrevenni, ha ő, a Mikulás csak úgy kutyafuttában szór szét néhány tíz tonna szaloncukrot. Azok a műanyag karácsonyfák úgyse bírnak el sokat. Ezekkel a japánokkal csak a baj van, mindenre van pénzük, meg aztán keverik az l-et az r-rel a beszédben, itt a fél ország szaroncukornak mondja a szaloncukrot.

Amikor fogatával becsörtetett a Narita reptérre, az állatok elé tette az abrakot, és hogy valamivel elüsse az időt, amíg esznek, vett egy mangát. Belelapozott. A Mikulás, azaz ő, ugye, a világ összes nyelvén beszél, olvas, ír és tárgyalni is tud, bár nettó adakozóként utóbbira ritkán van szüksége, mert kapni mindenki szeret. Mivel az év nagy részét Rovaniemiben tölti, ahol a finn pornócsatornákon és talk-show-kon kívül mást nemigen lát, hiszen körben mindenfelé csak a semmi van, ezért a világ mindig kicsit gyorsabban száguld el mellette, mint ahogy követni tudná. És ilyenkor, december hatodikán, ezen az egy szem napon próbálja bepótolni az egészet. Miközben körbe kell ajándékoznia a Föld lakosságát. Nem könnyű.

A reptéren vett manga viszont elnyelte. Csak ötszázhatvan oldalas volt, viszonylag gyorsan haladt vele, tizennégy perc alatt kiolvasta, ami egy átlagos szarariman (bérből élő irodista) idejének a másfélszerese, igaz, azok az iskolás lányok, akikhez hasonlók rajzai nagy számban szerepelnek az oldalakon, tipikusan két és fél-három perc alatt felfalják a félezer oldalt.

Mikulás megrendült. Rákapott a mangára. Volt valami cím az újság végén, valami nagojai. A Narita reptér bárjában lenyomott egy üveg Nikka viszkit, zsebre vágott egy csomag Chelsea-cukorkát, mert tudta, hogy ez hosszú lesz, bevágta magát egy gázos Nissan Cedric taxiba, és a megadott helyre vitette magát, hátha ott töményebben megkapja.

Mikulás-munkaidővel számolva több hétnyi igazolatlan hiányzást szedett össze (a valóságban volt az fél óra is), mert az, amit ott látott, felőrölte a szánokon edződött immunrendszerét. Autók voltak, tucatjával, olyanok, mint amik az utcán futnak, de mégis, nagyon mások.

Manga itt, manga ott, manga mindenütt, forgott vele a világ, kapkodott levegő után, de nem engedhette meg magának, hogy összeroskadjon, mert itt mindent látnia kellett.

A Manga-Silviát.

A Manga-Altót.

A mangabiciklit.

A mangalányt – vajon igazi kék a haja, vagy festett?

A mangababákat.

A mangaguminőt, aki nem OLYAN guminő, csak felfújható, amúgy meg ezzel is ágyba megy az ember, de nem AZÉRT, hanem csak aludni. Itt a Recaróban ült, ha az Recaro volt egyáltalán.

Aztán meg még az a Manga-Celica, nahát...

Meg a Manga-Z4, feketében…

A Manga-Alfa Bertonénél már ledobta a szervoszivattyú az ékszíjat a fejében, ilyet azért nem kellene, villant be, de még bírta.

Vagy mégsem? Úristen, rosszul leszek, forog velem a…

Már Kína partjainál járt, amikor felébredt. Kihányt a bak mellett, máris jobban érezte magát. Hogy hogyan jutott vissza a Naritára, hogy lépett ki az országból, arra nem emlékezett. De nem vesz többé mangát, ebbe beleőrül.

A Télapó egyetlen, de annál hajszoltabb munkanapjának felénél jár, ekkor érkezik Ausztráliába. A feladat nem túl nagy - 22 millió ember él a kontinensnyi országban - de nagy a kísértés, hogy megálljon egy kis wellness-re.

Itt ilyenkor tombol a nyár, a tengerparton szörfös csajokat stírölhetne, és krúzolhatna nagy V8-as cirkálóval. Ilyet lassan már Amerikában sem találni, csak itt, pedig a Mikulás szereti a vényóc-hangot, és a tágas, kényelmes autókat, amik nem borulnak fel minden gyorsan vett kanyarban. De menni kell tovább. Még előtte áll a fél világ, sok százmillió ajándék figyel a puttonyban, és itt a jávorszarvasokban is hamar felforr a hűtővíz.

Az elhatározás azonban megszületett a fejében. Ha vége ennek az őrületnek, visszatér egy kis pihenésre, és egész biztosan ellátogat egy V8 Supercars futamra is - az egyik krampusz azt mondja, sokkal izgalmasabb, mint a Formula 1.

Hideg van: a fák törzsei között átfúj a vihar, nem nagyon tud hova bújni Gyed Maroz, pedig cefet jól esne egy kis zug – az pisáljon fagyos szélben, akinek hét anyja van. Muszáj volt leszállnia, az elszopogatott vörösboros csipkebogyótea már kikívánkozott, föntről meg mégsem engedheti ki – ilyen öregen mégsem kéne a szán oldalán egyensúlyozva jaszkariznia. 

Köntöse alól előkotorta az összefagyottat, és koncentrálva spriccelni kezdett a fenyőfa törzsére. Zajt halott, ijedtében majd' kipisálta a vesekövét. Remegést érzett talpa alatt. Hátrafordult: mögötte óriás teherautó közeledett halványan pislákoló lámpákkal. Tudta, hogy nem látják őt, tudta, hogy félre kell ugornia. A nehezen megindított sugár csak nem szakadt meg, nem merte így visszarakni – flekkes gatyával mégsem rohangálhat egész nap; ebben a hidegben órák alatt sem száradna meg a húgyfolt.

A nagy sárga Belaz egyre közelebb ért. A gyémántbánya egyik fejtéséből a másikba guruló autószörny már szinte mindent kitakart, amikor az utolsó cseppek lerázása helyett félreugrott. A besárgított havon, bokája mellett gurult el az óriási kerék. Szeme sarkából látta, ahogy a szarvasok riadtan röppennek odébb: a 130 tonnás dömper kis híján elsodorta őket is.

Mikor nagy nehezen visszacsalogatta a réneket, remegő lábbal visszamászott a szánra. A fák fölött szállva figyelte, ahogyan bizonytalanul kacsázva halad előre a majd négy méter magas dög. „Ez biztosan bevodkázott” – gondolta magában és számolgatta, hogy mennyi ajándék férne el a vaskosárban.

Alatta nagy telep volt. Bánya, mögötte javító- és szerelőműhely. A nyíltszíni fejtéséhez érve megállt a Belaz, kiszállt a sofőr, hogy bizonytalan lépésekkel a többiekhez menjen. A kabát alól üveg került, mohón ittak, nevettek és vitatkoztak. A sofőr hátralépett, visszaszállt a kocsiba és a szinte siratófalszerűen meredek bányafalra hajtott.

A férfiak fogadtak. Az összkerekes gép lassan kapaszkodott, majd a cél előtt megtorpant. Elfogyott a tapadás, és a haladás csúszássá változott. A dömper visszabucskázott. A lángokat már meg sem nézte – a katasztrófaturizmusra nincs idő. Ide úgysem hoz csomagot, de még virgácsot sem: hozzon csak fejfát kollégája, a halál.

Azok a csodálatos idők, oh, mily szépek is voltak. Amikor még csak a denevérek voltak a legközelebbi rokonaim itt Új-Zélandon. Keresztényeknek, sőt még csak embereknek sem láttam nyomát. Igaz több mint 2000 kilométert kellett idáig utaznom Ausztráliától, de kit érdekelt. Letettem a batyum, ledobtam a köpenyt, s máris fejest lehetett ugrani a tengerbe. Nem volt ember, nem volt meló. Imádtam.

Erre megjöttek. Először csak a polinézek. Tőlük még csak-csak lehetett pihenni, bár kicsit furcsállták bordó palástom, de nem tudták kisakkozni, ki is vagyok. Elvoltunk egymás mellett. De mi a francnak jött ide az a holland? Amikor kisegítettem Abel Janszoon Tasmant abban a viharban, akkor persze hálás volt. Tudott fohászkodni, hogy így segíts Kerstman, meg úgy segíts Szent Miklós. A kis privát nyaralómat persze ki kellett neki pécéznie magának. Nem volt rest berajzolni a térképre ezt a kis paradicsomot.

Majd persze ide kellett tolnia a képét a James Cooknak is. Miért maradt volna otthon? Hozta a pereputtyát is. Azok meg már keresztények voltak, s persze véletlenül sem azonos egyházból. Anglikán, presbiteriánus, római katolikus, metodisták meg baptisták. Kihagytunk valakit? Még? Gyertek, gyertek, hadd kelljen minél több szokáshoz alkalmazkodnom.

Na mindegy, csak túlélem ezt a napot.

Be kell vallanom, azért van mit szeretni ezekben az emberekben is. Jó kis autóbuzik. Mondjuk, nem is tehetnek mást, mivel nincs igazi tömegközlekedés: nincsenek trolik, villamosok, nincs buszsáv... Na jó, valami hasonló azért van: a gyorsabb közlekedésnek fenntartott sáv. S a szabályok sem olyan drákóiak (vagy inkább demszkysek). Az aucklandiek közlekedhetnek ebben a sávban is, de van egy feltétele: az autóban legalább hárman üljenek. Jaj. Igen-igen, ott is csak egy kopf per kocsi az átlag a dolgos hétköznapokon. A rend őrei persze kamerákkal figyelik, hogy betartják-e a szabályt. S ha elkapnak valakit, kemény húszezer forintnak megfelelő új-zélandi dollár a bünti.

De nem kell félteni az aucklandi autósokat sem. Találékonyságért ők sem mennek a szomszédba. Hirtelen a helyi szexshopokban megnőtt a guminőkre a kereslet, s a kirakatokban sem voltak többé biztonságban a próbabábuk. De ha az ember elfelejtette  bekészíteni hallgatag társait a kocsiba, most már akkor sem kell a dugóban csordogálnia. Csak felvesz egy-két bérutast, s máris megvan a vágyott létszám. Főleg diákok egészítik ki zsebpénzüket ideiglenes utastársként, s még a fitneszbérlet árát is megspórolhatják, mivel kocogással térnek vissza a kedvező starthelyhez.

Véletlenül sem akarom meggyanúsítani az új-zélandi magyar közösséget, de nem ismerős ez a mentalitás valahonnan?

Még szerencse, hogy ez az időzóna ennyire kihalt. Pár kis szigetecske, és ennyi. Nem kell belehalni a melóba. Kell is ez a többletidő, mert Szamoán most nem vezethetek megszokásból. Kitalálták, hogy szeptember 7-től ezentúl balra kell tartani. Mindenki a szegény helyi buszsofőrökről beszél, hogy nekik most át kell szerelniük a buszok ajtajait a másik oldalra. De kérem, nekik a busz a munkaeszközük, arra költeni kell. Ott a jól bevált módszer, át kell hárítani a költségeket az utasokra, a BKV sem rest ezt tenni (közben hogy-hogy nem befúj az aljas szél tíz millát az ablakon, nahát). De ki gondol rám? Egy napom van, hogy kihordjam ezt a töménytelen csomagot, erre még köthetem át Rudolfot is a másik oldalra.

Kinek van erre ideje?

Időre meg kell jelennem az érkezésemre rendezett fogadáson. Nem lehet ám késni. A Metro Boys együttes ideje drága. De a látvány mindent megért. Nézzétek gyerekek, hát nem csodálatos?

De mielőtt felzabálnám az összes umu-t, oka-t, meg pe'epe'e-t indulnom kell. Ha valahol szükség van a segítségre, a gondoskodásra, a szeretetre, hát itt nagyon. Szeptember 29-én cunami söpört végig Szamoa partjainál. Nem válogatott. Mindegy volt neki, hogy embert, házat, balra- vagy jobbra tartó autót sodor el.

A káoszból születnek a hősök. Ez volt Asiliben is, az Amerikai Szamoa nyugati partján fekvő faluban. Az ötéves Mercy Hemaloto talált meg egy héttel a szökőár után a parton, s mentett ki a törmelékek közül.

Köszönöm!

A Mikulás egyik legnagyobb próbatétele a melegebb vidékek meglátogatása, ezek közé tartozik Hawaii, Francia Polinézia és hasonlók. Itt a vidám megajándékozottak egy szál semmiben grasszálnak, míg ugye a Mikulás esetében nehezen akceptálható egy könnyített viselet. A sarkvidéki hideghez szokott rémszarvasoknál legfeljebb a borotválás jöhet szóba, de akkor a szibériai ajándékok kézbesítése jelentene gondot. A Csendes-óceáni szigetek másik nagy átka, hogy rettentő sok helyen kell megállni.

Sőt, volt olyan év, amikor a japán anyahajókra is kellett kézbesítenie. A Mikulás jól emlékszik még 1941-re, így utólag örül, hogy csak december 7-én kezdtek bombázni a japók.
A sokat látott Mikulás elcsodálkozott, amikor ezeket a kis háromkerekű förmedvényeket meglátta Hawaii-on, amivel a legutóbbi időkben a turistákat hülyítik. A sok idióta még fizet azért, hogy ezekben a rettenetes valamikben nézegesse a környéket.

Így, túl a legkeményebb műszakon kicsit kifújhatja magát a Télapó. Igaz, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában alig 340 millióan laknak, mégis itt a legfárasztóbb az ajándékosztás: sok a keresztény, és számítógépeket, plazmatévéket, terepjárókat kell a kéményen át a zoknikba csempészni, halálos csöndben. Kegyetlen meló, a krampuszok is megmondhatják.

Alaszka kellemes lazítás ehhez képest: néhány százezer családot kell ellátni ajándékkal. Az időjárás is kellemesen ismerős, a jávorszarvasok egy picit lehűthetik magukat, és rágcsálhatnak némi zuzmót, mielőtt tovább húzzák az igát Ázsia irányába. Így a Mikulásnak is akad egy kis ideje, hogy miután szétküldte a segédeit, elzarándokoljon abba a bizonyos használt-kereskedésbe, kedvenc hómobilját megszemlélni.

Egyszer, néhány évtizede már vett volna egy ilyen kényelmes, csukott, motoros szerkezetet – ha nem pancsolja el ajándékokra a kólás szerződésből befolyó pénzt, talán össze is jött volna – de később rájött, hogy a szarvasok sem vennék jó néven, ha nyugdíjazná őket, és szegény Bombardier Snow Cat sem bírná az iramot. A 48 km/h-s végsebesség legfeljebb bámészkodni elég, a Föld összes gyerekét végiglátogatni viszont kevés lenne, csak az egyenlítő mentén több mint egy hónapig tartana az út. Így csak álom marad az '57-es hójáró busz – talán jövőre, ha a Jingle Bells jogdíjaiból marad egy kevés, belefér a költségvetésbe egy ilyen privát járgány is.

A Télapó áldotta az eszét, hogy repülő szánt használ, így egy Harrier könnyedségével tette le Pitcairn szigetén a városháza elé járművét.

Mivel a sziget teljes lakosságának több mint 10%-a éppen polgármesternek készül, így nagy tolongás támadt, hogy mindenki lefényképeztesse magát a piros ruhás vendéggel.

Mivel a szán nem fért volna el, így a helyi tradicionális járművel, a quaddal kellett kiosztani az ajándékokat.

 A nemrég szabadult Steve Christian keserű mosollyal vette át virgácsát és a kókuszos csokit. Végül elénekelték a sziget dalát

A Mikulás az amishok földjére érkezett.

Éppen egy tipikus diszkóbaleset mellett landolt. A helyi streetracing klub jeles tagja nem bírt a lóerővel és besokallt a kanyarban. Biztos nem volt a járművön télipatkó.

A Mikulás vonórénre vette és kirántotta az egylóerős sportkupét az árokból. Ezután kiosztotta a kézműves műanyagokkal díszített vajköpülő készleteket.

Fű, a Húsvét-szigetekkel bajban volt Télapó, hiszen ez a világ legtávolabbi csücske, ahol alig történik valami. A négyezer polinéz vígan él, szívják a saját dohányukat és különféle füveiket, a közlekedés minimális, és a misztikus kőfejek árnyékában andalító polinéz zenére lejtenek a pálmeleveles-szoknyás csajok. Mit adhatna ezeknek a Télapó? Egy új pipát? Némi kapitalizmust vagy csak egyszerűen semmit? Jobb, ha nem fertőzi őket a Santa Claus-dogmával?

Csak vágyakozva tekintett hát le a kis szigetre, de jó lenne neki itt, még akkor is, ha olyan furcsaságok történnek, hogy az autó időnként dombra felfelé gurul.