Ha ön Bernd Rosemeyer-rajongó, vagy egyszerűen csak szereti a korukat évtizedekkel megelőző technikai remekeket, nyilván erősen a látóterében mozog az Auto-Union háború előtti, Typ D-re épített technikájú rekorderkocsija. Rosemeyer épp az aznap felállított, 432 km/h-s országúti sebességi rekordot készült megdönteni a már a Venturi-hatást is kihasználó speciálgéppel, amikor autója felrepült, majd a földhöz csapódott. Rosemeyer helyben szörnyethalt, ezzel a balesettel le is zárult a közúti sebességi rekordok korszaka. Kocsija jócskán nyerésre állt, de oda-vissza hoznia kellett volna az eredményt.

A gyönyörű Auto-Union makettjét korlátozott példányszámú ajándéktárgyként elkészítettette idén az Audi, ráadásul egy 2 GB-os pendrive-ot is beletett suttyomban, hogy hasznos is legyen. Ilyen nehéz pendrive-ja még sosem volt annak az olvasónak, aki helyesen válaszol kérdésünkre.

Álljon hát itt:

Hivatalosan elismerten milyen autónál alkalmazták először a kocsi alatt nagy sebességgel elsuhanó, majd a faránál kitágulva távozó levegő által termelt leszívóerőt, az úgynevezett "ground-effect"-et, más néven Venturi hatást?

(A pendrive-ot a Porsche Hungaria Kft. ajánlotta fel.)

Úgy döntöttünk, a Totalcar olvasóihoz idén kicsit hamarább érkezik a Jézuska (más vallásúak helyettesítsék be a hozzájuk jobban illő ajándékhozót). Ilyenkor, két héttel karácsony előtt még kevesebb a dolga az égieknek, az angyalkák például szívesen vállalkoznak egy kis különmunkára.

Holnap reggel, azaz december 12-én megjelennek majd nálunk, felpakolva ajándékokkal. Mi már tudjuk, mik lesznek azok, kaptunk tőlük e-mailben képeket – hiába, a XXI. század Szent Péter kapuján is betette már az ADSL-kanócát. Annyit előre elárulhatunk, hogy volt nagy méltatlankodás a szerkesztőségben, amikor megláttuk, mik jönnek, hogy miért nem mi kapjuk mindazt a jót, ami érkezik. De az olvasó a legnagyobb kincsünk, mindenki megkeményítette a szívét, elhallgattatta a bentről üvöltő hiénát. Higgyék el, ha eltalálják a választ a kérdéseinkre vagy megoldják a feladatot és jelentkeznek, nem áll majd lesben TC-s újságíró az oszlop mögött bézbólütővel, hogy elvegye az ajándékot. Az az önöké lesz.

Na ja, kérdések: az első pontban reggel nyolckor élesül, a következő 8:15-kor, aztán 8:30-kor, és így megy ez tovább egészen este 8-ig, azaz 20:00-ig, vasutasan szólva. Az ötvenedik ajándék - a legnagyobb – olyan nagy lesz, hogy azt egész csapat angyal daruzza majd le az égből. A Dension világújdonsága lesz ez, a Wi-Drive, azaz autóba szerelhető WiFi hotspot, amelyről több számítógép tud egyidejűleg működni a kocsiban, de arra is alkalmas, hogy például otthonról, a gép mellől feltöltsük zenével garázsban álló autónkat a svédországi utazás előtt, vagy internetes rádióállomásokat hallgassunk. A Dension-cucc kérdése – csak hogy az olvasó is megdolgozzon az ajándékáért – külön, valamikor éjfél és vasárnap reggel nyolc óra között jelenik meg a Belsőségben. hogy mikor még mi sem tudjuk, ha tudjuk, akkor sem mondjuk meg. Az ötlet a Vaterától származik, ne minket szidjanak…

De persze a menetrend szerinti posztokban sem szúrják ki az olvasók szemét Jézuskáék. Lesz a lavinában minden, gigantikus Porsche-könyv, öntött, súlyos Auto-Union Typ D pendrive, negyven centi hosszú, négycsatornás, profi távirányítós helikopter, 1:10-es méretarányú, bokatörő méretű és súlyú, távirányítós sportkocsi, bőrkötéses Mont Blanc filofax, Harley Davidson-hátizsák és sok más, autóbuzihoz méltó ajándék, – tényleg gazdag a puttony tartalma.

Önöknek nincs más dolga, mint felpattintani a Belsőséget, billentyűzetet ragadni, és válaszolni. Ötven nyertesünk lesz, ez egyenlő ötven boldog emberrel. Jöjjenek, tartsanak velünk. Mi kívülről figyelünk majd. És irigykedünk…

Reggeli héttől nyolcig, aztán autóba és ki a hegy alá. Eddig frankó volt minden, süt a nap és meleg van, bár a hőmérő mínusz ötöt mutat. Aztán elkezdődött.

Már tegnap is baj volt velük, szakadtak, törtek, hiányosak voltak, sokszori próbálkozásra és leokézásra is leestek, igen, a rohadt, szemét hóláncok. Valószínűleg sok gondjuk akadhatott már velük, mert egy X5-ös kísérőautó lényegében tele volt csere-hólánccal, de a reggeli latyakban mocskoskodás, tolatás, finom elindulás és tucatnyi megfeszítés eléggé elvette a társaság kedvét.

A gond az volt, hogy javarészt erősen használt láncokat kaptunk, sokukról hiányoztak a szemek, melyeken átfüzhettük volna a megfeszített, kampós véget így jobb híján összevissza kellett kötözgetni őket. Ennek persze az lett a vége, hogy szépen-lassan mindegyik elnyíródott a végénél, a patentszem kicsúszott és az immáron laza láncot ledobta a kerék, rosszabb esetben még át is hajtottunk rajta. A kurzusvezetők azonban segítőkészek voltak, pár perc múlva ott voltak az új darabok.

A Schneekette-lager

Felértünk az immáron csak Schneekette-lagernek nevezett helyre, felraktuk hátra őket egyszer, kétszer, négyszer, majd újra le és fel míg jó lett, majd indulás 2800 méter magasra, a gleccserre. Útközben elszakadt, kaptunk újat, megint fel, elindulás, ami még hólánccal sem egyszerű a hóval borított jégen (nem véletlen, hogy kizárólag összkerekes Pandákat, Subaru Justykat és régi Impreza kombikat látunk virsligumikon.) Két kamera, fényképezőgép, ezek táskái, töltők, akkumulátorok (hidegben gyorsan lemerülnek, sűrűn kell cserélni őket), kesztyű, sapka, sál, kezdtem hasonlítani a Medvedisznóemberre.

Láttuk, hogy a mellettünk elkullogó, ide-oda csúszkáló többi sofőr is elfehéredett szájjal küzd a tapadás nemlétével. Végre felértünk és megegyeztünk abban, hogy ha azonnal nem történik valami jó velünk, akkor bizony kikapcsolt menetbiztonsági elektronikával kezdünk őrületes pörgésbe, közben pedig fennhangon jódlizunk mindannyian.

Persze elmélet volt most is bőven: üléspozíció, öltözet, ellenőrzés, kormányzás, igyekszem mindent feljegyezni, rettentő hasznos dolgok ám! Csúszni is lehet ésszel, és ha megpördülünk, még akkor is nagyon sok mindent tehetünk annak érdekében, hogy elkerüljük a még nagyobb bajt, vagy legalább minimalizáljuk a kárt és óvjuk életünket. Erről később, tíz perc múlva vacsora, én meg itt piszmogok.

Szerencsére odafent, a gleccseren eljött végre a mi időnk. A baráti összetartás jegyében a jókedélyű cseh párossal vágtunk neki az alul- és túlkormányzottságot szemléltető pályának. Az instruktor elképzelése az volt, hogy a nagy, havas placc egyik oldalán bójákból kirakott kört megkerülve túlkormányzott legyen az autó, majd áthajtva a másik bólyasorhoz direkt érkezzünk gyorsabban, hogy alulkormányzott legyen, majd vakarjuk össze a gépet anélkül, hogy megpördülnénk. (A cikkben lesz erről szó bővebben.)

Mindezt természetesen kikapcsolt DSC-DTC mellett.

A cseh páros (Zbynek és Jirí) elöl meg egy hosszúhajú idióta hátul

Tíz perc után feladta, mert hogy-hogy nem, sem a csehek, sem a mi autónk nem akart alulkormányzott lenni. Hiába mondtuk neki, hogy hiszen mi mindent megteszünk, de valami lehet ezekkel a francos BMW-kkel, mert csak keresztben mennének. Mosolygott, értette, miről van szó, 16 éve ezt csinálja. Aztán csak annyit mondott, na jó, akkor két autó maradjon az egyik körnél, kettő a másiknál és próbálják meg minél többször körülrajzolni az ívet. Áldassék a neve.

Meg a 330i, ami szerény véleményem szerint a BMW legharmonikusabb szerkezete. A szívómotor csodásan szól és tökéletesen lineárisan adja le az erejét (átmentünk egy nagyon hosszú alagúton, igyekeztem videózni), a drift szöge nagyon finom gázfröccsökkel adagolható, a kormányzás pedig direkt és gyors. Ott pörögtünk-forogtunk a csehekkel és jól éreztük magunkat. Persze időnként megpördültünk, de ez mit sem számít ahhoz képest, amikor végre először sikerült két teljes kört megtennünk, csak vigyorogtunk, mint a bolondok. Aztán újra, meg újra. Tudom, hogy élvezték volna, megtettem önök helyett, talán megbocsátanak.

hirdetés

Eddig egy szó sem esett arról a lelki keménységről, ami a goodwoodi oldtimer-versenysorozat meglátogatásához szinte elengedhetetlenül szükséges. Mármint ahhoz, hogy egyáltalán odaérjen az ember a kapuhoz. Mert az még csak rendben van, hogy az ember itt Magyarországon előre elképzeli, hogy belép majd a bejáraton, megveszi a jegyet (azaz mi, protekciós újságírók, átvesszük a sajtóbelépőt, igaz, nekünk ezért dolgozni is kell, de higgyék el, nem olyan rossz az), aztán odabattyog a pálya széléhez, fülel, bámul, fotóz, ha unja a helyet, odébbáll, bámul máshonnan.

Lotus-parádé. 6, 11, 11, meg - upsz - egy AC Ace a végén

Meglepő, de a 2010-től érvényes KRESZ-be értelmes változások is kerültek.

Vélemények azonos című írásunkról.

Jó estét minden ébren lévőnek!
A tévéből épp a meccs szól én pedig azon gondolkodom, miért is NEM csináltam egyetlen képet sem az ideúton? Valószínűleg azért, mert folyamatosan szakadt az eső amihez itt, az Alpok tövében még némi hó is párosult.

A múlt időből gondolom nem nehéz rájönni, hogy megérkeztünk. Ablakom alatt éppen most száll buszra a lényegében csúszómászóvá morfolt orosz társaság, akik szemlátomást születésnapot jöttek ünnepelni ide. A szálloda király, a személyzet szinte kivétel nélkül a Balaton-felvidékről származik, így tejben-vajban fürösztenek, bár az első félidőről lemaradtunk.

Nem maradtunk le viszont magáról a kezdésről, de ehhez bizony helyenként oda kellett lépni az X3-nak. (Jól tartja magát, bár kicsit érezni, hogy nem mai modell, de 9,9-es átlaggal autóztunk, a soros, hathengeres dízelmoraj pedig még mindig...eh, csak kimondom, kellemes.) Természetesen igyekezetünket siker koronázta és tíz perccel hat óra előtt (amikor is a fejtágítás kezdődött) beestünk a hotelbe, mindezt csupán egyetlen traffipax-villanással megúszva.

Ami felér egy csodával, hiszen brit tudósok kimutatták, hogy Ausztriában az egy főre eső sebességmérő kamerák száma egy. Ennek ellenére utunk során az autósok fele tökéletesen ignorálta őket, minket is csoportosan villantottak le, legalább négy-öt autó lesz a képen, ahol a százas tábla mellett százhússzal tépünk. Valójában, így visszagondolva, nem is biztos, hogy mi nyertük a fotópályázatot.

Ami nevetségesnek tűnhet a tökéletes állapotú A1-en. Így jártunk, sebaj, a fő, hogy ideértünk. Nagyon gyorsan kidolgoztuk a kövesd a saját helyi autósodat taktikát, így Innsbruck előtt sikerrel elkaptunk egy S3-mas Audit, majd kellő távolságot tartva az ő tempójában autóztunk. Utána átnyergeltünk egy Ford Galaxyra és ide is értünk tíz perccel kezdés előtt.

Mondanom sem kell, hogy a forgalom abszolút folyamatosan haladt, senki nem művelt semmi váratlan dolgot, egy öröm amúgy itt közlekedni, ebben a kiszámítható, precíz világban, ahol a jóság a sztrádáról lehajtva sem ér véget, de nem ám.

Sölden elég magasan fekszik, van itt hó bőven midnenütt: a háztetőkön, a legelőkön, domboldalakon. Na és hol nincs egyáltalán? Nem találják ki: az utakon. Bizony ám, még az olyan úton sem, ahol éppen elfér egy busz, még olyan kanyarokban sem, ahol a csöcsös, tiroli lányok mellbimbói is eltörnek, sehol. Lehet labancozni ugyan, de nem kéne: ezeken az utakon rend van. És sok traffipax.

Az első fejtágító kicsit furcsa volt, a cseh kollégákkal csak összenéztünk, ők Prágából jöttek, hat órás menetidővel, mi Pestről, ahonnan fél tízkor indultunk (khm, fél tizenegykor voltunk Budaörsön), lényegében esőben, hóban, fagyban. Ezt megkoronázva az első egy óra arról szólt, hogy milyen vezetni télen. Dióhéjban összefoglalnám: nagyon figyeljenek és legyenek óvatosak. Dióhéj vége.

Na azért ennyire unalmas nem volt, megtudtunk egy pár érdekes dolgot, például azt, hogy a német statisztikák kimutatása szerint vészhelyzetben az átlagos német sofőr reakcióideje 1,84 másodperc, ami nagyon sok. Gondoljanak csak bele, mekkora utat tesz meg ez alatt az autó. Ugye?

Holnap reggel héttől kezdődik a gyakorlati rész, könnyed, reggeli hólánc felrakással, autózással 2800 méter magasra, majd az alul- és túlkormányzott autó megzabolázása. Persze ez egy tréning, ezzel mindig szembesülnöm kell, így valószínűleg nem díjaznák az ötletet, hogy a túlkormányzott állapotot minél tovább megtartva egy snassz ívet rajzoljunk a bóják köré de!

Szerencsére nem zárták ki ennek a lehetőségét sem. Meglátjuk. Mindenesetre kicsit felcsillant a remény, mikor elméleti oktatónk - nevezzük Kedves Ulrikének, bár erőteljes testalkata miatt simán lehetne Kedves Ulrik is - megemlítette, hogy lesz DSC-DTC OFF-része is a programnak.

Az pedig egy 330i-vel, a letaposott havon még akár vidám is lehet.

Holnap jelentkezem.
Az önök hűséges bloggere.
omm

- It's 106 miles to Chicago, we got a full tank of gas, half a pack of cigarettes, it's dark, and we're wearing sunglasses.
- Hit it.

Bizony, Elwood és Jake így vágtak neki minden idők leghosszabb autós üldözésének a kultikus Blues Brtohers-ben. Lazák voltak és királyok, legalább annyira, amennyire mi NEM. Igaz, minket nem üldöznek rendőrök, golyók helyett csak az eső dobol az X3 motorháztetején, ahogy törünk előre a sztrádán, dögunalom, így nehéz kúlnak lenni. Kollégám sincs beszédes kedvében, én sem. Felmálházva fotóstáskával, kamerával, utazótáskával franctudjamivel úgy nézünk ki, mint Dumb és Dumber, mikor Aspenben kinyitották a koffert.

De annál azért jobb helyre megyünk, legalább ez vigasztal minket. Az ausztriai Sölden felé tartunk, 1377 méter magasra, ahol majd három napon keresztül próbálnak meg minket megtanítani arra, hogyan is kell télen közlekedni.

Sölden és környéke igazi síparadicsom. Az alpesi világkupa egyik fordulóját is itt rendezik, a második legmagasabb osztrák hegy, a Wildspitze (3768 m) árnyékában. Hab a tortán, hogy az ország leghosszabb lesiklópályája is itt található: 15 kilométer hosszú és 1800 méter szintkülönbséget tesz meg. Szinte kedvem támadt hosszú évek után újra belelépni az öreg Nordica bakancsba.

Erre azonban nem lesz idő. A program sűrű, délután ötre kell odaérnünk, nem egész 830 kilométer. A biztonság kedvéért elindultunk időben, nem lehet tudni, mi van ilyenkor a hegyekben. Egy kis szerencsével lavinát sem kapunk a nyakunkba, sőt, nem kizárt, hogy megtaláljuk Ötzi üldözőit jégbe fagyva. (Raikkönen lényegében tőle nyúlta az Iceman becenevet.)

Mindenesetre most itt ücsörgünk az X3-asban, próbáljuk megfejteni, hogy a kissé már koros, de elég sok pénzbe kerülő, jól felszerelt, háromliteres dízelben miért nem kértek navigációt (hoztunk magunkkal) és hogy az ötös bemutatóján látott maszkolt dolog tényleg az új X3 lehetett-e. A dízelben van erő, gond nélkül rohan velünk, fogyasztani alig fogyaszt, de kollégámmal azért reméljük, odafent akad benzines, hátsókerekes autó is. Na és persze napszemüveg, mint a Blues Brothersben, anélkül a hóra nem jó menni.

Addig is, nézzük csak, összkerékkel valahogy így kell ezt. Nem nehéz ktalálni, ki vezet.

Természetesen, ahogy lehet, jelentkezem.
Omm az A1 Autobahnról.

Az ökoterror nem kívánt mellékhatása, hogy ha sok vezetőt sikerül megtéríteni az energiatakarékos vezetésnek, megfordul a trend, és egyre kevesebb lesz az udvarias sofőr.

Vélemények azonos című írásunkról.

Fordult bizony. Ma a Totalcar Szerkesztőség, Petrolhead csoport címzéssel kaptunk vastag, bélelt borítékot. Angélánk tanácstalanul álldogált a borítékkal a kezében, lecsaptam rá azonnal (a borítékra), újság formája volt, de csak találgatni mertünk, mi lehet az.

A Top Gear és az Autocar is fóliázva jön, a Quattroroute és Árpád motoros magazinjai is. Szerencse, hogy nem kezdtünk el hülyeségeket tippelni, úgysem találtuk volna ki soha. Egy Car nevű magazin volt. Mi a fene? Valami új termék a brit piacon? Fenéket. Nézzék csak meg a fejlecet.

Hoppá! 29,95 rand az ára. És nicsak, egy levél Szervusztok hazámba szakadt hazánkfiai megszólítással. Egyik régi olvasónk és kommentelőnk (akit volt szerencsém személyesen is megismerni) Malenykij Polgár járt Dél-Afrikában, ott vette, majd küldte el, immáron Ausztriából, nekünk.

Természetesen azonnal rávetettem magam. Mégpedig a lap végi hirdetési oldalakra, hiszen ebből lehet leginkább megismerni egy ország autós kultúráját. Csikóssal jót nevettünk Mystery car-ként felhozott Innocentin, aztán egy kis időutazás erejéig megnéztük a Golf I és II-höz kapható tuning-cuccokat. Ezekből rengeteg fut, hiszen City Golf néven pár hétig gyártják még. Kitűnő olvasmánynak ígérkezik, most három napra úgyis elutazom (erről az útról tudósítok, ha netközelben leszek) esténként jó lesz lapozgatni. Gyorsan belenyálazva látszik, hogy nagyjából ugyanaz a felhozatal a kontinens csücskében is, mint errefelé, gondolom, a Golf I-féle őskövületek már arrafelé is meglehetősen elavult konstrukciónak számítanak és inkább a többiekhez képest alacsony áruknak köszönhetően maradtak még meg a piacon.

Pénteken hozom vissza, de az, hogy a többiek hogyan vesznek majd össze rajta, már nem az én dolgom.

Ebben a taknyos-nyálas időben csak sóhajtottam egyet az ottani Thule-reklámon. Sílecek helyett szörfök, hideg helyett napsütés, valaki nem indul arra hétvégézni?

És persze: köszönjük Péter!

Nehéz műszak áll a Télapóka mögött. Mennyi ország, mennyi nép, mennyi ajándék! És ugye, a Föld kétharmadát óceánok borítják, ami elég unalmas tud ám lenni. Ráadásul – azt a csomós, csömbörlékes rénzuzmóját! – hát nem elfogytak az ajándékok, mielőtt befutott volna az Egyesült Arab Emirátusokba?! A krampuszok bezabálták a csokit, a rének rámentek a mogyoróra, amit a takarók nyomokban tartalmaztak, hát most mi lesz? Ja, hogy itt nincs igény a Télapóra? Hát persze, errefelé 365 napon át tart a Mikulás! Na de most komolyan, aki azzal szórakozik, hogy az Európából importált luxuskurvákat már meg sem dugja, csak úsztatja őket egy hatalmas akváriumban, és alulról nézve röhög rajtuk, mert a szex neki már posztmodern – na ezekhez állítsunk oda cukorral, dióval, mogyoróval?!

Az emirátusi állampolgárok 23 éves korukban házat és földet kapnak, valamint állami apanázst a semmiért, vagyis hát az állampolgárságért. De az igazán zsíros falat, ha beveszik őket egy külföldi cégbe, márpedig beveszik, mert az Emirátusokban vállalkozás csak úgy telepedhet meg, ha helyi polgárt is bevesz a tulajdonosi körbe. Itt kérem, öntözik és fűtik a sivatagot, mint a Volvo C70-es bemutatóján! Lamborghiniket és Ferrarikat zúznak az illegális gyorsulási versenyeken, de elég sűrű a Bugatti Veyron-denzitás is. Unalmukban ugyan nem művelnek olyasmiket, mint a szaúdi ifjak, de azért néha nekik is gondot okoz az egész életen át tartó szabadidő hasznos eltöltése. Úgyhogy miután Télapó megnézte, mit műveltek a srácok a Carrera GT-vel és az M5-ös BMW-vel, rájött, hülye lenne itt az ajándékok miatt görcsölni. Bekente szépen patazsírral a rénszarvasok lábát, gondosan betakargatta az elcsigázott krampuszokat, betárazott egy kosár datolyát és hazafelé vette az irányt.

A jó Mikulás legnagyobb mákja, hogy a világ legnépesebb országaiban nem nagyon hisznek benne, így Kínát is hamar megússza, és Indiában sem kell 1,1 milliárd embert végiglátogatnia.

Ettől persze még meg kell tennie ezt a kitérőt is, igaz, az idén sem lesznek nagyobb ajándékok. Ugyan felmerült, hogy Guptáéknak, akiknél mind a hat gyerek azt kérte tőle már tavaly is, hogy ne apa 125-ös robogójával legyenek kénytelenek nagy családi összejövetelre menni a szomszéd tartományba, vesz egy Tata Nanót. Végül is annyiba sem kerül, mint egy jobb Apple notebook, amilyet a neveletlen amerikai kölkök kaptak – de a Mikulás végül nem nyert a sorsoláson, mert évek óta rosszban van a szerencsehozó manókkal a piros sapka használati jogáról folytatott vita miatt.

Így az idén is csak némi gyümölcs jut, Tatát meg kapnak jövőre.

Vietnámot elhagyva Mikulás Kazahsztán felé veszi az irányt. Hosszú és fárasztó repülés következik, de mégsem dőlhet hátra nyugodtan. Közel Bajkonur, egy igen veszélyes légtér. Vigyáznia kell, nehogy véletlenül egy rakétakilövés kellős közepére csöppenjen. De Mikulás nem tud ellenállni a kísértésnek, izgatja az orosz űrprogram. Piszkosul unja már az öreg rénszarvas meghajtású szánját, szívesen lecserélné Rudolfékat valami menő rakétára.

Fotó: Ezer Zsolt

Mikulásról kevesen tudják, hogy kedveli az extrém sportokat. Pedig, ha teheti, hátára veszi ejtőernyőjét és boldogan veti le magát a szánról, csak hogy ne legyen olyan unalmas az utazás. A kies kazah sztyeppe felett amúgy sem éri túl sok inger, szüksége van egy kis adrenalinra: átkapcsolja a rénszarvasokat automata módba, előveszi az ülés alatt tárolt ernyőjét és juhhééé!