Emlékeznek még tán, nem is olyan régen történt, hogy ellopták Robertó Honda CR-V-jét a házuk előtt, korán reggel, a térfigyelő kamera alól. Nincs is ebben semmi különös, Budapesten reggelente többen is ébrednek úgy, hogy aznap nem autóval indulnak a munkahelyükre, bár ekkor még nem tudnak róla, mégis, ez a sztori annyiban más, hogy kollégánkkal, barátunkkal esett meg.
A kollektív sajnálkozás és a reménytelen kutatás-keresés elmúltával azonban szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy autó nélkül lényegében egy hátára fordított teknős, mozdulni sem tud, csak helyben kapálózik. Aki ismeri, az tudja, hogy ilyenkor finom, mint a hetvenes smirgli, éppen ezért jóformán közös szerkesztőségi gond lett az autóhiány. Nem akarnám részletezni a hosszú hetekig tartó procedúrát és a variációk milliárdját, melyek mind megoldást kerestek a felmerült problémára, persze nincs új a nap alatt: kell venni valamit. Valamit, ami nyomokban gépjárművet tartalmaz, nagyjából egészben van, vizsgás, zöldkártyás és kihúzza legalább két évig. Ennyi időt adott magának, míg egy másik „rendes” autóra gyűjt egy kis zsetont. A rendelkezésre álló összeg mintegy 700 ezer forint, de ebbe már bele kell férni tokkal-vonóval, átírással, karbantartással, szóval az effektíve vásárlásra fordított összeg 500 000 birodalmi forint körüli.
Ez volt az alapállás, persze ilyenkor mindig előjönnek az egymásnak ellentmondó, lehetetlen követelmények, hiszen egy félmilliós autónak leginkább pár évesnek, alig használtnak, rendszeresen karbantartottnak kéne lennie, noch dazu klímával. Ez utóbbit tán mára sikerült kiverni a fejéből, és becsületére legyen mondva, tisztában volt vele, hogy ilyen autó egyszerűen nem létezik. Nemcsak Magyarországon, valószínűleg az egész bolygón sem.
Rászántunk egy fél munkanapot, hogy próba-szerencse alapon végigjárjuk a pesti használtautó-kereskedéseket, persze nem adtunk magunknak sok esélyt (nekik még annyit sem), de üsse kavics, vak tyúk is talál szemet, egy próbát megér. Kiskapunak hagytunk a tarsolyban egy magánhirdetést is, közel volt, nagyjából a tervezett útvonalon. Először mindenképp a telepeket akartuk végigfutni, hiszen azok délután bezárnak. Hónunk alá kaptuk a kölcsön Cliót, és egy nagy sóhajjal nekivágtunk. Szegény kisautó alatt lényegében nem volt futómű, a szellőzőrendszere a Katrina hurikánon és a totális szélcsenden kívül nem ismert átmenetet, de ajándék lónak ne nézd a fogát, így boruljon a jótékony feledés homálya a benne eltöltött gatyarohasztó, rémületes órákra.
Mióta érvényes a műszaki és kezemben az új, minden átalakítást hivatalosan tartalmazó forgalmi engedély, nem nagyon lehet kirobbantani a Corollából. Örjöngve imádom, de persze metrófúrópajzs átmérőjű lyuk tátong az oldalamon a kíváncsiságtól, hogy mit gondolnak róla a többiek. Elég volt már a saját lelkendezésemből, tudni akartam, hogy mit gondol a vackomról az ország legszigorúbb autós szerkesztősége. A formáról persze senki nem beszél, nem akarnak a lelkembe gázolni - én is látom, hogy csúnya.
Nem egy bonyolult forma, na
De nem az autózás Miss Universe koronáját szeretném vele elhódítani, így hát nem érdekel. Viszont arra nagyon kíváncsi voltam, mit szólnak hozzá sokat látott kollégáim. Például Csikós, akinek több Révai-kötet megtöltésére elegendő tapasztalata van öregebb autókból, ráadásul vezette még akkor, amikor csapágyas motorral, támolygó futóművel, kilométeres holtjátékú kormányzással, ótvaros belsővel elvittük Egerbe.
Eredeti helyén kevésbé vagány, de egyben kevésbé fullasztó a kipufogó
Rajtam kívül ő az egyetlen, aki ismeri a hernyót a hosszú bábozódás, a csodás átváltozás előttről, mindenki másnak már csak a pillangót mutattam meg. Zsoltnak az egyik rendes, szerkesztőségi ebédjáraton nyomtam a kezébe a kulcsot helyettesítő, piros áramtalanító kapcsolót.
Ilyen öreg japán autóm volt már nekem is, GT, igaz, egy Mazda 626. Működött, tette dolgát, de nem kerültünk közelebb egymáshoz, inkább a kölcsönös tisztelet volt az úr, meg részemről a lecsukódó szemhéj-effektus sem maradt el. Gondoltam, a Corolla nyilván jobb lesz azért, mert egy bő hetvenessel erősebb, és van benne futóműtuning, de csodák azért nem lesznek, Japán, nyolcvanas évek, egyenautó-világ, csókolom.
Hát nem igaz. Az egyetlen dolog, amit egész életemből a Zoli Corollájához tudnék hasonlítani, az a Caterham Seven volt. De ebben valahogy a fedett kabin, a seggemet elnyelni képtelen kagylóülés és a fejemet verdeső bukócső ellenére még nagyobb volt az őrület. Ha van tökéletes autó a világon, hát ez az.
Felfoghatatlan hangok, a precizitás miatt elsőre szokandó, de ráhangolódás után döbbenetes váltó (BMW, Honda S2000, eh, hol vannak azok ettől...), a futómű meg egyszerűen leírhatatlan.
Kemény, persze, folyamatosan rázza az ember zsírjait, de úgy megy át mindenen, mint egy hidraulikusan csillapított gumilabda, azaz mindent érezni, de sosem üt meg. Szuper. És ahogy befordul, azt bele kellene tenni a Bibliába, a Koránba és Buddha tanaiba széljegyzetnek, igaz, én csak városban próbáltam, nagy sebességnél biztosan borzalmas, naná, persze, hogy.
A kormány él a kezedben, mintha a tenyereddel markolnád a féltengely-csonkot, és két doboz spenótkonzerv leöblítése után hirtelen szuper izmaid nőttek volna. Egyszerűen csodás. Sajnos még erős nyugtató hatása alatt is huligán lesz benne az emberből, hát persze, hogy nem kéne, kultúrember vagyok én. És igen-igen szeretem a savanyú szőlőt. Mint mindenki, akinek nincs tuningolt AE86-osa. Csak ők még nem tudják, hogy savanyú szőlőt esznek. Én már igen.
Persze Zsolt elfogult, együtt jártunk Egerbe, amíg az én autóm és az ő, egyelőre szupertitkos projektje készült. Meg aztán túlzottan empatikus, tudja milyen beleborítani egy új kisautó árát egy öregecske romba, majd hosszan hallgatni fű-fa-virágtól, hogy mekkora hülyeséget csináltunk. Kértem, hogy szidja, de ennél többre nem telt tőle. Keményebb kritikus kell, minimális empátiával. Az se baj, ha mostanában épp az autózás széles spektrumának túlvégégéről válogat. Az ebédről visszafelé már a Winkler vezetett.
Driftbox-szal mértünk időt
Főszerkesztőnk épp nyaral, így nem tudja elmondani a saját szavaival, de emlékeim szerint tetszett neki. Közölte, hogy nekik sose kéne ilyen, de azt is leszögezte, hogy jó, nagyon jó. Aztán kurjongatott. Láthatóan élvezte, amin én lepődtem meg a legjobban. A második gyorsításnál 8000-ig űzte a fordulatszámmérőt, elsőre is gyönyörűen szúrta a harmadikat és a piros lámpánál előrefurakodott az első sorba. Előbújt belőle a boyracer és egészen addig kitartóan élvezte, amíg egy nagyobb keresztbordán átröppenve lefejelte a bukócsövet és enyhe agyrázkodással elájult.
Racing style
Hasonló ebédjárati próbát kapott Papp Tibi, aki márkatárs, de az ő Toyotája, hát hogy is mondjam finoman, egy más világ és más elvárások szülötte. Viszont az ő repertoárjában is van bőven összehasonlítási alap, nem is akármilyenek. Anno vezette Kiss Ferenc magyar ralibajnok Subaru Impreza WRC-jét, még a szép, csíklámpás karosszériával, ült a Grönholm mellett, de a legjobban egy Super 1600-os tesztért irigylem. Pár éve Bútor Róbert és a Citroen Saxo legyőzhetetlen páros volt a magyar rali mezőnyében, a kétkerékhajtásúak között. Tibi egy Budapest Rali után (már nem kellett az autót félteni), a lezárt Ecclestone úton (nem kellett a forgalomtól félni) kipróbálhatta a kocsit. Úgy, hogy a bajnok ott ült mellette a jobb1-ben, és ordította a bukósisak átbeszélőjébe, "nyomjad még, nyomjad még, pici fék, ez az, nyomjad, átfér ötödikben!" Szóval nem először ült csöves autóban.
Dögölj meg a saját zsírodban, mondta az irigy Csikós TéZének, miután vezette a Corollát. Bár, ha ez bekövetkezik, Zolinak lassú halála lesz, legalábbis az alapján, milyen keskeny a Sparco ülés. Szerencsére a hájam és a csípőcsontom idomul, mire az öv szárait beállítgattuk, megérkeztem az ülés aljára.
Bútor Robi Super 1600-os autóiban sem éreztem vacakabbul magam, ugyanaz a feeling: körben csövek, meg csupasz fém, hidraulikus kézifék, és a doboz minden atomját megrezgeti a motorhang. Egyébként a futómű és a kormányzás csak annyival puhább – helyesebb lenne a kevésbé betonkemény jelző – , hogy közúton épphogy lehessen vele közlekedni.
Én szerencsére nem verem be a fejemet a plafon alatti bukócső-keresztbe, szóval szinte teljes az összkomfort. Egy játékautótól egyébként ez szenzációs tudás, mert mindig ott van kéznél, amikor úgy adódik, hogy lehet gyorsulni vagy kanyarodni egy jót. És fényévekkel jobb, mint egy Focus RS vagy egy Golf GTI, hiába kisebb a teljesítménye, nem egy elhízott, agyongumírozott luxus-GTI. És ugyebár még hátsókerekes is.
Persze járna a franc ilyennel. Nekem is Toyotám van, sőt, pont egyhatos, de annak, hogy Zoli Corollájának van rendszáma, mindössze egy előnyét látom: elmehet a saját lábán a driftversenyre, nem kell hozzá tréler. Szóval, én nem fogok irigységből csúnyákat kívánni Zolinak.
Úgy látszik, öregszem – vagy csak zavar, hogy nincs hová bekötni a kislányom ülését. Na nem baj, talán majd ha nagyobb lesz... addigra talán Zoli megunja, és megveszem olcsón. Addig viszont érdekelne , hogy az Avensisbe lehet-e shortshiftert szerelni.
Tibinek is tetszett, ami fura, úgy tűnik a Hachiroku elsőre mindenkit meghódít. Lássuk akkor, hogy mit szól hozzá az, akinek már van. Nem is akármilyen. Karotta már szerencsésebb volt, nem éhgyomorral vagy tele hassal ült bele, ráadásul lezárt pályán, az Euroring pünkösdi nyílt napján próbálta ki a kocsit. Közvetlenül a sajátja után. A legkeményebb teszt következik.
Jó ijesztő dolog más autóját vezetni. Már az R8-nál leírtam, hogy mennyire nyomasztó a más ember drága tárgyát veszélyeztetni, de ugyanezt egy barát gondosan épített kegytárgyával csinálni végképp hazárdjáték.
Harcban edzett, ismerős autó
Zoli ülése ráadásul nekem nem jó, a lábaim valahol a pedálok előtti utolsó centimétereken kalimpáltak. Mivel a versenyülést a saját seggéhez csavaroztatja az ember, testre szabni nem volt esély. De vezetnem kellett, úgyhogy lecsúsztam félig a székben, mint álmos Winkler a tikkasztó értekezleten, és a mellem alatt megkötött övvel kihajtottunk a pályára. Don't try this at home.
És hogy ez a Hacsi mennyire kurva jó! Ugyanúgy megy, mint az enyém, csak sugárzik belőle az egészség és a játékosság. Mint egy profi bokszoló az első menetben a 12.-hez képest, ugyanaz a csávó, kevesebb véres péppel a járomcsontokon. A bukócső miatti kasztnimerevség olyan magabiztosságot ad a futóműnek a pályán, amilyet én sose éreztem a magaméban, és akkor még nem is említettem a fogó fék és a minden fokozatban szinkronizált váltó örömét.
A legjobb az egészben mégis a Quaife gyorskormány volt a mókolt villanyszervóval. Esküdni mertem volna, hogy ez a felállás minden érzést ki fog ölni a kormányból, közben pedig semmivel se beszélt vissza kevesebbet, mint az én szétkopott belű szervótlan gyári kormányművem. Viszont csuklóból lehet hatalmasakat korrigálni, amitől az ember úgy érzi magát, mint Ari Vatanen a Hegyre menet, ráérős, spórolós mozdulatok, vasmarok a gépen.
Tetszik neki
Nem sok olyan autót tudok elképzelni, amit bizonytalanul, rosszul ülve, a tulajával a jobbomon ekkora öröm volna vezetni. Azt hiszem, ez a tökéletes első versenyautó: elég erő, becsületes hátsókerékhajtás, kedves, kezes egyensúly, jó fékek, általános megbízhatóság-érzet. Ha soha nem megy máshol, mint pályán, akkor két szezon múlva elbír majd egy ridegebb, agresszívebb, élesebb futóművet, amivel 1 másodperccel gyorsabb lesz, és pont ugyanolyan rohadt jó, mint most. Ilyenek ezek a kis Corollák, akár gyáriak, akár félkészek, készek vagy félholtak, mindenhogy rohadt jók, mindig.
A cső mellé ez kötelező tartozék
Oké, elismerem, Karotta is átkozottul elfogult. Egyrészt neki is van ilyen, amit minden nyűg ellenére imád. Másrészt nem gyalogol bele egy boldog ember lelkébe azzal, hogy pocskondiázza a kocsiját, annál sokkal érzékenyebb ember. Persze Pista sem egy tölgyfatuskó, de ha egy autót rossznak érez, akkor nincs az az isten, hogy azt ne mondja ki. Ő is kanyarodott párat a Ringen.
Mit mondjak? Mit mondjak? Aki nem hülye, láthatja a videón a vigyort az arcomon, Jack Nicholson a Ragyogásban sem csinálja jobban. Teljesen fölösleges a kérdés, az autó pöpec. Persze, majd kollektíven megvádolják a szerkesztőséget azzal, hogy Zoli szekerét toljuk, de megnyugtathatom a kétkedőket: ha egy raklap szar lett volna, akkor tőlem megkapja, erre mérget vehetnek. Különben is, aki ismer, tudja, hogy nincs lakat a számon, szóval le lehet hűteni a forró fejeket és beletörődni, hogy ez itt egy finom műszer, jóféle, pontos subler.
Örülnek a majmok
Persze, ezernyi más, jobb, erősebb versenyautó, játszós járgány létezik szerte a világon. De ez itt van, megfogható, próbálható, a szemünk láttára született meg hosszú vajúdás után nyomták ki olajos kezek a garázsból a világba, olyan is lett. Karaj. Ja, hogy nem szép? Miért? Egy nagy tányér pacal vagy kocsonya (kis paprikával-hagymakarikával megszórva) szép? Na, jó, a kocsonya talán igen, de a lényegen mit sem változtat, az élvezeti érték ott van, benne, bele van építve a vasba, a csőbe, a pontos fékekbe, a pillekönnyen felpörgő motorba.
Ó, igen, a sorhat az Isten, de míg nekem (és sokan másoknak) rajzasztalon vagy maximum fejben létezik a dolog, addig ez már a pályán köröz és működik. Megbecsültem, és akinek hangyafasznyi érzéke van ahhoz, hogy felfogja, mitől igazán jó egy versenyautó, az szintén ezt tenné, csak menni kéne vele egy karikát. Leszarni magasról, vastagon a külalakot és nekiengedni a gázpedált a lemeznek, megnyalni a kerékvetőt a külső íven, ahogy a feneke elindul, majd finoman befeszít, éppen mielőtt elvennénk, mert úgy érezzük, sok lesz és most odaverjük más játékát. De nem lesz az, sosem, sehol. Mindig, minden helyzetre találunk megoldást, az autó pedig él alattunk, mocorog, lassít, ha kell keresztben, de valamit mindig csinál, amitől úgy érezzük, hogy hús-vér nővel hancúrozunk, nem egy latex angyallal.
Kicsi a motor és gyenge? Fuck that – mondaná az angol. 900 kilóval bőven jók vagyunk, játszadozunk, dobáljuk ide-oda a pályán, keressük a fogást, mert mégis csak egy öreg, semmitmondó Toyota, ki látott már ilyet!? Mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük, hogy lassúak lennénk. És így is van, jók vagyunk, jó alapanyagokból főzünk, érezzük a benzin és a forró gumik illatát, működik a sparhelt. Egy orbitálisan jó játék, nekem elhihetik, kicsit utálom is érte Tóth Zolit, a fene egye meg. Kevés autó bír engem, mert bunkó vagyok, a finomkodás nem kenyerem. De ez a kis, fehér doboz, ez jött velem, reccsenés, megingás és szétesés nélkül.
Ó, b..a meg, csak egy ilyen nyálas óda lett a végére, elnézést, emberek. Ez ilyen. Játék, azt meg a fiúk szeretik. Ide lőjetek!
Pistának is tetszett, pedig ő végképp nem fér el rendesen a versenyülésben, a bukócső tetőkapujának V-szára miatt pedig féloldalasan görnyed a kormány fölé. Hiába, ez az üléshelyzet hozzám lett belőve, ráadásul csak csavarral állítható.
Rezzenéstelenül fordul
Ami engem illet, itt az euroringi videó, tekerjék fel a hangerőt és nézzék meg a fejem azon. A sommás véleményem pedig az utolsó mondatom. Ja, és szombaton Driftedzés lesz az Euroringen, aztán vasárnap típustalálkozó Visontán, a gokartpályán. Az élet gyönyörű.
Ó, miért? Miért? Mikor a szerkesztőségben már így is BMW-buzinak vagyok kikiáltva? Mégis pont velem történik meg, hogy TéZé – micsoda merénylet – a könyöklőben turkált, míg álltunk a rakparti dugóban ma reggel. Egy 15 000 kilométert futott, sokmilliós autóban. Én pedig szégyelltem magam, ó, jaj, ó, jaj, így múlik a világ dicsősége... Én kérek elnézést.
„Ide figyeljen, Viktor! Higgye el nekem, előbb-utóbb úgyis mindenki eljut a Mercedeshez.” Lippai János, az Autóreál GMK tulajdonosa 1989-ben
Huszonhárom éves voltam. Ralinavigátor. És esténként egy metálzöld Golf II GTI-ről álmodtam, Kamei spoilerszettesről, kemény rugósról.
Porschékkal és Papp Tibivel Dél-Franciaországban
Később sem lett jobb. Súlyos Porsche 911-infekció, tetézve azzal, hogy a kilencvenes évek szinte összes 911-es változatának bőrkormányát tekerhettem, beleértve a Porsche kupás GT-t is. Aztán amikor a Porschék már túl dagadtak lettek, akkor az Opel Speedster tett függővé, még most is itt vonzza a port egy piros Speedster makett a hátam mögött, a könyvespolcon, az amerikai autós könyvek és az Auto Revue katalógusok alatt. Ha ránézek, eszembe jut, milyen jó volt az igazival, zokniban, mert a 48-as cipőmmel egyszerre nyomtam volna a kuplungot és a féket.
Ó, jaj, elnézést az átmeneti pangásért, már ami a napi adagot illeti, mentségemre szolgáljon, hogy a munkával telt hétvége rengeteg feldolgozni való nyersanyaggal látott el. Szerencsére lassan, de biztosan fogy a rakás, alakulnak a posztok.
Mégis, a nagy rohanás közepette először is egy erősen flame-szagú videóra akadtam. A történet valamikor a kilencvenes évek közepe táján játszódik, helyszíne az ausztrál Winton, a Super Touring bajnokság egyik fordulója, főszereplői Tony Longhurst és Paul Morris. Óriási vitát kavart fel annak idején az ügy, kevésen múlt, hogy az agresszív vezetési stílusáról ismert Morrist nem tiltották el a versenyzéstől. Versenyzőtársai kivétel nélkül őt jelölték meg, mint a "legszemetebb sofőrt", ő pedig cserébe csak egyszerűen "bunch of pussies"-nak titulálta őket, ami jelenthet akár "egy rakás pi..a"-t is. Morris sosem volt közkedvelt, persze ehhez hozzájárult ő is, na meg a tény, hogy apja, az ausztrál bormilliomos, Terry Morris hathatós támogatását is a háta mögött tudta.
Elkényeztetett selyemfiú, aki nem bírja elviselni a vereséget, vagy buta módon megbélyegzett tehetség? Ez volt a kérdés, a történtek pedig csak olaj a tűzre. Az azonban biztos, hogy valószínűleg soha senki nem csatolta még ki az ötpontos övet olyan rövid idő alatt, mint Tony Longhurst. Pedig csak egy csat az egész.
Ki volt a hibás? Az ember, vagy a technika mondta fel a szolgálatot?
Bónuszként itt egy másik, hozzám nagyon közel álló filmecske, hiszen ott, abban a kanyarban ácsorogtam akkor gyerekként, zöld, plexi napellenzőben apám mellett - tán a maszatos nézőfoltban valahol ott vagyok - , amikor megtörtént az Előzés. Az első Magyar Nagydíjon, 1986-ban. Így is lehet agresszívnek lenni. Zseniális.
Az ADAC ezúttal nagyszabású bérautó inkognitó teszttel jelentkezett: 7 európai ország üdülővárosában béreltek kocsikat, megvizsgálták az állapotukat és szolgáltatás minőségét. Lesújtó a végeredmény.
A szokásos búcsús meg diszkó tuningot felejtsük el, ez így szép, ahogy Guigiaro megrajzolta annak idején. Nem kell erre se szárny, se optikailag megvadító üvegszál frontszpojler tikráccsal, se repedt fazék kipufrendszer alá, amitől már 15 utcányi távból is hallatszik, ahogy érkezik Ödönke
Nagyapám észrevette, mekkora élvezetet okoz, ha Volgával megyünk valahová, Szlovákiába, tankolni, telekre. Mivel 30 méterre laktunk egymástól, innentől kezdve később ösztönösen szólt nekem, ha megy valahová, tartsak vele.
Először minden jól indult, hazahoztuk a szerintünk hibátlan autót. Igazából nem is volt vele baj, normálisan üzemelt, nem gyanakodhattunk semmire. Két dolog akadt csak a használat során a későbbiekben: ha tele akartam tölteni az ablakmosó tartályt, folyatott kb. 1,5l betöltése után. A másik pedig, hogy a vízhőfokmérő gyanúsan soká mutatta az üzemi hőmérsékletet. Trabantos múltamra való tekintettel az sem tűnt fel, hogy a motordiagnosztika visszajelző nem gyullad ki a gyújtás ráadásakor.
Münchenben jártunk, de nem Bundesliga-meccsen. Bajor virslit toltunk az arcunkba, de nem a négy torony árnyékában. Mégis mit kerestünk ott? Öregedtünk egy kicsit dobozos Fordokban.
Csupán tizenegy éve küszködök ezzel a kis szeméttel. A földből húztam ki 1998 februárjában Leányfalun, 2003-ra már elvileg készen lett, aztán mégsem. Mindene rossz volt. Egy teljes körű restaurálás után, amikor a Münchenben, Imolában és itthon kapható összes alkatrészt beleépítettem, elköltöttem festékre, krómra, gumialkatrészekre, kéderekre egy kisebb afrikai állam egész devizatartalékát, nos ezek után pocsék volt.
Fék csak úgy működött rajta, ha a kézit három kattanásnyit behúztam, az ajtaját csapkodni kellett, a kuplung kinyomására megállt a motor. 5-25 kilométer megtétele között változó távolságon egyszer csak lefulladt a motor, és vagy fél órát várni kellett, hogy beinduljon, az ablakokat nem lehetett letekerni, aztán ha mégis, akkor fel nem, dőlt a füst, az olaj, a benzin, támolygott a sávok között, hol mentek az elektromos dolgok rajta, hol nem – egy borzalom volt.
Aztán éveken át minden adódó alkalommal reszelgettem rajta valamit, a felújított motorba – amihez eleinte hozzá se mertem nyúlni – is egyre jobban belemásztam, végül kiderült róla, hogy a hengerei nem lettek generálozva. Állítólag én mondtam, hogy így legyen, tőlem kitelik, bár nem tudom, mit ihattam előtte.
Mindenesetre tavaly télen Tóth Gabi barátom újra felújította a motort, ehhez a hajtáslánc több elemét módosítani kellett, nem volt olcsó (mármint alkatrészben), nem szenvedett vele keveset, de végre, úgy tűnik, jó lett. Közben kicsit rászámolt a fékekre, állított a kormányon, feltette a terelőlemezt is az aljára, amit a leflexeletlen (de szép szó) alsó lemezél miatt nem tudott felműteni rá Karesz, a káromkodóisten, még anno.
Februári örömöm határtalan volt, a hazahozatal ceremóniáját meg is írtam egy posztban. Ez az az autó, amire minden barátom, kollégám és ismerősöm egy emberként azt mondta, amikor megvettem – sose fog menni. És lám, itt robog, most már egyre több lóerővel, egyre virgoncabban, egészséges fékekkel, pontos(ka) kormánnyal a magyar utakon. Juhé.
TComment blog
Nincs megjeleníthető elem