„Ide figyeljen, Viktor! Higgye el nekem, előbb-utóbb úgyis mindenki eljut a Mercedeshez.”
Lippai János, az Autóreál GMK tulajdonosa 1989-ben

Huszonhárom éves voltam. Ralinavigátor. És esténként egy metálzöld Golf II GTI-ről álmodtam, Kamei spoilerszettesről, kemény rugósról.

Porschékkal és Papp Tibivel Dél-Franciaországban

Később sem lett jobb. Súlyos Porsche 911-infekció, tetézve azzal, hogy a kilencvenes évek szinte összes 911-es változatának bőrkormányát tekerhettem, beleértve a Porsche kupás GT-t is. Aztán amikor a Porschék már túl dagadtak lettek, akkor az Opel Speedster tett függővé, még most is itt vonzza a port egy piros Speedster makett a hátam mögött, a könyvespolcon, az amerikai autós könyvek és az Auto Revue katalógusok alatt. Ha ránézek, eszembe jut, milyen jó volt az igazival, zokniban, mert a 48-as cipőmmel egyszerre nyomtam volna a kuplungot és a féket.

Azért az Opel Speedstert még mindig elfogadnám. Másodiknak

Szóval engem mindig is a menetdinamika vonzott, a fejet tépő keresztgyorsulás a kanyarban, a váltó fémes csattanása, a keserű gumiszag az állórajt után.

Aztán valahogy szép lassan mégis megtörtént az, amire soha nem gondoltam volna. Nem, még nem Mercedes, azt meghagyom a Csikósnak, de mégiscsak az az irány, amit Lippai vizionált nekem a sertéshizlalda melletti Autoreál telepen, nyolcvankilencben. Mert hát mit is jelentett – akkor, húsz éve – a Benz-csillag? Megbízhatóságot, kényelmet, higgadtságot, kiszámíthatóságot, józanságot, megállapodottságot.

Csupa olyan dolgot, amin egy huszonhárom éves röhög, teli szájjal. Hát, röhögtem én is, már amennyire egy autószerelő-gyakornok röhöghet a munkaadóján, befelé, a taknyosok világmegváltó magabiztosságával.

És bizony egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy 2009-ben egy megbízható, kényelmes, higgadt, kiszámítható, józan, ronda és dögunalmas hétüléses volánja mögött fogok ülni, ráadásul olyan boldog leszek vele, mint autóval soha előtte.

Anya fényképez, a többiek pózolnak. Az ultimate family car

Nos, az én feneketlen elégedettségem forrása egy szürke – tényleg betojok magamon – Toyota Avensis Verso. Nehezen tudom megmagyarázni, hogy mitől lett ez így, kínomban csak a szokványos közhelyek jutnak az eszembe: három gyerek, középkorúság, fejlágybenövés. Vagy inkább az lehet, hogy az adrenalinpumpa szerepét száz százalékig a motor vette át, és az autó tényleg csak egy közlekedési eszközzé degradálódott nálam? Fene tudja, hagyjuk is békén, és menjünk át filozofikusból racionálisba, foglalkozzunk ezzel az 1,6 tonnás házicseléddel, aki szépen csendben végigrobotolta az elmúlt két évet, keveset kért, soha baj nem volt vele, és a naccsága sem fogja kirúgni, mert biztos, hogy nem kergeti soha felelőtlen kalandokba a háziurat.

Rakattam rá egy levehető vonóhorgot, azóta motoros utánfutót is tudok húzogatni

Megvásárlásának történetét már megírtam itt. Azóta viszont eltelt hatvanezer kilométer, és van mit mesélnem. Illetve nincs. Legalábbis bizonyos szempontból.

Régen, a hentesüzletek falán mindig volt egy kép, amin a kedves vásárló a sertés részeit vehette szemügyre, hát most én is hentes leszek egy kicsit és feldarabolom az Avensis Versót. A szolgálólányos analógiára visszagondolva lehet, hogy félreérthető ez a hasonlat, de most már mindegy, a nagyflex be lett kapcsolva, süvítve forog a korong.

Karosszéria/utastér

Az Avensis Versóban az a jó, hogy igazából nem minivan, vagy ahogy nálunk hívják, buszlimuzin. Aki már ült egy Sharanban és ebben, az tudja, miről beszélek. Ez a kocsi pont olyan távol van a kombitól, mint a buszlimuzintól, és ez számomra nagyon vonzóvá teszi. Magasan ülök, de nem annyira, a kormány is normális szögben áll, szóval inkább személy-, mint teherautós a fíling. Mivel közel két méter vagyok, nekem moziban, repülőn, szállodában és autóban is a legnagyobb luxus a hely. Itt pedig van elég. Elöl nincs középkonzol – ez még plusz javítja a helyzetet –, az ülés jó nagy, és az üléshelyzetet annyira jól eltalálták, hogy nem is hiányzik a kormány hosszirányú állíthatósága, pedig más autóban nem tudok meglenni anélkül. A középső sor is nagyon kényelmes, még teljesen hátratolt első ülésnél is jól, de tényleg jól elfér mögöttem egy felnőtt, feltéve, hogy a középső ülések is tökig hátra lettek tolva. Persze nálunk a gyerekek használják főleg a középső sort, és nagyon jó, hogy amikor becsatoljuk őket, be lehet mászni eléjük a kocsiba, és nem kell leszakadó derékkal lehajolva kínlódni.

A műanyagnak látszó tárgy a valódibőr-bevonatú kormány

Az utolsó két ülést már csak a kölkök szeretik, nehéz beszállni hátra, a láb- és a fejtér is korlátozott, de azért utazott itt felnőtt hosszabb távon, és nem nyafogott egy percig sem. Én egyébként csak hat üléssel használom a kocsit, így marad egy kis csomagtér. Hét üléssel azért már erősen lecsökken a rakterület, bár még mindig jóval nagyobb, mint a Corolla Verso vagy a hozzá hasonló ívású, egy kategóriával kisebb hétülésesek esetében. A hátsó üléseket nem lehet padlóba süllyeszteni, ez néha tud problémát okozni (elmész valahová motort venni, a motor befér, de mi legyen az üléssel?), de azért ki lehet bírni. Sokkal bosszantóbb, hogy sem a kesztyűtartónak, sem a tükörállító gomboknak nincs világítása. A jóisten tudja, milyen ördög lovagolhatta a japókat, mikor így döntöttek, én mindenesetre elég ostobán érzem magam, amikor a napellenző tükrének lámpájával próbálok belevilágítani a hollófekete kesztyűtartóba. A legviccesebb balfékség, hogy a kilométeróra mutatója fekete középrészének bajuszkája függőlegesen álló mutatónál teljesen kitakarja a ködlámpa visszajelző fényét – teljes napfogyatkozás az Optitron univerzumban.

Kényelmes elő ülések kartámlával. Hála istennek nincs középkonzol. Sok a hely középen, az üléseket előbbre is lehet tolni, ha több hely kell leghátul

Még a zajról felejtettem el beszélni. Városi és országúti tempónál csend van, a mechanika a halk fajtából való. Autópályán viszont az üvöltő szelek és a gumik meglehetősen megnövelik a zajszintet – de csak a Magyarországon engedélyezett maximális sebességet túllépve.

Motor/erőátvitel

Ötvennégyezer kilométer volt benne, amikor megvettem, most száztizennégyezret mutat az óra. Azóta ugyanúgy indul, ugyanolyan a hangja, ugyanannyit fogyaszt, semmi, de semmi nem változott. És persze, semmit nem kellett javítani benne. Még a karbantartása sem drága, mivel lánc hajtja a vezérművet, így a modern autók többségénél kötelező és általában költséges vezérműszíjcsere sem szükséges. Százezernél négy nyavalyás gyertyát cseréltek benne, mert előírás, de ez sem érdekelte, ugyanolyan maradt.

VVTi ide vagy oda, 150 lóerőnyi teljesítménynek vannak izgalmasabb megnyilvánulási formái. Az igazság az, hogy szinte csak azok vannak. Lustán, unottan húz a kétliteres benzines, a könnyedség és a sportosság nem sajátja neki. Mivel lágyan függesztették fel – a komfort, ugye – érzéssel kell a kuplungot slejfoltatni indulásnál, mert rándulhat egyet a hajtáslánc, ha kicsi a fordulat. Talán ez lehetett az oka, hogy az előző tulaj túl sokat csúsztathatott (igen, a hímsoviniszták kedvéért: nő volt), legalábbis a szerelő szerint ezért jár a bal oldali pedál egy kicsit nehezebben, mint egy japán személyautónál szokásos, de még mindig sokkal könnyebben, mint egy Nissan Pickupnál. Ki lehetne pucoltatni a kuplungport egy váltókiszereléssel, de harminc-negyvenezret kár ezért kiadni, majd takarítanak a következő tárcsacserénél.

Ezt a Pannóniát is elnyelte, igaz, kiszerelt első kerékkel

Most pedig jöjjön az, ami mindenkit érdekel, a fogyasztás. Nem akarok nagy ívben nekifutni a témának, beszéljenek az adatok. Az átlagom 9,5 liter körül van, a minimum nyolc és fél, téli, rövid városi meneteknél alulról súrolja a tizenegyet, de az már tényleg extrém. Nyáron simán elmegyek hatszáz kilométer feletti távokat a hatvanliteres tankkal, szerintem ez zseniális egy másfél tonnánál is nehezebb, nagy homlokfelületű, hétszemélyes járműtől. A váltóról nincs mit beszélni, teszi a dolgát, feltűnés nélkül.

Futómű/Fékek

A futómű és a fékek is ugyanolyanok, mint a kocsi többi részei. Csendben, szélsőségektől mentesen funkcionálnak. A rugózás nem bután komfortos, hanem csak kényelmes, szóval egy hirtelen irányváltásnál nem libben el a karosszéria olyan durván a kerekek felől. A fékkel a legelején volt egy kis ügy, fel kellett szabályozni a tárcsát. Most mintha megint elkezdene hullámozni egy picit, szinte örülök neki, hogy végre valami minimális elhasználódást mutat a kocsi.

Találós kérdés: Hol készült a kép? Milyen motor van az utánfutón? Mit nyert meg aznap?

Mert egyébként továbbra is csak megy, megy és megy. Ennyi. Tessék kérem kommentelni.