Új formátummal jelentkezik a Totalcar, fogadják szeretettel. Vagy ha nem tetszik, mondják meg nyugodtan, hogy ez ebben a formában hülyeség. Először is hetek óta lógunk egy Égéstérrel. Két órás Égésteret nem akarunk csinálni, mert elég belőle egy óra – hogy a hallgatók azt mondják, jöhetne kettő is, azt csak bóknak vesszük, és örülünk, hogy tetszett. Higgyék el, belülről jobban érezni, fáradt lenne egy ilyen műsor két órában. Viszont van egy olyan elképzelés, hogy nem kell mindig stúdióminőség. Az Égéstér Extra 1. sima lakossági diktafonnal készült, melybe egy kis sztereó mikrofont szúrtam, és ennyi.

Pontosan emlékszem a sokkhatásra, ami az első TVR láttán ért. A Hungexpón rendeztek valami luxusautó-kiállítást, ahová hirtelen felindulásból kinéztünk Roland barátommal, és ott, Ferrarik, Lamborghinik és Bugattik tajtékzó tengerében apró, titkos szigetként dacolt a hullámokkal egy TVR-stand. Azóta sem tudom megmagyarázni, hogyan kerültek oda, ki hozta meg a döntést, hogy egy nevetségesen kicsi kelet-európai ország rongyrázó kiállításán reprezentálja magát a keményvonalas brit márka - valószínűleg hasonló döntések sorozata miatt húzták le a rolót 2012-ben.

A világegyetem legszebb autósegge – így tettem el emlékeim közé a döbbenetes, duzzadó domborulatokkal csábító vérvörös Tuscan farát, miután fél óráig megbabonázva járkáltam a műanyag kasztnis csoda körül, mint aki nem tud elszakadni a látványtól. Így is volt, de nem csak a formák ejtettek rabul, hanem az adatlap, meg amire arról következtetni lehetett. Sejtésem sem volt addig arról, hogy ez az autó létezik, a Speed Six két szürke angol szó volt számomra, nem egy 350-400 lóerős, hátborzongató hangú, félelmetes sorhatos.

A vörös Tuscan mellett a kék Sagaris sem hagyott hidegen. Annak a formája talán nem olyan szédítő, de mérete, hangulata annál inkább. Egyértelmű, hogy szerelemből alkották meg a mérnökök minden porcikáját - ha nem is olyan precíz és tökéletes, mint egy német Rennwagen, sugárzik belőle a szenvedély. Azóta sem vezettem még TVR-t, de számtalanszor tört fel bennem a vágy, hogy egyszer birtokoljak egyet. Néhány beszámolót el is olvastam arról, hogy milyen gyilkosan nyers, végzetes élmény egy TVR-ral a határon menni, de a szavakba öntött sorozatorgazmusokra hamar ráuntam.

Többször végzetes késztetést éreztem, hogy elinduljak a szigetország felé, a TVR hazájába, ahol százévente egyszer előkerül egy jó állapotú eladó Tuscan, de amikor átszámoltam az árát és összehasonlítottam a számlaegyenlegemmel, a különbség csak egy közepes léptékű bankrablással lett volna áthidalható. Úgyhogy maradtam a vágyakozók népes klubjában, elkönyvelve, hogy sosem lesz TVR-om - olyannyira immunis lettem, hogy a cég 2012-es csődje is elkerülte a figyelmemet.

Aztán június 7-én elkezdtek potyogni az ünnepi hangvételű hírek a TVR feltámadásáról. Igazából csak annyi történt, hogy egy brit vállalkozás megvette az autógyártási jogokat a márkát csődbe vezető orosztól, megalapítottak egy-két céget, amelyek nevük alapján akár megint TVR-eket is gyárthatnának, és kiírtak valami sejtelmeset a honlapra. Konkrétumok hiányában mindenki az álomképeiről regélt: hogy a TVR egy új típussal készül, ami odaver a Ferrariknak, de fele annyiba kerül, mint a hasonló szupersportkocsik. Hogy két év múlva már kapható lesz a britek által visszavásárolt márka következő modellje. Fantáziálás ez, nem más, de ismerjük a remény életútjára vonatkozó szabályt.

Egy biztos: sokan vagyunk, akik vágyakozunk rá. A sportkocsira, ami nem a pózolásról, hanem az autózásról szól. Egy csőváz, egy véresszájú szívó sorhatos és egy formás műanyag héj. Ennyi kell a férfiember autóügyi boldogságához. ABS, ESP és hasonló segédeszközök csak a puhányoknak kellenek. Legalábbis ezt szeretjük hangoztatni, amikor a kocsmában szóba kerülnek az álomautók. Más kérdés, hogy ha kiadja az élet, és valaki olyan helyzetbe kerül, hogy gond nélkül meg is tudna venni egy TVR-t, akkor még mindig úgy gondolja-e.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem. A TVR-ek, ahogy ismertük őket, dinoszauruszok voltak. Törvényszerű volt a kipusztulásuk, 2013-ban már sem a szabályozások, sem a piac nem engedi meg, hogy új autóként árulják őket, és még keressen is rajta valaki. Bármekkora rajongást tudtak, tudnak kiváltani, az a sejtésem, többnyire csak azokból, akik sosem fognak tudni TVR-t venni. Aki megtehetné, inkább beül egy Ferrariba, Lamborghinibe, Porschéba. Az a fél tucat ember, aki a kivétel, nem tud eltartani egy autógyárat.

Mégsem bánom, ha a TVR már sosem fog autót gyártani. Jobb lenne, mintha a mostani nagy fogadkozásból megint egy nagy bukta lenne, vagy mondjuk nekiállnának villanyautókat vagy felpuhult, langyos vackokat csinálni. Megmaradna a legenda, az elmúlt tíz év kínlódását szép lassan elfelejtenénk, majd méltó helyre kerülne a TVR az autótörténelemben. Végülis van még bőven használt TVR, azok szép lassan klasszikussá érnének.

Aki ma igazán kemény, őszinte, nyers élményt keres, úgyis a huszon-, harmincéves vagy még régebbi autók között kell turkálnia. Nincs ezzel baj, azokra is el lehet költeni annyit, mint egy új TVR-ra. Az a pár különc, aki erre vágyik, meg fogja találni az álomautóját, miért kellene annak újnak lennie? Egy ritkaság, amiből már biztosan nem fognak többet gyártani, legalább akkora érték, mint egy vadonatúj akármi.

Firenze, Toszkána fővárosa, tele a Medici-család titkaival és minden gazdagságával. Patina, stílus és szépség, jobb helyet nem is választhattak volna a bemutatóhoz.

És én ilyenkor dőlök ágynak. De nem csak olyan lazán, enyhe lázzal, nem. Hanem kőkeményen, fetrengve, elgyengülve, minden porcikámban izzó tűkkel.

Szerdán indulunk, addig rendbe KELL szednem magam, a Maserati Ghibli nemzetközi bemutatójára félholtan is elmegyek, ha az lesz életem utolsó gázfröccse, akkor is. Drukkoljanak!

A legFIATabb Zaszti

Az autót 2010-ben vettem első autónak, vezetni már tudtam csak elegem volt a fatertól vagy mutertól kölcsönkérni az autót mikor asszonypajtáshoz kellett menni (50 km egy irányba mit ne mondjak... de már nincs meg :D). Ezért egy jelentéktelen mennyiségű pénzmaggal megindultam autót venni nem akartam Zasztit mert mifelénk ez olyan mint Magyaro.-n a Suzuki.

Lomha zerge

Sok km-el vettem,le volt pusztitva(terepeztek vele). Ez még a levehetö tetős (japán belföldi modell) volt gyári "bukócsővel". 31.0X15" gumikat tettem rá ami kicsit visszafogta az amúgy is gyengélkedö motort. Karosszériát megemeltem 7 cm-el, rugókat 10cm-el.

Csabi lábadozásának környékén lelassultak, sőt, teljesen megálltak az események Dezső körül, ezt sokan észrevették már, a fejemhez is vágták páran. Most viszont, hogy újra munkába állt, úgy felpörgött minden, hogy alig győzöm kapkodni a fejemet, nem tudok olyan gyorsan írni, hogy utolérjem. Annyira követhetetlenné vált a folyamat, hogy szerintem mire ez a poszt megjelenik, már talán el is hoztam az autót.

Így állt a Traktormajális napján

Mindenesetre most azt az állapotot tudom megírni, ami május 11-én fogadott bennünket. Tudják, amikor a kilyukadt hűtőcsöves állólámpával a szörnyű parádfürdői úton a bokori Traktormajálisról átautóztunk Egerbe. Azóta persze vannak újabb híreim meg néhány frissebb képem, sőt egy videóm is az autóról, éljen az internet nevű csoda.

Mindannyian rajzoltunk már autót, legalább egyszer, a normális gyerekek többször is. De ilyen részletességgel kevesen tudnak – nézzek meg önök is Paul White videóját, és ide kattintva a többi munkáját: bámulatos.

Paul White Time-lapse of a drawing from paul white on Vimeo.

Az utóbbi idők gyalogosvédelmi normáinak megfelelni próbáló autói egészen furcsa pofázmánnyal sokkolják az embert. Vannak jobban és kevésbé jól sikerült megoldások, a lényeg mindegyiknél, hogy a kocsi elé kerülő ember a lehető legnagyobb, könnyen deformálódó felülettel érintkezzen. Vannak kreatív megoldások,mint a Volvo gépháztető-légzsákos verziója, de sokan inkább a frankensteini homlokot erőltetik. Ilyen a Chevrolet Trax is, az egész front része minimum szokatlanra sikeredett.

Bumszliorrú bakancs

Ahogy nézegettem a kocsit, meg a képeket, rájöttem, az eleje egy másik General Motors termékre, pontosabban leszármazottra emlékeztet. Sok ezer, Balatonra utazó családot vitt nyaralni a kellemes orgánumú dízel-elektromos gép, a svédek által gyártott M61 NOHAB. V16-os dízel forgatja a generátort, ami a meghajtó motorokat látja el árammal.

Már a hetvenes-nyolcvanas években csodálat tárgya volt, manapság nosztalgia rendezvények sztárja a NOHAB

A hatvanas évek közepén állt szolgálatba az elsők, az 1950 lóerős motor hangjától sok vasútrajongónak, vagy csak szimpla nosztalgiázónak könnyek szöknek a szemébe. Ezzel a legendás mozdonnyal hasonlítottam össze a Traxot, és olvasónk, ykcky / autoskartya.blog.hu fáradságot, energiát nem kímélve elkészítette a NOHAB-dekoros Traxot. Mondtam, hogy hasonlít, nem?

Ezzel a dekorral még jobban hasonlít egy M61 NOHAB-ra

Nagyon köszönöm a képet, ha egyszer lesz egy Traxom, megcsinálom ilyenre. Ez mondjuk nem holnap lesz, egyelőre van elég járművem, meg annyira nem is vágyom egy Traxra, úgyhogy szívesen átengedem másnak a lehetőséget. Csak annyit kérek tőle, ha elkészült a nohabosított Trax-szal, küldjön egy képet róla. Addig is hallgassuk meg, milyen szépen tud duruzsolni egy nagy olajkályha:

Köszönjük Emese.

(Forrás: Gábor Emese - Zsongóka, Ritmusos versek óvodásoknak c. kötete.)