A minap bekövetkezett. Igen, a számláló átlépte a 150 ezret, ami igazából nem sok egy tizennégy éves kocsitól. Ebből úgy 57 ezret nyomtam bele én, mert hát nem vagyunk nagy menőkések.

A nagy pillanat: megvan a 150 ezer! Bocs, hogy poros a műszer, spontán fotó, nem sminkeltünk

Most aztán mindenki izélhet, hogy persze, mert a sok tesztautó...de nem. Higgyék el, ha egy mód van rá, inkább az Avensisszel megyünk nyaralni – a hosszú útjaink gyakorlatilag ebből állnak, illetve a húsvéti-karácsonyi nagyszülő-látogatásokból. A tesztautókkal ugyanis van pár baj. Egyrészt az időpontok kötöttek, másrészt sokszor nyűgös bepakolni, a csomagtartójuk kisebb, hisz nemcsak BMW 3-as GT tesztautók vannak ám.

És a vicc az, hogy a tesztautók java többet fogyaszt az Avensisnél, amivel legutóbb 7,3-mal jártuk meg Romániát. Ehhez képest előtte a dízel Kia Carens evett 7,4-et. Akkor már nem mindegy? Klíma van, hely van, és szeretjük. Nem mondom, biztos pár ezer kilométerrel több lenne benne, ha nem kellene néha tesztautóval mennünk, de egy biztos: ez nem jelentene tízezreket. Legfeljebb annyit spórolok meg így egy-egy évben, amennyivel alulmúlom a tizenötezres olajcsere-periódust. De az év leteltekor az olajnak úgyis mennie kell.

Álldogáltam a piacon, és megbabonázva néztem a húsbolt reklámját. Most komolyan, hogy a benzinszürcsölő, szinkronhibás ördögbe kerül egy dupla Weber sor a bontott csirke fölé? Vannak dolgok a világban dögivel, amiket nem értek, és talán sosem fogok érteni, de egy krómozott Lada-szelepfedél láttán még én sem kívánom meg a kacsacombot. Pedig mindkettőt szeretem.

Kínunkban persze szoktunk persze olyan képzavarokkal élni, akár ezen a blogon is, hogy beindult a nyálképződésünk a tüték láttán, de ezennel megfogadom, többé nem írok le ilyesmit. Ez teljesen abszurd, hiszen érzem az égett motorolaj szagát, látom a visszaböfögött benzinpárát a pazar Lada-motor képét bámulván, de még ha három napon át éheztettek a szerecsenek, akkor sem fogok erről egy jó szaftos resztelt májra asszociálni.

Ez biztosan valami új, furfangos marketingtrükk lesz. Kezdem is érteni: ha a versenyautó oldalán lehet húsboltot hirdetni, miért ne lóghatna a húsbolt fölött egy ikerkarburátor-sor? Sőt, rájöttem, hogy tőlünk lopták az ötletet: hiszen mi itt a fejlécben azt írjuk, hogy belsőség, és mi van alatta? Na, mi? Ugye?

Ez volt a kecskeméti repülőnap végén a konklúzió. Mondom miért.

Előző nap a szociautós találkozón voltam, éjjel kettőre értem haza, egésznap fűtött Trabantban, fűtött Balaton-parton, illetve fűtött Balatonban tartózkodtam. Éjjel, hazafelé motorozva majdnem beestem az árokba, olyan fáradt voltam. Nagyon nem éreztem magamban a késztetést, hogy másnap leguruljak Kecskemétre. Pedig Gyurika barátom ordított szombaton a telefonba, hogy ha nem megyek le és nézem meg a Vityazit, hülye vagyok, mert azok akkorát repültek, hogy mindenki szétesett tőle.

Egy öreg MiG-21 fogadja a kecskeméti katonai reptérre érkezőket

Aztán ébredés után győzött a repülőbuzéria, meg a kíváncsiság, hiába keltették az idexes kommentelők, fórumozók a hangulatot, felültem a Kawára, és lehúztam az M5-ön. Persze készültem, mert az világos, hogy ha az ember egész nap egy árnyéktalan reptéren fog kóricálni, kell a víz, meg legalább sapka a kopaszodó fejre. Négy, gyöngyöző palack ásványvizet raktam az oldaldobozokba, meg hátizsákot, hogy legalább kettőt magammal is tudjak vinni. Persze Kecskeméten kiderült, az anyagi szempontokon kívül semmi nem indokolta az extra óvatosságot: lajtos kocsik, vezetékes víz, párakapuk, locsolófejek, és büfé mindenhol. Aki itt megfő, szomjan marad, az meg is érdemli. Még zacskós vizet is osztottak, amit katonák segítőkészen még fel is vágtak, ha valaki nem tudta maga megoldani a víz meghámozását.

Zacskós vizet osztottak a melegben, jól felszerelt katonák segítettek a zacskó kibontásában. Hiába, egy jó csata-ollónál kevés hasznosabb szerszám akad

A sisakomat, kabátomat vendéglátóimnál, a robotrepülőket (pontosabban drónokat) fejlesztő és gyártó BHE sátrában letehettem, gyorsan körbeszaglásztam a légifelderítésre, adatgyűjtésre és még ki tudja mi mindenre alkalmas gépeiket, aztán húztam tovább.

Egy gyorsan, bárhol telepíthető katapult-sínről indítható a drón

Délutánra volt meghirdetve a Russzkije Vityazi programja, ez tűnt a legérdekesebbnek -na, természetesen a vasárnapi programot átvariálták, mikor fél egy körül leértem, már rég pihentek a Szuhojok. No, nem mint ha így nem lett volna elég látnivaló.Röpködtek a fejünk fölött a Gripenek, deszantosok, robbantak a pirotechnikai eszközök. Kiderült az egyik sátornál, ahol a magyar Mi-24 csatahelikopter-pilóták állomásoztak, hogy Afganisztánban is repültek, igaz ott "csak" kiképzőként, a Mi-24 export verzióján. Hogy mostanában mennyiszer ülhetnek az imádott helikopterükbe, úgy hallottam jobb nem feszegetni, úgyhogy nem is bántottam őket ezzel.

Mi-24 harcihelikopterek pilótái gyönyörködnek a deszantosok repülésében. Ha lehet hinni a szóbeszédnek, ők mostanában nem repülnek huszonnégyesekkel, mert bár az országnak vagy 12 darab Mi-24-e van, de egy sem repképes

Bődületes mennyiségű technikát állítottak ki, természetesen nem csak repülőeszközöket, de gyakorlatilag mindent, ami szolgál, vagy szolgált a magyar hadseregnél. Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy a hadra fogható magyar állomány és technika 80 százaléka itt volt a reptéren, de csak a májam rossz. Annyira, hogy mikor a törökök profi légibemutató-egysége emelkedett a levegőbe, és tartott kiselőadást precíziós repülésből, azon gondolkoztam, vajon a forró szurkos bográcsnál lenne-e fejlettebb eszközünk, ha a törökök megint fürdő-beruházásokat szeretnének erőszakkal az országra kényszeríteni. Úgyhogy inkább vettem a büfében egy dönert, hogy ezzel is mélyítsem a török-magyar barátságot, jobb a békesség. Persze a büfé magyar volt, a döner közel ehetetlen, és az alkoholmentes sör pedig langyos, mint a ... Szóval, langyos.

A legkirályabb napernyő, mind közül, amit eddig láttam. A Bell is elhozta a bemutató helikopterét, ami a híres, szinte filmsztárnak is mondható Jet Ranger típus leszármazottja. A négy rotorlapátra sivatagi rejtőszínű ponyvát feszítettek, ez alatt hűsöltek az amcsik

Aki szereti a technikát, az nem tud nem belelkesedni egy ilyen bemutatón, de persze a nap végére az energiái még annak is elfogynak, aki annyi szőlőcukrot nyel egész nap, hogy még a pórusain is fruktóz glükóz távozik. Voltak pillanatok, mikor én is leginkább árnyékban horpasztva tudtam elképzelni a nap hátralevő részét, de a kíváncsiság legyőzte a fáradtságot.

És igen! Megérintettem a Tornadót!!

Ahogy ment egyre lejjebb a nap, kezdett visszatérni belém is az erő, majd a parkoló gépek közt egy csapásra fitt és friss lettem. Ott állt a betonon egy gyönyörű, szürke Tornado. A britek hozták, Hawk T1-esekkel együtt. Persze nem bírtam magammal, meg kellett érintenem a Tornadót, ha már egyszer megérintettem egy Spitfire-t, a britek második világháborús vadászgépét. A pilóták meg sem lepődtek különösebben, csak sértődött arcot vágtak, mert ők a Hawkot repülik, és mi az, hogy nem azt akarom megérinteni. Szóval, azt mondták, beengednek a kordonon, de csak ha a Hawkot is megérintem. Nem kellett kétszer mondani. 

Mondhatnám, hogy nagyon igyekeztem idiótán kinézni, de minek az álszerénység, csuklóból megy az ilyesmi. A britek azonnal vették a poént, így mindenki mindenkit megérintett

Csóváltam a fejemet, hogy dilisek ezek a britek, de jól áll nekik, mikor őrületes partihangulat-zaj csapta meg a fülemet. Az egyik Hercules szállítógép szárnya alatt a belga személyzet rögtöntzött DJ-pultot állított fel, és spanyol kollégáikkal, meg pár doboz sörrel őrületes bulizásba kezdtek.

Belgák, spanyolok és magyar nézők partihangulata

Amire természetesen a nézők is hivatalosak voltak, a pilóták elbontották a kordont, és hívogatták befelé a megszeppent látogatókat. Kevés ilyen szürreális élményem van, mint a lemenő napnál pilóta-overálba öltözött legények (meg egy nő is!) kurjongatnak és tekerik a csípőjüket. Némelyiküknek a csapat-felvarró helyén I love lesbians feliratú hímzett badge virított... Ha ilyen a belga légierő, én belga akarok lenni, és jelentkezni az első légibázison.

Nem tudom, melyik igazából a nagyobb dolog.

A) végigvezetni egy bármit, mondjuk akár a fiam összecsukható rollerét Lord March kastélya előtt, bő 50 ezer lelkesen fotózó és videózó néző sorfala között (óvatos becslés, hiszen kb. 200 ezren voltak idén a Festival of Speeden, ebből pénteken a harmada lehetett még csak jelen a nézőknek), azon az aszfaltcsíkon, ahol alig percekkel korábban Bob Riggle, Ari Vatanen, Stirling Moss, Alain Prost vagy éppenséggel Derek Bell nyomultak.

Vagy

B) beleülni, és akár a háztömb körül, egyes-kettes fokozatban vezetni egy óvatos kört abban a Porsche 911/953-ban, amit zsenge kamasz koromban, azaz 1984-ben Jacky Ickx és Claude Brasseur a hatodik helyre hozott a történelem egyik leghosszabb Párizs-Dakar versenyén.

Ez az autóm, ha minden igaz, vezetem is

A Mazda legújabb bátor vállalkozása, hogy a frankfurti autószalonra lábon viszik az új 3-asokat. A 2013-as Mazda3-nak volt már statikus bemutatója és előzetes tesztje is, tehát ezek a tesztautók már nem tekinthetők előszériásoknak, ennek ellenére Hiroshimától Frankfurtig lábon vinni a portékát olyan projekt, aminek van tétje. A Mazda már el is küldte az első videót a vlagyivosztoki partra szállásról.

Szerencsére nekünk is jutott egy szakasz a 15 ezer kilométeres útból, a Totalcar képviseletében magam vihetek egy Mazda3-ast a szibériai Tyumentől Moszkváig. Illetve felesben - Lővei Gergellyel az Autó-Motortól. A most kiadott videó tanúsága szerint elég rosszak az utak, bár el tudom képzelni hogy a Mazda minden hájjal megkent sajtósai hónapokig keresték a térség egyetlen kátyúját, hogy aztán drámai zenével, hatásos vágásokkal hajthassanak át rajta, imígyen is bizonyítva az új 3-as elpusztíthatatlanságát. 

Én már próbáltam kicsit szpojlerezni, és google maps-en belelesni az útvonalba - így műholdról csüggesztően jó minőségű, döntően végtelen egyenes szakaszokból álló autópályának tűnik, de ne legyen igazam, és essünk-keljünk egész úton. A magyar vonatkozású szakasz augusztus 26-án kezdődik, bár ez igazából csak a Budapest-Frankfurt-Moszkva-Tyumen repülőút kezdete, az autózás első méterének időpontja még messzebb van, de mivel nemcsak én nem jártam még Szibériában, hanem olvasóink közül is csak kevesen, igyekszem gazdagon dokumentálni az utat, és persze internet-kapcsolat függvényében közvetíteni is.

Nyolc új Mazda3 indult el öt napja Vlagyivosztokból, miután sikeresen vette a Hirosima-Frankfurt útvonal első akadályát, az átkelést a Japán-tengeren. Az első etap brit, cseh és szlovák, olasz, lengyel és portugál pilótái rendben megérkeztek Oroszország távol-keleti részére, s rögtön indultak is, hogy teljesítsék a 15,000 km-es út rájuk eső részét. Mára elérték a fél világot átszelő utazás első csoportváltós megállóját, Blagovesenszket, az első időzóna-határt – mintegy 1400km-t hagytak már maguk mögött.

Az út posztjait csokorba gyűjtve megtalálod ezen a linken.

Hétfő reggel, értekezlet. Előkerül egy zacskó körte, csillannak a szemek, lendülnek a kezek, a következő fél óra önfeledt hersegéssel telik. Micsoda? A körte kell, a tiramisu meg nem?

A Belsőség-találkozóra vitt almás pite nagy sikert aratott, gondoltam, egy tepsinyi tiramisuból sem lehet gond. Elvégre megtermett férfiemberek mind, akik szeretik a hasukat, meg ugye, a fáma szerint a férfiak szívéhez a hasukon keresztül vezet az út. Kivéve, ha fogyókúráznak.

Focus ST170

Természetesen érinti az összes hülye focus-os típushiba: gyújtótrafó, központi zár stb... utóbbiból gyakorlatilag már semmi nem működik, random nyitja zárja magát, se jobb se bal előről nem nyitja belülről a központit stb. Otthon guggolnak az első zárszerkezetek a szekrény tetején, csak be kéne már rakatnom őket valamikor.

Pár hete hirtelen felindulásból írtam egy posztot Aladárról, a T3-as Transporteremről, pontosabban arról, hogy aznap reggel a Szentendrei úton gőzfürdővé változott a beltér, mert megadta magát egy vízcső, és ezért nem jutottam el vele a szerelőhöz. Még mielőtt kiment volna a poszt megérkezett a szerkesztőségbe Bandi, aki egyből tuti tanácsot adott, hogy orvosoljam a szerelőig a problémát: ha elég hosszú, vágjam le a cső végét, és fogassam vissza a tartály aljára. Késő délután munka után egyből a Pók utcai lakótelepre mentem, ahol reggel hagytam az autót. Mivel a legkisebb szerelés sem olyan jó buli egyedül, mint társaságban, telefonon leszerveztem, hogy Marcell és Csabi barátaim tartsanak velem. Nem mintha több emberes feladat lenne, inkább lelki támasznak. Éreztem a hangjukon, hogy fáznak kicsit a dologtól, nem bíztak benne, hogy tényleg egy óra alatt végezni fogok vele, illetve abban sem, hogy sikerül megcsinálni. Megértem őket, adtunk pár okot Aldárral a múltban, ami miatt jogos ez a fajta hozzáállás. Kihéveztünk, elbeszélgettünk, egy fél óra alatt gond nélkül megoldottuk a problémát. Nem is lett volna ilyen hosszú, de után kellett tölteni vízzel, és fokozatosan tölteni a vizet, hogy ne maradjon levegő a rendszerben, legalább addig elnyaltunk egy fagyit.

Innen nem is tűnik annyira leharcoltnak

Másnap reggel ismét nekiindultam Vácnak, hogy eljussak Buggy Bélához. Volt egy kis időkorlát, mivel a tervek szerint következő hétvégén a busszal mentem volna a Belsőség találkozóra, a Vadása tóhoz. Most nem történt semmi az úton, simán kijutottam. Élt bennem egy kép, hogy milyen lesz a műhely, ahova megyek. Megszoktam már, hogy az öreg autókat, de főleg Volkswageneket szerelő műhelyek csak pár beállósak, zsírosak, olajosak, véletlenszerűen bukkannak fel váltók és blokkok bárhol, szétszedett roncsokkal van tele az udvar. Ehelyett Béláék hangárja hatalmas, rendezett, mindennek megvan a maga helye, van csáposemelőjük is. Amikor megérkeztem, ha jól számoltam 12 autó állt bent szerelésre, a két buggy és a speedster Bogarak, gondolom sajátok. Volt drift BMW, Bogár, Porsche és lakatolásra váró T2-es Transporter is, úgyhogy csorgott a nyálam. Ezután elmondtam az óhajaim, sóhajaim, panaszaim, amiket Béla felírt (ilyennel sem igazán találkoztam eddig), és a telephely előtt megálló Volán járattal visszatértem a szerkesztőségbe.

Az aktuálisan megoldandó problémák a következők voltak: folyt az olaj, bedőlt a jobb hátsó futómű, nem bíztam a vízcsövek állapotában, volt egy felesleges radiátor a hátsó ülés alatt, önálló életet élt az izzítás, le volt dugózva a nívópálca helye, folyamatosan fűtött a lábtér fűtés, néha rángatott a motor, és ki akartam cseréltetni az első fékbetéteket.

Hogy dől a jobb hátsó!

A következő héten beszéltünk párszor telefonon Bélával, de a Aladár végül nem készült el a Belsőség találkozóra. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Jó buli lett volna ugyan a kisbusszal lemenni a Vadása tóhoz, de a leghosszabb gyári váltó nyújtotta maximum 100 kilométer/órás tempónak köszönhetően a google maps, majdnem öt óra várható utazási időt írt, ami helyett három és fél óra alatt lent voltunk egy modern autóval.

Amíg én vezetek, hátul megy az ökörködés

A találkozó utáni héten kimentem Vácra elhozni az autót. Az olaj a szelepfedél tömítésnél folyt, kicserélték. A jobb hátsó futómű azért dől, mert törött a rugó, listára felírva, következő feladat. Vízcsöveket kicserélték: szép és megnyugtató lett a látvány. A felesleges, ráadásul folyó hátsó radiátort kikukázták, most már oda is lehet végre pakolni, télen úgysem használom a buszt. A random izzításokért a relé a felelős, listára felírva ez is. Lett gyári nívópálcához való kis csövem, most már nézegethetem az olajszintet kedvemre. A lábtérfűtés eddigi ismereteink szerint azért fűtött, mert el volt szakadva a bowden fűtő állapotban. Mivel nem volt elég hosszú a bowden, ezért visszakötve nem lett, de át lett állítva kikapcsolt állapotba a fűtés. Persze azóta is fűt, van egy olyan sanda gyanúm, hogy az autó orrában lévő ventilátor mögött kéne valamiféle hőpajzsnak lennie, ami nem engedi, hogy a forró levegő közvetlenül a lábszárainkra dőljön. A motorrángatásra azt mondta Béla, hogy a porlasztócsúcsokat kéne cserélni, és találjam ki, hogy mikor van hozzá kedvem és akkor vigyem vissza. Kár, hogy ezt nem mondta a telefonban, jobb lett volna, ha ezen is túl vagyunk. A fékbetéteket kicserélték. A fizetésnél sem fájt semmi, korrekt volt az ár. Béláék szerint amúgy egészen egyben van az autó, ennek örültem.

Bátor barátom jó fényképeket lő utazás közben, most épp Zsókáról

Hazaúton elkezdett süllyedni kicsit a fékpedál, ha sokáig álltam rajta. Visszatelefonáltam, kiderült, hogy a főfékhenger lesz az oka. Ha az ki lesz cserélve, már minden új lesz a fékrendszerben, tehát ez is a listára került. Hétvégén lementünk Balatonra a barátokkal, mert mire van a kisbusz, ha nem erre? Szerencsére csak itthon, a BAH csomópontnál rángatott be a motor. Azóta állt pár napig, és amikor elsétáltam csinálni pár képet a poszthoz, megint olaj volt a motor alatt a betonon.

Persze megint van alatta olajfolt

Kisgyerekként rengeteg időt töltöttem a szőnyegre kuporodva, és tologattam brümmögve az autóimat. Egyik kedvencem az E36 M3 volt. Amikor először ültem BMW-ben, nagyjából tizenegy éves lehettem – a kétliteres E30 akkor sem számított fiatalnak, valamiért mégis megfogott. A tavalyi év végén eljutottam oda, hogy a használtautó-keresőkben e-mailes értesítőt állítottam be a 3-as sorozatra – persze egyelőre nem terveztem, hogy veszek is egyet, de jó volt eljátszani a gondolattal.

Az egész egy ártatlan videóval indult. Bandi küldte be a szerkesztőségi szpemlistára, ami csak azért jött létre, hogy a rendes irodai lista mellett legyen egy kocsmai lista is. Itt lehet nagyot mondani, autónániázni, szekálni, vicces videót megosztani úgy, hogy Tomnak ne kelljen éjjel tízig bogarásznia, hogy a holnapi anyagot a beküldte-e már a szerző.

A videó persze rögtön komoly indulatokat gerjesztett, és miután múltkor lefektettük, hogy a drift az nem sport (vagy de), a drifterek átnyergeltek a szájkaratéra. Mivel a kitűzött cél, hogy az országimázs szempontból nagyon fontos gatebili bulin a magyarok is ott legyenek, beindult az ötletelés, hogy a Hangyász, a Shitgun, a Sivatagi Patkány, esetleg a Hacsi képviselje hazánkat e rangos eseményen. Mivel a cél időben és térben eléggé távol van, nem volt nehéz egymásra licitálni.

Szpemlista:  ha nem szereted a bmw-ket, nézd a vonagló csajokat

Telós Bandi:

Péntek este még  Totalcar autósmoziban voltunk, éjjel egyig beszélgettünk a többiekkel. Közben Prokeeval megegyeztünk, szombaton letrabantozunk Balatonakaliba, ahol a vízparti kempingben családias hangulatú szocialista autós találkozót rendeznek. Rézmányiról, aki az elején még jönni akart, bebizonyosodott, hogy papírkutya. A korai indulásnak már a gondolatától is szédülni kezdett, mondta, ő inkább vasárnap megy szabadtéri programra, megnézi Kecskeméten a repülőnapot.

Fél nyolcra ígértem magam Prokeehoz, mert úgy legalább esélyes volt, hogy nyolcig megérkezem. Sosem jártam még náluk, picit el is keveredtem, és egy nyári szombat reggelén úgy be tud dugulni az emnullás, hogy motorral sem egyszerű haladni. Ezzel együtt nyolc előtt már a kormányon pihent a bukósisakom. A matt katonai zöldre mázolt Trabi frissen mosva várt az indulásra, a szerszám-szombatos videókból sokaknak ismerős Rozi a hátsó ülésen grimaszolva sürgetett.

Villámtempóban autógázt vételeztünk, ablakot le, könyököt ki - irány az M7. Igen költséghatékonyan lehet portyázni egy benzin-gázos négyütemű Trabival.

Nem állítom, hogy teljesen józan voltam, ezért is kerestünk taxit. Igazából nem is voltunk biztosak benne, hogy taxi kell, hiszen alig fél óra lett volna gyalog hazáig, de a héten már kétszer slattyogtunk haza Pestről, és nem volt kedvünk megint átbattyogni az alagúton. Mégis elriasztott a hiénázó taxisok hada az Erzsébet téren, úgyhogy abban maradtunk, ha szembe jön egy normális társaság autója, akkor beszállunk. Nem szeretünk taxizni, ez van.

Nyilván csak egy lopott kép, nem szoktam lefotózni a taximat

Már elindultunk gyalog, amikor a fura amperhanggal, amit csak az ismer, aki tudja, mire kell fülelni, megállt mellettünk egy Prius. Felcsillant a szemem. Isten ments, hogy valaha is szeretnék Priust birtokolni, de taxinak ki sem lehetne találni jobbat. Aki Priusszal taxizik, csak okos ember lehet. Éjfél körül, néhány pohár bor után egyszerűbb a világ, már csak spontán impulzusok vezérelnek. Az ismerős embléma az oldalán mindenesetre megkönnyítette a döntést. Amíg fizettek az utasok, ablakon át beköszöntem, megkérdeztem, elvisz-e minket egy rövid fuvarra. Még meleg volt a hátsó ülés, amire behuppantunk.

Vuuuuu, hörgött fel rekedten a kettes Prius, amikor elindultunk. Szakadt volt a kipufogó. Kicsit szakadt volt az egész autó is, ahogy körülnéztem odabent. Istenem, hát itt tartunk, hogy a jövő technikája már egy lefingott taxiban kísért. Különleges hangulat lett úrrá rajtam. Az ötödik elem keveredett az Éjszaka a Földönnel. Egy közel tízéves hibridben utazunk, amiben érzésre vagy félmillió kilométer van. Időnként felbrummog alattunk a széthullott kipufogó, aztán másodpercekig csend van és siklunk. Szürreális élmény.

Egyszer taxiztam már Priusszal, de az egy vattaúj gyöngyházfehér hármas volt San Franciscóban, egy szüntelenül iPhone-ozó majommal a volánnál. Eszébe sem jutott volna segíteni a bőröndök be- és kipakolásával. Az egésznek olyan idegen, steril jövőszaga volt, mintha egy bután felprogramozott bétaverziós robot vitt volna minket. Ez a budapesti szürke kettes más volt, ez egy kopott szövetes, zsíros ajtóbehúzós, szakadt kipufogós jövő volt. A mi jövőnk.

Honnan jöttél, vajon Amerikából? Te is egy körbetört, kidobott, konténerben behozott, összetákolt vagy? Ex-kaliforniai spórolós-ingázós? Budapesti taxisként nyilván képtelenség kigazdálkodni egy új Prius árát. Ahogy cikázott a ma már kvarcjátéknak ható, új korában futurisztikusnak szánt központi kijelzőn a coulomb az akksi és a villanymotor szimbóluma között, elkalandozott a szemem, és feltűnt a piros plecsni a szélvédő sarkában. Hoppá, egy gázos Prius! Még nagyobb elismeréssel sandítottam sofőrünkre. Hát persze, nem is a Prius a tökéletes taxi, hanem a gázos Prius.

Egyszer már vezettem egy ilyet, de az egy első generációs volt. Azóta csak mendemondákból hallottam, hogy többen rákaptak a gázos hibridezésre. Kell hozzá egy adag perverzió, nem mondom, de tökéletesen érthető. Ennél olcsóbb közlekedési mód nemigen adódik, és a gázzal autózás ráadásul emissziók szempontjából is dicséretes. Aki meg taxisként a vezetési élmény hiányára panaszkodik, annak az autójába nem szívesen ülnék be. A Prius automata váltós, de sosem megy tönkre, alig eszik, pláne gázból, és pont jó a mérete. Hát hülyék ezek, hogy nem mind gázos Priusszal taxiznak?

Nagyjából idáig jutottam a gondolataimban, amikor egy utolsó hördüléssel leállt a motor, és némi mozgási energiát visszatermelve megálltunk. Hazaértünk, fizettünk, kiszálltunk.

Én meg egy pillanatra megkívántam egy gázos Priust. De csak egy pillanatra. Hiszen mára elérhető ársávba kerültek. Gázzal olcsóbban autóznék, mint egy dízellel. Ötajtós, praktikus. Tiszta lenne a zöld lelkiismeretem is. De nem, képtelen lennék elviselni azt az agyhalált, amit a vezetése okoz. Egy béna, bukdácsoló, vérszegény vacak, aminek üzemszerűen csúszik a kuplungja. Csak a pénzéért szeretném. Maradjon meg inkább mind taxinak.