Volt egy favorit, a Palóc Reménység. Másnéven Pista. Mindenki arra számított, hogy amilyen hangos a boxban, olyan nehéz a lába a pályán, és majd jól megver mindenkit. Néhol erőből, néhol fineszből, de úgyis ő fog nyerni, hisz ő akarja a legjobban. Mi meg majd jól érezzük magunkat. Aztán jött Sipos úr, a terepszínű Halálcsillag, és bulldózerként darált mindenkit, aki az útjába került. A nagy meglepetés Aloha Dávid volt, aki azon kívül, hogy a Colin Chapmani könnyítős tuningot elvégezte magán, még nagyon ügyesen is lőtte be az íveket. Csikós is vérszemet kapott egy idő után. Igazából mindenki. Az úrvezetőt itt eltapossák. Biztos ezért nem én nyertem, és nem azért, mert nem tudok gokartozni. Aztán jött Kopasz, és a semmiből új csúcsot autózott...vagyis gokartozott. Pedig teljesen máshogy ment, mint a többiek. Amit Bandi és Pista szűken vett, ott Kopasz ment a külsőre. Ahol ezek nyomták, ott ő fékezett. Míg Pista próbálta a saját módszerét csiszolni, addig Bandi kifigyelte Kopaszt, és az élre ugrott. Majd Pista is beérte Kopaszt. A többi már történelem:

Indulunk. Kezdődik az őrület, a Totalcar Karácsonyi Hiéna 2013, amire rengetegen vártak már. Talán egy kicsivel kevesebb konccal, mint legutóbb, de panaszra semmi ok, mert a Mohó Hiéna minőséggel kompenzálja a mennyiséget. Mostantól kezdve egészen december 30-ig jelennek meg itt a marható koncok egy-egy kérdés vagy feladat mögé bújtatva. Nem mondjuk meg, mikor és milyen ütemben, de érdemes lesz figyelni, nem semmi cuccokat hörcsögöltünk idén is össze. Élőállattól-álcázott kofferig, elektromos kütyütől-Michelisz Norbival való versenyzésig: lesz itt minden.

És nem lesz könnyű, ezt a rutinosok tudják, az elsőáldozók készüljenek fel rá. Ez a mostani, az első kérdés igazából egy bemelegítő kis csuklógyakorlat. A nyeremény pedig egy csomag és tartalma, amit egy keddi nap estéjén a lakásajtóm előtt találtam, oda tette le a postás.

Az Infinititől kaptam és óvatosan nyitottam ki, mert nem voltam éppen azon a véleményen, amit szerettek volna az Infiniti Q50 kapcsán hallani. Ez még akármi is lehet, a japán amúgy sem egy könnyen megbocsájtó nép.

A végén persze jót kacagtam, mert tényleg poén és a kis cetlit elolvasva azonnal vágtam, miről is van szó. Az Ininiti szerint a steer by wire-rendszer legalább annyira forradalmasítja az autóipart, mint annak idején a CD-lemez a zeneipart. Az analógot váltja a digitális megoldás, kazettát és bakelitlemezt a CD.

Ha ezek tudnák, hogy annak idején a 90 perces FE-Maxellt másfél perc alatt tekertem át a csehszlovák töltőtollal... (Ne tévessze meg önöket az üres rekesz, oda volt kihúzva a szalag, amit naná, hogy feltekertem.) Mindegy is, a csomag rossz helyre jött, mert nálam jobban talán csak Winkler szereti a hanglemez telt, testes és komplex hangzását, a Black Sabbath Paranoid című lemeze (bolgár kiadás csak sajna, ami egy fokkal jobb, mint a másfél kilós szovjet, de nem annyira tiszta, mint az eredeti, brit) ereklyéim között az egyik legféltettebb. Egyszóval nem vagyok egy CD-s srác, ennek ellenére nem élek a múltban, csupán a számomra fontos értékeihez ragaszkodom.

Szóval ennyi, hogy mi van rajta, nem tudom, de ön megtudhatja, ha válaszol erre a két - igazán könnyű - kérdésecskére.

1. Milyen legendás gitáron játssza Tony Iommi a 2005-ös Ozzfesten a War Pigs című dalt? (Ahol az eredeti felállásban játszik a heavy metal feltalálója, a Black Sabbath.) Pontos típust kérek.

2. Milyen nadrág van Bill Wardon ugyanezen a koncerten? (Minél pontosabb leírásra van szükség, ami csak megállapítható.)

Az első helyes megfejtő kapja a misztikus hangfelvételt.

Antti Kalhola filmjei szokásos sémát követnek, de mindig-mindig van valami mondanivalójuk, a képanyag pedig önmagában is csodálatos. Remek ízlése van, éppen a szirupon innen, de bőven a száraz dokumentumfilmen túl.

Ilyen lett ez is, minden idők egyik (bár számomra legnagyobb) rali-pilótájáról, akihez hasonló sosem volt vagy lesz már, pláne, amióta a rali is meghalt. Film egy srácról, akinek semmi köze nem volt az autókhoz gyerekkorában, a finn-szovjet határon, azon kívül, hogy apját balesetben veszítette el. Film egy nyurga tinédzserről, aki úgy vezet, olyan stílusban, finoman és folyékonyan, mint ahogy a víz folyik a kavicsok között. Film egy pilótáról, amelyik világosan megmutatta, hogy nem a világbajnoki címek teszik óriássá az embert. Csodálatos finomság ez. Nézzék a mozdulatait, sehol semmi fölöslegesség, nem küzd és harcol, teljesen más, mint a zseniális McRae volt, mégis...

Mégis olyan magától értetődő könnyedséggel fűzi át az autót, hogy az minden szépérzéket kielégít, gyönyörűen, szinte lassan tekerve a kormányt és amikor bele kell nyúlni akkor is csak olyan picit mozdít (4:26-nál), amennyit kell, pontosan, mint a metronóm és az autó azt teszi, amit a hosszú, szőke, nyurga srác akar, erőszak és durvaság nélkül.

Aztán van olyan, hogy neki sem sikerül. Majdnem belerokkan abba az álomba, amit kergetett, aztán feláll és nyer. Úgy, mint senki más, egyedi stílussal, a kor legnagyobbjait is maga mögé utasítva.

- Túl gyors a Peugeot az Audinak? - kérdezik legnagyobb riválisát, Walter Röhrl-t (5:41).
- Nem, Ari túl gyors nekem.

Ennél nagyobb elismerés nem kell.

Nem, dehogy, ez nem olyan, nem lesz itt verseny, nem aranybugyira megy, gyere nyugodtan, tök jól fogunk szórakozni, frankó lesz, neked ennyit jelent a testület?

Ilyen dumákkal csábítottam azokat, akik meg voltak győződve arról, hogy ha mi szerkesztőségileg elmegyünk valahová, ahol csak a versengés gondolata is felmerül, nos, az végtelen mészárszékké fajul hamarosan.

Az eredményjelző tábla, a legfontosabb képernyő evör

És igazuk van. Ha nem is teljesen, de azért ez még akkor is az autóbuzik koncentrált szerkesztősége marad, ha belügyminiszterünk a tökünkre is traffipaxot akaszt lámpás gyanánt. Megtaláljuk a helyünket a nap alatt, hiszen ha mást nem, akkor összedobjuk a pénzt és elmegyünk csapatni egyet egy versenypályára, vagy összerakjuk magunknak a kisautó-pályánkat, mindegy, ahol versenyezni lehet, ott versenyzünk.

Élményautó 110Le & 850kg

Szokásos alkatrész beszerzésemet jártam, éppen a 80GL-hez kellett 1-2 dolog amit be is tudtam szerezni a szokásos bontóstól Németországban.
Bemenet már megakadt a szemem az autón, köszönhető a sárga színének nehéz lett volna nem észrevenni :)

Még a jogosítvány kézhez kapása előtt, 2008-ban vettünk egy új SX4-et. Tudom, rohadjak meg. Édesanyámmal ketten élünk, ő már nem vezet (azért vagyunk még életben), két hozzá nem értő nő pedig gyilkos kombináció egy autónak. De nagy volt az öröm, csak sajnos nem tartott sokáig. Fél év után egyik reggel az autónak csak hűlt helyét találtam, mint ahogy másik hét Suzuki-tulajdonos is az utcánkban. Autóra pedig szükség volt.

A rendőrség élből közölte, hogy felejtsem el. Olcsó alternatíva után kellett nézni. A 150 ezres keret nem adott túl sok okot a bizakodásra, nem is vittük túlzásba a keresést: egy 92-es Ford Escort C lett a szükségmegoldás. Ugyan kézzel-lábbal ellenkeztem, de hát a pénz beszélt, beletörődtem. Nem mondhatnám, hogy szerettem, pláne a Suzuki után. Lehet fröcsögni, hogy Esixét és hasonlók, de az autó úgy nézett ki és úgy volt felszerelve, ahogy nem szégyelltem az x-eket behúzni a felszereltségi listán, összkerékhajtáson kívül minden volt benne.

A Mulholland Drive hallatán legtöbben David Lynch zseniális thrillerére gondolnak – legalábbis Kalifornián kívül, mert az államban inkább a film címét adó út ismertebb. A Santa Monica-hegységben kanyargó Mulholland Drive-ot 1924-ben adták át, azóta gyűlnek az autóroncsok a zűrösebb szakaszain, a szakadékok alján. Manapság nem annyira vészes a helyzet, de a múlt századból több tucat roncs pihenhet az aszfalttól messze.  

Már a zuhanás is megviselte, egy ideje pedig a rozsda falja ezt a magára hagyott roncsot

A hírhedt út Jason Knight fotóst is foglalkoztatta. A kaliforniai srác rajong a különféle elhagyatott helyekért, tárgyakért (gyűjteményét itt találod). A Mulholland Drive viszont nemcsak legendája miatt foglalkoztatta, hanem azért is, mert roncsait előtte senki sem próbálta meg alaposan dokumentálni. Knight kinézett magának egy veszélyesnek tartott kanyart az úton, majd elindult lefelé a szakadék mentén otthagyott autókat keresni. Egy részükkel könnyű dolga volt, azok ösvényekhez közel pusztulnak és jól ismertek, másokért viszont alaposan megküzdött a kemény terepen. Volt, amihez egy földből kiálló főtengely mutatta az utat, egy másiknál a rozsdát vette észre a sűrű növényzetben, és olyan autót is talált, ami az évtizedek alatt félig már besüllyedt a lejtő homokjába. Végül hét roncsot fotózott a szakaszon, többségük a nyolcvanas éveken vagy kevéssel az előtt kerülhetett oda.

Budapest 1994. Ennyi a címe annak a huszonöt és fél perces Youtube videónak, amit ma reggel egy falat meg nem rágott kajával a számban néztem végig. A sztori viszonylag egyszerű: az M3 bevezetőjétől elmegy valaki egy 123-as Mercivel Budaörsig a Hősök tere, Andrássy út, József Attila utca, Lánchíd, Alagút, Mészáros utca, BAH-csomópont útvonalon, visszafelé pedig az Alkotás út, Margit híd, Váci út az irány, a 13-ik kerületi cím érintésével.

Kis esti krúzolással a Bajcsin, Astorián. A végén persze kicsit szerelgetni is kell, a beszédből Debrecen-Nyíregyházi lakosokra gondolok, de a végén ki van írva a név: Kiss Sándor készítette, aki mentőmellényben egy delfinnel puszizkodik. Sándor, a kezedet (ha tegezhetlek) a jóisten vezette 1994-ben, amikor a kamerát magaddal vitted reggel.

Hogy felvetted a lyukat a Bank-Center helyén, a butiksort a Westend előtti időkből (Westbanhof? emlékszik valaki?) A sok Dacia és Lada taxit, a szinte új négyütemű Trabantokat, a visszamosolygó lányt az Alkotmány utca sarkán. A már akkor is rozsdás Mitsubishi Sapporot, a Subaru Liberókat, a Cliókat, az A-Vectrákat. A járdán parkoló mindenféle vadiúj 124-es kupékat, a töménytelen kispókot.

Az életem helyszíneit, a Krisztina teret, ahová iskolába jártam, a Nyugati teret, ahová szórakozni (egy TotalCar nevű helyre!). Az Ostrom utcát, ahová haverkodni, az Astoriát, ahol a buszra vártam az iskola után. Épül a már épp felújításra váró nagykörúti zajcsillapított villamossín, és a Burger King háza felett Peugeot reklám.

Felismeri önmagát? Az autóját? Ismerősét, barátját? Sándor, írja meg, hogy készült film, mit csináltak akkor, és miért csak most került elő?

Kordokumentum ez, szívják magukba a boldog, 1994-es levegőt, és üljenek könnyes szemmel a gép előtt, mint én most. Minden képkockája arany. (OMFG! 17:36-nál GAZ! 20:21-nél első Ritmo és csapatós Lada, 20:31-nél fehér R17!!! - meghaltam, Pista)

(Levente, köszi a tippet)

Biztos a személyes kötődés teszi, de megszerettem a családi Balenónkat. Különösen a szerkesztőségi gyorsuláson mutatott teljesítménye nyűgözött le, persze kis dög, relatíve erős 1,6-os motorral, jófajta, Euro kevés kivitelben. Vagyis veszi a gázt.

Néha ránézek a hirdetési oldalakra, hogy nincs-e egy olyan eladó, amilyen a miénk volt, tudják, ez az Ausztriában a bontóba leadott kocsi, amivel még lehetne járni, csak az osztráknak már nem éri meg üzemeltetni. Igazság szerint kéne egy motorházfedél, mert kiderült, hogy tényleg azért ragasztottak fekete szalagot az orrára, mert alatta erősen rohad. Arra gondoltam, egy ugyanilyen kék, kislámpás pont jó lenne, és mivel néha akad egy-egy százezer alatti áron, talán érdemes lenne megvenni alkatrészdonornak, pláne, ha klíma is van benne. És csak át kéne rakni a motorházfedelet.

De mit csinálnék a maradékkal? Lehetne belőle pl. játszós autó. És a lehetőségek korlátlanok. Az 1,6-os Suzuki-motor nem egy kihegyezett valami, talán érdemes lenne turbósítani. Akármilyen hihetetlen ugyanis, a világon nagy mennyiségben fogyott, van hozzá sok minden az Ebayen, mert még Amerikában is árulták Esteem néven. Nem beszélve az Indiai piacról, ahol még mindig napi téma egy Baleno, nem pedig lejárt lemez, mint nálunk. Találtam kb 50 ezer rúpiáért (ez ma úgy 180 ezer Ft) komplett turbószettet hozzá, amivel úgy 145 lóig lehet felhúzni.

Azt viszont nem értem, hogy vajon ki a fenének éri meg ennél jóval többet elkölteni arra, hogy cirka 1,3 baros töltőnyomással 244 lóerőt hozzanak ki belőle. Na nem azért, mert nem lehet, de ennek az autónak mindene 100 lóerős, a fék, a futómű, de a váltó még ezt is csak nyűgösen bírja. Mindenesetre itt a bizonyíték:

Őszintén szólva már ettől is meglepődtem, de amikor egyszer beütöttem a youtube-on a szokásos baleno és turbo szavakat, a következő gyöngyszemre bukkantam. Ezt hollandok építették, nem is értem, miért pont a Baleno az alap, de gondolom, krosszban nem kell homológnak lennie az autónak, viszont pici és könnyű, továbbá gyakorlatilag ingyen megszerezhető.

...akkor a június 14-15-e közötti egy napra kérd délután háromtól másnap délután háromig. Csak azért, mert a jövő évi 24 órás Le Mans-i verseny az utóbbi évek legkeményebb futamának ígérkezik. Igen, szívás végignézni, aki néha kapcsol csak oda, annak akár unalmas is lehet, hiszen gyakran körökkel lemaradva követik egymást a vezető autók. Igen, ez a néző viszont azt nem tudja, hogy az éjszaka lerobbant pilóta a semmiből jön fel, körrekordot-körrekordra autózva üldözi az előtte állót. Vagy éppen drámai módon - sajátjai között utolsónak maradva - a becsületért küzd és megy úgy, mint soha.

És hogy hogyan mennek? Valahogy így. 24 órán keresztül, végig.

Robotizált rettenet

Magyarországon az automata váltóra sokan értelmetlen amerikai őrültségként
gondolnak. Jellemzően azok vélekednek így, akik még soha nem vezettek automata
váltós autót. Jómagam azonban biztos voltam benne, hogy saját használatra
kizárólag ilyen váltóval szerelt kocsit fogok vásárolni. A robotizált váltó
viszont semmiképp sem említhető egy lapon a hagyományos "olajos" automata
váltókkal - ezt keserű tapasztalatból tanultam meg.