Már csak egy hónap van hátra az indulásig. Az autó köszöni jól van, épp motor nélkül heverészik a hűs garázsban, mint aki jól végezte dolgát. Magánál a motornál teljes a fejetlenség, pontosabban a hengerfejetlenség, épp most várja, hogy összerakjam (a poszt végére már módosult a helyzet – a szerk). A nagy tömegek számára ez most csak egy lapátolható romhalmaz (látom a garázs előtt sétáló bámészkodók arcán), ami viszont egy elmebeteg állítása szerint bő négy héten belül alkalmas lesz arra, hogy Autobianchi Bianchina Panoramica nevű autóként egy családot Rómába vigyen boldogan nyaralni. Az elmebeteg én vagyok.

Útvonal megtervezve, a bedandbreakfast.it-n Kati által sok-sok munkával kikeresett szállások lelevelezve, mind lefoglalva, előlegek átutalva, három napja az utolsó, a modenai szállás is meglett. Összesen hét helyről van szó, Pisa, Róma, Gubbio és Porto Garibaldi mellett tervezünk több napot, a többi ponton csak egyet-egyet. De nemcsak az autóval van probléma: a szabályok szerint nemigen adnak ki szobát három éjszakánál kevesebbre, mert a látogatóváltásokkal van a legtöbb meló és logisztikai probléma.

Gyerekeim már nagyon várják Olaszországot. Én egyelőre csak gürcölök

Kedves londoni olvasóink, már többetekkel találkoztunk, de ha szervezetten is szeretnétek ,éppenséggel azt is lehet. Semmi más dolgotok nincs, csak itt lent a kommentablakban megegyezni a helyben és az időpontban.

Mindkettőre van javaslatunk: vasárnap késő délelőtt, valahol Londonban. Addig még annyi sok dolgunk van, hogy örülünk, ha odaérünk időben, de mindenképpen szeretnénk találkozni veletek. Hoztunk Totalcar matricákat, nem szeretnénk hazavinni, tessék eljönni. Akár autóval is jöhetsz, de nekünk a metrózás sincs ellenünkre. Ha érdekes autóval, motorral jössz, esetleg hozod az angol/paki/lengyel haverodat, akinek érdekes járműve van, meg is írnánk.

Röviden: vasárnap tízkor találkozzunk egy parkolóban, és gyertek el sokan! (Csak javasoljatok egy helyszínt, mi itt nem ismerjük ki magunkat)

A legutóbbi posztban ott hagytam abba, hogy keréken állt a gép, és számok szerint jónak kellett lennie. Azóta sikerült kipróbálni, és minden várakozás bejött, tulajdonképpen ennyire jól sosem éreztem magam bringán. Fejleszteni való persze akadt még bőven, de sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen sebességgel fogok kanyarodni. Aki motorozik, az tudja, hogy a váz, és a futómű geometriájában sokszor csak millimétereken múlik, hogy stabilan gurulunk, vagy minden méter maga lesz a szenvedés. Az előző vázamnak például olyan magasan volt a középcsapágya, szinte át lehetett sétálni alatta. Ez főleg a mandinerekből való kigyorsításkor volt rossz, mert úgy imbolyogtam, mint Pista bá' a negyedik szilva után. Ellenben a Mondraker valahogy összeállt, az első pályán töltött délutánon pedig rájöttem, hogy nem csak a nevét kell kifizetni, itt bizony tudás van. Meg is fogadtam vagy három vallás istenére, hogy most egy darabig nem nyúlok hozzá.

Már egy ideje lógok a Kanalas Dacia Hiéna eredményhirdetésével, aminek kézenfekvő oka lehetne a beérkező pályaművek nagy száma, ám a valóság sokkal prózaibb: a lustaság.

Sajnos akkoriban annyira nem volt esemény egy Dacia szerelése, hogy nem is nagyon fotózták az emberek. Akkor még nem sejtették, hogy érték lesz, például a TC Hiéna feladványokhoz. Meg aztán akkoriban nem digitális géppel készültek a fotók, a franc se győzte volna pénzzel és filmmel a sok szerelős fotót.

A kommentek közül azért bemásolnám ide Mazda121db hozzászólását, amiből a fiatalabbak is megérthetik, miért is hívták román Legónak a Daciákat:

Nekünk kép nincs róla (illetve egyen háttérben homályosan látszódik), de "élmény" annál több.
'88-ban vettük újonnan. Szüleim órákig vizsgálták a Merkur telepen a lehetséges kocsikat, hogy ne legyen selejt (meglegyen minden ajtó-kerék stb). Kiválasztottak egy sötétkék példányt, rendezték a papírokat. Elindultunk haza, kb 1,5perc utazás után megállt. (annyi benzin nem volt benne, hogy az első kútig elérjünk, kutasok már tudták, hogy semmi baj nincs, nem mi voltunk az elsők)
Otthon a bezárásnál kiderült, hogy a szépen átnézett kocsi rozsdásodik...
Apu Dacia-s kollégái ajánlottak egy szerelőt, aki másnap összerakja még egyszer, és akkor tuti jó lesz, örök élet. Na ez így is történt, apu ment az autóért, szerelő kérdezi: ugye nem kellett hirtelen fékezni, megállni. Apu mondja: nem sima utunk volt, gyakorlatilag csak a ház előtt álltunk meg. Szerelő: Jó, mert a főfékhenger csak lógott a levegőben, nem volt rögzítve...
Ez a pillanat megalapozta a következő 5,5év kölcsönös "szeretetét és megbecsülését"!
Még az egy év lejárta előtt betelt a garanciafüzet. Számtalan kipufogórendszert, féltengelyt, izzót fogyasztott. Az első futómű gyári hibás volt, sehol nem tudták megcsinálni: 40000km=2garnitúra gumi. Állandóan dőlt belőle az olaj, de hiába cseréltek ki rajta többször mindent, állandóan odacsinált a garázs padlóra. végül kiderült, hogy a fagydugó volt szar. Közben az olaj miatt 3 garnitúra kuplungtárcsa is a levesben landolt.
Mosásnál (pedig megvettük a drága autósamponokat) mindig kék lett a szivacs.
Kedvenc történetem: Apuval ketten mentünk nagypapáékhoz látogatóba. Főútról kellett lekanyarodni (ugye szokásosan lelassít, vissza kettőbe stb), lelassítás megvolt, de 2 nem lett meg, ugyanis a kuplung pedál LEESETT A PADLÓRA! Hazafele végig 2-ben jöttünk, imádkozva, hogy ne kapjunk pirosat.
Eladás előttre kezdett összeállni: német féltengely, francia kipufogó (több mint egy éve volt már rajta és még jó volt), Tungsram izzók).
Jött a 6 éves műszaki vizsga: szélvédő karcos, lámpák vakok, új gumik kellenek, tömítések motorba, futóműbe ki tudja mik, szóval egy rakat pénz és akkor még a nyakunkon van ez a sz@ar, szóval döntöttek a szüleim: Dacia el, és valami rendes nyugati autót megveszünk. Románok állandóan zaklattak minket, mert tudták, hogy van Daciánk. Mindig ilyen 100e körüli összegért akarták vinni, annál azért jobb állapotban volt, család határozott 150 lesz az alja.Egyszer egyedül voltam otthon. Csengettek, ablakon ki:
-Van Dacia-tok
-Van, mennyit adtok érte?
-120e (ez volt eddig a legmagasabb ajánlat)
-150 alatt nem eladó, addig vissza se gyertek.
Végül is este visszajöttek, és 145-ért vitték. Ez '93 telén volt, én 9 évesen "adtam el" a kocsit. Végül is mindenhonnan lábon hazajött, bár elég sokszor külső segítséget kellett igénybe venni hozzá.
Majd vettünk tavasszal egy Mazdát, és a nyugodt évek 20 éve tartanak...

Hogy ki vezeti? Hát a főnök. Bár Vlagyimir Csagin már nem versenyez, csak a Kamaz versenycsapat vezetője, de Tatárföldön, a Kazan City Racingen megmutatta, mit tud az öreg róka, ha a kormány mögé engedik. 

Nem tudom, hányan figyelik olvasóink közül a MotoGP-bajnokságot, de remélem, minél többen, mert amit idén ezek a határtalan zsenik előadnak, az nem semmi. Kőkemény küzdelem, nem ritkán 330-as tempó felett de úgy, hogy a hátunkon feláll a szőr és nem lehet kibírni legalább egy baszdmegeztnemhiszemel nélkül.

Körülbelül 47-szer izgalmasabb, mint a Forma-1 és ami még érdekesebb: kívülről nézve nincs átszőve annyira politikával és mocsokkal, mint a pályaversenyzés királykategóriája. Nem röpködnek percenként feljelentések, nem nyúlnak bele a versenyzők eredményeibe kéthetenként a bírák és egyáltalán: sokkal több benne a sportérték és a szórakozás is.

A Katalán Nagydíj ismét jó mozi volt. Mint egy iszonyatosan izgalmas és jó akciófilm, főszerepben Rossi, a csodagyerek Marquez és a többiek. A Yamahánál végre találtak valamit, Rossi jól is ment, sokáig vezetett, de aztán a végén Marquez megfogta. Egy olyan csatában, amely felidézte a régi Rossi-Stoner küzdelmet. A világ legjobb motorosait öröm nézni, főleg lassításban, minden apró csodát, amit percenként tesznek ezekkel a 250+ lóerős motorokkal, valami elképesztő és hihetetlen egyben. Nézzék meg, hogyan fékezik meg a motort keresztbecsúszva A RÁZÓKÖVÖN, hogyan tartják meg kigyorsításon a gigantikus erőt akkora tapadási felületen, mint két felnőtt tenyér, hogyan húznak el centiméterekre, szinte összebólintva egymástól...ehh.

Majd' két héten át Londonban és környékén portyázunk, gyűjtjük az anyagot, tapasztalatot, interjúkat csinálunk. Bende Tibbyvel tíz napon át együtt szívjuk szűk szállodai szobák, a bérautó és lepukkant útszéli etetők levegőjét. És egymás idegeire megyünk, kihullik a maradék hajunk, a kollégák szerint zombiként fogunk hazatérni. Mindezt szigorúan a tartalomgyártásért, hogy legyen sok és érdekes kép, videó és szöveg arról, milyen az autós-motoros élet Nagy-Britanniában. Hétfőn indulunk.

Rémálom

Az autó kényelmes, jól variálható és lendületesen mozgatja a viszonylag kis turbó motor. Már ha a légmennyiségmérő szenzor be nem döglik. Mert ha igen, akkor 70 a végsebesség és az IFA leküzdhetetlen akadály.

Kidobtad a tévét? Még hétvégén is melózol, és nincs egy tévé sem a közeledben, amin nézhetnéd az év legjobb autóversenyét? Nyugi, itt egy livestream a Le Mans-i 24 óráshoz:   

Pere Laci újabb története az indiai hétköznapokról. A sorozat előző részeit ide kattintva olvashatja.

A monszun nem tréfál mostanában és a céges autónk (bár úgy néz ki, mint egy terepjáró) elásta magát a belső visszapillantó tükörig. Szóltam az alvállalkozónknak, hogy kéne egy terepjáró, mert nem tudunk hazamenni. Egy órával később megérkezett a Mahindra Mayor. Manaf, a sofőr nem volt szomjas, a Mahindrán meg nem volt fék. Végülis nem lassulni akartunk, meg véralkohol teszten átmenni, hanem kijutni a homoktengerből, abban meg nem volt hiba.

Pilóta: Skip Stewart (Pitts S-2S Special)
Motoron: Cody Elkins 
Cameron Air Show 2014
Cojones from Hell, tisztelet kimaxolva.