Önök emlékeznek az első sebességgel kapcsolatos élményükre? Arra, amikor először irányítottak egy gépet, és mentek gyorsabban, mint arra két lábon képesek lettek volna? Jól tippelek, ha azt mondom, hogy ez egy biciklihez köthető? Van, aki megunja, és motorra ül, más autóba száll, aztán vannak, akik ezek mellett sem tudják letenni a bringájukat. Lehet szó racionális okokról, hiszen sokszor ez a leggyorsabb módja a közlekedésnek, de sokkal izgalmasabb, amikor a gép adrenalinforrássá válik, és most nem a mozgó villamosok közt verető barmokra gondolok.
Én például a downhillnél kötöttem ki, aminek még rendes magyar név sem jutott. Fiatal szakág ez, az országútizáshoz képest mindenképp, mert amíg a vékonykerekűeket már a múltszázad elején is tekerték, addig a hegyről alig harminc éve száguldanak. Amikor megpróbálom valakinek elmagyarázni, hogy mi is a jó ebben, leginkább azzal rendezik le, hogy lefelé bárki tud gurulni. Tudják mit? Ez így igaz, hiszen például a Hungaroringen is bárki körbe tud menni autóval, de mégsem lesz mindenki Michelisz Norbi. A hangsúly itt is a hogyanon van, mert egy komolyabb downhill-ösvényt teljesíteni legalább akkora kihívás, mint kanyarról-kanyarra végigfűzni egy versenypályát. Sziklák, kövek, gyökerek, ugratók, és mindehhez akár hetvenes sebesség, ami fák között már kellően beindítja a szívverést. Nézzenek meg egy ide szánt biciklit, a technika nincs messze egy terepmotortól, újabban akár Öhlins rugóstagot is beépíthetünk, de a határ a csillagos ég. Magyarországon is futnak milliókból épített, nem létező alkatrészekkel szerelt, világkupára való darabok, de szerencsére nem az elköltött pénztől lesz nagyobb az élmény.
Az első bringámat, amit már hunyorogva alkalmasnak lehetett nevezni a feladatra, tizennégy évesen építettem. Szörnyű volt minden tekintetben, ahogy egy ilyen gép szörnyű lehet, ráadásul két óra nyúzás után még legalább egyet szerelni kellett. Akkor még a kis pénz kis foci elve játszott. Idővel elkezdtem kinőni a technikát, és amikor először sikerült elmelegíteni a felniféket, elindultam a lejtőn. Tárcsafék kell, de akkor már legyen erősebb villa is, mert a régit elcsavarja a féknyereg, persze ez hozza magával az új kerekeket, és így tovább, nagyon sokáig. Gondolhatják, ennek aztán az lett a vége, hogy az elkövetkezendő tíz évben sosem lett kész a biciklim, ahogy most sincs. Állapotok vannak, ha valami meghal – és gyakran meghal – akkor csere, finomhangolás, új ötletek megvalósítása, ha nem működik, akkor pedig verem a fejem a falba, de legalább már egy komplett szezont elgurul két generál között. Ellenben ennyire tökéletes még nem volt, és mivel a múlt héten lett kész, még tönkre vágni sem volt időm.
Öt váz és négy villa elfogyasztása után végre olyan lett, amilyennek talán az elejétől akartam. Harmonikus, az összes alkatrész egyforma minőségű, átgondolt, és, ami sosem számított igazán, de most összejött: szép. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen vázam lehet, még a létezéséről sem nagyon tudtam, csupán a márkanév volt ismerős, az is onnan, hogy a Mondraker az a gyártó, aki hétszázezer forintot kér a csúcs vázáért, a Summumért. Az egy másik univerzum, de a kistestvérét, a Prayert alig több mint százötvenezer forintért kínálták használtan. Az előző gazdája péntek délután adta fel a hirdetést, és szombaton még nem kongatták az ebédet, amikor már a kezemben volt. Nem nagyon akartam levinni a garázsba, egyszerűen jó volt nézni a mart alumínium elemek aprólékos kidolgozását, és a tökéletes hegesztéseket. A futómű négy forgáspontos, fékezésnél alig keményedik fel, és 180 milliméter rugóútja van, én pedig ennél többet sosem várnék, az már csak drágább lenne, jobb nem.
Négy, ólomlábon cammogó hónap következett, mert a legnehezebben beszerezhető alkatrészek hiányoztak. Kellett például egy laposabb teleszkópváll, mert a régi fordulásnál elakadt, így a szűkebb kanyarokban ipszilonozni kellett volna, ami versenyen nem a legjobb. Ritka darab, akinek van, az semmi pénzért nem válik meg tőle, nekem egy barátom adta oda csere alapon, puszta jó szándékból. Nem akartam csak úgy elfogadni, hiszen nem olcsó dologról van szó, de azt mondta, hogy az ő bringája az íves vállal is működik, az enyém viszont nem, így vitának helye nincs. Rugóstagom sem volt, naná, hogy az egyik legritkább méretű kellett. Foxot akartam, eddig kettő volt, egyikben sem csalódtam, de három hónap keresgélés után már szinte bármit megvettem volna, olyan tanácstalan voltam. Újonnan szóba sem jöhetett, hatvanezer forintba fáj a legolcsóbb változat, ennek csak a felét tudtam rászánni. Végül január közepén beütött egy szimpatikus darab, ugyan nem a legokosabb változat, de azt hiszem, már ez is többet tud nálam. Kellett még egy láncszett is, a régit annyira megette a hegy, hogy nem volt pofám feltenni, na meg persze egy durung vastag nyeregcső is hiányzott.
Fékem már volt, nem is gyenge, azt hiszem ez az egyetlen alkatrész, amit sosem fogok lecserélni. Shimano Saint, még 2004-ből, de a kora ellenére még mindig úgy fog, mint a zöld festék. A kétdugattyús nyergek 203 milliméter átmérőjű tárcsákba harapnak, hihetetlenül bírják a kínzást, még a hazai viszonyokhoz képest hosszú, szlovák pályák sem fognak ki rajtuk. A fékbetét felülete alig nagyobb, mint két ötforintos, de a bringástól, védő felszerelésestől kilencven kiló mozgási energiáját meghökkentően hatékonyan alakítja hővé. A másik kényes választás a villa. Ez a Rock Shox sem mai darab, de még maradnia kell, mert ami az újak közül ennyire jó, az egyelőre megfizethetetlen. Persze nem érzek olthatatlan vágyat arra, hogy lecseréljem, a nyílt olajfürdős belső kenésnek hála nem tudok olyan apró úthibára rámenni, amit ne mozogna ki, viszont tíz éves elmúlt, és elég nagy pofonokat kap. Az állítható húzó- és nyomófokozati csillapításhoz szerintem két éve nem nyúltam, kár is lenne, egyszer kellett jól behangolni.
Egyelőre még nem tudom milyen vele menni, mert egyrészt a rugóstagra kell egy keményebb rugó, másrészt a hideg miatt annyira besűrűsödött a villában az olaj, hogy megszűnt mozogni. Mindenképp kell egy új láncterelő is, ennek az a dolga, hogy rázós terepen megvezeti a láncot, így nem esik le az első tányérról. Még két éve így sikerült nagyjából harmincas tempónál luftot tekernem, és egy szilánkos kulcscsonttörés lett a mutatvány jutalma.
A gumik elkoptak, és lassan a futómű is olajcserés, de egy új kormány sem ártana, ez már eléggé benne van a korban. Ha ezeket letudtam, akkor garantáltan beüt valami, amiről addig azt hittem, hogy jó, aztán kezdődik elölről. Sosem lesz kész, de egy kicsivel mindig jobb lesz. Néha, amikor kifizetek egy-egy tételt elgondolkodom rajta, hogy valóban megéri-e azt a töménytelen pénzt, ami eddig beleborult. Ez a kérdés egészen addig visszhangzik a fejemben, amíg fel nem állok a pálya elejére, és meg nem teszek tíz métert, mert utána valahogy nem számít. Ahogy semmi más sem.
