És itt akár véget is érhetne mai posztunk, ahogyan véget is fog, ezzel a két szóval, valamikor, több ezer karakterrel később. Valójában - ha egy szerencsésebb, kevésbé korrupt és gazdagabb, saját tulajdonukkal jobban törődő emberekkel teli országban játszódik a történet - akkor nem lett volna sztori, kaland, csak a száraz megállapítás és kész.

A barcelonai kuplungszerelős napunk után erősen bele kellett húznunk. Mindenképpen oda akartunk érni az első afrikai szálláshelyre, egy Azrau és Ifran közötti kempingbe, hogy ott legyünk a szerda reggeli eligazításon, amit akkor még fontosnak hittünk.

Valencia melletti szálláshelyünkről korán reggel indultunk útnak – több mint ezer kilométer, egy órás kompozás és marokkói beléptetés várt ránk, vagyis majd két napra elég program. Nagy lendülettel kanyarodtunk fel az autópályára, csak a fizetőkapuk lassítottak minket változó ritmusban. Még a sikeres improvizatív kuplungozásnak örültünk, amikor elkezdett morogni kedvenc fehér Charade-unk. A morgás pedig nem jó jel, kerékcsapágykopásra utal.

Az EU-elnökség idejére több mint kétszáz prémiumautót szedett össze a Külügyminisztérium, aprópénzért.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Ha a polgármester úr olvasta a beszélgetés leiratát, észre kellett vennie, hogy itt nem arról van szó, hogy egy újságíró egy politikussal interjúzna, hanem azt teszteli, választópolgár kerülhet-e közvetlen kontaktusba az ő képviselőjével.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Peka barátunk ismét aktív volt. A múltkori hot-rod-képgalériája után (facebookosok előnyben), a balsors Miamiba vetette, konkrétan a Porsche 918 Spyder bemutatójára. Az ottani kereskedő nem bízott semmit a véletlenre, a meghívott vendégek túlnyomó többsége Carrera GT-tulajdonos vagy kiemelt ügyfél volt, a 918-as nem lesz sem olcsó, sem tömegtermék, így megadják az esélyt, hogy olyanhoz kerüljön, aki megbecsüli.

A jól öltözött idős úriemberről nem derült ki, hogy kicsoda valójában, de élénken érdeklődött és mindent aprólékosan átnézett, kérdéseiből kiderült: nem először lát Porschét.

Nekünk pedig nem marad más, csak megemelni képzeletbeli kalapunk az ilyen kitartó autóbuzéria előtt, sok sikert hozzá!

Ez az ügy átcsapott a Franciaország nevű kád peremén, még Kína is vizes lett a loccsanástól. Titkosszolgálatok, vádaskodás, kirúgások, százmilliók, gyors visszavonuló, magas politika – minden van itt.

Vélemények az azonos című írásunkról.

A kétszáz kilométeres vontatás utáni reggelen a szokásosnál nehezebben pörögtünk fel a kellő fordulatszámra, de hamar megvolt a terv. Mindannyian arra tippeltünk, hogy a kuplunggal lesz a baj, úgyhogy nekiláttam körbetelefonálni a barcelonai autóalkatrészboltokat.

Egyből az első számon egy szimpatikus Vicente nevű srác jelentkezett, akinek volt türelme kibogozni a húsz szavas spanyoltudásomból összetákolt mondatokból, hogy kuplungtárcsát keresünk egy kilencvenes évjáratú ezres Charade-hoz. Harmadikra értette ugyan csak meg, hogy milyen típusról van szó, viszont amikor megismételte, rájöttem, hogy a spanyoloknál dájáccu csárádénak kell mondani, hogy egyáltalán megtalálják a katalógusban. Hamar meg is lett a cikkszám, de nem volt raktáron. Érezhette a hangomon Vicente, hogy sürgős a dolog, úgyhogy megígérte, felhívja a cimboráit, hátha valamelyik boltban akad még egy elfekvőben. Én viszont azt éreztem a hangján, hogy sok esély nincs rá.

Legalább öt másik alkatrészüzlettel beszéltem, találtam egy kuplungfelújító műhelynek kinéző boltot is a megfelelő kulcsszavakkal keresgélve a neten, de mindenhonnan lepattintottak. Amikor visszahívtam, Vicente magabiztosan állította, hogy nincs ilyen alkatrész jelenleg Spanyolországban.

Ennek ellenére megjött a kedvünk, amikor nekiláttunk az éjszakai szálláshelyként szolgáló kollégium előtt lebontani a váltót. Nincs is jobb egy délelőtti kuplungozásnál Barcelonában. Az idő remek volt, a járda széles, hárman alig egy óra alatt leakasztottuk a Charade váltóját.

Volt már dolgunk pár autóval, de ilyen szétszakadt kuplungtárcsát még egyikünk sem látott. Mondjuk inkább az a csoda, hogy eddig bírta, mert a váltót a motorhoz rögzítő csavarok közül összesen kettő volt úgy, ahogy meghúzva, a többi lötyögött. Így folyamatosan hajlott a tárcsa rugalmas része, nem csoda, hogy egyszer csak megelégelte.
Felkerekedtünk a kuplungfelújítóhoz, abban reménykedve, hogy rá tudjuk beszélni őket, pakolják át a ricnis középső részt egy másik százhetvenes átmérőjű tárcsába. A bolt bizalomgerjesztő volt, de a pult túloldalán először kicsit merevnek tűnt a katalán úr. Ő is vad telefonálásba kezdett, hátha talál nekünk tárcsát, de ugyanarra az eredményre jutott, mint Vicente: nincs ilyen Spanyolországban. Mégpedig azért, mert ezt a típust sosem forgalmazták a spanyoloknál. Vajon miért?

Miközben én próbáltam elmagyarázni neki, hogy bármilyen megoldás érdekel minket, mert Magyarországról tartunk Afrika felé és minden perc számít, csapatunk az előre megbeszélt taktika szerinti alakzatot vette fel. A lányok mosolyogtak, Márk nagy szakértelemmel nézett és néha konzultált velem a fejleményekről, Imi pedig metakommunikációs eszközökkel sugározta, hogy nem tágítunk innen, amíg nincs megoldás.

Negyed óra alatt összebarátkoztunk a fickóval, elkezdte kipakolni a pultra a hasonló átmérőjű tárcsákat, de közben elmagyarázta, hogy az agyat egy esztergályossal kell majd átrakatnunk, arra ő nincs felszerelkezve. Majd egyszer csak eltűnt a hátsó polcok között, és egy gyanús zöld dobozkával tért vissza, amelyből előhúzta a tutit. Egy traktor merev tárcsáját.

Egészen más volt az agya, tíz milliméterrel nagyobb az átmérője, de barkácsolásra alkalmasnak tűnt. Megvettük, és szívélyesen elbúcsúztunk tőle.

Az esztergályos, akihez beajánlott kuplungos barátunk, nehezebb falat volt. Majd fél óráig egyezkedtünk vele, hogy egyáltalán hajlandó legyen beindítani a flexet, és leoperálja a frissen vásárolt tárcsánkról az agyat. Ahhoz, hogy szétszakadt középrészből három fúrással kiszabadítsa a ricnis lemezt, minden rábeszélő tehetségünket latba kellett vetnünk. Végül még egy központosító gyűrűt sikerült kicsikarnunk belőle, aztán ránk csapta az ajtót, de mi már a célegyenesben éreztük magunkat.

Egy kis reszelés a központosító gyűrűn, három fúrás az új tárcsán, és már össze is csavaroztuk a Daihatsu emblémás közepet a spanyol traktortárcsával. Óriási mázlinkra az átmérővel nem is kellett foglalkozni, mert pont befért a lendkerékbe. Két óra alatt visszakerült a váltó is, feltöltöttük olajjal, mert az egyik kihajtásnál kicsit szivárog, majd nagy izgalommal indítottuk a gépet. Hibátlan lett. Kiemel, tapad, nem rángat. Azért óvatosan indultunk útnak, mert a három hatos csavar, ami most az erőátvitelünkért felel, nem atombunker, de elvitt minket már Valencián túl.

Nagyjából négyszáz kilométer lemaradásban vagyunk most, de útközben mindig összefutunk valakivel az autópályaparkolókban, nem csak nekünk voltak gondjaink. Holnap megpróbálunk átkompozni Marokkóba és elérni valahogy az első afrikai szálláshelyet Azrau és Ifran között. Húzos lesz, de már nagyon várjuk Afrikát.
 

Barcelona előtt kétszáz kilométerrel tragikus hirtelenséggel megszűnt a fehér Charade hajtása. Egyszer csak felpörgött a motor, és eltűnt a nyomaték. Először a váltóra gyanakodtunk, mert már reggel óta volt némi olajcsöpögésünk, de úgy tűnik, a kuplung lesz az.

Hajnali egykor értünk be szálláshelyünkre, az utolsó kilométereken már a hatvanas tempó is bolygóközi száguldásnak tűnt négy óra vontatás után. Útközben riasztottuk Rolandot, aki egyrészt Barcelona-szakértő, másrészt elvakult bogarasként konyít valamit az autóhoz, keressen nekünk autósboltot, ahol találunk kuplungtárcsát és szimeringeket a váltóba, mert láthatóan több helyen ereszt.

Holnap reggel lehúzzuk a váltót és elindulunk alkatrészt keresni.

Egyébként szép napunk volt, végigcsorogtunk a Riviérán, leégett a szivargyújtó-elosztónk, szelephézagot állítottunk Rascasse mellett újdonsült lett pajerós barátainknak, benzines kannával sétáltunk Monte Carlóban, és végre elértünk Spanyolországba.

Játsszunk el a gondolattal, hogyan zajlana az építkezés, ha az eredeti tervek szerint öt házat bontanának le egyszerre, és húznának fel a helyükre egy óriásépületet óriásparkolóval. Hogy hol? A Belváros Új Főutcájában.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Természetes, hogy péntek este még rengeteg tennivaló eszébe jut az embernek, mielőtt másnap két hétre elhúzna Afrikába. Erre számítottunk is, nem képzeltük, hogy este tízkor magunkra húzzuk a takarót; azonban az összes szükséges papír bekészítése, másolatok kinyomtatása, az utolsó vackok összepakolása annyira elhúzódott, hogy alig maradt pár óra alvásra. Igaz, minden egyes tárgynál elgondolkodtunk, hogy valóban szükség van-e rá, mielőtt bedobtuk a hátizsákba, de szerintem így is kétszer annyi cuccot viszünk, mint amire szükségünk lesz.

Így aztán nem hazudtoltuk meg magunkat, már a rajtról majdnem elkéstünk. Óriási mázlink volt, hogy úgy döntöttek a szervezők, elsőként az öt autóból álló Spirit kategóriát indítják útnak, mert így a mai ezeregyszáz kilométernek már nyolc után pár perccel nekivághattunk, így volt esélyünk rá, hogy emberi időben elérjünk Genovába, a mai célpontba.

Viszont a reggel nem indult a legjobb előjelekkel. Amikor beindítottam a fehér Charade-unkat a Hősök terén, már el sem aludt a töltésvisszajelző lámpa, de mint kiderült, ez nem ok az aggodalomra, mert a kézifék visszajelzőjével együtt működik. Vagyis amint leengedtem a racsnit, már nem panaszkodott generátorhibára, de nekem jó reggelt bugnak épp elég volt.

A következő malőrt a fekete GTti szolgáltatta azzal, hogy kicsúszott az utas oldali ablak a sínből, és nem lehetett felhúzni. Ez Budaörsnél kezdett nem vicces lenni, amikor kiértünk a városból, úgyhogy egyből elő is került a szerszámos láda. Nem vacakoltunk sokat, tíz perc alatt már a WD40 is csorgott a visszapattintott ablak mozgó alkatrészeiről. Talán soha nem siklott ilyen akadálytalanul az üveg a helyére, amióta használjuk a feketét.

Még Magyarországon elérkezett az első navigációs bizonytalanságunk ideje is, amikor Letenyénél lezártak egy autópálya-szakaszt. A terelésnél majdnem elindultunk a horvát határ felé, ahogy az előttünk haladó adományozásra szánt mentőautó is tette, de aztán úrrá lettünk gőgünkön, és megkérdeztük a sárga mellényes zászlós emberkét, aki az útjelző táblát helyettesítette, és egyből meglett a helyes útirány.

A szlovén autópálya monoton kilométerei nálam kiestek – miután felcuppantottam mindkét navigációs eszközünket magam elé a szélvédőre, olyan elégedetten dőltem hátra, hogy perceken belül már az akut alváshiányom leküzdésén munkálkodtam előrebillent fejjel.

Röviddel az Olaszországba való átérés előtt vettem át a kormányt a fehérben, és kezdtem ismerkedni autópályás képességeivel. A százat-száztizet szinte mindenhol viszi, de ahol kedvezőek a domborzati viszonyok, beleszalad akár a százharmincba is. Mire kitapasztaltam a különböző morajlások alapján legkedvezőbbnek tűnő gázpedálállásokat, és a fülem süketté vált a bal hátulról folyamatosan idegesítő karosszérianyisznyergésre, már sötétedett is. Odáig csak egyszer töltöttünk utána olajat a motorba. Lehet, hogy megússzuk ezt a napot olajos kéz nélkül? Fölöslegesen paráztam a hosszú autópályázás miatt?

Éppen azzal szórakoztattuk egymást, hogy az egyik autóból a CB-n átrecsegtettünk pár másodpercet az olasz rádióadásból, amiből megpróbáltuk kitalálni a szám címét, amikor kezdett egyre hidegebb lenni, pedig csutkára volt tekerve a fűtés. Ez nem jó jel egy Charade-ban, mert akkor szokott konokul hideget fújni, amikor elfolyik a hűtővíz. Ki is álltunk gyorsan a következő benzinkútra.

A víz szerencsére megvolt, más hibát sem találtunk hirtelen, úgyhogy felvettük a kabátokat, és tovább indultunk. Erre természetesen visszajött a fűtés, de csak egy órára, aztán kezdett megint gyengülni. Márk építette fel az elméletet, hogy valami szmötyi a fűtőradiátornál a folyamatos áramlástól kedvezőtlen helyzetbe kerülhet, és elzárja a beömlőt, majd amikor leállítjuk a motort, és megszűnik a keringtetés, elúszik onnan. Ezt beigazolta második sikeres javítási kísérletünk, amikor menet közben pár másodpercre leállítottuk a motort, amitől megint helyreállt a fűtőteljesítmény.

Nagyjából ennyi izgalom volt a mai etapon, pedig tényleg ettől a kilométerdarálástól tartottam a leginkább, mert akárhogy is vesszük, a motor a leggyengébb, és útszélen legnehezebben javítható része mindkét Charade-nak. Ezeregyszáz a nyolcezerötből kipipálva.

Nincsenek könnyes memoárok, sajnálkozás vagy jajgatás, elvégre én döntöttem úgy, hogy megválok tőle. Most azonban, ahogy a régi papírok között turkálok, rádöbbentem: ennyi időt még egy autóval sem töltöttem együtt. Elmosolyodtam egy kicsit: nocsak, öt és fél év? Nem tűnt annyinak, úgy látszik, a japánok feltalálták az időgépet vagy mi. Eltalálták: eladtam hűséges Mazdámat.

A 97-es 323F-ről volt már szó többször is. Elmeséltem, miért ez lett, aztán dokumentáltam egy elég komoly gatyábarázást még a boldog időkből, amikor Érden sikított a flex, aztán nagy csönd, nem volt miről írni, a kisautó ugyanis pontosan azt tette, amit a közvélemény az ilyen japán autókra évek hosszú során ráakasztott: működött.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik a tény, hogy BÁRMILYEN autó legnagyobb ellensége a tulajdonosa, ezért az ifjonti hévvel elkövetett tuningmániából idejében ébredve semmi mással nem törődtem, csak azzal, hogy a lehetőségekhez képest műszaki szempontból hibátlan legyen. A külsőségek igazán nem számítottak, egy napi használatban lévő autón elfér a karc és egy-két horpadás, ezekből egyről tehetek én, a többit jellemzően parkolókban szedte össze, cetlit csak egy vétkes hagyott.

Karc és horzsolás volt rajta itt-ott, de ez elkerülhetetlen

Persze volt egy törés, olyan 200 ezer kilométernél, amelyiknél nagy levegőt kellett vennem és eldöntenem, újfent karbantartom vagy hagyom a fenébe. Addigra azonban kivívta magának a tiszteletet, így megmenekült és jött-ment tovább, átlagban fixen 7 liter alatt fogyasztva. Közben érkezett a családunkba a kis Lancia, mint második autó, majd a Patkány, mint projektautó, a Mazda azonban fix pont volt. Nem volt sem erős, sem túl kényelmes, de 13 éves létére mindene tökéletesen működött. Kezdtem ugyan unni, néha hiányzott a gerinctámasz és a fűtött ülés, a nagyobb csend és a több lóerő, de a kezdőlökést, ami eladásához vezetett, fiam születése adta meg. Kényelmesebb, nagyobb autó kell, vagy ugyanilyen kategóriás kombi. Elkezdtem tervezni az eladását.

A tűzfalra gumibakokkal rögzülő üzemanyagszűrő cseréjét egy életre megemlegettük Petivel

A vezérműtengelyek rövid lánca csörög, elméletileg sosem kell cserélni, gyakorlatilag éppen annyit nyúlt a kétszáztizenvalahányezer kilométer alatt, hogy 4000-es fordulat fölött hűen imitálja a szelepcsörgést. A vezérlést tavaly cseréltük, de ha már megbontjuk, cserélni kéne azt is, aztán szíjak, olaj, olajszűrő, gyertyák és a többi apróság... érdemes-e még, vagy nyomjam tele finissel és adjam el az első jöttmentnek. Na azt már nem! Nem azért törődtem vele éveken keresztül, hogy most valami hülyegyerek széthajtsa!

Szerencsére Tibor barátom éppen munkába járós autót keresett, a családi Octavia kombit Kata, a felesége és kisfia, Bence használják, így jól jött volna neki egy megbízható ingázóeszköz. Szó szót követett, végül megalkudtunk, én pedig még utoljára kivittem Petihez az autót, hogy csinálja meg rajta a fent említett dolgokat, elvégre egy barátság ne egy szétrepült vezérlésen múljon. Na és persze én is nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy nem egy roncsot sóztam a barátomra, hanem egy autót, ami még legalább öt évig az marad. Még akkor is, ha hirtelenjében ráköltöttem mintegy 50-60 ezer forintot.

Így is lett, a motor újra simán járt, bár futott már nem keveset és kéthavonta 1-2 deci olajat már hozzá kellett önteni, de önmagához képest nem érződött gyengének, a váltója hibátlan, futóműve jó, a fékekben alig van 7000 kilométer, téli-nyári garnitúra gumi felniken és két rohadás, egyik a csomagtérajtó alján, a másik pár hete tűnt fel a bal hátsó kerékív sarkában. Menthetőek még bőven.

Sokan raknak alá ordenáré 17 colos felniket, aztán csodálkoznak, hogy kiesik a szemük, annyira ráz. Ez a 15-ös Dezent garnitúra elég volt bőven

Utolsó útján, Budapestről Pozsonyba olyan jó volt, mint még soha. Példás egyenesfutással, tartós 130-cal gurult finoman én pedig lélekben számbavettem az együtt eltöltött időt. Olaszország, Szlovénia többször, négy emberrel, cucokkal, a kirándulások, családlátogatások, téli kalandok és költözés, munkahelyváltás és a tán ezerszer megjárt BP-Pozsony táv... Ha azonnal nem is, de a kép hátterében mindig ott állt biztos pontként a kis kék Mazda a maga szerény 90 lóerejével és irgalmatlan megbízhatóságával. Költöttem rá, amennyit kellett, a váratlan bajt még hírből sem ismerte, kapott tőlem ugyan, de a büntető kéz után mindig jött a jutalmazó jobb, nem bántottam sosem, hidegben nem forgattam 2500 fölé és hiszem azt, hogy ezzel tettem neki a legjobbat.

Elfogadható kiállású gép még ma is. Pedig 13 éves, illetve 14

Aztán hazaértünk, beálltam a mosóba és utoljára lemosattam (minden hónapban egyszer megkapta), kitakarítottam, majd kicsit szomorúan leparkoltam a ház előtt. Tibor pedig jött, átadta az 1600 eurót és elment. Eladni akartam az autót, nem keresni rajta, ezért lett ennyi. Duplalégzsákos, klímás autót kapott érte, amire garanciát is nyugodt szívvel vállalhattam, két garnitúra felnivel és egy nagy adag törődéssel. Kicsit még végigsimítottam persze, jó ez a forma még így, 13 évesen is. Aki ilyet vesz, az jól nézze meg, de ha jó az állapota, bátran ajánlom.

És bírta, ami miatt akkorra szerettem meg, mire eladtam. Öt és fél év után egy racionális döntés kellemes emléke marad. Kivívta magának a megbecsülést és ez nagy szó manapság, mert ahhoz évek kellenek, au revoir 323F, jó autónk voltál!

Utódod már itt áll a ház előtt. Ilyen az élet.

Éjjel azt álmodtam, hogy a Vaterán látatlanban vettem egy Fiat 850-es kupét. Utána elindultam a dolgomra a Suzukimmal, de az egyik falu végén egy útépítésbe ütköztem. A piros lámpánál ott várakozott a frissen vásárolt Fiatom. Át akartam ülni bele, de nem találtam a kulcsát. Kénytelen voltam túltolni az útakadályon, mert már sokan voltak mögöttem, és nagyon dudáltak. Csak az volt a baj, hogy mindez emelkedőn történt. Mindegy, valahogy megoldottam, senki nem segített persze.
 
Mivel nem tudtam kinyitni az ajtót továbbra se, hirtelen utánfutó trélerre került a Fiat (álomban az ilyesmi teljesen normális), és az Igissel húztam tovább, amin persze nincs vonóhorog. Valami kisváros díszkövekkel kirakott főtere mellett megálltam, kerestem tovább mindenütt, még a virágágyásokban is a kulcsot, de sehol nem találtam.

Akkor felbukkant a Hollósy Balázs kolléga, elpanaszoltam neki, hogy veteránoznék az új szerzeménnyel, de nem találom a kulcsot sehol. Mondta, hogy azt bele szokták önteni egy gumitömbbe, ne izguljak, Tényleg volt egy ilyen gumitömb a motorház tetején, a Balázs elővett egy snitzert, felvágta, de nem volt benne kulcs, csak pár tartalékizzó.
 
Szerencsére a főtéren volt egy lepukkant műhely, úgyhogy gyorsan be is álltunk oda a szerelvénnyel. A szerelőt Vályi Pistából és Csikós Kareszéből gyúrták össze. Csípőre tett kézzel ingatta a fejét, hogy mekkora marhaság volt ezt a szart megvenni. Csápos emelőre tettük a kocsit, hogy majd alulról jutunk be valahogy, de akkorra nekem már gyanús lett, hogy ebben motor sincs, mert nagyon magasan hordta az orrát. (Tudom, hogy farmotoros a 850-es a való világban, de most álomban vagyunk.)
 
És tényleg, alulról látszott, hogy nincs benne benzinmotor, helyette egy rozsdás, viharvert villanymotor volt valahogy összekötve a féltengelyekkel. Vályi Karesz és Hollósy Balázs sokatmondóan összenéztek, hogy ennyire hülye hogy lehet valaki, megvesz egy ilyen szart, ami ráadásul tele van bokrokkal meg fákkal, merthogy amíg alulról nézegettük, felül egy kisebb erdő nőtt ki rajta, madarak is csicseregtek benne.
 
Én égtem, mint a Reichstag, hogy tényleg milyen amatőr vagyok, igazuk van ezeknek a derék szakembereknek, de ekkor az utánfutóra tévedt a szemem, és fel is csillant, mert rájöttem, hogy ez többet ér, mit amennyiért a Fiatot vettem. Erre ők is elmosolyodtak, megveregették a vállamat, a roncsot Vályi Karesznak adtam ajándékba, aztán mind a hármannégyen elmentünk a tér másik végébe sörözni. A sörnek olyan íze volt, mint egy olcsó hamisított Earl Grey teának, viszont szép, fehér, kemény, gusztusos habja volt neki.
 
Izzadtságban úszva ébredtem, annak ellenére, hogy végül hepienddel ért véget ez a nyomasztó autóvásárlási történet.
 
Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy megoszthattam ezt az élményemet, ami reggel óta nem hagy nyugodni.