A kétszáz kilométeres vontatás utáni reggelen a szokásosnál nehezebben pörögtünk fel a kellő fordulatszámra, de hamar megvolt a terv. Mindannyian arra tippeltünk, hogy a kuplunggal lesz a baj, úgyhogy nekiláttam körbetelefonálni a barcelonai autóalkatrészboltokat.

Egyből az első számon egy szimpatikus Vicente nevű srác jelentkezett, akinek volt türelme kibogozni a húsz szavas spanyoltudásomból összetákolt mondatokból, hogy kuplungtárcsát keresünk egy kilencvenes évjáratú ezres Charade-hoz. Harmadikra értette ugyan csak meg, hogy milyen típusról van szó, viszont amikor megismételte, rájöttem, hogy a spanyoloknál dájáccu csárádénak kell mondani, hogy egyáltalán megtalálják a katalógusban. Hamar meg is lett a cikkszám, de nem volt raktáron. Érezhette a hangomon Vicente, hogy sürgős a dolog, úgyhogy megígérte, felhívja a cimboráit, hátha valamelyik boltban akad még egy elfekvőben. Én viszont azt éreztem a hangján, hogy sok esély nincs rá.

Legalább öt másik alkatrészüzlettel beszéltem, találtam egy kuplungfelújító műhelynek kinéző boltot is a megfelelő kulcsszavakkal keresgélve a neten, de mindenhonnan lepattintottak. Amikor visszahívtam, Vicente magabiztosan állította, hogy nincs ilyen alkatrész jelenleg Spanyolországban.

Ennek ellenére megjött a kedvünk, amikor nekiláttunk az éjszakai szálláshelyként szolgáló kollégium előtt lebontani a váltót. Nincs is jobb egy délelőtti kuplungozásnál Barcelonában. Az idő remek volt, a járda széles, hárman alig egy óra alatt leakasztottuk a Charade váltóját.

Volt már dolgunk pár autóval, de ilyen szétszakadt kuplungtárcsát még egyikünk sem látott. Mondjuk inkább az a csoda, hogy eddig bírta, mert a váltót a motorhoz rögzítő csavarok közül összesen kettő volt úgy, ahogy meghúzva, a többi lötyögött. Így folyamatosan hajlott a tárcsa rugalmas része, nem csoda, hogy egyszer csak megelégelte.
Felkerekedtünk a kuplungfelújítóhoz, abban reménykedve, hogy rá tudjuk beszélni őket, pakolják át a ricnis középső részt egy másik százhetvenes átmérőjű tárcsába. A bolt bizalomgerjesztő volt, de a pult túloldalán először kicsit merevnek tűnt a katalán úr. Ő is vad telefonálásba kezdett, hátha talál nekünk tárcsát, de ugyanarra az eredményre jutott, mint Vicente: nincs ilyen Spanyolországban. Mégpedig azért, mert ezt a típust sosem forgalmazták a spanyoloknál. Vajon miért?

Miközben én próbáltam elmagyarázni neki, hogy bármilyen megoldás érdekel minket, mert Magyarországról tartunk Afrika felé és minden perc számít, csapatunk az előre megbeszélt taktika szerinti alakzatot vette fel. A lányok mosolyogtak, Márk nagy szakértelemmel nézett és néha konzultált velem a fejleményekről, Imi pedig metakommunikációs eszközökkel sugározta, hogy nem tágítunk innen, amíg nincs megoldás.

Negyed óra alatt összebarátkoztunk a fickóval, elkezdte kipakolni a pultra a hasonló átmérőjű tárcsákat, de közben elmagyarázta, hogy az agyat egy esztergályossal kell majd átrakatnunk, arra ő nincs felszerelkezve. Majd egyszer csak eltűnt a hátsó polcok között, és egy gyanús zöld dobozkával tért vissza, amelyből előhúzta a tutit. Egy traktor merev tárcsáját.

Egészen más volt az agya, tíz milliméterrel nagyobb az átmérője, de barkácsolásra alkalmasnak tűnt. Megvettük, és szívélyesen elbúcsúztunk tőle.

Az esztergályos, akihez beajánlott kuplungos barátunk, nehezebb falat volt. Majd fél óráig egyezkedtünk vele, hogy egyáltalán hajlandó legyen beindítani a flexet, és leoperálja a frissen vásárolt tárcsánkról az agyat. Ahhoz, hogy szétszakadt középrészből három fúrással kiszabadítsa a ricnis lemezt, minden rábeszélő tehetségünket latba kellett vetnünk. Végül még egy központosító gyűrűt sikerült kicsikarnunk belőle, aztán ránk csapta az ajtót, de mi már a célegyenesben éreztük magunkat.

Egy kis reszelés a központosító gyűrűn, három fúrás az új tárcsán, és már össze is csavaroztuk a Daihatsu emblémás közepet a spanyol traktortárcsával. Óriási mázlinkra az átmérővel nem is kellett foglalkozni, mert pont befért a lendkerékbe. Két óra alatt visszakerült a váltó is, feltöltöttük olajjal, mert az egyik kihajtásnál kicsit szivárog, majd nagy izgalommal indítottuk a gépet. Hibátlan lett. Kiemel, tapad, nem rángat. Azért óvatosan indultunk útnak, mert a három hatos csavar, ami most az erőátvitelünkért felel, nem atombunker, de elvitt minket már Valencián túl.

Nagyjából négyszáz kilométer lemaradásban vagyunk most, de útközben mindig összefutunk valakivel az autópályaparkolókban, nem csak nekünk voltak gondjaink. Holnap megpróbálunk átkompozni Marokkóba és elérni valahogy az első afrikai szálláshelyet Azrau és Ifran között. Húzos lesz, de már nagyon várjuk Afrikát.