Ő Nikolett, sok embert megihletett

Akár rosszul is elsülhet, ha az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, de a kis káoszban mindenképpen van valami aranyos: a spontaneitás. Ez aztán vagy működik, vagy nem, szerencsére most – legalábbis úgy tűnik – működött.

A múlt hétvégén (július 10-13.) elég komoly dínomdánom volt Egerben, ahol már 18 éve rendezik meg Szent Donát napján az Egri Bikavér Ünnepet. Ez nagyjából azt takarja, amit gondolnak róla: kivonulnak a gazdák mindennel, amijük van, felsorakoznak a borászok (szintúgy mindennel, amijük van) és nagyjából mindenki végigissza a hétvégét hamisítatlan és kötetlen vidéki hangulatban.

Ebben volt az igazság

Amit én nagyon szeretek, mert nincs benne semmi álság és nem botlik az ember lépten-nyomon túlképzett borszakértőbe és önjelölt sommelierekbe, akik az őrületbe okoskodják magukat, miközben kezükben a nyári nap elolvasztja a borospoharat. Na ők azok (tisztelet a kivételnek), akik leginkább beszélnek róla, pedig a bort inni kell, ilyen egyszerű. Nagyapám is értett hozzá, itta is, aztán mégsem ez vitte el.

Meglepődnek rajta, vagy sem, de már én is a Bianchival álmodom.

A másfél héttel ezelőtti próbautunk előtti éjjelen azon kaptam magam, hogy valamiféle teljesen nyitott járműben ülünk Zsolttal egy olasz kisvárosban. A jármű leginkább egy városnéző vonatautó lehetett, tudják, amilyeneken a városnéző turistákat is viszik. Ahogy nézelődtünk, egy furcsa, alacsony, szürke ponyvás, hosszú szerelvény mellett haladtunk el, azaz előztük le.

Kemencén, az első nagyobb túrán

...aki nemrég autót vett Németországban. Egy kiváló, 330.000 km-t futott benzin-gázos-klímás-horgos-tempomatos Voyagert 1996-ból, első tulajdonostól.

Nagyjából 120 km-re volt az autó. Beült egy kölcsönautóba, maga mellé vette két gyermekét, aztán elvezetett Bockauba. Megnézte az autót, megkóstolta. Kifizette, megírták a szerződést, ő pedig hazament azzal, hogy még a héten visszajön az autóért.

Óriási szerencse volt, hogy az eladó épp a haveromék felé járt egy csendes estén, így odacsörgött, hogy igény esetén elvinné őt az autóig, ahonnan aztán önállóan hazavezethet. Nyolc körül fel is tudná venni. Remek lehetőség megúszni néhány óra vonatozást és buszozást, kár volna lefújni.

Aztán a nyolcból kilenc, majd tíz lett. A Bockauba érkezésből meg éjfél. De még így is remek lehetőség, különösen úgy, hogy az eladó búcsúzóul telitankolta az autót gázzal. Sajnos benzinnel nem, spúr gecik ezek a németek. Ja, és adott a kocsi mellé egy tartalék rádiót (!!!) is.

Azt viszont csak itt jutott eszébe közölni, hogy a rendszámot megtartja, azt ő másnap leadja. Jó, köszi, hogy jut haza az autó? Pláne hogy jut haza az új gazdája?

...hogy nem csak a szánk nagy, amikor nyereményeket emlegetünk, melyeket csak nettó részvétellel haza lehet vinni. Ráadásul nem ám filléres, haszontalan vackokról van ez esetben szó, hanem négy, vattaúj Uniroyal abroncsról, melyek a lehető legjobb helyre kerültek, hiszen Adrienn alig pár nappal idei első pályanapunk előtt ült be élete első autójába. Valószínűleg nem ijedős, különben nem küldte volna el képeit azért, hogy koncként ide vessük a hiénák közé. Le a kalappal a kis hölgy előtt és persze gratulálunk mi, és a Continental Hungária Kft. is!

Többek között ezért is érdemes eljönni az ingyenesen látogatható Totalcar-Hungaroring Pályanapra.

Figyelem! Az út paraméterei miatt személygépkocsival nehezen járható! Behajtás csak saját felelősségre!

A tárcsáról mindenkinek a fék jut eszébe, ugye? Helyes, sőt, dicséretes! De itt most a gázról lesz szó. Meg sült húsokról, amik megvadítják az ember érzékeit. Továbbá erdőben alvásról. Na jó, konkrétan arról, hogyan nem alszik az ember egy pickup hátsó üléspadján, miközben boszorkánytáncot jár körülötte a mérges széltől rázott sötét erdő. Teszteltünk a természetben.

Hókuszpók

Egyszer kibéreltük a Műegyetem Schönherz Zoltán Kollégiumtól, hogy ezzel menjünk Görögországba. Ez volt életem legnagyobb autószerelése, a 3 hét alatt gyakorlatilag folyamatosan autót szereltünk.

Ó, de várjuk már ezt a hétvégét! Hosszú évek tradícióját nem adjuk fel, hiszen az első (kvázi) közönségtalálkozónkat 2007-ben, azaz hét (!) éve hoztuk össze. És - nagy szerencsére - azóta is sikerült tartani azt a békés, nyugodt és laza családias hangulatot, melyet az olvasói keménymaggal annak idején sűrűn megalapoztunk kemencés lángossal, kofolával és pálinkákkal. Az új jövevények mindig pillanatok alatt beilleszkedtek, aztán megmaradtak.

l´art pour l´art

Borzalmasan öncélú egy vas: nagyon látványos és stílusos, ezért cserében jó ha az ember hozzászokik, hogy szűk, olaszmajom pozícióban ül, 120 fölött a menetszél lobogtatja a fület, nincs csomagtér, nincs rugózási komfort.

Két hét múlva ilyenkor madárcsicsergésre ébredünk Földváron, kiverjük a szemünkből a csipát a mosdó szélén, mint hamut a nagypapi pipájából – elég az alliterációkból –, azt a három, S-es méretű Tesco-szatyrot, amit összekészítettünk a kéthetes útra (és egyáltalán befér), betömjük a Bianchi fenekébe, a gyerekeket bezavarjuk a hátsó ülésre, mi Katival felhajtunk egy kávét, majd a vásznat a kocsiban a fejünk fölött, lenyúlok a kézifék mellé, szívató fel, indítókar meghúz, és a kamionmentes pályán máris Trieszt felé robogunk, távoli célként Rómát megjelölve piros filctollal a térképen. Ez a terv.

A valóság?

Legutóbb még a befejezésre várt a motor