Két hét múlva ilyenkor madárcsicsergésre ébredünk Földváron, kiverjük a szemünkből a csipát a mosdó szélén, mint hamut a nagypapi pipájából – elég az alliterációkból –, azt a három, S-es méretű Tesco-szatyrot, amit összekészítettünk a kéthetes útra (és egyáltalán befér), betömjük a Bianchi fenekébe, a gyerekeket bezavarjuk a hátsó ülésre, mi Katival felhajtunk egy kávét, majd a vásznat a kocsiban a fejünk fölött, lenyúlok a kézifék mellé, szívató fel, indítókar meghúz, és a kamionmentes pályán máris Trieszt felé robogunk, távoli célként Rómát megjelölve piros filctollal a térképen. Ez a terv.
A valóság?
Legutóbb, ugye, ott varrtam el a szálat, hogy az olaját fröcskölő motor egy újabb szétszedés után a tízkilós teherbírású diszkont Obi fűrészpadon hever. A Bianchi meg ennek egyenes folyományaként motortalanul tesz hasonlóan, a garázs padlóján. Hogy is mondjam, nem voltam túl vidám, az optimista jelzőt sem éppen az akkori énrólam mintázták, de még azt sem mondhatnám, hogy szerény, ám magabiztos derűvel néztem volna a jövőbe.
Azóta nagyjából éjjel és nappal Bianchit eszem, iszom, gondolok, álmodok, beszélek. Amikor az egyszeri buta ember egyszeri silány, öreg, parányi és ritka (de nagyon helyes és hangulatos) autója egy ilyen megmérettetés előtt áll, hirtelen átértékelődik az összes megbízhatóságról, tartósságról, használhatóságról alkotott fogalom a fejében. Róma hirtelen nagyon messzinek tűnik. Rómát látni és meghalni – hasít bele az agyba rozsdás menzai kenőkésként ekkor a mondás, és ebből a helyzetből új értelmezést nyer a négy szó. Mindenesetre a gyerekekkel egy hete megnéztük a Go Trabi, Go! című örökbecsüt, ami a gagyisága ellenére még mindig élvezető film.
Mert a Bianchi – sok-sok 500-as Fiat-társától eltérően – valóban alkalmas arra, hogy elvigyen egy családot Hortobágyra. Arra is jó, hogy elhurcoljon egy hasonló családot – akár kétszer is! – Egerszalókra. Egy kemencei túra meg se kottyan neki. Be lehet fogni gyorsulásversenyre a tököli reptéren, nyerni ugyan legfeljebb egy Yamaha Vino ellen tud, de a gyűrés lepereg róla. Ha összeszedi magát, némi inkontinencia-problémával, de Ausztria-képesnek is mondható.
De azért 3000 kilométer a legforróbb júliusban, át a magas hegyeken, kis utakon, a túra legtávolabbi pontján közel négy tele tanknyira a biztos védelmet és szerelést jelentő budapesti otthontól – nos, ez az, amit a Galilei-féle világnézetet nem ismerő egyed a térkép széléről való biztos leesésnek vélne. És ezt még én, a kemény túrákon, nehezen betörhető, makrancos, rozsdás paripákon megerősödött szellemű felfedező is kétesélyesnek ítélek – mert hiába tudom, hogy gömbölyű a Föld, és valahol ott van az óceán tükrének messzi távolában India hátsó fertálya, azért lehet, hogy mégsem...
Látják, éppen ezért megyek. De be vagyok szarva kicsit, hazudnék, ha nem lennék. Viszont ha sikerül, minden aggodalom és szívás megsokszorozza majd a diadal gyönyörét, akármilyen kicsi és személyes érvényű is lesz az.
Miért, mondd, ó miért pont ezzel?
Sokan nem értik, miért nem Jesolóba, Pulába vagy akármilyen közeli helyre utazunk valami nagyobb, kényelmesebb, megbízhatóbb autóval, tengervízbe lábat lógatni, ha már. Mások azt nem értik, miért nem ülünk fel a fapadra, bérelünk autót, aztán lógatunk lábat Róma, Pisa, Salerno vagy éppenséggel Taormina mellett a sós vízbe. Egy csomóan az egészet nem értik, mert a legjobb a Balaton, mert ott mindenki magyarul beszél, évek óta ismerik a büfés nénit, aki mindig dupla tejföllel adja a lángost, édes a nagy lábvíz, hideg a Kőbányai és éjjel hazavisznek a haverok, ha megint tönkremegy a fejünkben az egyensúly-számítógép.
Én erre csak széttárom a kezemet, és ha bővített mondatokban elmondhatom valakinek a szemébe nézve, hogy miért, általában megértik. Mert valahogy nagyon emberi dolog, ha valaki ki szeretne lépni a mederből, meg akar ismerni új dolgokat, életérzéseket, helyeket, bármit. Én már nem lehetek Amundsen, Hillary, Cousteau, még egy nyavalyás Kolumbusz Kristóf se, mert mindent felfedeztek előttem azok a mohó emberek, akiknek amúgy nem kellett hétfő reggelente értekezletre menniük, akiknek nem voltak határidők a naptáraikban leadandó cikkekről, akiknek nem kellett isibe vinniük a gyereket és nem kellett segíteniük bevásárolni a nagymamának.
Még egy nyomorult Almásy gróf se lehetek, hogy Austro-Daimleremmel bejárjam – a már előttem felfedezett, de még mindig elég vadregényes – Afrikát, pontosabban Szudánt (köszönöm, a vadászatról inkább lemondok), Zikmund és Hanzelka világ körüli expedícióit olvasva csak a nyálamat folyathatom. Egy fix munkahelyes, kétgyerekes, középkorú családapa maradjon csak a helyén, foglalja el a helyét a négypöttyös Lego-kockák között. Én ezekről a dolgokról csak olvashatok. Hát nem így lesz.
Ybbs, vízesésHa ugyan senkinek nem tűnik komoly fegyverténynek egy kis szar autóval Olaszország egy nem túl távoli tájára elautózni, én azért már érzem, mekkora a dolog egyedisége – ugyanis egyetlen ismerősöm se csinált még ilyet. Tehát egy jó háromszáz főnyi merítésből még mindig kikerülhetek afféle mikroszkopikus Marco Polóként, még ha ezt nemcsak a nagy publikum, de az a háromszáz ismerős sem tartja majd nagy tettnek. A nekem fontos dolgok azonban az én fejemben zajlanak.
És azt is látom, hogy a Bianchi mennyi mosolyt, kacagást, örömöt vált ki az emberekből, amerre járok, ahol leparkolok vele, számtalan alkalmi barátságot kötök azonnal, mert szeretik az emberek (a többség legalábbis), mert nem az süt róla, hogy nagy pénzért csináltattam magamnak egy valamit, amivel megtoldhatom a valamimet, és mivel jobb ízlésem van az átlagnál, ezért az a valami nem egy bolti, drága, de tucattermék, hanem egy öreg, hatalmas, morajló dög. Nem, a Bianchi önmagában jópofa, rám csak vetít egy keveset a kedvességéből, maradhatok mellette mellékszereplő, ami nekem az egyetlen elviselhető módja a fura ufóvá válásnak.
Bianchi a Melki WaynÉs ezt a pozitív visszacsatolást, amit Magyarországon is megkap az autó, fejben – kicsit talán pesszimistán is, de – megszorozhatom legalább néggyel, ha már Olaszországban járunk. És ezt a pozitív visszacsatolást a gyerekeim látják és kapják, hiszen én feszülten az utat figyelem majd. És ez nekik egy életre élmény lesz.
Mert mit tennének különben, ha nem rángatom ki őket a gödörből? Amikor otthon vagyunk, reménytelen bármit kezdeni velük. Tablet, telefon, Wii, számítógép, egymás gyötrő nyaggatása, mindez a sötét szobában. Balatonon ugyanez történik, csak kevesebb a hely. Vagy jön az elektronika elvétele, bőgés, duzzogás, pocsék hangulat.
Kiszakadni a mindennapokból, valami egész mást csinálni, mint máskülönben, valami olyat megélni, amit senki se fog, akit ismerek, és ami azért kecsegtet egy jó adag bulival, ízzel, emlékeznivalóval, mókával, kacagással - még ha szívással is - erre ideális egy ilyen vén kiskocsi, pláne egy külföldi úton.
Persze, vannak ennek a túrának is veszélyei, de például rettentő veszélyes a síelés (kvázi minden ismerősöm lesérült már benne, volt, aki hónapokra, de nézzék csak Schumachert), a biciklizés, a sziklamászás, a paplanernyőzés is, mégis vannak szülők, akik ilyen sportot engednek meg a kölkeiknek. Csak viccelek!
Most persze már jóval bizakodóbb a hangulatom, mert azóta történt egy s más, hiszen – mint mondtam – ezzel az autóval kelek-fekszem egy ideje, a gyerekeim pedig már automatikusan a garázsba mennek és a Bianchi bal hátsó sárvédőjéhez beszélnek, ha panasszal akarnak élni az apjuk felé. És én egészen hatékony voltam e két hét alatt.
Most szerdán például kivettem egy nap szabit, és elrobogtam Tóth Gabihoz, hogy a Bianchi fejre állt elektromos rendszerét átnézze, én pedig rabszolgaként csináljam, amit mond. A hibák: távfény nincs, belső világítás kiveri a biztosítékot, csomagtérvilágítás sose működött, fényszórófelkapcsolás bizonytalan... Magam már háromszor nekifutottam, részben megoldottam pár dolgot, de a javát nem bírták az idegeim, ezért úgy gondoltam, jobb lesz, ha olyasvalaki néz rá, aki ért is az ilyenhez.
Egy boldog, bő délelőttöt eltöltöttünk a Steyr-Puch tábla tövében (hiszen Gabi alapvetően Puch-szerelő), megjött Simon Laci barátom is, így hármunkból pedig egész kis puchos klikk gyűlt össze az udvaron, bár most épp mindannyian csak virtuálisak vagyunk, mert hadra fogható autója egyikünknek sincs. Jó kis masszív Puchok híján egyesült figyelmünket a silány Bianchira fordítottuk, hiszen rá vár a nagy feladat és ő legalább van.
Eléggé bele kellett nyúlni a kábelekbe, bontottuk az autót rendesen, közben a kiszedett tankból spriccelni kezdett a benzin, amiből kiderült, hogy hiába van szellőzőfurat a sapkán, mégse szelel. Újabb feladat.
Azt is megtudtam Gabitól, hogy a 600-as motornak (amilyen most már az enyém is) nem 0,15-ös, hanem 0,2-es szelephézag kell, ezért vehetem fel újra a boa constrictor-pózt, és állíthatom újra.
Illetve észrevettem, hogy a váltó tetejére tett szellőzőcső, amit jobb híján a doblemez szellőzőrései közt kivezettem, telinyomta a kereket olajjal, tehát ennek valami ügyesebb megoldás kell. Úgy jól működik, ha a csövet felvezetem egy szinttel feljebb, a csomagtartóba, de szerintem a feleségem nem lelkesedne azért, hogy az összes Olaszországba vivendő ruhánk váltóolaj-párával legyen átitatva már az első naptól kezdve.
Simon Laci persze folyamatosan hozzátette a maga kis finom, intrikus megjegyzéseit. Például elkezdte nézegetni a csomagtérajtó tömítését, majd megjegyezte – „direkt vezeted be a kipufogógázt az utastérbe?” Igaza volt, már sokat szenvedtem ezekkel a gumicsíkokkal, de sose tudtam megoldani, hogy rendesen zárjon az ajtó, iszonyú vastag gumi kéne, egyetlen veteránautó-árus kínálatában nem találtam olyat, még Tullnban sem. Márpedig a tömpe végű autók farán szívóörvények keletkeznek, behordva a kipufogó termékeit, ezért ezeknél igazán kritikus a tömítés – abszolút igaz, még egy tétel a listán. És persze kaptam még tippeket Gabitól arra is, hogyan kössem majd be a műszereket, hogy ne terheljem tovább a Bianchi régimódi puskagolyó-csatlakozóit.
Eufóriában jöttem el, mert sose volt még ilyen: most minden működik a kocsin, lent van a távfény, középen a tompított, fent a helyzetjelző, de még a távfény visszajelzőjét is vissza kellett építeni, mert így a tompítottra világított. Elöl is van olvasólámpa, hátul, a csomagtérben is ég a sose látott fény, szenzációs.
Egyébként még reggel, amikor kifelé robogtam a magam üveghangú, vonyító nyolcvanötjével az Osztapenko mellett az emhetesen, és a forgalom tömbje nagyjából egy darabban húzott el mellettem, pokolian éreztem magam, arra gondoltam, Triesztig se fogom ezt így bírni. Aztán eszembe jutott, hogy a gyerekek és főleg a csomagok mennyit tompítanak az üresen elviselhetetlen zajon, és kicsit megnyugodtam.
Aztán, amikor délután, gyötrő fejfájással, szédülve, hullafáradtan (tényleg kell az a csomagtér-szigetelés) küzdöttem magam az Élessarok felé a világ legborzalmasabb macskaköves útján, és az első futómű alkatrészenként akarta elhagyni az autót, miközben a melegtől megszoruló gázpedált minden váltáskor (és a Bianchiban nincs szinkron, tehát minden visszakapcsolásnál duplán kell kuplungolni és gázfröccsölni) szemvillanás alatt a jobb lábam külsejével húztam vissza, hogy egyáltalán bemenjen a fokozat, arra gondoltam – ebből két nap, és végem, legjobb, lesz, ha alsógatyák és zoknik helyett rögtön némi sztrichnint és urnát csomagolok magamnak. Csak elhamvasztanak majd az olaszok.
De már tényleg csak nagyon kevés kell, hogy jó legyen minden. Mire ugyanis a szerdai biatorbágyi szeánszra mentem, a dolgok java részével megvoltam. A motort összeraktam, felment az új benzinszivattyú, 45 Nm-re meghúztam a hengerfejanyákat.
Torjay Lacitól kaptam grátisz egy olajnyomásmérőt, hozzá való jeladóval. Amikor az ajándék láttán – ami gesztusértékét tekintve egyébként szuper jól esett – elkezdtem ingatni a fejemet, hogy a Bianchi motorterében nincs hely egy ekkora bazi buzogányfej felszerelésére, mert az baromi lapos, Laci, a tőle ismerős, kissé zavartan magyarázó, majd a megoldásnál izgatottan igenlő stílusában előkapott egy vasdarabot a dobozból, és az orrom előtt lengetve mutogatni kezdte.
„Nézd, ez itt egy olajnyomás-jeladó gomba, ugyanolyan, mint amilyen neked is bent van a motorban a visszajelző lámpához, csak hosszabb a szára, e köré gyártattam egy ilyen elágazást, majdnem vízszintes. Szerintem ha ezt becsavarod, és a váltó felé irányítod az elágazást, ott elfér majd a nyomásjeladó is, és akkor megmarad a lámpád, lesz hőfokod és skálán mutatott nyomásod is. Na?”
Ördöge lett. Beépítettem a motort, és elfért a nagy rézbuzogány, még sok-sok centi maradt a jeladó fölött. Készíttettem egy olajleeresztő csavart is az olajhőfok-jeladónak, azt is beszereltem, szuper lett. Tettem fel új benzincsövet, beállítottam a karbin az úszószintet.
Amikor mindezzel megvoltam, megmértem, mennyire kell kibejlagolni az indítómotort, hogy a szabadban is működni tudjon (a váltó öntvénye 18 mm vastag, az két nagyobb anya), felszereltem az önindítót, majd a padról leemeltem a blokkot egy nagy, földre tett szivacsra. Adtam a gépnek benzint, trafót, 12 voltot, egy fényszóróizzóból és vezetékdarabból ellenőrzőlámpát is kreáltam, hogy az olajnyomást ellenőrizni tudjam. Mehet.
Igazából, egész jól sikerült a motor. Beindult, szépen járt, csak azért dadogott kicsit, mert a bikakábel csipesze ugrált az önindító pluszán. Hagytam járni majd’ egy órát, a garázs előtt elhaladó járókelők legnagyobb álmélkodására. Nini, ott az autó, hiszen jár, de akkor hol az autó, és mi az a lapos, vergődő cucc a földön? Örülök, ha a saját hülyeségemmel ilyen jó kis alapot adok a tömegek szórakozásához, szuper dolog ez az autószerelés.
Amikor úgy véltem, eleget ment ahhoz a motor, hogy mindennek utánahúzzak, szétszedtem az alkalmi elektromos rendszert, visszapakoltam a blokkot az állványra. Igen, a szélső hengerfejanyáknak jócskán utána lehetett húzni, a középsőknek alig, megnyugtató követni a technikai leírást. Persze ilyenkor szelephimba le, fel, újra szelephézag, de ezek nem nagy melók, ha kint a blokk.
Aznap este be is szereltem a motort, éjfélre a helyén ketyegett a kéthengeres – olajcsöppek nélkül. Bevallom, éreztem egyfajta enyhe diadalt, ez az autószerelés csodás dolog tud lenni. Sajnos egy nagyobb próbakör rámutatott, hogy a szelepek túlontúl kattognak, s a motor is mélyen bubogva, benzinszagúan járt, túl magas szintre utalva (a gyújtáshoz nem nyúltam). Ezért még aznap éjjel, ott, bent a helyén levettem a karbit, dupla csuklókat növesztve beállítottam újra a szelepeket, amik inkább voltak 0,2-esek, mint 0,15-ösek. Ezért is csodálkoztam, amikor három nappal később Gabi arra buzdított, hogy állítsak vissza mindent tágabbra.
A benzinszint a karbiban jó volt, de felderengett egy másik hibalehetőség is. Levettem az úszót, és bingó, ott volt a mélyedés azon a réznyelven, amivel nyomja a tűszelepet. Ez azért rossz, mert a tűszelep golyója oldalt gurul (vagy csusszan) el ezen a nyelven, és ha itt gödör van, nehezebben mozdul meg, sőt, a felfelé mozgó úszó néha ki is tudja billenteni a szelepet a zárásból, ami magas szinthez, esetenként túlfolyáshoz vezet. Finom tűreszelővel elsimítottam a nyelvet, jó lett, összerakás után sokkal finomabb hangon susogott a motor, bár ezzel a 0,15-tel is maradt szelepcsattogás.
Ez volt egy hete, aztán jött Gabinál az elektromos szerelés, majd kicsit bevásároltam az Újhegyi úti, csodás Tauril mintaboltban egy jó, zajszigetelő gumiszőnyeget és hétméternyi, vastag, habgumi szigetelést, ami két rétegben már elégnek ígérkezett a tátongó rés áthidalásához a hátsó ajtó körül.
A csütörtöki legutolsó munkálatok eredménye: jeladókhoz sarukat forrasztottam, a kábeleket végigvezettem előre, gumidugókat a helyükre tettem.
Készítettem váltóolaj-ülepítőt egy tartalék féktartályból és ügyes csatlakozásokból (a váltó kivételéhez és szétszedéséhez már sem időm, sem idegem nem lenne).
Ja, kifurkáltam a tanksapkát is, mágnessel kiszedtem belőle a spént, most már szellőzik rendesen.
Kifűztem a melegen beszoruló gázbovdent, a régi tokról lehántottam a Karesz által 2002-ben rátekert, de már lemállott szigszalagot, elpucoltam és zsugorcsővel újjá varázsoltam. Majd újravezettem a bovdent úgy, hogy ne szoruljon tőben a kuplungkötél alatt, mindent megkentem, lekötöttem a szoruláshoz (is) vezető kézigázt, s egy pótrugót is akasztottam a gázpedál visszahúzója mellé, mert a sajátja öreg és kinyúlt.
Majd Katival az oldalamon, jó másfél órás munkával tömítéseket szerkesztettünk habgumiból, s ragasztgattunk. Jó lett, úgy zár a hátsó ajtó, mintaállat.
Ami még hátra van (frissítve 07.06. reggel):
- olajcsere a végleges Castrol 20W-50-re
- jobb első indexbura csavarjának pótlása
- Autobianchi emblémák rendes rögzítése
- új csomagtérszőnyeg kiszabása a taurilos lapból
- egy akkus Bluetooth-hangszóró beszerzése, hogy legyen zenénk is – sajnos az egyetlen számításba vehető, normálisan szóló típus a Bose Soundlink Mini Pro, az meg iszonyú drága. A JBL, Jawbone, TDK, Samsung, Sony, Logitech egyike sem üti meg a szintet. Ezen a tételen még csikorgatom a fogam, mert amióta egyszer hallottam a pöttöm Bose-t, nem vesz be mást a fülem. És sajnos az a kétszáz teszt, amit megnéztem videón és elolvastam szövegben a neten, mind velem ért egyet.
Ha ez megvan, indulhatunk, az autón már nem múlik a dolog.
Február óta egyébként a következőket javítottuk meg a kocsin (Tóth Gabi, én) (frissítve 07.06. reggel):
- fékdobok cseréje, felszabályozása
- fékbetétek cseréje
- fékfolyadék teljes csere
- fékfolyadék-sapka cseréje
- elsőkerék-csapágyak cseréje
- kerekek újracentríroztatása
- nyelestengely-szimering cseréje
- egy féltengely-menesztőtárcsa cseréje eredetire
- féltengely-végi rugók pótlása
- kormánytengely rögzítése a ricnin (valamiért lötyögött)
- tetőfeszítő rúd gumivégének pótlása jobb oldalon (állandóan zörgött)
- kuplungharang-csere
- kuplungvisszahúzó-rugó cseréje
- szellőzőfurat elkészítése a tanksapkán
- új kinyomócsapágy
- új kuplungszerkezet
- új kuplungtárcsa
- a korábbi csináltatott helyett egy eredeti, késői szériás kombi-Fiat lendkerék
- váltóbelső-felújítás
- féltengely belső és külső gumiharangjainak cseréje
- kuplungbovden-csere
- jobb ajtózár javítás, kenés, beállítás
- csomagtérnyitók (elöl és hátul) kenése
- váltószellőző elvezetőcső készítése (majd tartályos rendszerré alakítása)
- repedt nyomórúd-furulya cseréje
- AC-pumpa cseréje
- olajszivattyú csavarjainak újra cseréje
- fényszórók gyárira való visszakötése
- belső világítás megjavítása elöl és hátul
- első futómű állványán a felső csavarok gyári rugós alátétekkel való ellátása (ez is zörgött)
- tanksapka-furat elkészítése
- ablakmosó pumpagumijának gyári, állványos kivitelűre való cseréje
- gázbovden újravezetése, kenése, tokjának felújítása, pótrugó beépítése
- karburátor felújítása (csak tömítések és tűszelep), beállítása, úszó nyelvének bereszelése
- csomagtérajtó szigetelésének elkészítése
- olajhőfok- és olajnyomás-jeladó beépítése
- szelephézag-állítása
- olajbetöltő sapka cseréje újra
- akkusaru csavarjának nem elfordulósra cseréje (mire találtam 9-es fejű csavart...)
– a két olajos műszer bekötése
- bal ajtózár kenése és beállítása
- szelephézagok visszaállítása 0,2-re
- kifröcskölt váltóolaj pótlása
- szivargyújtó visszakábelezése
Szép a lista, nem? Szerencsére ami hátra van, az a rövidebb... Még két hét.
Az utolsó 100 komment: