Akár rosszul is elsülhet, ha az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, de a kis káoszban mindenképpen van valami aranyos: a spontaneitás. Ez aztán vagy működik, vagy nem, szerencsére most – legalábbis úgy tűnik – működött.
A múlt hétvégén (július 10-13.) elég komoly dínomdánom volt Egerben, ahol már 18 éve rendezik meg Szent Donát napján az Egri Bikavér Ünnepet. Ez nagyjából azt takarja, amit gondolnak róla: kivonulnak a gazdák mindennel, amijük van, felsorakoznak a borászok (szintúgy mindennel, amijük van) és nagyjából mindenki végigissza a hétvégét hamisítatlan és kötetlen vidéki hangulatban.
Amit én nagyon szeretek, mert nincs benne semmi álság és nem botlik az ember lépten-nyomon túlképzett borszakértőbe és önjelölt sommelierekbe, akik az őrületbe okoskodják magukat, miközben kezükben a nyári nap elolvasztja a borospoharat. Na ők azok (tisztelet a kivételnek), akik leginkább beszélnek róla, pedig a bort inni kell, ilyen egyszerű. Nagyapám is értett hozzá, itta is, aztán mégsem ez vitte el.
Persze nem okvetlenül kézenfekvő sokak számára, hogy Egerben már jó a bor, hiszen gyermekkoromból jól emlékszem én is, hogy több tabletta fogyott Hevesben, mint Budapesten és a Szépasszonyvölgyében csak akkor nem húzták le az emberről a bőrt, ha kiderült, hogy ő is magyar (és ismeri a járást). Azóta már persze tudom, hogy ezek az idők elmúltak, a nagyon olcsó, pancsolt szarokat már nem lehet elsózni és Egerben ma már több a jó bor, mint a rossz. Sőt, egészen kiváló portéka is akad bőven, tudjuk, mert megkóstoltuk, csak Nyegleo maradt szárazon, ő volt az alkalmi sofőrünk, aki elszállított minket a huszonmilliós Mercedes-busszal, hogy egy kicsit adjunk a hangulatnak. Ha már meghívtak, hogy legyek műsorvezető a traktoros gyorsulási versenyen. Naná, hogy ilyet nem lehet kihagyni.
Mondjuk nem gondoltam volna, hogy az immáron harmadik alkalommal megrendezett futam ilyen ad-hoc lesz, de mivel ez csak a nagy hepaj betétprogramja volt, így talán egynek elment. Próbáltam ugyan felkészülni, de egyrészt a résztvevők listája is borult ott a helyszínen, másrészt olyan szerencsétlenül volt elhelyezve a zsűri asztala, hogy a traktoroknak csak az orrát láttuk, szemből. Ennyiből meg mondja meg az a pontos típust, akinek boronatárcsa volt a jele oviban.
Na mindegy, ettől függetlenül remekül szórakoztunk, főleg, amikor Dr. Torgyán, a zsűri elnöke rabolt rá a mikrofonra, sok teret nem engedve sem Wahorn Andrásnak, sem (a remek borokat- ás kávét(!) készítő dr. Csernus Imrének). Oké, Józsi bátyánkat sosem kellett félteni, annak idején azért köpülte ő a vajat rendesen (na meg csurgatott a Fradinak is vastagon), sőt, forgatta a köpenyt is ha kellett sok-sok évvel ezelőtt, de ami volt, az volt, ma már inkább csak egy szórakoztató bácsi, aki nem tud kimozdulni az antalljózsefezés/Fradi/kisgazda-Bermuda-háromszögből. 81 éves kora ellenére fizikailag jól tartja magát, sőt, szemüveget sem hord, az emlékezete is rendben van, de inkább már csak a múltban él. Azt az egyet bánom, hogy nem mondattam ki vele egy monnyonle-t sem, pedig azt tudja csak igazán!
Na de a verseny - amit igazából pár sorban le lehetne írni -, hiszen az indulók száma nem haladta meg a tucatot, de legalább változatos volt a felhozatal, a verseny volt az igazi. A színház előtti rövid szakasz (alig 70 méter) volt kijelölve magára a gyorsulásra, de egy hosszabb útszakaszt is lezártak, ahol a gyorsulásra épített kispók ment három (félig)rohadtad Gyetvai Miklóssal a volán mögött. A négyhengeres, ősrégi BMW M10-es blokkon alapuló, gigaturbós motor 460 keréken mért lóerőt tud, az autó ehhez képest nehéz (igen, a 800 kilós kispók annak számít), mert tele van csővel és nagyon biztonságosra van építve. De szépet megy, 7,3 alatt gyorsul kétszázra, 10 másodperc körül tudja a negyed mérföldet, az azért nem rossz.
Szóval csattogott az ALS, sivított a körmös váltó, Józsi bátyánk megkérdezte, hogy mikor gyártmány ez? De szerencsére elnyomta hangját az üvöltő motor...
Aztán jöttek a gépek! Volt párducmintás tapétával dekorált, dohogó MTZ 82-es, meglepően fürge kis, 70 lóerős Same Argon Ferrari Forma-1-esnek álcázva és még gyorsabb Landini REX kistraktor Superman-jelmezben (a versenyző is), a közönségkedvenc azonban mégis Mihály bácsi lett pöttöm kis japán Iseki traktorával, ahogy fellobogózva, pálinkás üveggel és borospohárral dedikált kis gépével odaállt a 360 lóerős, gumilánctalpas Case-rettenet mellé. Az első pár méteren rá is vert 3-4 hosszt, de aztán a hatalmas Case rákapcsolt és elképesztően nagyot ment az utolsó 20-25 méteren. Meglepően gyorsan képes mozogni egy ekkora gép, pláne, ha ügyesen választják meg a sebességi fokozatot.
A Case el is nyerte a legszebb traktor díját (Turai Máté vezette Urbán Zsombor gépét), a leggyorsabb traktorét a John Deere Farmer kapta végül, az egyenes kieséses szakasz szerencséje után szó szerint besöpörte a győzelmet erős, modern, intercooleres turbódízelével. Eger legkülönösebb traktora végül a Superman-Landini lett.
Mindeközben persze – mintegy színesítésként – gigantikus csatát vívott a Lada Niva a 469-es UAZ-okkal. Aszfalton – természetesen – gyorsabbnak-fürgébbnek bizonyult a Lada, de az UAZosok vigasztalódhatnak azzal, hogy terepen azért még mindig az UAZ a király a szoci gépek között.
Mikor végre volt egy pillanat nyugalmam szétnézni (valószínűleg Józsi bátyánk valamelyik beszéde közben), akkor vettem döbbenten észre, mennyire sokan lettünk hirtelen. Ahol egy pillanattal korábban még senki nem állt (a hátunk mögött), hirtelen 2-300 ember tülekedett, lógtak a kandeláberekről, a korlátokról és az erkélyekről.
Mert a traktorok lassan már ritkaságszámba mennek. Pláne így, premierplánban. A fiatalok olyan csodálkozóan néznek fel tabletjeikből, mint az idősebbek, amikor annak idején feltűnt egy gigantikus Kirovec vagy Zetor Crystal. A traktor jó, a traktor szép (sőt, gyönyörű) és természetesen mi egyként örülünk annak, hogy idehaza ilyen menő, tényleges hozzáértőket is magában foglaló szubkultúra alakult ki az utóbbi években. És természetesen bánjuk, hogy idén elmaradt a legendás traktormajális Bokorban (de állítólag lesz még), hiszen Dutrás Laci legnagyobb rajongói vagyunk mindannyian, akik láttuk már csodásan restaurált gépeit vagy mindenre elszánt arcát, amikor rakja a hathengeres Dutra alá.
Death or glory! Traktorosok előre, még több ilyen rendezvényt, őszintét, vidékit, jóízűt!
