Nem kell ahhoz rozsdás autóroncsokat egymásra pakolni kiállítás gyanánt, hogy nagy lila művészekké váljunk. A gépek gondoskodnak magukról. Kattintsanak, nézzék meg nagyban, majd írják meg, hogy mi látható a képen, miből (ha olvasták az elmúlt hét posztjait, akkor jó eséllyel tippelhetnek) és miért is ad aggodalomra okot a maga fenyegető mivoltában. Aki először küldi be a helyes válaszokat, az kap egy Totalcar-könyvet. Hosszú, esős napokon jól esik az olvasgatás.

Helló Róbert!
A TotalCar újságban anno remek cikkben boncolgattátok a kissé romos MX5-öst, a belsőségen olvashattunk a kicsike hányatott sorsáról a mélygarázsban, majd arról, hogy azért mégsem adod el.
Ha egyszer azonban végleg feladná a Mazda a küzdelmet és közúton nem lehetne használni, íme egy ötlet a lehetséges felhasználásáról (igazán elmebeteg).
Üdv!
Csabcsili

Egyéb ötlet?

A nap végére rettegtünk minden egyes letört gallytól, dilatációs hézagtól, a vasúti sínek esküdt ellenségeinkké váltak, az egész világ az életünkre tört, még az olyannyira szeretett kanyarok is a hátunkba döfték a tőrt. Pedig papíron minden tökéletesnek tűnt, a Mazda3 MPS és az O.CT Leon Cupra S is komoly játékszer, mindkettő sok pénzért, profin tuningolt, 280 lóerő fölötti teljesítménnyel, ugyanazzal a már-már versenyfutóművel.

Véleményük mai cikkünkről.

Jogos hiszti olasz módra

A helyettesem végig nyugtatta aput, hogy nem fog megállni az élet, ha anyu nem Alfából száll majd ki ezután. Az a süket pasi meg végig azt magyarázta, hogy mit fog szólni X felesége (X=politikus) ha az Ő felesége ezentúl nem Alfát hanem Forestert vezet.

Japán szív Német köntösben

Ekkor került a homokszem a gépezetbe Béla tudatalattiját hasonlóképpen sújtotta a tény mint Amerikát 2001 szeptember 11. a japán technika nem sebezhetetlen.

Az első benyomások

Egy jó haverom megjegyezte,hogy női autó. Valóban a tulaj egy hölgy,de hihetetlen respektje van a közúton és az autópályákon. Nem villognak le és letérnek előled a belső sávban mert a TSI motor jóvoltából ott a helyed.

Egy autóvásárlás története

Kerestem az eredeti Skoda-Blaupunkt autórádiómat,mert ugye cd-t rendeltünk a skodriba, nem pedig csereberéltünk a Pe-Csá-ban..... Felelet: "már keresik".... ( Gazsi hazaugrott érte) Mire minden "megkerült",tapasztalom ,hogy nem működik a kp.zár!

Pony a kisemberek mustangja (a nagyon kicsiké)

Szóval én előtte még nem halottam róla, nem is tudtam, hogy ilyen van, hogy létezik, hogy ilyet valaha gyártottak, ma sem vagyok biztos benne, hogy et emberi kéz müve nem valami földre tévedt ufo álcaprototípusa.

Állok a hideg udvaron, a bőrömre tapadt olajos pókhálókat csíkokká mossa össze a csordogáló verejték. Fél perce még hőgutát kaptam, most majd megfagyok, de a bőrdzsekimet nem vehetem vissza, mert tiszta kosz mindenem. Hiába gondolja máshogy a derekam, dolgozni kell tovább, már csak azért is, mert fél tizenegy felé jár az idő, és egy olyan faluban vagyunk, aminek képtelen vagyok megjegyezni a nevét.

Bogota…, nem, Bondor…, nem, Berhida (az nm itt van), Bajáta, megvan, Borota (most is a Magyarország-térképből puskázok). Csak nagyjából sejtem, hogy az ország melyik felén vagyunk, és még át kell cipelnünk a teherautónyi cuccot Balatonra, ki kell rámolnunk az ottani garázst, betömni ezt a sok törmeléket, visszapakolni, és hazamenni onnan. Másnap kedd, munka teljes gőzzel. Pistának is, nekem is. Szar ügy.

Folytatván a legutóbb megkezdett sztorit, elmesélem a pár nap erejéig itt tartózkodó Type2 T3-as Transporter-kálváriát.

Látott már működő vízautót? Tud olcsón eladó kókuszolajat? Használ vízbefecskendezést? Hülyeségnak tartja az egészet?

 Vélemények az azonos című írásunkról.

Valamiben elsőnek lenni mindig óriási kockázattal jár. Ha sikerül, amit elterveztünk, akkor csodájára jár a világ, cikkeznek a lapok, fény, pompa, ragyogás. De ha elbukunk, akkor a közvélemény még nagyobb feneket kerít a dolognak, hosszú éveken át újra meg újra felemlegetik, a szégyen bélyegét tán sosem mossuk le magunkról.

Nos, valamiben megint elsők voltunk. Ráadásul sikeresek, jók. Tán nem olyan világrengető dolog, mint az 1.6-os dízel S80, nem olyan dekoratív, mint egy Pagani Zonda, de azoknál sokkalta hasznosabb.

Pontosan 55 évvel ezelőtt, 1954 március 29-én indította útnak az Országos Mentőszolgálat az első rohamkocsiját, a világon elsőként szervezve és üzemelve be a rohamkocsi-szolgálatot. (ROKO-ROhamKOcsi)

Kell-e mondanom, mennyire hasznos és jó a munkájuk? Hány ezernyi ember köszönheti nekik az életét? És azt, hogy mekkora marhának tartom azokat, akik a villogó mentőnek szándékosan betartanak a tömött utcákon, mozdulatlanságra kárhoztatva őket?

Az Országos Mentőszolgálat március 29.-én felvonulással egybekötött ünnepséget tart a Városligeti Napozóréten, megmutatva az összes, valaha általuk használt rohamkocsi egy-egy példányát. A felvonulás útvonala: Markó utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Alkotmány u. – Parlament – Rakpart – Margit-híd – Margit krt. – Moszkva tér – Krisztina krt. – Attila út – Alagút u. – Clark Ádám tér – Lánchíd – Roosevelt tér – József Attila u. – Andrássy út – Hősök tere – Koós Károly sétány  majd a Városliget, ahol megpihennek.

Kitűnő családi program lehet és remek alkalom egy kis nosztalgiázásra, hiszen hol látni már manapság Dodge Y-Job, Nysa vagy akár óriási, dobozos Robur-mentőt? Gyermekei imádnák őket. Ki tudja, lehet vannak Önök között olyanok, akik éppen egy ilyenben jöttek a világra.
Ha az időjárás kegyes lesz, mindenképpen nézzenek ki az ünnepségre. Aki pedig e-mail címemre (a nevemre kattintva láthatóvá válik) április 1.-ig a legszebb helyszínen készült fotót küldi, annak cserébe ígérhetünk egy dedikált Totalcar-könyvet.

És végül, de nem utolsósorban: Gratulálunk minden volt és jelenlegi mentősnek. Köszönjük, hölgyeim és uraim.
 

Hitelért kuncsorog? Fizetésképtelen? Lemondja a takarítónőt, a bébiszittert, maga szögeli vissza a leszakadt ereszcsatornát, otthon cseréli autójában az olajat? Sokan csináljuk ezt mostanában, és mivel már érezzük a válságot, bocsánatos bűnnek számítanak a fenti dolgok.

De mi van, ha egy gyártó tesz így? Ha egy gyártónak fogy el a pénze? Ha ő küldi el az alkalmazottait, és a falakon belül, saját forrásokból próbálja megoldani problémáit, ahelyett, hogy az addig alkalmazott, munkájukat jól végző alvállalkozókat hívná segítségül? Válság ide, válság oda, ilyenkor illik utálni a nevezett autógyárat, minimum röhögni a kínlódásán.

Vajon miért? Egy autómárkát sokkal komplikáltabb fenntartani, mint egy családot, egy konszern hibás döntései nem derülnek ki azonnal, a rosszul vezetett házi kasszáé viszont elég hamar, viszont egy autómárkát ugyanúgy bajba sodor a válság, mint egy családot.

Aljas dolog kigúnyolni azt, aki a padlóra került. Persze, önhibájából, meg szóltak is neki, mindig vannak okoskodók, akik tudták előre. És lehet, hogy szóltak is. De ha baj van, inkább azon kéne lenni, hogy a legkisebb veszteséggel megoldjuk. Aki pedig benne van a csávában, nem tehet mást, mint hogy méltósággal, és ha még azon túl képes rá, humorral és eleganciával viselje a gondjait.

Ha készített is néhány kirívóan pocsék autót, amikbe mind belegázoltam különféle tesztekben – szervo nélküli, kínzócölöp-ülésű, nemlétező futóművű és váltójú Corsa B, hasonlóan pocsék alap-Astra F a Szaharában is kilyukadó lemezekkel, megmozdulásra csak marginálisan képes, 1,6-os Vectra B, a gyomrot az öklendezésig felkavaró rugózású Sintra, mérőpontok nélküli, akár közepes töréskár után is helyreállíthatatlan Tigra – az Opel ma már nem érdemli meg a bajt, amibe a GM miatt került.

Láttam, ahogy óriási erőfeszítésekkel próbálnak kimászni az egész gyártmányfejlesztésre kiható, milliárdokat elsikkasztó Ignacio López beszerzési főnök örökségéből. Az Astra G, a Vectra C, a Corsa C már tűrhető termék volt, kirívó hibák nélkül, mostanában pedig tényleg kaptunk néhány ügyes járművet Opeléktól – gondoljanak az új Zafirára, meg pláne az Insigniára. És egyik-másik Cadillac is érdekes, minőségi autó, bár nem látom át, hogyan akartak helyet szorítani a márkának Európában.

Komolyan mondom, még a Ferrari California vezetése után is szeretem a legutóbbi, faceliftelt C6-os Corvette-et, nehezen tudnék dönteni, hogy egy California-szólam hiányzik-e jobban, vagy hogy a gázpedál letaposására amúgy Corvette-mód megnyíljon alattam a föld, és az összes vér kimenjen a fejemből. Igaz, azt meg aljasságnak tartom, hogy nem nevezhetem Chevrolet-nek a Corvette-et, corporate identity ide vagy oda. Az amerikai belpiac termékeit viszont tőlem boríthatnák egyenesen a kukába – amit azokból láttam, attól nagyjából kifordult a belem.

Szóval a General Motors mostanában nem tesz mást, mint a tipikus átlagember. Szarban van, pénzért kuncsorog, próbálja menteni, ami menthető. És nehéz elegánsan előadnia a kínlódást, mert a GM, vagyis amit abból mi, európai újságírók láttunk, az Opel PR-gépezete valamennyi közül a legtökéletesebben működött. Ha az Opel PR-t gyártott volna, nem autókat, harminc éve úgy hívnák: Toyota.

Ilyen előzmények után már az is feltűnik, ha nem ezüstvillát adnak az Opel-ebéd mellé, hanem acélt. Az újságíró segge kilóg a gatyából, de amikor sajtóúton van, fenemód ért a flanchoz. Ha viszont nincs pénz, nehéz nagyvonalúnak lenni, még nehezebb őszintén, humorral kommentelni a hiányosságokat.

Lépjünk.

Most zajlott az Insignia Sports Tourer bemutatója Frankfurtban, ami megérzésem szerint a legjobb autó, amit az Opel a Rekord C óta bemutatott. Sajnos a válság közbeszólt, de az eddig a legborúsabb időszakban eladott 80 ezer darab Insignia azt mutatja, hogy ha 2008-at írnánk, az Opel sikoltva szörfözne az euromilliók tájfunjában. Abszolút értékben még így is szépek az eredmények.

Erre sokan azt mondják, a német öregautó-csereprogramnak köszönhető az Insignia meglepő sikere. De nem. A dajcsoknál a konstrukció miatt elsősorban az olcsó minik fogynak szépen, mert azokra plusz kedvezmény jár. Ráadásul a német extra aggódós állatfaj, ilyenkor nem vesz nagyautót, széles képernyős plazmatévét, még ha bőven jut is rá. Meglepődnék, ha nem ők kászálódnának ki az elsők között a válságból. És még jobban meglepődnék, ha munkával csak alig-alig fedezett vásárlási és jóléti elvárásaink miatt mi pedig nem az utolsók között.

Az Insignia eladásai szárnyalnak. Úgy látszik, azért elég jó az autó. De az is tény, hogy az Opelnek fogytán a pénze. Drukkolok nekik, hogy húzzák ki, amíg valahonnan meg nem érkezik a mankó, mert kár lenne a korábban számtalan csodás járművet produkáló Opel márkáért, kár lenne a sok tízezer dolgozóért, akik mind az Opeltől függenek akár áttételesen, akár közvetlenül, és kár lenne az Insigniáért, ami helyett más, nagy valószínűséggel rosszabb és csúnyább autót kellene vennie a vevőknek.

Mert nincs pénz, ez egyértelmű. Az Insignia Sports Tourer egynapos bemutatóját Frankfurtban tartották, a reptéri Sheraton szálló egyik konferenciatermében. Hasonló eseményt egy évvel korábban még minimum két-, esetleg háromnaposra szerveztek volna, valami szétfolyóan gazdag amerikai, illetve német turistáknak szánt luxushotelben, esetleg francia chateau-ban, amit kizárólag a "Leading Hotels of the World" katalógusból lehetett volna ismerni.

Egynapos útnál nem kell szállást fizetni. A PR-es kollégák is csak egy napra esnek ki a munkából. Kevesebb a kajáltatás. Rüsselsheim közel van Frankfurthoz, ezért nyilván a terembérlet is kedvezményes. Nem kell húsz autót kétezer kilométerre elutaztatni, ez is masszív eurókat takarít meg. Nincs esti whiskyzés, sajtótájékoztató előtti sherryzés. Egy rakás pénz. Egyszer nekiálltam kiszámolgatni, mennyibe kerül egy tipikus, kétnapos, spanyolországi sajtóút pro kopf, és kicsit elállt a lélegzetem.

150-250 ezer a repjegy. A szálló minimum ötcsillagos, igaz, általában főszezonon kívül, egy este olyan 80-150 ezer lehet. Ebédek, vacsorák, koktélok, korlátlan italfogyasztás: másik 150-200 ezer, ötcsillagos áron mérve. Autók benzinje, odaszállítása, terembérlet, bemutató mögé díszlet, sajtóanyag, tesztút-bejárás, -tervezés, -biztosítás, anyagok kinyomtatása extra igényes papírra, fényes festékkel, a cégkívánalmak szerint méregdrága panton-színekkel – további minimum 150-300 ezer fejenként, még ha kétszáz újságíróra oszlanak el a költségek, akkor is. Úgy elmegy hétszázezer-egymillió egy fő utaztatására, mint a huzat. Az Opel meg néha huszonöt embert is kivitt, de a tíz-tizenkettő általánosnak volt mondható. Ez kábé nyolc-tizenöt autó importőrnél megjelenő profitjának az összege fejenként, tehát az egész slepp olyan száz-kétszáz autót él fel egy úttal.

Biztosan van a számításaimban valami hiba, mert ennyit egyszerűen nem lehet elkölteni marketingre és PR-re (például az esetek többségében az utak kinti részét a gyár állja, az importőr csak a gyűjtőpontig tartó repjegyet és az addig, valamint onnani újságíró-etetési költséget veszi át), de ha csak a fele, akkor is borzalmas pénz. Mellesleg egy élő lelkiismeretű újságírónak elég nagy nyomás, amikor írnia kell. Ha az ember az olvasót próbálja szem előtt tartani, meg kell kérgesítenie a szívét, hogy kritikusan tudjon írni az autó hibáiról. Vagy vak és süket tulokként hangosan kántálnia magának és a többieknek, hogy ez jár neki, ez a minimum, ez benne van a pakliban. Persze – csakhogy a vevő fizeti ki, akinek írja a cikket, akit félrevezet, ha jónak mondja azt, ami rossz.

Na mindegy, én pont a fentiek miatt örülök, hogy rövid, vedelés- és ottalvás-mentes utak következnek mostanában. Meg persze azért is, mert kevesebbet szakadok ki a munkából, többet láthatom a családomat. De a szállás-, koktélparti- és éjszakai bározás-hiányon túl, miből volt kevesebb az Insignia Toureren?

Úgy tűnik, semmiből. Az útvonalat jól kitalálták, mint mindig, volt benne autópálya, szerpentin, város, falu. A napközbeni kaja mesterszakácsi szintű volt, egy várszerű kastélyhoz tartozó étteremben, csoda-előétellel, színhússal, dermesztő édességgel, mindenféle piákkal. Még bort is lehetett volna inni, de nem mertem.

A sajtótájékoztatón ugyanúgy kitették a lényeges technikai elemek metszetét, volt óriás-kivetítő, sok-sok gyári ember, a repülőre várós üresjárati szobában wifis noteboook-sereg, fotel, ingyenszendvics tonnaszám, kóla, kávé, süti.

Amikor sebtében indulni kellett a géphez, és a váró elhagyásakor a "még megeszem az utolsó opeles zsömlémet!" felkiáltással szalvétába csomagoltam a mozzarellás-paradicsomos szendvicsemet, mert nagyon finom volt, és anyukám arra tanított, hogy nem szabad otthagyni ételt, a céges emberek arcán fájdalmas vigyor vonaglott át.

Persze, pocsék volt a vicc, elismerem, de jól állták a sarat, még ment utána egy darabig a poénkodás. Elegánsan viselik a helyzetet, bő humorral, máshogy nem is lehet. Drukkolok nekik. Az Opelnek PR-munkából továbbra is megajánlom a jó jegyet.

Az elmúlt évtized európai autós életének egyik legfontosabb fejleménye, hogy egy mai kisautó sokkal biztonságosabb, mint egy 20 éves középkategóriájú limuzin. Ez nagyrészt az Euro NCAP töréstesztjeinek köszönhető, de a politikájuk mostanában nagyon fura.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Legutóbb akkor járhattak a garázsban, mikor Peti behozta az E28-ast. Nos, azóta természetesen történtek dolgok, de csak szép sorjában.
Az első – és egyben legnagyobb probléma – a hihetetlen kosz és szemét volt. Égett is a pofám miatta rendesen, pedig javarészt nem az én saram. Valószínűleg azóta nem látott seprűt, mióta megépült, ennek mintegy 20 éve lehet. Mindenfelé görbe alátétek, csavarok és gumidarabok, a beszáradt, centi vastag por pedig guánóként borított el minden polcot és magát a padlót is. Első látásra egy telibeszart denevérbarlangra emlékeztetett, az itt-ott kiégett, pislákoló satnya égők csak fokozták a hely hangulatát.

Hiszen ezen a történeten jót nevettünk mindannyian, köszönjük ismeretlen olvasónkank a jópofa, életszagú sztorit, ami Winkler cikkére érkezett. Nagyjából ismerős volt a helyzet számunkra. (A továbbított e-mailben nincs név.)

Tavaly augusztus, nászút, éjjel kettő, jövünk visszafelé a Pointe du Raz-tól (Bretagne legnyugatibb csücske), a szállás még 400 km (mert jó ötletnek tűnt -magyar hasonlattal élve- este hatkor elindulni Szegedről Nagykanizsára, úgy, hogy a szállás meg Nyíregyházán van...), tankolni kellene, de kút meg sehol a nagy breton pusztában, s az asszony is egyre "konstruktívabb" ("Miért nem tankoltunk idefele?", "Mi lesz, ha elfogy a benzin?", stb") Elő az iGo, kút keres, van egy Quimper-ben, a pálya mellett. Kb 40 km, mutató már haldoklik, nincs mégegy esély. Persze végig veszexünk, mert Ő hülyén navigál én meg nem jól vezetek, de végül odaérünk, ott a kút, győztünk! Beállunk az oszlophoz, a kocsi már inkább lefullad, mint leáll, kiszállok, körülnézek: tiszta Orczy tér, csak teljesen kihalt, de szinte érzed, ahogy figyelnek. Kutas nincs, de nem félek, Siennaban ugyanez volt, majd gyűrök be egy 50-est, és győzünk! ...s nem. Csak kártyát fogad el.... Nézek az asszonyra, de látom rajta, hogy itt most minden áron tankolva lesz. Ott állsz éjjel kettőkor, egy rosszarcú környék kellős közepén, egy rikító piros Camaro kabrióval, benne a feleséged és a kutyád, az övtáskádban kétezer euró, s akkor vedd elő a bankkártyádat, s told bele egy gépbe 2500 km-re otthonról.... Na akkor kicsit egyedül éreztem magam. Végül betettem, sms egyből, hogy 180 euro zárolva(!), tankoltam 55 litert (ekkora a tank), de akkor már leszartam.  Kártya vissza, irány a szállás, s csak másfél hét múlva jött meg a zárolás feloldása és a tényleges terhelés 80 eurorol...

De azért élmény volt:)
:D