Az öreg Porschét egy délnémet kisváros pici autókereskedésében láttam meg ´98-ban, ákombákom betűkkel írt „BARKÁCSAUTÓ” táblával a szélvédő mögött. Tipikus leghátsó sorban álló, poros, madárszaros, lerobbant vacak volt. A török nepper szerint nem indul, de piszkálgassam csak nyugodtan, ha annyira akarom. A szerencsének és Frank Tanárúrnak hála, fél óra alatt megvolt az elengedett hidegforrasztás a tápszivattyú elektronikus reléjében, és pöcc-röff. A próbaút során kiderült, hogy az óra által mutatott kétszáz-valahányezer kilométer múltbéli állapotot tükröz, és a számláló ki tudja, mióta mered mozdulatlanul a sofőrre, továbbá az is, hogy miért kellett annyi hűtővizet utántölteni. A lyukas hűtőcső mellett perceken belül elfolyt bő egy liter víz.

Klasszikus forma

A lógó belű, hamuszagú 924-es minden rossz előjel dacára nyolcszáz német márkáért gazdát cserélt, és a kötelező szíj- gyertya- olaj- és szűrőcserék után még két évig hibátlanul szolgált. Szolgált volna tovább is, de addigra már annyit cseszegetett a yard a német rendszám miatt, hogy váltanom kellett. Bár ne tettem volna. A kétliteres, elpusztíthatatlan Audi-motor elöl, az ötgangos váltó hátul, a sportos futómű, a klasszikus forma, és a könyvespolcra helyezett csillogó Porsche-pajzs (amit praktikus okokból biztosabbnak láttam mégsem az autó orrára helyezni) – ezek nem csak egy Ladából átülve adták az élet császára érzést, hanem később, a Fieróban ülve is kövér könnycseppeket csaltak a szemembe.

De hát a szerelem vak. És süket is.

Egyformák, mégis milyen különbözőek

Megláttam, és megszerettem – gondoltam. Pedig csak megkívántam. Micsoda különbség! Hallani olyat, hogy a vonzó külső megszédít, és mindenáron meg akarod szerezni, magadévá tenni – s végül évekig a nyakadon marad, a pokolba kívánod, már csak a váláson jár az eszed. De nem gondoltam, hogy velem is megeshet. Míg kollégáim vért izzadva gereblyéztek össze a múltjukból tíz gyűlölni való autót, nekem elég egyetlen egyre gondolni, az igazi jokerre, a mindentvivőre. Egyértelmű: az elsőtől a tizedik helyig mindegyiken a Pontiac Fiero áll, messze maga mögé utasítva olyan járműveket, mint a Tata Indigo, Perger Guszti rózsaszín Nysája, nagyapám Rigája, vagy az alig használt, PUR-habbal zajszigetelt Mahindra Scorpio. Jöjjön tehát a top 10!

Autódoktorunk küldte be az alábbi képeket erről a Mercedes E-osztályról. Elsőre feltűnt a már jók ismert, fekete maszkolószalag- és borítás. Egy nem-is-annyira-új Mercedesen?
Puhatolózott, kérdezett, de nem sikerült megtudnia sokat. A benzines E-osztályt a ThyssenKrupp magyarországi leányvállalatához viszik kormánymű vagy tán futómű tesztre is. Fotózni – természetesen – tilos. He?
Nem egyedi eset, rendszeresen csinálják, csak azt nem tudni, hogy miért maszkírozzák ennyire az autókat?
Mert ugye, az kitűnik, hogy ez nem a szokványos transzport-fólia, több annál, vagy mégsem? Esetleg azért van ez a fekete biszbasz rajta, hogy a mérőműszerek ne karcolják össze a fényezést?
Adódik a kérdés: mi a titkolnivaló?

Hmmm?

Olvasónk és egyben autóm megvásárlója totálkárosra törte a Subaru Forestert. Ennek a történetét meséli el, okulásképp mindazoknak, akik azt hiszeik, nekik mindent lehet. Kapnak a belső sávban szöttyögők is.

Az ominózus napot megelőző három éjszaka igen rövid volt, a normálisnak mondható nyolc órányi pihenés fele is csak jóindulattal volt meg, tehát biztos nem voltam túl friss. De mentem már sokkal fáradtabban is Pestre.

Reggel fél nyolc körül már az M3-ason utaztunk a főváros felé édesapámmal. Jó hangulatban beszélgettük át az utat, mint mindig. Amint elértük Budapestet, mindenki ment a saját dolgára, különváltunk. Aznap nekem nem alakult minden a legjobban, és ezek az apró sikertelenségek mérhetetlenül idegesítettek, igen nagyon feszült voltam hazafelé. Délután négy körül indultunk vissza Miskolc felé, fáradtan, feszülten a pesti dugóban araszolva, egymást összetelefonálva a városban. Mire újra az autópályán voltunk szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

Nagyon erős volt forgalom, mindenki a belső sávban furakodott, 110-zel döngetett a sor. Türelem. Elkezdett oszlani a tömeg, ahogy az agglomerációba hazafelé igyekvők szépen leszállingóztak a lehajtónál. Egyre feszültebb voltam. Már csak egy mikrobusz szerencsétlenkedett előttem a belső sávban, kilométerek óta. Előtte szabad az út. Véletlenül sem tartott jobbra. Villogtam, fényszóróztam, balra indexeltem semmi, ott tötymörgött százzal. Több versenyzőt elengedtem, gondoltam majd ők megoldják, de ez sem vezetett eredményre. Jobb sáv régóta üres ö pedig "áll" a belsőben.

Ekkor elfogyott a türelem. Rágyorsítottam, 130-cal plusz padlógáz. Villogtam, természetesen semmi sem történt. Bár nagyon ritkán teszek ilyet, de ezúttal úgy döntöttem, majd jobbról, szabálytalanul megelőzöm. Amint beértem a mikrobuszt – 140-150 – körül mehettem akkor, húzom át a szélsőbe az autót, és ekkor Édesapám csak ennyit mond teljesen nyugodtan:

- Ott egy autó.

Hát igen. Hozzávetőleg százzal haladt egy kis öreg autó a külső sávban. Innentől nem teljesen világos a kép, de megpróbálom összeszedni. Enyhe fék után - vagy közben - magabiztosan visszakormányoztam a Subarut mikrobusz mögé a belső sávba. Ez is rossz döntés volt, mert elment az autó keresztbe. Ellenkormányzással próbálkoztam, de nem történt semmi. Az autó menthetetlenül a szalagkorlát felé csúszott.

Csatt! Pörgés úgy nagyjából: 12 méter.
Az autó a seggére esett, a szalagkorlátra.
Újabb pörgés, ezúttal kb: 8 méter.
Az autó már a tetején, a szembe lévő sávban csúszik tovább, irányíthatatlanul.

Már a szembe sávban egy Corsa egy kamion előzött, a belső sávból épp kisorolt, hogy elkerülje a feje tetején csúszó autót, így csak a visszapillantója bánta.

A keresztbe fordulás kezdete óta úgy 150 métert tettünk meg tehetetlenül, a szembe oldali leállósávban való megállásig. Aztán az autó megállt és csend lett. A sofőr oldali ablakon apukámmal ki tudtunk mászni, zúzódásokkal és apróbb sebekkel megúsztuk az esetet. Délután háromnegyed öt körül volt. Rengetegen megálltak, értetlenül néztek, csodálkoztak és a segítségüket ajánlották.

15 percen belül egy mentő is ott volt, ami épp arra járt. Fertőtlenítették a sebeket, és biztos, ami biztos alapon javasolták a Hatvani Kórház látogatását egy-két röntgen végett, ezt köszönettel nem vettük igénybe. Kisvártatva a rend őrei is megérkeztek, lezárták a szélső sávot, végig korrektek és segítőkészek voltak.

A szétszóródott tárgyakat és alkatrészeket összeszedtük. Elvégeztük a szükséges papírmunkát.

Megszondáztattak, trélert hívtunk, éjfélre hazaértünk. Fáradtak voltunk, itt-ott már kezdtek fájni a sérülések, de örültünk, hogy élve megúsztuk, rosszabb vége is lehetett volna.

Hasznos tanács magamnak, és másoknak is:
1. Utazás előtt aludd ki magad
2. Légy türelmes és elnéző a többi közlekedővel
3. Ússz az árral, ne akarj mindig az élre törni
4. Tartsd az eszedben, hogy 140-nél nem tudod azt a „hibát” korrigálni, amit 70-nél könnyedén
5. A cél a megérkezés legyen, és ne az, hogy menyit tudsz javítani a legjobb idődön

Köszönet mindenkinek, aki segítségemre volt, kezdve az életünk megóvásától a gép jelenlegi tárolásáig. Külön köszönet azoknak, akik rávilágítottak, hogy nagyon fontos, hogy az autó törésmentes legyen, mert egy ex-totálkáros gépben ott maradtunk volna.

u.i.: Csak 3 hónapot használhattam a Forestert, de nem bántam meg, sőt...
Csak ajánlani tudom (annak akinek van esze)
Cascóm nem volt, de 2,2 M-ért két élet ajándék.

A szerkesztőségi idiótamétert erősen kilengette a hír, hogy a giccsokádásban néha már Indiát is megelőző oroszok bálnapénisz-bőrös ülésekkel szerelik borzalmas – szerintem terepjárónak immáron teljesen alkalmatlan – (elnézést) autójukat.

De tényleg. Ez hiányzott a világképből ugye? Gondoltam már a minap is, milyen frankó is lehetne egy pöcsről pattant bőrülésben terpeszkedni, miközben a fejtámla szerepét betöltő fityma a tarkómra simul. Remek, sőt, nagyszerű ez a bálnapénisz-kultusz. A Church of the Whale Penis-mozgalom tagjai már például elérték, hogy honlapjukat első helyen hozza a kereső. Nemes és egyszerű cél, bár a kardszárnyú delfin szerszámát mázsáló fiatalember tán nem ezzel a fotóval illusztrálja a MyVIP-en a „munkahelyem”-rovatot.

Ööö...valójában delfinekkel foglalkozom

A teljesen kifejlett kék bálna pénisze erekció során elérheti az akár 5 méteres hosszt is, hosszabb, mint egy Toyota Avensis, az eddig levadászott legméretesebb példány 2,4 méteres műszerrel rendelkezett, persze illik hozzátenni, hogy nyugalmi állapotban, mivel kicsi a valószínűsége, hogy egy szigonytalálat különösebb szexuális ingerlő hatást fejtene ki nála. Nem lehet könnyű dolga, képzeljék csak el, milyen lehet a saját farkunkba gabalyodni?

Ő húzza a rövidebbet

Pedig testméreteikhez képest olyan, mintha egy átlagos férfiember egy 8-10 centiméteres vadállattal sértené a közízlést. Egy-egy ejakulálás során 40 gallon spermiumot lövellnek ki, ez uszkve 150 liternyi anyag, ennek mindössze 10 százaléka jut el a rendeltetési helyére, a többi a tengerben marad. Még belegondolni is rossz, mi lesz szegény cetekkel, ha a japánok rájönnek, mekkora bukkake-megapartit lehetne rendezni egy-egy adagból.

Khm...

A bálnapénisz azonban már réges-régen jelen van az autóiparban. Tudták például, hogy a nagy általánosságban japán autókkal foglalkozó tuningcég, a JDM, a Honda modellek számára speciális szívócsonkot fejlesztett ki, melyet nemes egyszerűséggel csak Whale Penis Intake-nek neveznek a tunerek?

Ez Civichez való

Sőt, a motoros szubkultúrába is besettenkedett, nézzék csak ezt a kipufogódobot! Vajon mit szólna Bódis vagy Akrapovic, ha beállítanánk hozzá azzal a kéréssel, hogy egy bálnafarok-formájú dobot kérnénk, karbonból?

Egy pöcsformát, legyen szíves

Szegény ceteket az ág is húzza, nem elég, hogy még ma is bálnavadászhajók tucatjai vonszolják véres testüket a fedélzetre, de még bélgázukat is öszefüggésbe hozzák a klímaváltozással. Főleg, mióta először sikerült filmre venni a bálnafingot.

Nem könnyű nekik, sajnálom is őket, főleg így, hogy itt vannak az oroszok, akiknél csak nyomor vagy pompa jut a népnek átmenet nélkül, és az unatkozó oligarchák már nem tudnak mit kitalálni, így bálnapénisz-bőrbe süppednek. Ezzel sikeresen bizonyítva, hogy van nagyobb szerszám a bálnáénál is.

Mi legyen a következő? Várom az ötleteket, aztán összegyűjtve elküldöm a Prombon-nak, hátha fizet, a hasznot megosztjuk. Komodói varánusz-műszerfalbetét? Vagy túzoktollal tömött ülés?

2011-ben alapjaitól változik a kötelező biztosítási díjak számításának módja. Az irány jó. De félek, fércmunka marad az egész.

Vélemények az azonos című írásunkról.

hirdetés

Ferrari F40, Itala, Silver Ghost, Outspan Orange

Vélemények az azonos című írásunkról.

Ez volt a kötelező mondat, ha egy-egy kevésbé szokványos, sőt, egyenesen ritkának mondható autó vagy motor tűnt fel a Sukoró végi kanyarban. A hét végén ebben a kis faluban gyűlt össze a hazai, tiszta szívű autóbuzi-társadalom. Nem jó hír a rosszakaróinknak, hogy megint jó volt nekik.

Jövőre ismétlünk?

Kissé szkeptikus voltam, hiszen a kommentek számából kiindulva nem vizionáltam nagy tömeget. Az olvasók aztán rácáfoltak erre, hiszen lényegében szombat reggel óta szállingóztak. Egyedül, kettes-hármas csoportokban, de jöttek. Kora délután azon kaptam magam, hogy elvesztem a tömegben. Autók-motorok, diskuráló vagy éppen olajos kézzel szerelő emberek jöttek szembe, általában vigyorogva vagy sűrűn baszdmegelve.

Valami apró, de nagyon fontos dolgot találtunk és tartottunk meg mind a mai napig, mégpedig azt a finom, de mindenkiben gyökerező mélységes egyetértést, ami csak és kizárólag egy ilyen márkafüggetlen találkozóban van meg. A közös lelkesedést szinte minden iránt, aminek kereke és motorja van. Ehhez persze olyan emberekre van szükség, akikben ez a tulajdonság elnyomja az esetleges fikázhatnékot és a bunkót.

Mindennapi, szokványos kép: FiaTramp üldöz egy lapos Zepter-edényt

Kell-e mondanom, hogy egytől-egyig ilyenek voltak mind? Mindegy, hogy Škoda Rapid vagy DeLorean DMC, Nissan pick-up vagy szinte nemlétező T2-es Pannónia esetleg 400+ lóerős Seat, egyforma sáskahadként lepte el a tömeg mindet. Örültünk egymásnak, a közös hobbinak, a gépeknek.

Nehéz lenne megköszönni egyenként mindenkinek. Azoknak, aki már régen visszajárnak és azoknak is, akik most jöttek el először akár úgy is, hogy az információ tőlünk független csatornákon jutott el hozzájuk. Azt hiszem, senki nem sértődik meg, ha mégis kiemelem autókrossz Európa-bajnokunkat, Szabó Krisztiánt és csapatát, akik az összkerekes versenyszöcskét is lehozták és a Jogokat a nádi poszátáknak-mozgalom tagjainak halálsikolyai közepette megmutatták, mitől is döglik a légy. Ingyen és bérmentve, baráti alapon. Azt majd külön elmesélem az unokáimnak, hogyan sikerült másfél kiló sarat a fülem mögött hordanom, miután fordulhattam vele egy kört.

Szabó Krisztián, újdonsült Európa-bajnokhoz méltóan kente a gépnek

A képek az igazán beszédesek, de azt hiszem, a tisztesség megköveteli, hogy az egész társaság nevében megköszönjem a pickapu-Kifordított kacagány duónak és kuktáiknak az életmentő sültet, nőinknek a türelmet és az embert próbáló takarítást, na meg persze minden barátomnak azt, hogy ismét bebizonyítottuk, hogy a legjobb bolti pancsolt szar sem ér a tisztességes házi pálinka nyomába.

E nélkül nem éltük volna meg a reggelt

Képgaléria itt, itt és itt is. Ha tudni akarja, ki vitte el a Találkozó legszélesebb háta és a Találkozó legszimpatikusabb hülyéje címet, akkor kattintson valamelyik képre. (Köszi mindenkinek, aki megosztotta.)

Megint itt az ideje, hogy vegyek valami vackot kétszázért. Épp ki se hevertük a Subarus bukót - ott 800 ezerbe került az autó eladása - amit egyébként az új tulajdonos totálkárra tört azóta. Ő köszöni jól van. Így néz ki, tessék, ha ilyet akarnak csinálni, a sztrádán kell rohanni a megengedett tempó felett, esőben, majd rángatni a kormányt, és kész is. Átpördülés a szembe sávba (sztráda!). Felhívott, és köszönte, hogy tényleg nem törött kocsit kapott, abban ugyanis nem maradtak volna egyben. Sajnálom.

Szóval épp ki se hevertük a subarus szopást, amikor a Toyota kezdett rakoncátlankodni, és kis híján nyomorba döntötte a családi kasszát, még a nyáron. Pedig csak a Balatonra szerettünk volna lemenni. Azóta megjavult, illetve kicsit eszi a vizet (inkább elcsöpög, mert nem kilométer- hanem időfüggő), meg rendszeresen kiég a bal első lámpa. Teszi a dolgát, nemsoká kap finom téligumit, nyami-nyami.

De nem is ez lett volna a lényeg, hanem, hogy vennem kell valami olcsó bontószökevényt a télire, de a következőn is tartson ki. Volt ugye a múltkor a BX, most is ebben a kategóriában néztem szét. Nincs egyszerű dolgom, mert épp annyira vagyok hülye, hogy az eladó Ladák-Suzukik tömegének gravitációja ne tudjon eltéríteni eredeti célomtól: legalább érdekes legyen, ha szar is. Legyen kicsi, legyen nagy, hidrós, esetleg rózsaszín vagy citromsárga. Lehetőleg ne egye a rozsda, legyen első tulajos… na jó, abbahagytam.

Ebben a szellemben túrom hetek óta a netet a kollégák idegein táncolva. Nos lássuk, miket találtam.

Posztunk sztorija valamikor a 90-es évek elején kezdődik, amikor is a Kirkham fivérek, David és Thomas restaurálni kezdték saját Shelby Cobrájukat. Akkoriban történt, hogy egy barátjuk hozzájutott egy újjáépített lengyel sugárhajtású katonai géphez (minden valószínűség szerint egy PZL TS-11 Iskra kiképzőhöz) és meghívta őket, nézzék meg.

Kicsit amerikai maszlag-szagú a honlap szövege, miszerint meglátták a közöst egy Cobrában és a tompa orrú gépben, de az biztos, hogy szimatot fogtak és puhatolózni kezdtek. Ha ilyen jól és szépen képesek alumíniummal dolgozni Lengyelországban, vajon nem tudnának-e Cobra-karosszériákat is készíteni?

Küldtek egy faxot: „Srácok, tudnátok-e alumíniumból karosszériát is építeni?”
Nem egész 12 óra múlva jött a válasz: „No problem.”

Egy héttel később David már útban volt Varsó felé, egy angol-lengyel szótárral és egy Cobra-makettel. Az üzlet megköttetett, a Kirkham Motorsport azóta a világ legszebb Cobra-replikáit gyártja. A Lengyelországban készült karosszéria és a saját know-how jól egymásra találtak. Olyannyira, hogy a Chevrolet-motorral szerelt 7 literes 427-es replika 56,995, míg a kisebbik, 4,7 literes 61,995 dollárba kerül. (Persze tudjuk, hogy az eredeti Cobra Ford-motorokat használt). Furcsállják, hogy az erősebb változat az olcsóbb? Egyszerű a megfejtés, abból többet adnak el.

Ami érdekes még, hogy a motorokat nem készen veszik, hanem saját maguk öntik ki és munkálják meg a blokkokat. Az alumínium és a rozsdamentes acél nagymesterei lettek.

Egy szép napon Larry Ellison, az Oracle elnöke jelentkezett náluk, hogy építsék meg neki A roadstert. Pénz és idő nem számít. Mindent összevetve két és fél évig készült Larry autója, az ára nem publikus.

Hozzáértésüket azonban nem csak az autó, hanem maga az építés egyes fázisait végigkísérő építési útmutató is mutatja. Extrém módon limitált példányszámban jelenik meg, 4500 dollárért kapható. Minden egyes példányhoz 16 kiló alumíniumot használtak fel, 30 órányi CNC-munka fekszik benne. Lehet, haszontalan, de arra nagyon jó, hogy újra felfedje a könyv szépségét. Tényleg, hányan vagyunk még, akik esténként könyvet olvasnak?

Nekem eddig az osztrákokról az volt a benyomásom, hogy türelmetlen, idegengyűlölő népség, akik Bécsben, ha magyar rendszámot látnak, és a hozzá tartozó autó nem indul el a zöldre két tizedmásodpercen belül, azonnal egy kurvaanyád hosszúságú dudát nyomnak, és még mutogatnak is. Aztán jól berúgnak egy buzibárban, és ittas gyorshajtás közben meghalnak, ha nincs szerencséjük.

A kedves segítőkész osztrákról még városi legenda formájában sem értesültem. Aztán a CX-7 tesztvezetésén néhány fotó miatt felmentünk egy kis dűlőúton, de a végén nem volt tisztás, úgyhogy visszatolattam, de közben vagy fél métert letértem a csapásról. A bal oldali kerekek a nyári gumikkal a havas füvön nem tapadtak, ráadásul lejtett annyira a domboldal, hogy ha sokat próbálkozok, simán lecsúszunk az árok aljáig.

Kiszálltunk, nézegettük, mi legyen, és nem túlzok, egy percen belül ott volt egy traktoros, hogy miben segíthet. A harmadik percben már rakta fel a láncot a CX-7 vonószemére, és bár hátul nem csatolta le a szénával megrakott pótkocsit, már húzott is kifelé. Közben elkövette ugyanazt a hibát, mint én, a bal kerekeivel ő is lecsúszott az útról. Ő is kiszállt, nézegettük, mi legyen, és megint nem telt bele egy perc, de már állt meg a fehér furgon, hogy mit segíthet.

A traktoros mondta neki, hogy kösz, semmit, aztán egy kis nézelődés után inkább egyszerűen toronyiránt, pótkocsistul átvágott a zsombékon a piros Massey-Fergusonnal, ami szép manőver volt, de én lélekben még most is ott állok a havas szerpentin mellett: akkor most milyenek az osztrákok? Oké, leverkuseni német rendszám volt a Mazdán (ott van az európai központ), de a traktoros srác tutira nem a rendszámot nézegette, hanem segíteni akart, meg se kérdezte, hova valósiak vagyunk, csak hogy hová kötheti a láncot. Egy világ dőlt össze bennem.

Új, amerikai autókat árultam a rendszerváltás utáni zűrös világban. Érdekes volt…

Vélemények az azonos című írásunkról.

hirdetés

Mindenki, de tényleg, MINDENKI ismeri a Top Geart. Ezt az autós műsort játsszák a BBC-n, meg ezer más nemzetközi csatornán, sőt, itthon is a tévében. Utóbbit nem akarom nagyon minősíteni, olyan, mintha valaki kölcsönbe kapná a Mona Lisát, és rózsaszín alkoholos filccel ráírná – „Szeretlek Erzsi, haver vagy János”. Csak azért nem küldök Hattori Hanzo pengékkel kaszaboló, "csiksó", és "bakajaro" szavakat gyomorból morgó, véres kezű jakuzákat a magyar fordítás elkészítőire, ellenőrzőire és elsősorban az adásba engedőire, mert távol áll tőlem minden erőszak.

De megérdemelnék – a világ legjobb és legszínesebb autós műsorát a legsúlyosabb, agyatlan, alkalmatlan, húszas IQ-jú dilettánsokkal lefordíttatni nagyobb bűn, mint Adolf Hitler, vagy Joszif Visszarionovics Sztálin babérjaira törni embermészárlásban. Alváznak hívni a futóművet, ez már milyen. Vegyük meg a híres angol műsort jó drágán, mert nálunk is mindenki kapcsol majd az ismert névre, aztán basszunk fillért a fordítókon. Képzelem, hogy történt a dolog – tudod Lací, van az az unokanővereeem, aki fordít, adjuk oda nekiiii az anyagoooót, megcsinálja jóóóóól, meglátod. És a fordító megkapta, Lacínaak jól esett a csapolás. Ennyit a Top Gear – egyébként tökéletesen kilúgozott nyelvi humorú - magyar adásáról. Kérem, hanyagolják, az efféle sötétség káros az egészségre. Érdemes megtanulni angolul, és eredetiben nézni, az jó dolog, szöges ellentétben a hazaival.

Persze a Top Gear nemcsak autós műsor az agyatlanságfixáló készülékben (másnak: televízió), hanem egy igen színvonalas, nyomtatott magazin is, amely egy időben a legkelendőbb volt Európában. Nem tudom, hogy állnak most az eladásai, el tudom képzelni, hogy a válság előretörésével a német Fedél nélkül lassanként megelőzi. De azért az összes ember ismeri Amerikától Ausztráliáig.

Azért elmondom annak az összesen hét, Bicskeharaszt-alsó melletti, vályogbarlangban lakó, mécsessel világító, írástudatlan szerencsétlennek, aki nem tudja, mi a Top Gear. Szóval. Három idióta, a véleményében messzemenőkig hívő, járművekhez csak hozzávetőlegesen értő angol barom a világ messze legnagyobb költségvetésű autós produkciójában ökörködik. A margóra azért kívánkozik a megjegyzés: ez a három idióta elképesztően tehetséges és eredeti, valójában azért konyítanak valamelyest az autókhoz, eszük is van rendesen, a háttérben működő gag-csapat óriási és zseniális, pénzügyi és jogi korlátokat pedig nem ismer a produkció. És mindig, de tényleg minden adásban belegázolnak valamilyen autószerető népcsoport lelkébe, és ez rettenetesen vicces. Egyébként az egész Top Gear rettenetesen vicces, bár szörnyű szubjektív. Aki komolyan vesz bá

rmit, amit ott állítanak, agyvérzést kap. Relax and laugh, így fogyasztandó.

Itt jön be a másik szál.

Van egy múzeum Angliában, úgy hívják egy ideje, hogy National Motor Museum (nemzeti gépjármű-múzeum), ami már állításként is eleve hazugság, hiszen a kollekció privát, egy kellemetlen kinézetű, ám gyerekkora óta autóbuzi angol nemesé, Lord Montagué, és csak nemrég kapta meg a nemzeti jelzőt, a jóisten tudja, milyen okból. A múzeum maga is szörnyű érdekes, meg is néztük alaposan, de talán nem haragudnak meg rám, ha egyelőre inkább egy alkalmi kiállítását emelem ki. A Top Gear-járművekét.