Az a reggel is elég szarul indult. Elindultam a hűséges 190-es Mercinkkel Tatára, a Totalcar éves naggyűlésére, ahová együtt mentünk volna Drágasiposurral. De késett, ezért megtankoltam, hogy ezzel se teljen az idő. Elindultunk szép nyugodtan, hogy a Totalcarmagazine és a Totalbike ügyeit megbeszélgessük útközben. Az Üllői úton, a felüljáróról néhány méterre, egy szabálytalanul jobbra kanyarodó kisbusz egyszerűen belefordult az autóm elejébe. Már történt velem hasonló, épp két éve, akkor a BMW-vel. Akkor is nagyon felzaklatott az eset. Akkor is sokba került a végén.

Persze nem volt kéksárga, mitől is lett volna, az enyém elfogyott, amikor a szomszéd beletolatott a hátsó ajtóba. Röstellem, de nem pótoltam időben. Az arra járó taxisoknál se volt, végül Sipi szerzett egy futártól, talán pont attól, aki a galériában lévő képeken ugyanúgy fordul be, amíg rögzítettük a helyszínt. Félreálltunk. Elismerte, kitöltöttük. A becsapódás az autó jobb elejét ráhajtogatta a kerékre, ezért igen nehezen fordult el. Egyértelmű volt, hogy ezzel nem megyünk Tatára, legfejjebb haza a garázsig, azt a párszáz métert. Szerencsére semmi se folyt belőle. Hívtam anyámat, adja kölcsön a Jazzt. Odaadta, otthon találkoztunk, szörnyülködés, te úristen. Ezhogynézki, semmi bajotok?

A kétnapos fejtágító után lehúzattuk az elejét a kerékről egy vontatókötél és egy fa segítségével. Így legalább be tudtam vele jönni a céges parkolóig, mert a kárfelvevőt egyszerűbb volt itt intézni, munkaidőben, világosban. Hétfőn vagy kedden jött, körbefotózta, rákérdezett mindenre, ami látható volt amúgy is. Jé, újak a toronycsapágyak. Aha, meg az összes lengőkar is újnak néz ki. Hát igen. Hűtő is új? Ja, viszonylag. Kár érte, tutira totálkárosra veszik. Géptető, lökhárító minden porcikája, sárvédő, lámpa, lámpatartó keret, meg persze maga a zárhíd. Hát, ja. 

Kellemetlen dolog ez, ugyanis az autó piaci, és a biztosító által megállapított kárkori értéke nagyon messze esik egymástól. Elkölthetünk tíz vagy százezreket a futóműre, ők azt fogják mondani, hogy itt nincs értéknövekmény, mert csak a rendeltetésszerű használatban elkopott alkatrészek lettek kicserélve. Ez a legnagyobb youngtimeres szívatás, ez az, ami miatt tényleg nem éri meg összetörni - és mivel ez benne van a pakliban, birtokolni se -  egy jól karbantartott öreg autót, még a vétlen oldalon állva sem. Elég sokat kell érvelni, mire legalább részben részben viszontlátjuk a befektetett pénzt. Az energiát sosem fogjuk. Viszont meg kell tartani a számlákat minden kicserélt dologról, én ezeket is felvetettem. Az én esetemben ez motor és váltó nevű alkatrészekkel kezdődött...

Csoda történt, egy héten belül a számlámon volt a pénz, mégpedig egy nem is túl barátságtalan összeg. Ideje volt, mert így kénytelen voltam a BMW-t használni, így is egyszer esőben kellett vele mennem. Igen ám, de még mindig a nyakamon volt a Merciből megmaradt, egyébként tökéletesen működőképes roncs. Rita asszonnyal megbeszéltük, hogy a kapott összegből meg lehet ugyan csináltatni, még lehet, hogy szép is lesz. De már amúgy is fontolgattuk egy autócserét, mert részben (oda egy, vissza két fő) vonattal voltunk nyaralni a helyhiány miatt. Eleddig nem tudtuk meghozni a Merci eladásának szívfacsaró döntését. Semmiféle észérv nem szólt a válás mellett. Már mindent végiggondoltunk: építsek belőle pályaautót egy 2.3-as motorral, karbival, kéziváltóval, kibelezve. Vagy kompresszorral. Tartsuk meg. Ne tartsuk meg. Adjuk el. Ne adjuk el.

Így, hogy összetört, rögtön egyszerűbb volt meghozni a döntést. De legalábbis az értékesítés és az alkudozás megalázó procedúrájától egyelőre megmenekültünk. Bár még aznap este is felmerült (elhihetik, Rita asszony javaslatára), hogy törötten, félszeműen végképp pályaautót kellene faragni belőle, milyen jól nézne ki a lámpa helyén kilógatott intercooler, ami a kompresszoros C-osztály motorjába préselt levegőt  hűtötte volna. Erről álmodoztunk Karesszal, alapból majdnem 200 ló lett volna. Persze nem utcai használatra, csak a pályanapokra. Elvetettük. Másik családi autó kell. Este 22.58-kor feladtam a hirdetést, mindent leírtam benne, lefotóztam a törést, megírtam, hogy GTK, tehát csak olyan hívjon, akinek így is megéri. 23.01-kor csörgött a telefonom. Kaptam egy 100 000 forintról szóló ajánlatot, megmondtam, hogy nem.

Reggel nyolckor ismét csörgött a telefonom. Jónapot, érdekel a kocsi. Elmondtam mindent, még azt is, hogy tele van tankolva, friss a műszakija, az akksija is új, szóval sok alkudozás nem lesz, százezer körüli ajánlatra már nemet mondtam és jól tettem, mert csörög a telefon, most is, miközben beszélünk. Napi használatban volt, magunknak tartottuk karban, rozsdamentes, mindene működik, szerettük. De sajnos összetörött. Eljönne megnézni. 

Eljöttek, megnézték, tetszett. Azt kapták, amit vártak. De valamit engedjek mégis. Jó, kiveszem az új akksit, meg kiszerelik és visszahozzák az MP3-at belőle, amikor jönnek az eredeti ajtajáért, a lakáscímemre, és így ezt levonjuk a hirdetési árból. Megalkudtunk. El is vitték, elbúcsúzni se volt idő. Pár nap elteltével jöttek a cuccokért, injektor, ajtó, ilyesmik, amik felgyűlnek egy ilyen öreg autó birtoklásakor. Persze amikor bepakoltak, és indultak volna, már nem indult be. Ilyet nálunk soha nem csinált. Kifogyott a benzin. Szeretett bennünket, mi is szerettük őt. Kár érte. 

Pedig nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, sokat szerelgettük, de mégis a legtöbb helyen ezzel a kocsival voltunk, nem a parádés BMW-vel, meg a Camryvel. Ez volt a legmegbízhatóbb autónk, voltunk vele Ausztriában, Hévízen, Sárváron, Sopronban, Szlovákiában, Balatonon, nagyijáraton milliószor, költöztetett bennünket, de minden reggel beindult, még ha röcötölt is a motorja. A gyerekek is megsiratták, még ma is eszükbe jutott, hogy mi lehet a mercikével. De legalább a téligumi szett tovább él Csikósné Kati 190-esén. Az is valami. De azért kell még valamikor egy 190-es, csodálatos autó.

Aztán, hogy mi lett helyette, egy hét múlva kiderül, de az se ment egyszerűen. Sőt. Viszlát egy hét múlva.