Jó ideje nem írtam Eráról, a kombi fekvőlámpás Mercimről, mert, ha úgy vesszük, nem is volt mit. Ződcséges Merdzsóként szépen teszi dolgát, indul, megáll, viszi az Ikeát, kilencfelet eszik így télen, városban, fogatlan szájával szépen morzsolgatja a kilométersercliket. Nyilván a karalábét is elbírná, talán a banános láda sem mutatna rosszul a tetején, ezeket a pózokat még nem próbáltam, nem értem még odáig a fekvőlámpás Káma-szutra olvasásában.

Nekem azonban voltak halvány, de messzebbre mutató reményeim, amikor megvettem. Nevezetesen, hogy egyszerű, megbízható krumpliszállítónál azért fontosabb szerepet tölt majd be minálunk. Például megbecsült, hangulatos, öreg Daimler-Benzévé válik ő a családnak. Egy Daimler-Benz pedig nem egyenlő egy Merdzsóval, ez a finom hangulati különbség talán sokaknak lejön. Sok embernek sokat számít a külsőség, de az én autóim ilyenre nemigen alkalmasak, nekem inkább műszaki elvárásaim vannak, én egy ilyen Mercedesben a bunkerszerűséget, a megnyugtató vonulást, a megkérdőjelezhetetlen megbízhatóságot, a külvilágtól való, tespedt elszakadást keresem. Földből előhúzott, lyukas állólámpással már kis matatás után is sikerült a fenti Nirvána elérése, jó állapotú, viszonylag drágán vett 124-es Mercivel irgalmatlan mennyiségű szopás és pénzszórás után sem – hát kíváncsi voltam, hol helyezkedik majd el a 123-as a skálán.

A szép, öreg Mercedes nagyjából másfél-kétmillió forintba kerül, tudják, az olyan, amivel meg is lehet jelenni. Több probléma van az ilyennel. Egyrészt a szép, öreg, másfélmilliós Mercedes három év alatt szétrohad kinti, napi használatban, és lesz belőle öreg, lukas ződcséges. Akkor az ember nagyjából 1,3 millió forintot elbukott. A másik baj: a szép, öreg, másfélmilliós Mercedes egyáltalán nem biztos, hogy jó is. Rendkívül sok ilyen szép, öreg Mercedesben ültem már, és gondolatban mindegyiket elkezdtem javítani. Itt egy morgás, ott egy zörgés, rángat valami, tüsszög a karburátor, gyenge a dízelmotor, leszakadt az ülés – én a kinézetet hellyel-közzel letojom, azaz a balkáni átbuherálást (spoiler, Tesco-dísztárcsa, fakormány, fekete ablak) gyűlölöm, a lyukakat, horpadásokat, szakadásokat elviselem. A mechanikai hibákat azonban nem. És ha tutit akarsz, akkor szép, öreg, és JÓ Mercedest kell venni, ami viszont két, két és fél, hárommillió forint. És – kitalálták – az is szétrohad négy-öt év alatt a ridegtartásban, ami már fájóbb 2,8 millió forint bukó.

Mivel kielégíthetetlen vágy lobog a lelkemben arra, hogy öreg Mercedesszel járjak, viszont egyben sosincs elég pénzem arra, hogy megvegyek egy szépet és drágát, mellesleg arra sem vagyok hajlandó , hogy kidobjak millió forintokat az ablakon latyakban járással, ezért inkább mindig olcsó, öreg Mercedest veszek. És reménykedek.

Hallom a billentyűzetek kopogását, már fogalmazódnak a kommentek. „Mit akar ez a barom ezzel a vén szarral, rég kukába kéne dobni az ilyet, felgyújtani a tulajdonossal együtt, Dunába lökni… ha látok egyet az úton, legázolom…, meg a finomabbak, pl. nem értem, hogy egy jól kereső autós újságíró hogy engedhet meg magának ilyen romot…” – kaptam már ezrével ilyen megjegyzéseket, mi több, magamnak is szoktam mondani hasonlókat. Ne fáradjanak, kár azért a drága tescós klaviatúráért, elkopik még a végén.

Nekem akkor is öreg Mercedesszel kell járnom, ha már a porszívók is hibridhajtásúak lesznek, ezt írták bele az anyakönyvi kivonatomba 1966. december 4-én. Ezért vettem annak idején a Hanst, ezért vettem a Bazeget, és ezért van most Era. Ezért jártam korábban egyszer nyolc évig ugyanazzal az állólámpással (már elporladt, de látják, volt idő, amikor nem cseréltem havonta autót). Említett első három közül eddig egyedül a Bazeg váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pedig abban hittem a legkevésbé, mert azt szereztem a legolcsóbban, az tényleg egy lukas, több milliót futott hulladék állólámpás volt. Azt kizárólag játékautónak vettem. Úgy látszik, amíg a korrózió miatt szét nem dőlnek, az állólámpások tényleg jobban bírják a strapát.

De egy fekvőlámpás azért még majdnem állólámpás, legalábbis inkább állólámpás, mint W124-es, azaz púpos. A motorja kis híján ugyanaz, a váltója, diffije, hátsó futóműve, egyáltalán, egy rakás lényeges alkatrésze azonos, csak az első futóműve más. Az gyakrabban is tönkremegy, mondjuk.

Erában 516 ezer kilométer volt, amikor megvettem. Igazából nem volt nagyon rossz, a motorja elgyengült a rég beállított adagoló, a kinyúlt vezérműlánc és a csöpögő porlasztócsúcsok miatt, ezek rendberakása nem volt vészes. A motorfelújítás réme egyelőre messze, szépen, öt hengerrel indul hidegben, olajnyomás az egekben, ereje is van, olajat nem eszik, azaz 7500 kilométer alatt fél litert, az szerintem nem sok. A futómű se volt nagyon széthullva, egy kormánysegédirányító-kar persellyel, és egy jobb hátsó csapággyal megúsztam eddig. A szintszabályzó nem működött, Karesz küzdött vele két napot, mire két vállra fektette, de most csodás. Meg a szokásos, évtizedeken át húzódó, tipikus karbantartatlanság emlékei: rossz termokuplung a hűtőventilátoron, bedöglött vákuumrendszer (most sem megy a központi zár és külön húzóval kell leállítani a motort, viszont a fényszórómagasság-állítás már működik). Meg a tyúkól-szag, ami mára nagyjából kiszellőzött, pláne amióta a Karesztól kapott, félelmetesen kényelmes W126-os üléseket betettem. Még a futóműállításnál sem volt anyázás, pedig általában minden autóm első vizitjénél kijut belőle.

Nem funkcionálisan rossz az autó, hanem hangulatilag. Mert a tárcsa, szerkezet és kinyomócsapágy cseréje, valamint a motor olajfolyásának megszüntetése után is dobál a kuplung elinduláskor. Megint, mert egyszer – rövid időre már megszűnt. Mert a kardán középcső csapágyának, valamint a diffinek és a féltengelyeknek a cseréje, a kardán pozícióra való összerakása, és az összes szóba jöhető csapágy (váltó vége, diffi eleje) ellenőrzése után is morog a hajtáslánc terhelés alatt. Harmadikban 30-35 között, negyedikben 47-52 között. Ötödik szerencsére nincs. És nemrég még rettenetesen beremegett a kocsi hátulja is olyan 100 körül (plusz-mínusz húsz).

Utóbbit a tizennyolc éves, ám makulátlan mintázatú gumik messzire hajításával (nem az erőbe, ne aggódjanak, gyűlölök bármiféle szemetelést, a gumisnál maradtak), viszonylag újabb téli gumik felszerelésével nagyjából orvosoltam. Azaz csak majdnem. Az, hogy a jobb hátsó gumi futófelületén már nincs meg az a fél babafejnyi pukli, sokat lendít a dolgon. De maradt valami vibráció. Felpróbáltam Erára a Kati 190-esének makulátlan (novemberben levett, de tényleg tökéletes) nyári gumijait, ott voltak a garázsban. Ugyanúgy vibrált tovább. Kerék, gumi kizárva.

Ahogy haladtunk december felé, a vibrálás egyre rosszabb lett. A kuplung is minden egyes elinduláskor dühödten cincálta a hajtáslánc elemeit, már nem is tudtam kitrükkölni. A morgás valahogy nem volt olyan zavaró – úgy döntöttem, azzal még egy darabig együtt tudok élni. De a többivel nem!

Bookoltam egy időpontot Karesznál. November végén megtudtam, hogy ki kell vennem az összes megmaradt szabadságomat – volt hát időm. Péntek-szombati szerelést beszéltünk meg, délelőtti odaéréssel, kis szíverősítővel (pálesz-kávé), gyors szétkapással, aznapi alkatrész-megrendeléssel a lellei autósboltból, ahol lassan már törzsvásárló leszek. Úgy hallom, mostanában húzzák fel a második emeletet, mert van egy hülye pesti, aki minden pénzét otthagyja náluk.

Aztán majd szombaton bepakoljuk az autóba az új cuccokat, délutánra kimosakszunk, a Kati utánunk jön a gyerekeimmel, a lurkókat bevágjuk a kisszobába autópályázni, mi pedig a konyhában zabálunk, dumálunk, karácsonyozunk – Kareszékból akár két-három óra is nagy felfrissülés.

Két dologra nem készültem. Egy: az ürömi Merci-bontóból kell majd alkatrész. Kettő: szombaton ítéletidő közeleg – ha emlékeznek, ez volt a karácsony előtti hétvége, félméteres hóval, tomboló mínuszokkal, bedöglött közlekedéssel az egész országban…

Tehát időben leértem a Kareszékhoz, és mire a kaposvári országúton robogtam, Era már borzalmas hangokat adott és nagyon vibrált. Kicsit hajtottam is, bevallom, hogy biztosan meglegyen a hiba, mire megmutatom az orvosnak. Gyere Karesz, próbáljuk ki, kipróbáltuk, Era morgott, ahogy kell, már kicsit fémesen is, ez motortartó bak lesz, mondta a mester. Nézzük a garázsban, vasig lenn van a jobb oldal, a bal se sokkal jobb.

Két bak rendel, á 8000 HUF, ha csak ennyi lesz, olcsón megúsztam a vizitet. Persze még a fékszorulást is meg kell oldanunk, néha elenged, néha a fél várost végigszorulja, ez nem mehet így tovább. Meg vele a fékfolyadék-csere - nem tudom, hogy tisztában vannak-e vele, de kétévente illene leereszteni az egészet, négy év után pedig már semmi garancia nincs arra, hogy az agresszívvá vált folyadék nem támadja meg a gumialkatrészeket. És az enyém már biztosan tele van vízzel, mert higroszkopikus. Készültem nyolc fékmunkahengernyi felújítószettre és négy fékcsőre is, mert a biztonság fontos.

Úgy döntöttem, a kuplungdobálást akkor is megoldjuk, ha beledöglünk. Nem vagyok vallásos, de valamiben azért nekem is hinnem kell. Kardán Hardy lecsavar (súly most is rendben van még rajta), váltórudazat leakaszt, sebmérőspirál ki, kipufogórögzítés leszed, félretol, váltóbak lecsavar, már csak a váltót a blokkhoz rögzítő csavarok vannak hátra.

Ezeket gyűlölöm, Karesz pedig már névelőket sem használ, annyira káromkodik, miközben leszedjük őket. Főleg a fölső kettő szemét, négy toldószárat kell rátenni a crovára, meg persze egy csuklót, az kétemberes meló. Régebben én illesztettem a véget a csavarra, Karesz tekert, aztán elkezdte idegesíteni, hogy bénázok, ezért most én tekerek, és ő… Szóval, hogyismondják ezt - bénázik. Na meg ott az önindító, amit a német – mivel mással – olyan hosszú imbuszcsavarokkal tett fel, hogy simán le lehetne fúrni velük Kínáig. Nem is értem, miért tököltek olyan sokat a Csalagúttal, biztos láttak még Merci önindítót.

Ha mindezzel megvagy, kis pajszerolás a csavarhúzóval, és ha el nem akad a kardánban (amit alig lehet pár centit hátrahúzni) a váltó a nyakadba omlik. Barátságos kis darab, alig harminc kiló. Mondjuk ahhoz képest, hogy az összes Mercedesben ugyanezt a váltót használták vagy harminc éven át (még az áttételek is ugyanazok voltak, igaz, később asszem aluházas lett), a nagy kézi váltósokban is, nem olyan óriási.

Néztük, kis nedv van a kuplungharang alján, de minimális, maga a kuplung porszáraz. Olajfolyás tehát lényegében nincs. Ettől nem dobál. Le a szerkezettel, ki a szabadba. Már nagyon kellett a szabadulás, az egy méter ötven centis aknában fél órán át felfelé izmozni nem az a vidámparkosságosság.

A fél éve betett új szerkezet csúszófelületén égett, lilás csíkok. Dobál, ezen legalább látszik. A cucc Sachs, nem lehet rossz, meg egyébként is, a korábbi szerkezettel is dobált, tehát nem ő a hiba oka, maximum elszenvedője. A Valeo tárcsa nincs szétesve, minden a helyén, olyan, mint az új.

Ránézek Kareszre, de addigra eltűnik a szájában lifegő atomvillanás füstjében. Füstjel… Az annyit tesz, gondolkodik. Nagy füst = nagyon gondolkodik. Nagy füst volt. De kivételesen nem volt eredménye.

Én közben elkezdtem nézegetni a váltót. „Karesz, a nyeles tengelynek szabad ennyire lógnia?” Nézzük, lóg. Eléggé. Más autóké is szokott, de valahogy nem ugrott be nekem, mennyire. „Nem lóg ez olyan nagyon, mindegyiknek van játéka” – mondta Karesz két slukk között. Elő a 123-szerelő könyv.

Valami felfoghatatlanul kis lógást ír. Lehetetlen. A következő háromnegyed órát telefonálással töltöm. Mindenkit felhívok, akit érek, mennyit lóghat a tengely, csak ez érdekel. Sokat. Keveset. Semmit. Nem tudom. Dömdödöm. Lóghat, de attól nem dobál a kuplung. Mindenféle válasz elhangzik. Közben a Vályi is felhív – „na, hogy álltok?”. Vázolom a lógó nyeles tengelyt. „Tudtam, tudtam, tudtam!” – üvöltésével próbára teszi a Samsung mikrofonját és az én Ericssonom hangszóróját. „Fél éve azt szajkózom, hogy lóg a nyeles tengely! Az lesz a baj, meglásd!” – ordítja tovább. Leforrázva hümmögök, méregetünk, nézzük a könyvet.

A nyeles tengely (amin egyébként a kuplungtárcsa lóg üzemszerűen) csak kicsit lóg bele a váltóba, ami odabent tengelyben bent folytatódik, amire valami reteszes kúppal kapcsolódik. A nyeles tengely tehát csak egy tengelycsonk, a váltóoldali végét a váltó fedelében egy hatalmas golyóscsapágy fogja, a másik végét, ami a főtengelybe csusszan, egy kis tűgörgős csapágy illeszti. És a nagy csapágy ki-be tud mozogni a házban, írja is a könyv, hogy ide hézagolók kellenek, hogy ne mozogjon. Levesszük az enyémről a kuplungharangot, majd a nyelestengely-fedelet. Sehol a hézagoló.

Kint, a mínusz tizenhétben (tényleg annyi) állítólag hever néhány Merci-váltó a tíz centis, fagyott hó alatt. Kimegyünk. Megfagyunk. Turkálunk. Nagy kalandom északon, írta Jack London, haúúúúúú... Karesz valami redvát előhúz a fagyott liánok fogságából. Egy váltó. Bevisszük. Kuplungharang le. Kis fedél szintén. Ott a hézagoló, geccc! Áttesszük az enyémre. Közben a kályha bedöglik, Karesz szájában már ég is a cigi, megy szerelni, anyázik. Összecsavarozom a váltót. Ugyanúgy lóg a tengely.

„Van kinn az utánfutón egy másik is, csak elő kell túrni a vasak alól!” – üvölti Karesz, mert a kompresszor bekapcsol, ugyanis légbefúvásosra alakította át a fűtést egy hónappal ezelőtt. Nem is mondtam – a két nap úgy zajlik, hogy húsz percig tudunk beszélni, aztán ötig egyáltalán nem, Karesz kompresszora ugyanis serény, de zajos jószág.

Kimegyek. A szerelőcipőmben tocsog a jeges víz, a dupla zoknin át is érzem, na ja, régi sportcipő, lyukas a talpa, az én garázsomban szárazság van, el is felejtettem, hogy beázik. A következő két napot vizes cipőben töltöm, a különbségből legalább érzem, hogy fent milyen jó melegem van. Lapozom, rángatom a fagyott vasakat a sötétben. Minden mindennel összefagyva, a kezem is néha egy-egy féktárcsával, váltórúddal. A mélyben sejtek valami doboz formájút. Rángatom, cincálom, Karesz is megjön, üvölt, kihúzza, Karesz-power, yeah. Ez a darab is bejön velünk.

Hiányzik az oldaláról a fedél, áll benne a víz, pontosabban a jég. Emiatt úgy néz ki, mint a kocsonya – a zavarosban ott a hal, a répa, a zeller, a fogaskerék, a szinkrongyűrű.

Nézzük a homályos jégen át a belét. Próbálom tekerni, de most jégtömb ő, nem mozdul. Leveszem a harangot, a fedelet. Ebben is találok egy szem hézagolót. Átteszem. A tengely még mindig lóg, de talán már nem annyira. Sághi Iván barátom visszahív, őt az előbb nem tudtam elérni, de küldtem smst. „Te Zsolt, lóghat, mindegyiké lóg, ne törődj vele, mit mondanak, hagyjad úgy, ahogy van” – mondja. Úgy hagyjuk, úgyis ez esik a legjobban, Vályi meg adja el az elméleteit a BMW-seknek. Minden porcikánk romokban, fáradtak vagyunk, mint állat, bemegyünk, vacsora, degeszzaba, pálinka, kóma, alvás. Én normálisan egy, fél kettőkor alszom el, kicsivel hét után kelek, fura, hogy itt már kilenckor el tudok aludni, de hónapok óta először megvan a nyolc órám, sőt kilenc, mert csak hatkor ébredek.

Amikor ennyire nem tudunk rájönni valamire, Karesz éjjel mindig megálmodja, mi a baj. Nem tudom, hogy álmában teszi-e, vagy tököl rajta órákig, éberen forgolódva, de megszüli. Már vagy hússzor aludtam náluk, félbehagyott rommal a garázsban, hajnalra mindig meglett a megoldás. Most is.

Gyorsan mosakszom, szerelőruha föl, kávé, pálinka – iszonyatos lórúgás a pesti szervezetnek, hiszen én teával és kenyérrel kezdem a napot, kávét csak bent iszom, az első délelőtti kóma legyűrésére, piát kizárólag este. Szívem, szemem tehát kiugrik, hirtelen fél centit nő minden körmöm, a szívem pánik üzemmódba kapcsol, de tény, felébredek. Karesz kinn a garázsban kályhát szerel. Cigizik. Káromkodik. De nem olyan éllel, ahogy akkor szokott, amikor elakad.

„Na, mi a stájsz?” – csupa kérdőjel vagyok, olyan ez, mint az ajándékosztás karácsonykor. Síri csend. Végre beröffen a kályha. Károly feláll a farönkről, ami voltaképpen műhelyfotel. Nem szól, csak odalép a satuhoz, amin a lendkerekem hever hanyatt. Elővesz egy vízszintezőt, ráteszi, kitolja a sublert, mér a felfekvő felületig. Aztán elforgatja, megint mér egyet. Nagy az eltérés. Fél szemöldökét felhúzva felpillant, még mindig nem szól. Látom én is. Féloldalas a lendkeréken a felfekvő felület.

„Rájöttem, hogy ezt meg nem oldjuk egyszerűen, hiszen szinte már mindent kicseréltünk. Elkezdtem gondolkozni hát az autó előéletén. Traktorszervizben dolgozott az előző tulaj, ugye azt mondtad? Na, akkor biztosan Zsigája, Skodája volt előtte. Azokkal meg régen azt csináltuk kuplungcserénél, hogy lekaptuk a lendkereket, és helyből megsíkoltuk, mert mind elment vadászni” – magyarázta két, Somogy megyét elborító pöffentés között, macskával a vállán.

„Én itt a környéken nem ismerek olyan esztergályost, aki rendesen síkolna. A lendkereket ugyanis masszívan, egy arra a célra gyártott közdarabbal, síkra, központosságra iszonyatosan odafigyelve kéne felfogni. De mit csinál a paraszt? Befogja a kúpba, úgy nagyjából, érintőt vesz, állít, megint érintőzik, és amikor körkörösen jó, levesz belőle. Hát így mindig féloldalas lesz” – sújt le Károly ítélete. „És erről a szarról még a jel is hiányzik” – hamuz egyet jelzésképpen a lendkerékre – „márpedig tizenkét csavaros, tehát ennyiféleképpen tudjuk majd feltenni. Viszont csak egyféleképpen szabad. Agyonpucoltam, csiszoltam, de sehol a jel. El sem tudom képzelni, hogyan, miért tüntették el” – dühöng tovább.

Miközben a kinti mínusz ötben életre leheli a 126-os Mercijét, hogy bemenjünk a lellei autósboltba az előző délután megrendelt cuccokért, én őrült telefonálásba kezdek. Szombat reggel van, aranyszombat, ha létezik ilyen egyáltalán, az ürömi bontó nem veszi fel. Már Lelle felé robogunk, egy barátom állítja, hogy nyitva van Üröm, próbálkozzak csak. Igaza van. Felveszik.

„Helló, szükségem lenne egy lendkerékre 300-as 123-ashoz, tudod, a vastag fajta” – hadarom. „Van, mikor jössz érte?” – így a túloldal. „Meddig lehet?” „Fél kettőig”.

Mire Lellén landolunk, félig kimerül a telefonom. Addigra egyrészt felcsörgettem már Balázs Vityát, aki Ürömön lakik, és én nem tudtam, hogy előző éjjel indexes buliban volt, és sok fagyállót töltött utána. Nehezen ébred, de én kitartó vagyok. Próbálja úgy beállítani, mintha ő lenne a hibás, hogy fél kilenckor még alszik, de kevéssé hihető.

„Persze Csiki, megyek, hol van ez a bontó?” Elmagyarázom, de később ő sokkal ügyesebben, a Google alapján talál oda az alsó útról. Én fentről szoktam menni, így három kilométer volt neki, úgy lett volna tíz. Hiába, a XXI. század nagy dolog.

Annyit kér, hogy tárgyaljam le a bontósokkal az igényeimet. Hogy pozíciójelölt lendkerék legyen, meg hogy ne legyen hullámos. Újabb telefon, mindenben segítenek, Czimbuláék jó fejek. Aztán hívom Katit, a feleségemet, aki délután készül hozzánk Viszre a gyerekekkel. Ő még munkában, gyerekek iskolában, oviban, ez volt az a szombat, amikor a 24-i napot dolgozta le a fél ország. Mi Karesszel bezzeg pihentünk az aknában.

„Kati, mielőtt jössz ide, el kéne menned Ürömre, a Balázs Viktorékhoz, lesz nála egy lendkerék ötezer forintért, nagyon fontos” – és már hallom, hogy ezzel fel is borítottam a napját, az én kis feleségem akár telefonon át is finom, nem verbális hangokkal, de nagyon érthetően tudja jelezni, ha valami nem stimmel. De belemegy.

Akkor Visz környékén már három órája szakad a hó, igaz, nincs mínusz tizenhét, mint amiben előző nap jéggé fagytunk, csak mínusz öt. Ez a hóesés a későbbiekben még probléma lesz.

A boltban mindent megkapunk, amit megrendeltünk. Persze még este kiderült, hogy a kuplungmunkahenger is kopott, bepróbálkozunk, Karesz szerint mindig van egy a fiúknak raktáron. Kétféle létezik belőle, a szimmetrikus füles, meg az aszimmetrikus füles. Az aszimmetrikus pótolható szimmetrikussal, de fordítva nem. Az enyém a rossz variáció, naná.

De van. Kihozzák. Nézzük a doboz tartalmát – hát ez aszimmetrikus. Mégse jó. Biztos összecserélődtek a dobozok, mondja a tulaj, megy is be, hozza a másikat, de az is asszos. Rossz a csomagolás, ezzel legalább kiderült, igaz, nekem ettől még nem lett munkahengerem. Sebaj, veszünk felújítót, az legalább filléres tétel.

Meg persze beszereztünk fékmunkahenger-felújítókat (Ate vagy Bendix az első nyereg? – nem tudtuk, vittünk mindkettőből), fékcsöveket, mert a viszonylag gyakran szorulóssá váló fékekből kiindulva volt egy halvány gyanúm, hogy Erában meglehetősen rég cserélhettek fékfolyadékot.

Igazam lett. Ismerek én mindenféle fékfolyadékot, pirosat, kéket, átlátszót, mézszínűt – de feketét még sose láttam. A szélén átlátszó, középen fekete sugár jött le. Nem akarok nagyon belemenni, az első fékek még csak-csak elmentek (ott cserélt betéteket Karesz még februárban, és akkor egy megmozgatás erejéig rájuk is nézett), de hátul várt minket egy kisebb tragédia. Volt dugattyú, amiről még a porvédő sapkát is lehagyták, de mind be volt szorulva kisebb-nagyobb mértékben.

Ezeket még a kompresszor se nyomta ki, ezért visszaszereltük őket, és lábi fékezéssel nyomtuk ki őket. Szerencsére maguk a munkahengerek egészen jól megúszták a mutatványt. A fém fékcsöveket is melegíteni kellett, mert a hollanderek nem akartak megmoccanni, de végül minden megmozdult.

Óriási mázlink volt, mert kiderült, hogy Erán Bendix munkahengerek vannak, ez ötezer forint megtakarítást jelentett az Atéhez képest. Valahogy a hátsókkal is megbirkóztunk. Összeállt a fék, a dugattyúkat egyenként megpolíroztuk, gyönyörűek lettek, jó is minden, azóta egyáltalán nem szorul, fog is mint állat, ha kell. Aki nem ismeri, el sem tudja képzelni, milyen jó is tud lenni egy ilyen kocsi fékrendszere. Abszolút egyenértékű az új autókkal, csak ABS nincs.

A kuplungmunkahenger azonban orbitális szívás lett. Van Karesznek egy óriási szobája, amit felesége, Margó csak „csavar-perzsaszőnyegesnek” nevez, mert bokáig jár az ember ott az izében, de ezúttal csak egy aszimmetrikus, meg egy bazira összerohadt szimmetrikus munkahengert fialt.

„Itt van vízpapír, csiszolgasd” – nyomott Karesz a kezembe egy fecni 1000-es csiszolópapírt. Az elkövetkező egy órát a munkahenger ujjazásával töltöttem, mert nagyobb lépcső volt benne, mint az Akropoliszon. A lépcső röhögött rajtam, az ujjam begörcsölt és szétment. Karesz ezalatt a kályhát bűvölte.

Végül elővettük a rozsdás borzalmat, mármint a másik munkahengert. Szétműtöttük. Belül szinte új, csak a külső részén rozsdás. Újabb órányi vízpapírozás, ezúttal több sikerrel. Előállt a bizonyos kultúrákban talán még újnak is eladható Mercedes kuplungmunkahenger. További fél óra, kis motoremelgetés, csavarcélozgatás, és a motortartó bakok is hetykén düllesztettek a helyükön. Most morogj, tinó.

Közben a sztori már egy párhuzamos is szálon fut, valahol Ürömön indul. Vitya a délelőttjét bontózással tölti, állítólag még élvezi is. Czimbuláék előszednek neki egy csomó lendkereket, a legjobbat elkezdik pucolni. Alkatrészmosó, smirglizés, felszerelési jel beazonosítása. Nem kék, nem hullámos, jel is van rajta, szuper. Pár órával később Kati leadja a melót a Mű-Hely Rt-ben, hamar hazamehet, elvégre szombat van, a főnöke közel sem mondható kőszívűnek. Fót felé veszi az irányt, a Corához hajt, átvenni Balázs Vityától a vasdarabot egy körforgalomban. Majd a gyerekekért megy isibe, oviba. Ekkor már Budapesten is két órája szakad a hó, a közlekedés megbénul. Mi, Viszen félóránként söprünk, hogy egyáltalán ki tudjuk nyitni a garázsajtót, nálunk ugyanis már negyven centis. De az én kis feleségem nem adja fel, jól vezet, van téli gumija, van jó fűtése, soha le nem álló Mercije… Azért aggódom kicsit.

Két és fél óra alatt ér ki Budapestről. Másik kettőfél neki Visz, az autópályán is áll a hó, utána még egy fokkal rosszabb az országút. De megbirkózik vele, mint Yves Montand a Corbinnal, a gyerekek is jól viselik a dolgot, mi Karesszel meg készen állunk mobillal, menteni. Persze azt nem tudjuk, hogyan állunk ki a kertből, ha éles lesz a dolog.

Már a hátsó csillagot szerelgetem, és mindennel készen vagyunk (csak a váltó visszatételével nem, az a lendkerék nélkül nem megy), amikor puha vartyogást hallunk kintről. Kati begurul, mintha csak a strand parkolójába hajtana épp.

A gyerekek berohannak a szobába, Gergő keresztfiam már várja őket az autópályával, többet nem is látjuk őket aznap este. Este nyolc van, Kati fél hatra tervezte, hogy megérkezik. Az év legdurvább napjához képest nem is olyan rossz.

Mi Karesszal félkómában megcsiszoljuk a lendkereket – jónak tűnik. Akkora jel van rajta, hogy napszemüveget kell húznunk, mert kiveri a szemünket. Lendkerék megtakarít, feltesz, kuplung is fel (Karesznek spéci központosítója van, ha így rakod össze, elmarad a birkózás a váltóval), váltó is jöhet, persze a kardán leesik a hideg, sötét aknába, megtisztít, rajta is jel megkeres, beforgat, visszatesz, sebmérőspirál, váltórudak, bölcső, kipufogó-rögzítés – elvagyunk. Negyed tizenegy, éjjel van, kint szakad a hó, Kati autója marad Karesznál olajcserére, központi zár javításra, ablakemelő-javításra. Erával kell hazamennünk, ha törik, ha szakad.

Félkómában húzogatjuk a csavarokat, percenként leejtünk valamit az aknába. Még utoljára gyorsan utólégtelenítünk egyet, kicsit rátöltök olajat a motorra (most először olajcsere óta, azért ez nem rossz), ellenőrizzük a hűtővizet.

Indítási próba. Én tekerem a kulcsot. Pöcröff, de egyes a hármas helyén, kettes a négyesén, két pálca összekeveredett. Életemben talán harmadszor megélem azt a pillanatot, amikor Karesznak rágyújtani sincs ereje. Nem lemászik, inkább lefolyik az aknába, nyöszörgés, halk, már-már szalonképes, ernyedt káromkodás, aztán az se. A füst hiánya végképp aggasztó. Meghalt?

Csak-csak összeáll Era. Egy órát pihenünk mi, férfiak is, a csajok addigra szénné dumálták magukat, Kati kijött a sokkból, ránk is fér. Távoztunkban rájövök, milyen jó a sorrend, hogy 190-es marad, a kombival kell hazahajtani. Mert nem mehetünk el üres kézzel. Fél tucat sütőtök, fél mázsányi savanyúság, kolbász, pucolt dió, meg a rosseb tudja még mi – most igazán rászolgál Era a ződccséges névre. A 190-esbe el se férne mindez. Vajon miért gondolják Kareszék, hogy Budapesten nincs mit enni?

Hazafelé megtörténik a csoda. Nem dobál, nem morajlik, kussol. Meg is ütném... Luxusautós kellemben hatolunk a puha hó hátán. Aztán a pályán, amit már kicsit letakarítanak addigra, nekieresztem. Téli gumi van, a futóművet ismerem, szoktam csúszkálni, meg még az üres országúton megrángattam előtte, stabil, a 123-as alatt meglepő, de van futómű. A nagyjából takarított pályán beállunk a mindenki-sebességére, ami olyan 90-105. Megszólal valami. Vibrál. Jobb hátulról jön, legalábbis úgy tűnik. Sokan azt mondanák, hogy a kerék, mások a kardán középső csapágyra gyanakodnának, de egyik sem, tudom, mert azok jók. De mi?

Valamit azért haladtunk - nyugtatom magam. A fék jó, a kuplung nem dobál, egy moraj megszűnt – de a vibrálás, ha tompább is lett, maradt. A péróba, vagy ahogy gimis korunkban mondtuk - ayguh avruk. Nemsokára jön a folytatás.