A hetvenes évek elejére a Formula-1 kezdte levetkőzni az ős grand-prix-korszakból megmaradt ösztöneit. Ekkoriban halt meg a legjobbak közül Lorenzo Bandini, Jo Schlesser és Jochen Rindt, és a huszonéves sorozat döntéshozóin, valamint a nagydíjak szervezőin egyre nagyobb volt a nyomás, hogy javítsanak a biztonságon. Az autókkal ekkor még nem tudtak mit csinálni, már a bukókeret is óriási előrelépés volt, így elsősorban a versenypályákat vették elő. A versenyzők és a szervezők kezdték belátni, hogy bukótér és szalagkorlát nélkül orosz rulettezni nem lehet a végtelenségig. Az egyik nagy áldozat a Belga Nagydíj volt, ami egy sajnálatos pályaváltással tudta csak kimozogni a megszűnést.
Jo Bonnier Cooperje lóg egy Spa-i támfalon az 1966-os belga nagydíjon
A belgák 1968-ig tizenhét világbajnoki nagydíjat rendeztek. Mindet Spa-Francorchamps-ban, egy közútakból összeollózott, izgalmas pályán, ami részben a mai Spa rokona. Keskeny aszfaltját domboldal, fák, néhol egy-két házfal szegélyezte, bukótér csak elvétve akadt, azok is leginkább szűk füves puszták voltak. A kori viszonyok mellett nem volt egy kirívóan veszélyes versenypálya, de ahhoz elég meredek volt, hogy 1969-ben elkaszálja a szigor, és a Belga Nagydíj kikerüljön a naptárból. Ekkoriban a stílusát tekintve hasonló Nürburgring is a felerősödő biztonságvágy áldozata lett: miután a szervezők nem tudták teljesíteni az elvárásokat, a GPDA (Grand Prix-Versenyzők Szövetsége) nyomására egy évre átvitték a Német Nagydíjat a Hockenheimringre.
tovább »
TComment blog
Nincs megjeleníthető elem