Az elsőhöz képest elképesztően iciri-piciri motorral jött meg hozzánk a második Skoda Yeti. Gondoltam, a fotókat Budapest belterületén kellene elkészíteni, de úgy, hogy legyen egy kis vadregény körülötte, elvégre ez egy kamuterepjáró, aminek akkor sem alacsony a hasa, ha fronthajtásos. A Soroksári-Duna mellett jó kis horgászós környék, földutakkal, dimbekkel-dombokkal , ott készültek a „Skoda a zöldben” témájú fotók. (Igaz, csináltam képeket lábszárközépig érő tócsákkal is, ezekért nem mentem ilyen messzire, a házunktól húsz méterre találtam nagyszerű időszakos tavakat.)
A Duna-parton frissen nyírták le a füvet, és találtam egy fészekalj csigát valahol. Gondoltam, érzékeltetni kellene, hogy ez nem a leggyorsabb Yeti. A csiga remek hűtődísz lehetne.

Csakhogy ez egy önfejű lény, és nehezen instruálható cukros víz nélkül. A csiga nem akart Spirit of Ecstasyként nekifeszülni a szélnek a Skoda orrán, hanem – saját mércéje szerint – minden irányba elkezdett futkározni. Így készült ez a kép, amikor pont párhuzamosan halad a Skoda-embléma nyilával. Persze, ilyenkor az ember nem nézegeti alaposan a fotót, csak utólag vettem észre, hogy mekkora a hasonlóság… bár, nem biztos, hogy ez passzol a Skoda-logo történelmébe. Vagy rosszul látom?
Végül a teszt képanyagából kihagytam a képet, mert az 1,2-es Yeti nem csigalassú.
A többit a tesztben.

Dolgozószobám mélyén írogattam, három kávé után is félálomban, amikor Dzsabba barátom becsengetett: tudom-e, hogy mindjárt elviszi akáclombos-fatornyos kis falunkat, Bogácsot a víz. Leballagtunk a kert végébe: hát, színültig tele a meder, az iszapos ár fadarabokat, üres üdítőspalackokat és nejlonzacskókat sodor ezerrel. Körbejártuk Bogácsot nyomban, az iskolaudvaron homokzsákokat töltöttek, amiket azután a veszélyeztetett helyeken szépen le is raktak. Ott dolgozott Dzsabba is, amíg meg nem rántotta a vállát. Sok helyen már szivattyúzták a pincéket, több úton is második patakként folyt a domboldalakról leömlő víz, de komoly kár még senkit nem ért. Beindult viszont a lokális katasztrófaturizmus: esernyős asszonyok nézték a régi kőhidakról a vizet, a fiatalok autókkal keresték fel a forró pontokat.

A falut tehát még nem öntötte el a víz, ellenben engem teljesen elöntött a kíváncsiság, úgyhogy bepattantunk az öreg Mitsubishi L200-ba, és felhatoltunk a Bükkbe, a Hór völgybe, ahonnan az utánpótlás nagyja érkezik. Jól sejtettem: ott, ahol általában (sajnos) csak kiszáradt patakmeder található, most ezerrel fut az ár, elöntve sok helyen a mellette futó erdei utat is. A hegyoldalakon ideiglenes patakok futnak le a völgy aljába, tovább hizlalva a főágat. Volt, ahol tengelyig ért a víz az úton, és az oldalvölgyi betorkollásnál már magát az utat is elmosta az áradat, úgyhogy ott végül visszafordultunk, fél kilométeres vízben tolatás után.

A Hór-patak csak akkor indul meg, ha a Bükk mélyén húzódó barlangok megtelnek vízzel és túlcsordulnak. Ez azt jelenti, hogy a hegy jelenleg már nem tud elnyelni több esőt, pufferként tehát nem működik. Ha több eső lesz, több víz jön le, azonnal. A cikk írása előtt a szemerkélő esőben kinéztem a patakhoz, az elmúlt két órában tíz centit csökkent a vízszint. Egy egész falu imádkozik most azért, hogy nagyobb zápor ne legyen, mert akkor gyorsan rosszabbra fordul a helyzet. Meditáljunk, együtt, oszlassuk fel az esőfelhőket! Mentsük meg Bogácsot és a többi észak-magyarországi falut! Előre is köszönjük!

Van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Például amikor egy csaj áll letolt nadrággal az út szélén. Csak akkor van baj, ha közben nyélgázon tekerünk egy gyorsasági szakaszon.

„Egy nagyon fehér fenék terelte el a figyelmemet egy másodperc tört részére, aztán egyszerűen kicsúsztam és felborultam” - számolt be a raliversenyző később a történtekről.

Amit közvetlenül a borulás után mondott, inkább nem fordítom le.

„Te nem is szeretsz az autókkal menni, te csak szerelni szereted őket” mondta egyszer egy barátom, amikor megint műhelyasztalon volt valaminek a motorja. Ma jutott eszembe ez a kissé túlzó mondat, amikor a blokk összefűzésekor elgondolkodtam rajta, hogy nekem ez az egyik csúcspont, majd a katarzis, amikor először beindítom, dadogva, füstölve rángatózva. Aztán ha hibátlan, beállítok rajta mindent, összeszinkronizálom a karbikat, egyre kevesebb örömöt okoz a beindítás, a végén pedig megint szét kell szedni, valami mondvacsinált ok miatt. A blokk szerelése, a munkálatok a főtengellyel, a dugattyúkkal, a hengerfejjel az egész projekt megkoronázása. Ez hosszú folyamat, kezdődik az ötlettel, mit kellene csinálni. Aztán jön a lehetőségek elemzése, majd a pénz gyűjtése. Ez egy önmagába visszatérő ciklus, mert vagy elköltődik a pénz másra és visszatérünk a pénz gyűjtéséhez, vagy a lehetőségek elemzése kezdődik ismét, mert ami jó lenne, arra még esély sincs… Ha esetleg mégis kilépünk ebből a ciklusból, jön az alkatrészek beszerzése. Ez már vegytiszta öröm, amikor pedig minden bent van a műhelyben, dobozokban, ládákban és kezdődik az összeépítés, az pedig már egy másik dimenzió, az elemelkedett lét, a katarzis előszobája. Na, most ebben az előszobában vagyok. Azonban vagy nem süt be a nap, vagy be van csukva az összes spaletta, de valahogy nem az igazi.

Úgy érzem nem készülök el időben. Ennek több oka van, van rajtam kívülálló is bőven, azonban a munkatempóm sem az igazi.

Ész nélkül tudok szöszölni olyan dolgokon, amelyeknek nincs nagy jelentősége, azonban a lelki békém alapjai. Viszont így az egész nagyon lassan halad, semmi látványos hipp-hopp és már kész is, gyere buci, hamm, bekaplak.

Szinte hetente előfordul, hogy valamelyik kollégánk/ismerősünk idejön, vagy küld egy levelet, melyben tanácsot kér. Mivel az olvasói levelek és kérdések rendre kikerülnek honlapunkra, így ezeket a belső leveleket megtartjuk magunknak. Pedig - mint olvashatják azt alant - sokszor mi magunk is vitázunk, érvelünk és ellenérvelünk. A vége persze mindig ugyanaz: hámozd ki, kedves kérdező, amit akarsz ebből. Egy jellegzetes levélváltás, e heti belterj-posztunk:

Az Audi szívében, Ingolstadtban jártunk, és ha már ott voltunk a Tech Dayen és a sebességkorlát nélküli autópályák mellett... nos, raktuk alájuk a tüzet rendesen.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Leszögezhetjük: a Ford neve egybeforrt a ralizással. A kezdetektől fogva ott voltak, gyári csapatként vagy privátok alá szekeret tolva, évtizedeken át. Tetőig összesározva, félig leszakadt sárvédőkkel, törött szélvédővel, de minden ralin ott állt legalább egy Escort/Sierra/Focus a kialvatlan szerelők racsniskulcsai által gyógyítgatva, MacGyver-szalaggal összetákolva a szervizparkban.

Büszkék lehetnek erre a négy évtizedre, amit többnyire kilinccsel előre autóztak végig olyan legendák, mint Ari Vatanen, Björn Waldegard, Colin McRae vagy Marcus Grönholm. Legutóbb, Új-Zélandon pedig Jari-Matti Latvala, a legfiatalabb-evör világbajnoki futamgyőztes nyerte a WRC futamot. Hurrá, ezzel végre lenyomták a Lanciát. Ez volt ugyanis a Ford hetvenötödik WRC futamgyőzelme, amivel a legsikeresebb gyártónak hirdetik magukat az FIA rali-világbajnokság történetében.

Van egy ügyvéd barátom, Zoli, aki – hogy is szól az a szőke nős vicc? – nagyon szereti, de nem érti az autókat. Élete legjobb döntését hozta tehát, amikor tíz évvel ezelőtt vett magának egy Volvo Amazont, hiszen az stílusos, jó vezetni, nem romlik el. Zoli hosszú ideje nem hallatott magáról, mígnem pár héttel ezelőtt megcsörrent a telefon. Ő volt az.

- Szia Zsolt, van-e egy kis időd, kezdett bele.
- Hű, szia Zoli, hát izé, nemigen, mert két cikk között épp iszonyúan várnak tőlem képeket, ráadásul…
- Jó, akkor majd később hívlak – Zoli egyáltalán nem erőszakos ember, éppen ellenkezőleg.
Éreztem, hogy ha ilyen nagy szünet után felhív a munkaidő kellős közepén, annak nyomós oka lehet, no meg a kíváncsiság is furdalta az oldalamat. Tényleg mínusz óráim voltak már aznapra, de nem bírtam ki, megkérdeztem – autós dolog? - Igen, képzeld, vettem egy öreg Rolls-Royce-ot Angliában, hazajöttem vele lábon, folytatta, szinte bocsánatkérően, hogy egy ilyen piti kis üggyel meg merte zavarni az izzó munkavégzést.
Hogy értsék, Zoli ismeretében ez a bejelentés nagyjából felér azzal, mint ha Stohl Buci most bejelentené: felhagy az ivással, a nőkkel, a médiasztársággal, és elmegy tehénpásztornak Argentínába. Hiszen a marhahúst szereti, tehát kicsit vonalban áll az érdeklődésével, nagyjából ennyi a párhuzam Zoli és a Silver Shadow-ügy között.

A konkrét darab a hirdetéshez készült képpel

Egy öreg Rollsot, na persze. Pont Zoli, aki közel sem a gazdag, vérszívó ügyvéd archetípusa. Pont ő, akinek úgy áll a kezében a villáskulcs, mint Liptai Claudiáéban a flóraszappan és a sörtekefe. Ez lehetetlen. Megőrült?

Az élet eleinte kínszenvedés lesz egy villanyautóval, ha nem kertes házban laksz. Mintha egy benzinkutak nélküli városban kellene járni egy tízliteres benzintank tartalmával.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Soha ennyi kézen tesztautó még nem ment át nálunk. Pedig az elvakultak szemében csak egy francia hulladék. Na ők azok, akik sosem tudják meg, miért a Citroën DS3 az idei év meglepetése.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Ez általában az a hiba, amire lehet készülni. Mert többnyire extra zajjal jár, mellesleg meg szól előre a kipufogós, a futóműves, még a szomszéd fekete macskája is leszokik átmenetileg arról, hogy befeküdjön a kocsink alá, mert még ő is érzi – baj lesz ebből. Le fog szakadni a kipufogó, mondják, gondolják mind. Így történt ez Bende Tibbyvel is. Megvette szép áron a még szebb BMW-t, örült neki, mint majom a farkának, de a birtokbavétel első napján a vizsgabiztos azért megjegyezte – nemsoká' oda lesz az a kipufogó.

Olyan gyönyörű volt a törés, hogy én kitettem volna a szobám falára dísznek

De elég egy kicsit túl tömött életet élni, épp egy szikrányit linknek lenni, csipetnyit kiszaladni a pénzből hó vége felé (avagy fentiek még szerényebben adagolt, valamilyen arányú kombinációját kikeverni), és az égető kipufogócsere nem valósul meg időben. A megfelelő méretű gödör pedig előbb-utóbb jön a kerekek alá, hiszen az autó Budapesten jár, s mint tudjuk: a sors elől elmenekülni nem lehet.

Hányszor, de hányszor fordult már elő velem - de gondolom önökkel is - hogy a homlokunkra csaptunk: ez miért nem jutott eszembe?! Sőt, a rosszabb, mikor kiderül, hogy korszakalkotó új ötletünket, amivel majd egyszer sok pénzt akartunk keresni, valaki más már megcsinálta és nincs több gondja.

Többszörös milliomos lennék már, ha másból nem, hát a Chatroulette-ből...

Na pontosan ilyen eset a Zsigulimó. Ugye? Annyira kézenfekvő, annyira adja magát, hogy tényleg nem értem, miért is nem csinálta még meg senki idehaza? Eddig. (Egyszer még tán pénzt is hoz, ez bennne a legjobb.)

Szerencsére vannak még zsigeri bolondok, akik egyszerűen arra születtek, hogy Zilt alakítsanak át szöcskehordozóvá, terepasztalt rendezzenek be egy Trabant tetején vagy medencét fabrikáljanak egy szakadt Kadettból. Ők az EastBlock srácai, akik anno még a TV-műsorban is vendégszerepeltek egy ideig.

Indiánék megint belecsaptak a lecsóba, a Zsigulimónak külön blogot is szenteltek. Időközben ugyan kicsit átalakult a csapat, de nem lesznek ismeretlenek az arcok. Ogre például (aki hiteles források szerint valódi ore, csak kifakult a napon) ugyanúgy űzi az ipart és a flexet, ahogy régen.

Fogadják hát szeretettel a régi, jó ismerősöket. EastBlock, Zsigulimó.

Naná, hogy hamarosan meglátogatjuk a műhelyt. Végre egy kis őrület!